Mégis, mit tehet az ember, ha olykor olvasgat, máskor keresgél, jegyzetel, megint máskor csak véletlenül rálel egy forrásra, kontrasztot talál, ellenpontokra vagy egymással ellenkező irányokra figyel föl? Idővel a halogatás már kevés, helyét kéri vagy követeli a döntés, vagy legalább a méltó távolságtartás, elvi elrendezés, alkalmi tisztázás.
Így jártam ezúttal is, ideje lett a „rendrakásnak” – de mint rendszerint nincs az a bőrönd, amibe utazás végén beleférne mindaz, ami előtte benne volt –, hát először a nagy halom összepakolás nélküli kupacolás maradt az eredmény. A „tisztázás” csak azután lett cél, s mint ilyen esetben jobbára, most sem a kiselejtezés, egyszerűsítés vagy képletbe formálás vált megoldássá, hanem az egymás mellé rendezés, a párhuzamok megtartása, a kölcsönhatások respektálása, az egyidejűségek és diszharmóniák megtartása – sőt megbecsülése is.
Aki tehát már az első oldalak után úgy érzi: kusza itt minden…, az nem téved, nem önmagáról kell hibás nyomkövetést megállapítania! Mert hát a dolog mégiscsak bonyolultabb, semmint a hierarchikus vagy négyzetrácsos, halmazba rendezhető vagy körberajzolható kísérletek azt igazolni képesek lennének…
Persze, már mielőtt a kulcskérdést érdemben eldönteném, máris dilemmákkal tolakodom elő, melyek az irodalom (a próza- és regényirodalom, helyenként további irodalmi műfajok) mint elbeszélt életvilág, a társadalmi közlésmódok (értsd: kommunikált jelenségek) többfélesége, és az irodalomtudomány szociológiába oltott műfaja, valamint az irodalomantropológia lehetséges nézőpontjainak kérdését itt most az Olvasó elé tálalom. /Utóbbiról már párszor irkáltam a Periszkóp hasábjain, de ez is a soha abba nem hagyható bűvkörbe tartozik, változatok változatai kellene kövessék egymást…! S mert jobbára monologizálok, válasz és kérdés nem látszik érkezni… – marad a körülmények, adottságok, feltételek változása közbeni visszatérés néhány kulcskérdéshez –, de a már megírt változatokat nem fogom most „beépíteni” ebbe a szövegtárba. Úgyis marad, s keletkezik újabb szövegolvasati tartalom, kár lenne ismételnem magam csakis azért, mert reflektálatlanul maradtam…!/
Az első, az alcímbe emelt feltételes mód alapkérdése mindenekelőtt az lenne: érdemes-e egyáltalán ilyesmivel foglalkozni? Minden műalkotás, minden irodalmi mű vagy rokon alkotás csakis sérülhet, ha értelmezését egyvalami, egyvalaki, esetleg kizárólagosság igényével fontoskodó szemlélet sajátítaná ki. Mert – persze a látszólag elbizonytalanító esetlegesség messze nem csupán az értelmezésekre vonatkozik, de éppúgy az irodalmi művekre is – a kérdésfeltevésemben eleve ott rejlik az irodalmi mű sokféle „természetének” definiálatlansága, a „körtánc” milyensége és szerepe, a vélemény-fókuszú megközelítés esetlegessége éppúgy, mint az esztétikai alapismeretek föl-nem-idézése, esetleg mellőzése is. De mert fölöttébb fontos és érvényes kérdés ez, máris a számtalan válasz és feltétel lehetőségei közül kitetszik az, hogy régóta foglalkoznak ilyesféle tépelődéssel, s miért is ne lehetne/kellene akkor ma is érdemi válaszok között kutakodni, körbejárni, eltérő nézőpontokból újrafogalmazni mindazt, ami bekerülhetett hatókörébe...? A második maga a tudás-testvériség kérdése: találkozik-e, s ha igen hol és hogyan az irodalom a maga tudományával, a rokon bölcseleti vagy társ-tudományi érdeklődéssel – s erre alább keresgélek majd kézenfekvőnek látszó válaszokat… A harmadik maga az irodalom, az irodalomtudományon túli (vagy inneni?), rokon tudásokkal találkozó, s korántsem egyetlen vagy örök válaszra méltó kérdés: van-e irodalom társadalom nélkül, van-e társadalom irodalmi hatások nélkül – (a válaszom persze egyértelmű nem!) –, s ha ezek mégis kölcsönhatásban állnak valamiképpen, az hogyan zajlik hétköznapi esetekben és egyes korszakokban.
Nem akar persze elrettentően szakszerű lenni mindez. Valójában inkább a dilemmázást rejti, amit a legközvetlenebbül tegnapi-mai olvasmányok ébresztettek. Az éppen most megjelenő Kultúra és Közösség tematikus 3. számában több írás is a történetmesélés, az evolúció-elméletekbe illeszkedő kortárs értelmezések, a biográfiai életút-elemzések és a kritikai kultúrakutatás körül hangzik fel – ide értve a paraszti polgárosodás székelyföldi folyamatát (Laczkó-Albert Elemér életút-portréjában), a biográfia-írás paradigmáinak nemzetközi vitáit (az elmúlt húsz év legkardosabb megütközéseivel, Bögre Zsuzsanna elmélettörténeti dolgozatában), az új típusú archívumok interaktív és digitális kihívásaival összefüggő emlékezet-szelekciós mechanizmusokat (Pósa Fanni tanulmányában), valamint az önéletírás mint vallomás mikrokérdéseinek alapos szemlézését (Bánlaky Pál saját könyvének részleteivel)…, végül említve egy recenziót Hévizi Ottó újabb kötetéről (Lovász Ádám Beavatás a filozófiai pluralizmusba címen összegzett áttekintésével, melyben e lehetséges pluralizmus számomra az írás és olvasás terében ugyanilyen masszív episztemológiai alapkérdésként kandikál elő). S nem mert mindezek olvasása előírásos feladata lehetne bárkinek, csak mert az írások tónusában rejtőzködik egy „érvényes-e a világ efféle olvasata?” kérdőjel, osztom meg további dilemmáimat.
Sokszor élményeiről is, de olvasmányairól közvetlenül is mindenki maga tehet – talán. Ám mégsem egészen. E folyóirat-szám nem „mindennaposan” taglalja az ilyen volumenű kérdéseket, de most e füzetében valamiképpen szinte megsűrűsödött a „biográfia, mintakészlet, elbeszélés” kérdéskörbe illő írások sora. Mintegy ráadásként – ez most itt sem nem sajtószemle, sem nem direkt könyvismertetés… – a napi „rendes” irodalom-olvasás kötelező polcán megjelent a szemem előtt több olyan kötet, melyek az olvasás, az Olvasó, az olvasat aktualitásait nem a hatvanas évek befogadás-kutatásaival körvonalazzák csupán, hanem a mai kihívásokra keresnek részválaszokat. Ezek (úgy látszik) azóta sem haltak el, s bár vannak, akik nemzetközi hírnévre is szert tettek azzal, hogy eszetlen következetességgel terjesztik az irodalmi művek, írói sorsok, olvasókkal közös események mindennapos fontosságát (ilyen példaképpen a francia „nemzeti” televízió egyik leghíresebb közszereplője, Bernard Pivot, aki a „Kultúrgulyás” műsorában a legkiválóbb szaktekintélyek vendéglátója, összehangolója, ráadásképpen a francia „olvasó-mozgalom” első számú élharcosa sok évtizede már…),1 mégis látható, hogy a „fogyasztásra” rábeszélő „kultúrharc” folytonossága nemcsak az olvasó típusú emberek megerősítését szolgálja, de egyúttal szándékolt ellenpélda is a nemolvasók táborával szembeni attraktivitásban. Erre persze talán szükség is van, ezt nem tudhatjuk biztosan… Tény, hogy egyre fogynak az olvasni hajlamosak, sőt erre képesek. Magyarországon még a nyolcvanas évek elején a népesség kb. 5-7%-a volt a „sem nem ír, sem nem olvas” analfabéta (minden közoktatási reformtervek dacára), ma ennek aránya 11-13% a teljes népességben… Ezzel szemben például Edmund Burke a francia forradalom idején a brit „írástudók” (nevüket leírni, pár szót kiolvasni képesek) arányát 1,5%-ra becsüli, a franciák ugyanekkor (még az „olvasás forradalma” előtt) szinte teljesen ugyanilyen arányban voltak írástudatlanok, a németek szintúgy, de a svédek vagy oroszok sem maradtak el az írástudatlanság terén, s ez a huszadik század elején sem lett sokkal biztatóbb, Magyarország sem kivétel…, egyes térségekben a mai állapotok is sajátlagosak maradtak a „parasztiratok” vagy a szóbeli emlékezet rögzített funkciói terén (lásd Wittman 2000; Pogány 2013; Vajda 2013:81-237; Keszeg 2002, 2013).2
Az olvasóvá lét mindenesetre konstans eleme a kultúrának, oktatásnak, életképességnek, alkalmazkodásnak, munkapiacnak, időháztartásnak – jószerével évszázadok óta. Sőt magának az irodalomnak még régebb óta is,3 amit maguk a kritikusok és alkotók is érdemdús vitaanyagként taglalnak Az olvasó lázadása? kötetben.4 Ebben a műben és címben már mintegy „kalligrafálva” is megvan a kulcskérdések sora (Dunajcsik Mátyás tanulmányának címében még evidensebben) Az olvasó lázadása, avagy túléli-e a kortárs irodalmi élet arcvesztés nélkül az online nyilvánosság robbanását? (123-134. old.), ekként fogalmazódik meg fájlalóan exponálva: elsőként a „blogszféra” elleni megszólalások sodra, majd a kapcsolati tőke visszaszorulása, az olvasás-élvezet elsatnyulása, a kritikai közélet és a „gyávaság hálójának” nehéz kapcsolata, az irodalomértés mintegy „cultural studies”-zá válásának problematikája, a közéleti bíráló és az „agóra-hiány” sántaságai, a vitakultúra satnyulása, a funkcionális analfabéták gyarapodása és a reflexió-szintek soványodása egyaránt. A jelek nem kevesebbről vallanak, mint „a kritikus mint olvasó” lassú elnémulásáról, a reflektálatlanul maradó olvasói beszűkülés fogyasztási kitettségéről, vagyis mintegy valaminő visszatérésről (ez már saját analógiám, nem Dunajcsiké) ama korszakhoz, amikor az olvasásszociológia, a befogadáskutatás vagy az irodalom-értelmezés még valamely „új felvilágosodás” reményének adhatott hangot. Nem is említve itt a korai hazai strukturalista vitákat, melyek Józsa Péter jóvoltából már idejekorán exponálták az alapkérdést és feltételrendszert: a Lévi-Strauss elemezte struktúrák és szimbólumok gazdag rendszerében a társadalmi valóság annyiban az, ami, amennyiben „szimbolizálja magát” és megjeleníti a társadalmi struktúra megfelelő színterein, de „nem a rendszerelmélet holisztikus értelemben vett objektív, dinamikus feladatmegoldó rendszere” szerint, hanem „annak a rendszere, ahogyan az embercsoport a maga viselkedési problematikáját éppen e viselkedés alakjában rendezi” el, vagyis „a társadalom mint szituáció ’formalizálásának’ szubjektív-objektív logikája” szerint (lásd Józsa 1980:26).5
Bizonnyal igaz: ezen a ponton mintha kezdene a fennebb elindított gondolatmenet követhetetlenül széttartani. Pedig ez nem szándékom, egyszerűen csak a kortárs narratívák kívánják meg az emlékezet kontrolljaként az újraolvasás szükségességét, ez pedig a további rárakódások velejáróit idézi meg, lehetetlen „szikárítani” a variációk tömegeit. „Mindennek, ami körülöttünk van, története is van” – fogalmaz lakonikusan Keszeg Vilmos (2002:7). Önreflexióképpen visszafelé is görgetve most érvelésem metódusát: az látnivaló, hogy egy-egy kiválasztott érv, meggyőzően hangzó tézis csakis akkor áll össze rendezett „struktúrába”, akkor tanúsít érvényességet, vagyis olyan módon kínál szubjektív rálátást az objektív rendszerezéssel társító belátás alakjába, ha megengedődik közben ez a jelentés-értelmezés mint megoldás. Az elemzéstörténet messze nem önnön építkezése nélkül formálódott maga sem: Bourdieu hívja föl figyelmünket arra, hogy az esztétikai befogadás históriája nem független sem az eszközöktől, sem a szemléletmódoktól, sem a megértés hagyományaitól, divataitól, az „új szem” megjelenésének ízléstörténeti korszakaitól, a sznobok vagy szakértők beavatottságától, a „sifrírozás” és mindennapi észlelés eszköztárától vagy megszokásaitól sem (lásd Bourdieu 1978:175-200). Sem a korszakos hatások, sem a divatok, sem a mintázatok vagy értékrendszerek nem önmagukban állanak, hanem mind „terhes” önnön gondolkodás-, tudás- és tapasztalat-történeti rendszerével. A Józsa „esztétikai élmény nyomában” indított értelmezői megoldása ezért sem magában való, s nem tisztán a hatvanas évek közepén már erőteljesen dúló strukturalista nyelvfilozófia, kultúraelmélet, irodalombefogadás irányát és kérdéseire adható válaszait egyértelműsíti, hanem mindezek rendszerezhető előzményeire is utal. Így például a „struktúra vagy kultúra” vitakérdésre, a „szemiotika vagy interpretáció” kihívásra, közelebbről a korszak irodalompolitikájának meghatározó „főirányára” adott válaszok éppúgy benne rejlenek már, mint a saját élményalakzatokra vonatkozó tapasztalati tudás, a kortársainak hasonló tematikájú elemzéseire adott reflexiók, vagy akár csak a rendszerkritikai logikai igény, mely a kulturális főirány (v.ö. marxista irodalomelmélet, haladó irodalom, munkásirodalom, életvezetési mintákat kínáló olvasmányélmények, „szocialista emberideált” és progresszív lelkiséget elváró pragmatikusság) ellenében szólal meg mindez az érdemi alternatívák megfogalmazásával, életművekben és műalkotási ars poeticákban.6
Józsa Péter nem járt legelől, s nem járt egyedül – habár a strukturalizmus és főképpen enek szakrális vagy funkcionális változatai, melyek akár a művészi önkifejezésben, akár az életvitel, értékrend és életvilág-szempontok között már földerengtek egyes komponensek alakjában a korai szemiotikai kutatásokban, már részben meg is előzték ezeket –, így ha a kulturális befogadás, alkotói kreativitás és történeti életmód-modellek komplex kutatási irányait tekintjük, ebben Józsa csupán egyik volt a sok közül.7 Időben előtte már elmélyült kultusz alakult ki a „polgári”, majd a marxista és „szocialista” nemzeti kultúrafelfogástól érdemben eltérő művészeti befogadás episztemológiailag elkülönült ágazata körül, továbbá számos filozófiai, „művészettudományi”, tudománytörténeti vagy filozófiai iskola 20. századi hatásai révén. S nem utolsósorban ezek között is Hauser Arnold művészet- és befogadás-szociológiai életművéből kínálkozó olvasat esetében, melyre Tibori Timea úgy tér ki egy nem régi visszatekintésében (2012) és egykori kandidátusi értekezésében is (1986), mint a „művészettörténet filozófiája” és „a szociológia alapproblémája” fókuszába került tárgykörre.8 „Az ideológia fogalma a művészetekben” kérdéskör iránti érdeklődést összefoglaló tanulmánya a hetvenes évek végétől már jelen lévő „szemléleti” vagy kutatási problematikára utal a Hauser munkásságát elemző áttekintés révén.9 E kritikai esszé tisztázza az értékközpontú gondolkodás dilemmáit a művészeti befogadás és a kreatív alkotás viszonylatában, ahol főképpen a már magában is értékszempontú értékteremtés és műbefogadás, esztétikai és társadalmi érték kölcsönös meghatározódása mint kaotikusnak tetsző alakzat jeleire figyelmeztet. Részint ennyiben cáfolva is Hauser elfogultan és konzervatívan esztétizáló nézőpontját, eközben rögzítve azt a pozícióját, mely szerint Hauser ellentmondást alapozóan szembeszegül „a művészetet vizsgáló összes tudomány számára alapvető dilemmával: nem veszíti-e el a művészet, a művészi alkotás önmagában zárt egységéből adódó lényegi értéket azáltal, hogy ezt az egységet megbontja, figyelmen kívül hagyja, és általános sémákig egyszerűsíti a tudomány, a vizsgálhatóság érdekében. A művészet az esztétikai élményért van, ezt azonban kíméletlenül félresöpri a szisztematikus racionalitásnak hódoló tudomány. »A művészet minden tudományos vizsgálata a közvetlen – és végső soron pótolhatatlan – művészetélmény elvesztésével fizet az általa nyert ismeretekért«” – fejezi be Hauser szavaival Tibori a korszakhatást sem nélkülöző traktátust (i.m., 33-34. old.). Ám írása éppen cáfolata is Hauser állításának: a vita, hogy a művészet vizsgálható-e a tudomány eszköztárával, leginkább azon múlik, ki és hogyan szabja meg a határokat mű és műalkotás, alkotói szerep és kreativitás, tudományos kereső szempont és élményfókuszú befogadás, társadalmi reflexiók és kutatási témaválasztás megannyi változatában. Tibori épp a művészeti befogadás élményét keresi vissza életműve számos kiemelhető tanulmányában, Bartók zenéje, színházi nézői élmény, kultúraközvetítők tapasztalata és értelmezők számos megközelítésmódjai között.
S amiért itt Józsa hatását egy újabb és egyre terjengősebb „körrel” próbálom teljesebb látképbe illeszteni, az a két további szempont, melyeket a bevezetőben említett kommunikatív szférákból csiholtam elő: a tudáshatárok és megismerési spektrumok találkozási esélyeinek kérdése, bizonyos értelemben „a társadalom jeleinek” köre, no meg ide kapcsolódik még az irodalomtudomány és a társadalmi valóság-viszony aktualitásainak tárháza, probléma-öröksége, sőt megoldásai is a részválaszokban, hiszen ezek is rárakódnak a kulcskérdések komplexitására. Érdemes fölidézni legalább annyit, hogy a jellegzetesen a huszadik század második harmadára jellemző (poszt-háborús, „elveszett nemzedékes”, totalitárius rendszerekkel szembehelyezkedő) korszakban az egyén (mint individuum is) önálló entitásként kezdte/próbálta meghatározni önnön túlélési esélyeit, s erre hovatovább az irodalom is (ilyesfajta, ennek megfelelő, idealizált vagy jelképessé avatott) hősökkel reagált. /Ezek ugyan hol antihősök voltak, mint Konrád György első regényeinek figurái, Kertész Ákos Makrája, Déry „felelet-hősei”, Fejes Endre Hábetlerjei, Örkény Tóték-jának őrnagya, minderről lásd alaposabban Bálint Éva – Veres András A sikerképtelenség környezetrajzáról írott tanulmányát (1974), de a közpolitikai vagy történelmi hősök sem dicsőültek különb módon…/. Ebből adódóan azután az olvasók is ugyanezt a kört szélesítették mentálisan, már ha alkalmasint képesek voltak szociológiai valóságképekkel összevetni az irodalmi hősök tipológiáit – de épp ezért sem véletlen Józsa klasszifikáló tétele a „kulturális blokkokban” rétegződő befogadói körről, az irányzatos irodalmi törekvések új korszakának delelőjén, az irodalmi műfajok és műnemek újraindult kultuszainak hajnalán. Sőt, a korszak „olvasásismeret” és irodalomszociológia közötti tudásterületén maguk a kutatók is kiemelték „tömegkultúra”, „tömegolvasmány”, „tömegbálványok”, viselkedési modellek „társadalmi determináció” által meghatározott jelenségeit, mindezeket „szociológiai információnak” véve, majd megannyi kutatást is építve a befogadás mint vizsgálható terület részkérdéseire. Seregnyi a kor új tudásterületeinek, s köztük a filozófia, episztemológia, ontológia, esztétikum Lukács György meghatározta alapvetéseit követő értelmezése, de igen gazdag ugyanakkor a kultúratudomány „érvényességét” és lehetőségeit is elemezni próbáló eljárások tárháza is. Épp ebből a bűvkörből, s épp az imént került kezembe az a kötet, melyet egykoron azon frissiben már olvastam, de ennek éppen negyven éve, s éppen ideje volt újra elővenni – mintegy „véletlenül” éppen erről a tárgykörről. A mű pedig nem más, mint Stéphane Sarkany Az irodalomelmélet mint társadalomtudomány című esszékötete (1979), ami fejezetekre tagolt kismonográfia inkább, de lapozgatása közben épp az a fő kérdése: „elavul-e” az egykor megkonstruált elméletek rendszere, új keletkezik s hatja át a világot, vagy mindezek együttese adja-kínálja a teljesebb és mélyebb összképet, s ha igen, mégis hogyan? A korszak, melyben a kortárs irodalomelméletben a szociológiai kereső szempontok kapnak hangsúlyt,10 a javarészt Csehi Gyula fordította kötetben már úgy jelenik meg a kortárs irodalom tükröződése révén, mint életelbeszélések kérdésköre, melyben a közlés már evidensen tolmácsolás, fordítás, az irodalmi forma nyelvi alakzatba illeszkedő tüneménye. Vagyis hasonló, sőt több ponton „ugyanaz” a kérdésfelvetése a hetvenes évek végén elméleti dilemmáit elbeszélő társadalomkutatónak, amilyen a meghatározó narratívája a 21. század második évtizede idején a kritikai kultúrakutatóknak. S amiért éppen ezek „rímelnek” egymásra, talán nem több s nem is kevesebb, mint maga a textus, a szöveg természete, hatása, megformáltsága, jelentéstartalma – no meg ennek mindenkori viszonya a szövegalkotó személyéhez, személyiségéhez, szándékaihoz.11 S bár az is kétségtelen, hogy a szövegalkotó személye, és másik „póluson” a befogadó-értelmező közeg természetes tagoltsága történeti érvénnyel jelen van az irodalomban vagy körülötte (Erasmus, Luther, de akár az ókori szerzők óta – utaltam Grimal alapművére, de Huizinga, Fernand Braudel, Platón, Plinius vagy Maimunidész sem méltatlan források –, sőt Mózes öt könyvének héber eredetije óta, az antik ind, iszlám forráskritikai és értelmezési viták óta mindenképp helyet foglal közöttünk a tudásbefogadás alapkérdése), mindenesetre az is megáll mint tapasztalat, hogy Sarkany könyve óta egy egész szöveguniverzum állt össze Roland Barthes, Michel Foucault, Umberto Eco, Jorge Luis Borges, Paul Ricoeur, Pierre Bourdieu, Roman Ingarden, vagy Paul de Man értelmezéseiben…12 Mindenesetre a hetvenes évekig életre kelt elméletek közül szükségszerűen a legmarkánsabb kiemelés e kötet bevezető részeiben a Sartre megfogalmazta aforizmatikus meghatározás: hogy „mi az irodalom?”, nos, „az irodalom az, amit olvasnak (és nem az, amit írnak!)”. Itt tehát „a kutatás objektivitásához és a szöveg megismeréséhez okvetlenül ismernünk kell annak funkcióit, érzékelését, műveltség-értékét – egyszóval a használatot” – írja bevezető körvonalainak konklúzióként Sarkany (7. old.).
Fennebb jeleztem: Józsa nem véletlenül, habár kellőképpen újszerűen beszéli el az irodalom társadalmi hatása és a társadalom irodalmi jelenléte súlyponti kérdéseit a maga kutatásaival, esszéiben, elemző tanulmányaiban, de ezek is kézenfekvően tagolódni látszanak a kor fennálló vagy közkézen forgó értelmezési rendszereiben.13 Akkoriban a szövegfunkciók és a használat, a feltételezett „hatás” és a szemiotikai eszközrendszer olyan jelek egységévé áll össze (ott, akkor, sőt innen és aktuálisan nézve is), hogy a közlés szándéka, a jelentés (jelentésesség, a „szöveg mélyén” megbúvó közlés értelmezési bűvköre) és a „triangulum” alkotó és befogadó oldala közé kényelmesen befészkelődhet a hatás, mely maga a szemiotikai hatóerő, ekként pedig közvetítő közeg révén (hisz lényegében a kommunikáció felületein) közös eszközzé válhat az irodalombefogadás folyamatában – ahogyan ezt Sarkany is kiemeli (1979:5-21). S ha csak a befogadásban volna jelen az imaginált tartalom (erre Bourdieu is utal már idézett tanulmányában), még „kezelhetőbbnek” tetszhetne maga a folyamat – de mindez ott rejlik a társadalomkutatások legújabb közegében, az életút-elbeszélések személyességében, a jel-elméletek régi és újabb narratíváiban, a regényelemzések kortárs eszköztárában, a művészeti alkotások projektív szféráinak elemzéseiben, s még számos más területen is.14 A közlésformáknak ez az „implicit szemiotikája” (hogy Kelemen János korai nyelvelméleti tanulmányok közötti alapozó írására utaljak)15 nemcsak a néprajzi, regényirodalmi, rajzfilm-tartalmi, magatartásvizsgálati vagy zenei logikai szféráiban jelentkeztek már a hetvenes években, de konstans elemmé váltak a művelődés- és művészettörténet megannyi szférájában is, sőt a jelszerűség az értelem és a nyelvi megtestesülés adekvát tartományaiban is hódító útjára indult (lásd még az „értelem”, a struktúrák, a logikai kutatások, az etnoszemiotika, a racionalista pszichológia és számos további terület befogadói attitűdöket jellemző tartományait, pl. a Szemiotika és művészet, 1979 kötetben)16 – egyszóval mindaz, amit az irodalomelmélet vagy a művészetpszichológia számos egyéb tudástartományban magabiztosan körvonalaz, az formáló eszközzé, visszaható komponenssé válik e korszak elemző megközelítéseiben.17 Nem retten meg a kötet elemzőinek többsége attól, hogy a zárt jelrendszerek, a természeti jelenségek, a kreatív kompozíciós megoldások vagy kiemelten az ismétlődés funkcióját elemezve akár építészeti, filmi, nyelvészeti vagy épp történetfilozófiai gondolattársítások vidékén fölfedezhető kódok továbbértelmezése felé tegyen kísérletet. Az azóta eltelt fél évszázad e narratívák sokszorozásával, az ismétlődés-vizsgálatban vagy a rendszerszemléleti és folyamatelemző miliőkben a közléstartományok gazdag hálózatának megidézésével gazdagodott. A folklór-elemek, a konstans vagy folytonos lírai és epikai intenciók, az értékrendek és (akár) viselkedési panelek egyre markánsabb jelenléte pedig nemcsak a kor kutatóit, elemzőit, de magát a társadalomkutatás vagy társadalomismeret módszertanát, tematikáit, megközelítési aspektusait is áthatotta – szükségképpen visszaigazolva a társadalmi értékrendek formálódásának roppant sokféle formáját.18
S itt engedtessék meg a „repetíció”, vagyis visszatérések, az ismétlődő érvényesség adekvát témakörét mintegy visszavezetnem a mai, kortárs értelmezési tartományok meghatározó hangneméhez, az elbeszélhető világok kérdésköréhez. A fennebb utalt legfrissebb tanulmányok között is érdemi tematikaként jelenik meg a paraszti létfeltételek és életvilágok interpretálásának izgalmas kérdésköre abban a világban, ahol látszólag változatlan a lét (pl. gyergyói székely életvilágban, a kelet-franciaországi pékek életút-interjúit követő vitákban, vagy a kritikai kultúrakutatás és az ellenkultúrák lenyomatait megőrző új muzeológiai törekvések kontrasztjai között – v.ö. Laczkó-Albert 2020; Bögre 2020; Pósa 2020; Gagyi 2019).19 A léthelyzetek és életvilágok kortárs föltárásába itt már bele sem pillantok, annyiféle újdonatúj megközelítés kelt már lábra, hogy követni is képtelenség szinte. Bögre Zsuzsanna például alaposan elemzi a kritikai kultúrakutatás megközelítési módszerei körüli vitákat, jelesül a biográfiai szemléletmód és értékrend témakörét, mely szerint „a valóságot nem lehet közvetlenül, percepció és szimbólumok értelmezése nélkül elérni. Az a valóságkép, amelyet nem kell átbeszélni, mert VAN, az valami nagyon premodern felfogásra utal. Kérdés tehát az, hogy ki hogyan értelmezi a realitást. Az objektivitás kifejezést régi értelemben már nem lehet használni, mert ma már nincs privilegizált nézőpont. Még akkor sincs, ha megpróbáljuk az objektív tudást, ami a valósághoz illeszkedik, úgy nézni, hogy kizárjuk a koncepciókat, az észlelést, és a diskurzust”, ezt pedig leginkább a hermeneutikai esetrekonstrukció révén teheti meg a kutató, mivel ez egyáltalán nem anti-realista megoldás, még ha létezhet is a „narrativisták” és az „új-idealisták” válasza az élettörténet interszubjektivitása, társadalmilag konstruált volta az egyén és a társadalom közötti kapcsolat eredményei között (lásd Bögre 2020). Ugyanakkor az egyén, a társadalmi szereplő életeseményeinek narratíváit időbeniségük alapján is megkülönböztető szemléletmód az epikus elbeszélő történetekkel illusztrált megnyilvánulása mint „narrált történelem”, mint emlékezési alakzatok élő szövegfolyamba illeszkedő változatai (lásd Laczkó-Albert 2020), rendre visszatérnek részletes mellékelbeszélések vagy magyarázatok formájában, mindez pedig, ahogy írja is, „a hivatalos nemzeti történelem mellett a 19. század végétől kezdve… gyakorivá váló lokális történelem szerkesztése, letétbe helyezése, kiállítása, sokszorosítása” révén kiemelődik a kommunikatív emlékezetből, szociális használatba kerül, kulturális tőkévé és az aktualitások narratív megjelenítése révén a mindennapi történetmondás részévé, jelentés-hozzárendelésekké válik a történetmondók eszköztárában, így pedig a kutató aktuális szótárában is (lásd még ehhez Keszeg 2013, valamint Todorov 2003).20
Jószerével már az is elgondolkodtató, milyen ismeret-előzményekkel olvas, értelmez, fogad be vagy beszél el valaki valamely történetet. Wolfgang Bialas például egyenesen odáig megy, hogy a posztmodernt a felmerülő metodológiai eszközökkel szemlélve egyenesen a „posthistoire”-ral azonosítja, egyben arra is figyelmeztet: a bármilyen értelmezés mélyén megbúvó előzetes ismeretanyag, olvasmányok, értelmezési gyakorlatok, módszertanok egyenesen vezetnek odáig, hogy „egy strukturált rendszertől generalizálódva, rögzült jelentésként” vagyunk kénytelenek bánni a külső hatásokkal, „a posztstrukturalisták számára az egyedi szöveg más, előtte megírt szövegek eredménye”, vagyis a mögöttük álló egyéb szövegek ismét más szövegekre referálva „egy közel végtelen visszakövetkeztetésig” vezetnének, s így minden egyéb csak „szövegközi” lehet immár, „az eredeti eltűnik és a szöveg szertefoszlik” (Bialas 1996:130-131).
Mindenesetre, annyi immár bizonyos, hogy ily végtelen sok kanyargás, idézgetés, hipotézisezés és teoretizálgatás után kézenfekvően tartozom az Olvasónak kicsit egyértelműbben kifejteni, miből és hogyan akarok eljutni valahová. Ezt nem könnyű megtennem. A fenti idézetek számomra mindenképpen azt tükrözik, amit Bialas is hangsúlyoz erősen teoretikus írása végén, hogy az életvilág, a közlésmódok, az emlékezet, a kultúraközvetítés és az irodalom interpretációs színterei nemcsak számosak, de eldönthetetlenül sokfelé „húznak”. Ennek kimondása nem mindig és nem mindenkinek érdeke. Sarkany például egész kötete fő mondanivalójaként az olvasás, a fogyasztás kulturális eseményét, a kísérleti irodalom és a „szociológiától eltávolodó” törekvések feltárási esélyeit elemezve afelé indul el kötete utolsó tanulmányában, hogy „egységes irodalom egységes szociológiája felé” kíván eljutni – miközben már mi is tudjuk, akik pedig nem vagyunk befogadáskutatók, irodalomtörténészek vagy strukturalisták, hogy sem egységes társadalom, sem egységes irodalom, sem ezeknek egységes kezelési lehetőség nincs vagy esélytelen is. Józsa Péter ugyanakkor maga is elemző kritikai alapon tekinti át a Lévi-Strauss által kicövekelt strukturalista útválasztás eszközeit és elemeit, de más munkáiban minden megengedő belátása ellenére is „a kultúra egységes elmélete” (1976), a budapesti „kulturális blokkok” jellemzői (1972), „a kulturális javak fogyasztása” és „az esztétikai alkotás hatásmechanizmusa” (1986, 1974) felé vezeti tova érveléseit – vagyis a kor befogadáskutatásának, sőt egy egész kommunikációs univerzum leírhatóságának meggyőző hitével teremt interpretációs világot, életvilág-struktúrát és egyúttal értelmezési kultúrát is.21
Ezzel semmi gond nem lenne – ha ugyan azóta nem olvasnánk semmit, nem kúsznának bele értelmezési mezőinkbe más tudások, másféle elméletek, eltérő „külső hatások”, melyek ismeretében (és önreflexív kezelése révén) már korántsem mondhatnánk, hogy valamiféle megoldást rejtünk a markunkban. Márpedig, ha az irodalom „útvonalán”, a közlő (szerző, alkotó, konstruáló, strukturáló) mellett egyre határozottabb főszerepet követel magának a másik piaci szereplő, a befogadó, s még nála is harsányabb funkciót testesít meg a piaci viszonyokat és alkotói „külső feltételeket” is megteremteni hivatott kommunikatív szféra (a mindenkori média), akkor bár minden szereplő inherens és extern összhatásokkal gazdálkodik, viszont mindegyik szembe is kerül, konfliktusba ereszkedik egymással is. Mindezekre, s mindeme konfliktusos sodródásokra épül tehát szükségképpen a mindennapi történetmondás legjava, a tematikai horizont, az ismertségi kör, a korszakossá váló hatások szélesebb tartománya is, no meg a befogadó hasonló érzékenységi bűvköre is – melyet ha megfaggatunk kulturális tőkéjéről, akkor utóhatásként már messze nem áll módunkban „egységes” értelmezést ráerőszakolni a (korántsem egységes) társadalomra. A kommunikatív emlékezetből mindeme szociális használat révén az értelmezésbe visszakerülő narratívák pedig éppúgy a jelentés-hozzárendelésekkel válnak majd racionalizálható tapasztalattá – amiről viszont éppen a történész kutatók és a biográfiai módszer episztemológiai módszertanosai vitatják el, hogy mint társadalmi „valóság” egyáltalán létezne… – mint a történeti tudás tapasztalati kontrasztjának lehetséges egészéről. Ám ha konstruált a narratíva, konstruált az interpretáció, konstruált a közvetítő közeg, akkor miért épp a közlő és a befogadó maradhatna intakt mindezektől…?
S épp ezért, korántsem az illem kedvéért, hanem a lehetséges értelmezési tartományok gazdagabb tárházának felmutatása okán hivatkoztam Tibori Timea kritikai esszéjére, melyben a művészeti befogadást és a kreativitást is értékszempontú elemeknek, az esztétikai és társadalmi értékek egymást kölcsönösen meghatározó kaotikus alakzatnak jelenlétére figyelmeztet, valamint disszertációjában is ezt teszi. Utóbbinak „tézisfüzetéből” idézem: „…nem pusztán az érdekelt, hogy az emberek mit olvasnak, néznek, hallgatnak, milyen elvek szerint, milyen műveket, művészeti ágakat, stílusokat, műfajokat preferálnak; sőt még az sem elégített ki, hogy milyen mélységben és hogyan illesztik bele személyiségük szerkezetébe azokat. Mindez természetesen nélkülözhetetlenül fontos, de az ezzel foglalkozó kutatásoknak megvan az a veszélye, hogy a vizsgálat során óhatatlanul szétdaraboljuk, elemekre vagy nézőpontokra szeleteljük fel a műalkotást, amelynek pedig mint egésznek van valamilyen üzenete, tartalma, mondanivalója is. Az üzenet pedig nem pusztán művészi, vagyis nem pusztán a művészetről mond valamit, hanem az emberről, méghozzá szükségszerűen az emberről, a maga társadalmi meghatározottságában. A társadalmilag meghatározott mondanivaló viszont a maga komplexitásában és felépítettségében a mi felfogásunk szerint nem más, mint maga az esztétikum” (1986:2-3., kiemelések az eredetiben).
Az ember világlátása, a környezet és a kultúra mindenféle hatásait követő narratívája, önképe és saját társadalmi helyzettudata tehát a kultúra és a reflexivitás legkülönfélébb dimenzióiban egyaránt kreatív. Így az ebben megfogant fogalmi tartomány, az attitűd-rendszer, a hatás/visszahatás, meg- és újraalkotás nemcsak kitüntetett esemény, esztétikai tapasztalat, hanem identifikációs játszma is, melyben nem okvetlenül és szükségképpen „nyertes” vagy „vesztes” az egyén, avagy ez is meg az is olykor, s tengernyi körülménytől függ, mikor mitől érzi-tartja-értelmezi magamagát ilyennek vagy amolyannak. Talán ezért is lehetséges az, hogy a történetmondás analízisei és a társadalomkutatás egész módszertanának gyarapodása úgy egészült ki a társadalmi közlésmódok lehetséges változataiból megformált eszköztárral, hogy lehetségessé válik immár az érvényesség, az adekváció indirekt technikáit is alkalmaznia. Ez pedig nemegyszer közvetlenül is találkozik az irodalomantropológia szemléletmódjával, mely nem csupán a szereplő- és hőstípusok, társadalmi funkcionalitások aspektusában hozott újat az utóbbi évtizedekben, de egyenesen a releváns társadalomismereti tudás részeként kezdte kezelni az autentikus megnyilvánulások rögzítésének módszertanát. Ugyanez a tudásterület az irodalom fogalmát pedig oly széles értelemben veszi, ahogy talán az veszi magát az antropológiáét. Ennyiben egyik is, másik is összegyűjti a tanítás, hallás, olvasás, cselekvés, megfigyelés és értelmezés által feltárható jelenségek egy-egy speciális tartományát, hogy arról „a ki nem mondott kimondását megkísérelve” (Foucault 1999:334)22 valamiféle „átiratot”, interpretációt adjon. De annyiban viszont nem csupán „önmagunkról szóló elbeszélések” keletkeznek így, hanem az „önmagunk és mások kormányzásának művészetét” valósítják meg a közlők, s így messze nem lehetetlen, hogy az irodalomantropológia révén máris közelebb jutunk a megértő interpretációkhoz, mint az irodalomszociológia nagy társadalmi egységeket elkülönítő technikája révén. Ha Sarkany egész alapkérdése, kötetének címe is egyszerre releváns lehet (Az irodalomelmélet mint társadalomtudomány), s ha Löwenthal (1973), Lotman (1973), Escarpit (1973), Goldmann (1964), Gondos (1971) vagy Bourdieu (1978) az esztétikai kommunikáció vagy a művészeti észlelés szociológiai elméletének elemeiről hozott érvényesnek tetsző új ismereteket, akkor az irodalmi és más esztétikai befogadás életesemény-szerű interpretálása maga is egyfajta literatúra talán egy mai aspektusban, egyúttal bizonnyal az irodalmi értékhasználat módja is, amely lehetővé teszi egy sajátos kulturális univerzum mélyebb megismerését, a szimbolikus közlésmódok és befogadás-tartományok szimbiózisának belátását, továbbá a kulturális információátadás működését mechanizmusaiban és szerkezetében áttekintő empirikus tudástartomány fölismerését is – végül persze olykor talán mindezek keveréke, összessége is érvényessé válhat ebben a körben...23
S talán itt jön el annak mint a társadalom szimbolikus (irodalmi, esztétikai, szóművészeti stb.) közléstartományának leírási igénye, amit bevezetőmben valaminő „tudás-testvériség” kérdésének neveztem, vagyis annak körvonalazása, találkozik-e, s ha igen hol és hogyan az irodalom a maga tudományával, a rokon bölcseleti vagy társ-tudományi érdeklődéssel, ha pedig van ilyen esély, miképpen lehet az irodalom irodalomtudományon túli (vagy inneni?) válaszaira ráközelíteni, a kölcsönhatásokat megnevezni. Ennek nem én fogom „fölfedezni” aktualitásait, hisz a már jó ideje életre hívott irodalomantropológia a művészeti jelenségekre reflektáló jellege miatt, továbbá a szimbolikus cselekvések terén történő változások résztvevő megfigyelőjeként maga is a kulturális univerzum-függő helyzetben van, e helyzetet pedig az irodalomtudomány már régesrégen leírta többféleképpen. S persze, mint minden köztes vagy időleges tudásterület, ez is a „re-interpretáció” egzisztenciális állapotában van még, lassan stabil két évtizede. De ami az alapkérdés maradt (mindenek után és ellenére is), az az érvényesség, a relevancia, az érvényre jutás vagy juttatás alaptémája – egyben persze az irodalom értésének, értelmezésének, közvetítésének, megismerhetőségének is kulcskérdése. De értelmezhető-e az értelmezés? Értelmes kérdés-e az érvényességről érvényeset próbálni mondani, majd (közben és utána is) megkérdőjelezni a mondás, a mondhatóság, az elbeszélhetőség esélyét…?
A rövid válaszom a nemválasz. Nem áttekintő, nem összefoglaló, nem „univerzális” és nem is az „érvényesség” dicsfényére igényt tartó. Sem én magam, sem a szaktudomány, sem az irodalom, sem az antropológia nincs abban a kétségbeejtő helyzetben, hogy rászoruljon olyan érvényesség-igazolásra, mely egyszersmind cáfolata is lenne rögtön a relevanciák határtalanságainak. Erre már részben az irodalomantropológia értői is rámutattak/ráébredtek, de minthogy e szaktudomány részben a nyelvi antropológia része is, olykor csak társterülete, máskor távoli, de összekapcsolható szférája is lehetne, ezért megközelítéseinek mint eljárásnak leginkább csak előnye lehet, hogy az émikus (önkörén belüli) szemléletmód kínálja magát magában a műben és az alkotás folyamatában is, az olvasó vagy kutató pedig mint „résztvevő megfigyelő” ugyancsak a saját kultúrájában előforduló jelenségek szemtanúja, deskriptora, interpretálója lehet, amennyiben megnyílik a műnek, megadja magát az alkotónak, befogadóvá válik az univerzális vagy személyes üzenet irányában. Más kérdés, hogy a régi kultúra (kultúrák) és a mindenkori új szubkultúrák megütközését vizsgálva, hogyan lehet intakt a megértő megismerés, ha nem vállalja a lehetséges legtöbb értelmező aspektus „végképp eltörlésének” programját, vagy az ezt meghirdető „kultur-acidium” folyamatának átlátását? Lehet ugyanis nyomon követője a kultúra-átalakítás, átkulturálódás tendenciáinak is, ettől még befogadó maradhat, s lehet egyúttal serkentője is annak, amit majd azután elemezni, értelmezni fog egy időben közeli státuszban. Miképpen a kutató is, ha kellőképpen szűkre szabja a „sűrű leírás”, az értelmező interpretáció vállalható programját, s közben fenntartja pozícióját, hogy messze maradhasson a mítoszi súlyú közéleti folyamatok közepette átélhető önfelfogástól vagy világképi ketrecektől – válhat párhuzamosan „fogyasztóvá” és kreátorrá is…, méghozzá anélkül, hogy a relevancia releváns mivoltát ő maga kellene meghatározza.
Mert hát olvasható-e az antropológiai, kultúrakritikai szöveg irodalomként? A fennebb utalt Laczkó-Albert Elemér szöveg, de Keszeg Vilmos több monográfiára rúgó szövegei, Gagyi József számos kutatása, Oláh Sándor interjúi, Thomka Beáta prózaelemzései (1998, 2018), N. Kovács Tímea kötetnyi szemléje, Szilasi – Hárs 2003; Hárs Endre 1996, 1999, 2003; Paul de Man dekonstruktív és allegorikus narratívája, az allegorikus olvasat esélyei (2000), Ricoeur (2000) vagy Hayden White egész problematizálása a történelem mint irodalmi szöveg kapcsán (1997) – egyszóval a kortárs társadalomtudományok egy negyedszázadon belül nemcsak az „olvasat”-kínálat végtelenre bővüléséről tanúskodnak, de arról is, hogyan válik mindez irodalmi érzékenységű alapanyaggá, miközben pedig az irodalom alapanyagai (nemcsak az irodalomtudományokban) meg a társadalomismeret és életvilág-kutatás legitim érvényességének szerepkörét töltik be egyre inkább. Vagyis a válasz az egyértelmű igen. Sőt, ahogyan a lehetőségekről doktori értekezésében Kamarás István is lakonikusan összegzi a Befogadói modellek fejezetében: „Nincsen önmagában irodalmi szöveg, csak olvasatai révén létezik. Feltehető azonban a kérdés, hogy mennyiben határozza meg az olvasatot az olvasó? Irodalmárokat és filozófusokat egyaránt izgatja ez a kérdés, amelyre mind erre vagy arra voksoló, szélsőséges, mind pedig mindkét ’felet’ (az irodalmi szöveget és az olvasót) egyaránt figyelembe vevő válaszok is születtek…” – s az ehelyütt fölsorolt temérdek szemléletmód mellett a „műközpontú” elemzés, az „olvasóközpontú” értelmezés, a „mindenható olvasó” modellje, a Gadamer megfogalmazta „dialogikus megértés” és kölcsönhatás mű és olvasója között, a „tranzaktív dialógus” esélye, az „értelemnélküliség” és az értelemadás dichotómiája, hermeneutika és recepcióesztétika számos további változataival vezet tovább afelé, hogy az irodalmi mű olvasói „kiegészítése”, a „töredékek” összehordása nemcsak az értelmezésre hat vissza, hanem a műre, az olvasóra, az irodalom befogadási jelenére és jövőjére, a megértés lehetséges teljességére ugyancsak (lásd értelmező és elemző mélységben Kamarás 2007).
Az irodalomantropológia így (legelemibb szinten) az a sajátos műfaj, amely az irodalommal kapcsolatos antropológiai megközelítésnek ad alapot, feltételt, egyben terepet és érvényes kérdésfeltevések jogosságát is magába foglaló feladatot. Valamiféle „jelzős antropológia” lenne tehát, mely már nevében is körvonalazza a témát és a szemléletmódot, de nem merev elhatárolhatósága lenne fontos az esztétikai befogadás vagy az irodalomelmélet közötti szűk mezsgyén, hanem a szimbolikus interpretációktól, a színház-, esztétikai vagy a művészet-antropológiától kölcsönvett szereplehetőség alkalmazása. A nyolcvanas évtized kultúrakutatási vitái közepette sor került a Geertz-féle interpretatív antropologizálás és textuálisan alázatos terepkutatási értelmezés elvitatására is, mindenekelőtt a „kié a szöveg?” ürügyén, mely a forrásközlés, a fordítás, majd az értelmezés egész folyamatát belévetette a textualitás új irányzatainak küzdőterébe, megjelenítve az etnográfiai (le)írás és az életközeli (be)látás relativizálhatóságának alaptémáját, de az értelmezés értelmezése típusú civódásokon túl is megjelent a szöveg mint vizsgálható textus problematikává avatása is.24 A kilencvenes évek végén megjelent testes irodalomantropológiai kötet szolidan arra hivatkozik, hogy „az irodalmiság minden alkotóeleme emberi közreműködéssel jön létre történeti és befogadásesztétikai tapasztalatba ágyazódik”, s meghaladva „az organikus-szimbolikus poétikai kódok” romantika utáni duális emberfogalmát (homo naturalis / homo individualis), alapelvei történeti tapasztalatként válnak le az esztétikai tapasztalatról, mivel az ember antropológiai állandósága (természeti fundamentalizmusa) mint egyedüli örök létező léttörvényeinek alávetését egy „haladó” időbeliséggel egészíti ki a horizont mikéntje szerinti adottságokkal (v.ö. Kulcsár Szabó – Szegedy Maszák 2000:10-11).25 Az irodalmi szövegek antropológiai horizontján a szöveg az a motívum vagy jelentés, amelyben mindig temporális/történeti tényezők is jelen vannak, de ezek antropológiai érdekűként jelennek meg, mivel a szubjektum mindig történeti konstrukció, a nyelvhez való viszonya maga is temporális kölcsönösség mikéntjeitől függ. Vagyis az irodalomértés hagyományos eljárásait szükségképpen kiegészítik azok az irodalomhermeneutikai utak és interpretációk, amelyek nem zárják ki az antropológiai olvasatú szövegek retorikai olvasásmódját, másként megfogalmazva: az olvasó számára kirajzolódó retorikai alakzatok közös műveleti területei a nyelv és a szövegek föltáró értelmezései, ezért hozzájuk tartozik a jelentés kontrollálhatatlanságának tapasztalata és az irodalom humanista funkciójának ideológiája is (uo. 11-13.).26 Más alaptónusú megközelítések is életre keltek immár, a „funkcionális-kontextuális narratológiától” a kognitív irodalomtudomány kísérletein át a „biblioterápia és irodalomterápia” új útjaiig – ezekről a Helikon folyóirat rendszeres tematikus számokban ad részletes eligazítást, mintegy ezzel is jelezve az érvényesség érvényének mindenkori relatív mivoltát, a „kulturális tárggyá” lett realitást, a megértés perspektíváit és korlátait is.27
Indokolatlan lenne itt – a fentiek kavargó tűzözönében még inkább – annak rövid kivonatolása, mit is „üzen” akkor az irodalom és az antropológia kapcsolatáról ez a serdülőkorúvá váló újabb kutatási tudásterület. Annyi bizonyos, hogy gazdag és érvényességét tekintve megejtő, elsápasztó bonyolultsággal jelzi a mindenkori diskurzus jelenlétét. Fennebb Józsától idézve használtam a korabeli felfogás kiemelhető összegzését arról, hogy az irodalmi befogadásban „az embercsoport a maga viselkedési problematikáját éppen e viselkedés alakjában rendezi” el, vagyis „a társadalom mint szituáció ’formalizálásának’ szubjektív-objektív logikája” szerint alakít is, nemcsak alakul (lásd Józsa 1980:26). Ma már azt is látjuk, hogy mert az irodalom interdiszciplináris, intertextuális és interkulturális tudományterületeken is főszereplőként van jelen, amiképp az antropológia is, ugyanakkor mindkettő esélye, hogy interpretál, diszkurzív térbe emel, önmagára is reflektál, visszahatásokat is befogad, s emellett éppe a változásokban próbálja meg folytonosan megújítani önmagát és tárgyát, így szinte a mindenkori irodalmi textus kézenfekvően tekinthető értelmezési „terepnek”, olvasható antropológiai forrásként, értelmezhető a dekonstrukció révén bármely kor és társadalmi idő releváns megnyilatkozásaként, alkotóját tekintve pedig mint a jelen lehetséges reális vagy fiktív dikciója, egyben kritikai rálátást is lehetővé tesz – éppúgy, ahogyan az antropológiai diskurzus keletkezik és érvényességre törekszik. A fogalomkörben hazai pályán (irodalmár szerzőként is ismeretes) Kiss Noémi „vezette be” a „más, mégis autentikus dekonstruktív olvasatként értelmezhető” világok, emberleírások, szituatív vallomások, életút-modellek textualizálhatóságát, az irodalom antropológusok számára interpretatív felületként jelentkezésének perspekíváit: minthogy a bármely stiláris és formális adottságú textus mint irodalom a kortárs kultúra, a jelen egy szeleteként értelmezhető, ez egyben kihívás is, a textus mint „objektum” igényli is az értelmező közelítést, ebben pedig az irodalomtudomány csupán egyik eszköz, az antropológia kiegészítő jelenléte éppenséggel kívánatos is.28 Sőt, mint az ugyanitt közzétett Szirák Péter tanulmány is a megértés megjelenítésének/megjeleníthetőségének problémájával vezeti be a holokauszt-irodalom akaratlanul torzító, így az emlékezést gátló jelenségét, mivel az „ideáltipikus narráció-lehetőségét” éppen az irodalom révén átléphető korlátnak lehet vélni a morális emlékezés teljességét perspektívába fogva, de eközben annak esélyét is kinyilvánítva, hogy az antropológia mintegy „dokumentáló módszere” lehetőséget kínál arra, ne kelljen a jelen megtapasztalásának minőségét az utólagos értelemadás szükségszerű torzításainak kitenni.29
Az „elbeszélő ember” mondandóit persze nemcsak az irodalom tükrözi vissza, s nemcsak az egyén irodalmi jelenléte az, ami évezredek óta tárgya és serkentője magának az irodalmi műnek, folyamatnak, olvasatnak, értelmezésnek. Még utalni sem lehet itt a vizuális művészetek, az esztétikai tapasztalat, a szimbolikus megjelenítések oly hatalmas tartományaira, amilyen a dráma, a szakrális ábrázolások, a zenei megjelenítődés, a szimbolizáció legkülönb formái és ezek irdatlan nagy eszköztára.30 Mindemellett a társadalmilag nyersen megélt élettapasztalat számos szimbolikus rekonstrukciója mint az életvilág, ezen belül az életút időbeniségébe rejtőzködő életesemények egyik „bevált” eszköze marad az alkalmazkodás, a hagyománykövetés, a formalizált minták elsajátítása, a strukturális beilleszkedés és felzárkózás adódó esélye is. A „jeles napok” rendje a néprajzi tapasztalatban, az életvezetési szituációk relatív érvényessége a társadalmi konvenciók, kommunikációk és önmegjelenítések vidékén egy valamiképpen „ideáltipikusnak” vélhető narratív dokumentációba illeszkedik, s erről az utóbbi időkben megjelenő naplóirodalom (Kunt Gergely munkáiban, Baumann Tímea, Biczó Gábor, Kotics József, Valuch Tibor, Pető Andrea, Pécsi Katalin, Zoltán Gábor munkái mellett) a leíró módszerrel rögzítés megannyi változatában tanúskodik, amivel ugyancsak a jelentapasztalat és múltkövetés irodalmi normatívái mellé tagozódik, az irodalmi művé vagy műfajjá válás esélyeivel gazdagodik.
A bevezetőmben megnevezett kérdések második-harmadik aspektusára, a testvér-tudományok válaszaival bővült befogadás- és értelmezéskutatási tudástapasztalatra mindenesetre nemcsak az irodalomtudomány válaszai állnak kezünkre. Az irodalom maga, az alkotás rendje és „üzenetközvetítő” mivolta ugyan számos írói életműben, életútban, arc poeticá-ban új arcot ölt mostanság is, de mindez nem kevesebbet tükröz, mint az érvényesnek tekintett tudások érvényesség-határai fölötti áttekintés igényét. A személyiség „megírhatósága” vagy a narratív önmegjelenítés újabb korszakainak horizont-tágulási esélyei a kritikai kultúrakutatás és az értelmező közösségek értelmezési határ-narratívái immár új „dokumentációkat”, új kulcskérdéseket és módszertani válaszokat is megkívánnak. Ennyiben talán az érvényesség esélye az érvényesítés folyamatában kap további kihívásokat, egyúttal serkentő válaszkényszereket is felszínre hoz a kultúráról való beszéd komplexebb időszakában. S amikor a „realista” megítélés nemcsak a legfőbb kontrollja lesz az irodalmi műfajoknak, hanem visszaszorul a kulturális tárgyterültetek közé, párban a jelképiséggel, a narratívákkal, az interpretációk sokaságával – de immár nem egyetlen kritériumként virulva az értékelési horizonton –, akkor már korántsem az értelmezési „káosz” eszközeinél tartunk, hanem a lehetséges befogadási színskála egy teljesebb készleténél. S ez – éppen az irodalomnál, s akár bármely más fontos emberi „lomnál” – egyike lehet immár a megértés tágabb körének, történeti örökségének, jelenkori hatásainak. Ennél többre pedig még az irodalom sem vállalkozhat, amióta csak keletkezik, jelen van és hat…
1 Pivo, Bernard 2001 Le métier de lire. Réponses à Pierre Nore. D’Apostrophes à Bouillon de culture. Gallimard, Paris, 353 oldal.
2Pogány György 2013 „Honleányok” és a könyvek − Leányolvasók és leányolvasmányok a reformkorban. EPA01245_konyv_es_neveles_2013_1_06; Vajda András 2013 Az írás és az írott szó hatalma. Az írás a mindennapokban egy Maros menti településen. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 300+mell. oldal; Wittmann, Reinhard 2000 Az olvasás forradalma a 18. század végén? In Guglielmo Cavallo – Roger Chartier szerk. Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Balassi Könyvkiadó, Budapest, 321-347; Keszeg Vilmos 2002 Homo narrans. Ariadné Könyvek, Korunk Baráti Társaság, KOMP-PRESS, Kolozsvár; Keszeg Vilmos 2013 A 20. század történetei. Néprajzi Látóhatár, 4:6-11.
3 érdemes itt utalni a kiváló francia történész, az antikvitás egyik legjelesebb kutatója könyvére utalni: A latin irodalom története (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992) több ponton is visszatér az olvasók, befogadók, hallgatók köreire, az irodalom államra és társadalomra visszaható jelenlétére – elsatnyulása idején pedig a társadalmi drámákra is.
4 Bárány Tibor – Rónai András szerk. 2008 Az olvasó lázadása? – Kritika, vita, internet. Kalligram – JAK, Budapest, 295 oldal
5 Józsa Péter 1980 Lévi-Strauss, strukturalizmus, szemiotika. Akadémiai Kiadó, Budapest.
6Talán nem kell túl sok forrásmű ide, elegendő beleolvasni Gondos Ernő: Mű és valóság (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965) munkájába; vagy az egy-egy mű valódi és teljes életrajzáról áttekintő elemzést nyújtó Fogarassy Miklós – Kamarás István: Olvasó a labirintusban (Tankönyvkiadó, Budapest, 1981) monográfiájába; Veres András elemzéseibe, a marxizmus hatását keresve Lukács György vagy József Attila életművében, esetleg a Nyírő Lajossal közösen szerkesztett A marxista irodalomelmélet története – A kezdetektől 1945-ig (tanulmányok) (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1981) vidékén; Kamarás István: Az olvasó munkások és az irodalom (Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1981); Gondos Ernő: Olvasói ízléstípusok (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975); Józsa Péter: Kulturális blokkok Budapesten (Népművelési Intézet, Budapest, 1972); vagy az „elit-kultúra”, a „közép” kultúrája és az „alsó” néprétegek kultúrája közötti átmeneteket érdemben kimutató Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor tanulmányba: Józsa Péter és a kulturális blokkok kutatása. Hommage a Józsa Péter (2003) http://www.vasiszemle.hu/2003/02/kapitany.htm; vagy további Józsa-művekbe – lásd http://www.szemiotika.hu/2019/02/19/vi-jozsa-peter-muvelodesszemiotikai-szimpozium/
7 lásd még Balogh – Kamarás 1978, 1985; Veres 1979, 1996; Goldmann 1964; Escarpit 1966, 1973; Lotman 1973; Löwenthal 1973.
8 E cikk egy változata a Tibori Timea születésnapjára készülő Kultúra és Közösség különszámba készült, így itt e hivatkozás egyben az üdvözlés egyik gesztusa is lehetne…
9Tibori Timea 2012 Gondolatok Hauser Arnold művészetszociológiai nézeteiről. Kultúra és Közösség, 1–2:25-35.
10 Sarkany az Aix-Marseille-i, később az Ottawa-i egyetemek oktatója, az összehasonlító irodalomelmélet és a szemiotika kutatója, a kultúraelmélet és az irodalomantropológia jeles kanadai szakértője, a ’60-as évek elejétől több mint 70 kötet sikeres szerzője.
11 Talán sok olvasót emlékeztethet a Regény és tapasztalat. Modern amerikai irodalmi tanulmányok kötet (Modern könyvtár, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978), melyben Malcolm Cowley, Norman Mailer, Maxwell Geismar, Ihab Hassan és mások tanulmányai körvonalazzák az irodalmi hős, a tragikum és komikum szerepe, a prózastílus nyugalmassága, a szépirodalom határai, hagyományos európai formákat indulatosan tagadó stílusnemek, és végső soron a társadalmi válaszok kérdésköreiben meglepő „múlt-tagadással” ellentétes analízisig kísérik a kortárs kritikai szellemiséget.
12 Ezekből kiadós válogatás olvasható Kamarás István áttekintő elemzésében, 2007. On-line: http://mek.oszk.hu/09000/09063/09063.htm#3
13 Ricoeur, Paul 1998 A szöveg világa és az olvasó világa. In Thomka Beáta szerk. Narratívák 2. Történet és fikció. Kijárat Kiadó, Budapest, 9-42.
14 Talán legfrissebb példaként lásd Gagyi József: Régi ember új világban. Sztrátya Domokos életútja. (Dissertationes Ethnographice Transylvanicae, Kriza János Néprajzi Társaság – L’Harmattan, Kolozsvár – Budapest, 2019., 208 oldal), melyben a Jobbágyfalván készült interjúk „hosszú beszélgetés” műfajába tartozó módszertanával az életút- és világkép-rekonstrukció esettanulmányaival pontosítja személyes kutatói stratégiáját.
15 Szemiotika és filozófiai nyelvanalízis. In A társadalom jelei. (Szemiotikai tanulmányok). Népművelési Intézet Kutatási Osztálya, Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1978:110-123.
16 Szemiotika és művészet. MTA Irodalomtudományi Intézete – SZTA Gorkij Világirodalmi Intézete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.
17 lásd Janine Chasseguet-Smirgel 1971 Pour une psychanalyse de l’art et de la créativités. Petit Bibliothéque Payot, Paris; Horváth Iván – Veres András szerk. 1980 Ismétlődés a művészetben. Irodalomelméleti tanulmányok 5., Akadémiai Kiadó, Budapest; Józsa Péter 1978 Szemiotika és kommunikációelmélet. In Kód – kultúra – kommunikáció. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 107-134; Szegedi-Maszák Mihály 1980 A művészi ismétlődés néhány változata az irodalomban és a zenében. In Horváth – Veres i.m., 77-159; Kisantal 2004; White 1997.
18 Lásd még ehhez Roland Barthes: A szöveg öröme. Osiris könyvtár, Budapest, 1998; Tzvetan Todorov: Az emlékezet hasznáról és káráról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003; Arnold Gehlen: Kor-képek 1907-1914. Gondolat, Budapest, 1987; Mihail Mihajlovics Bahtyin: A szó esztétikája. Gondoltat, Budapest, 1976.
19 Bourdieu, Pierre 1986 L’illusion biographique. Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 62–63:69-72. https://doi.org/10.3406/arss.1986.2317; Bögre Zsuzsa 2003 Élettörténeti módszer elméletben és gyakorlatban. Szociológiai Szemle, 1:155-168; Laczkó-Albert Elemér 2020 A „paraszttalanodás” kulturális folyamata: polgárosodás? Kultúra és Közösség, 3. (kézirat, kiadás alatt); Bögre Zsuzsanna 2020 Még egyszer: mire jó a biográfia? Tanulságok egy paradigma-vita kapcsán. Kultúra és Közösség, 3. szám (kézirat, kiadás alatt); Gagyi, i.m. 2019.
20 Keszeg Vilmos 2013 A 20. század történetei. Néprajzi Látóhatár, 4:6-11. old. On-line:
http://neprajz.unideb.hu/media/files/Keszeg_Vilmos.pdf; Tzvetan Todorov 2003 Az emlékezet hasznáról és káráról. Napvilág Kiadó, Budapest.
21 Józsa Péter 1972 Kulturális blokkok Budapesten. I. kötet. Népművelési Intézet, Budapest; Józsa Péter 1974 Az esztétikai alkotás hatásmechanizmusa. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest; Józsa Péter 1976 A társadalmi kommunikáció és a kultúra egységes elmélete felé. In Kód – kultúra – kommunikáció. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 7-24; Józsa Péter 1982 Az esztétikai alkotás hatásmechanizmusának társadalmi jellege. In Hajdú Ráfis – Kamarás István szerk. Az olvasás anatómiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 472-493; Józsa Péter 1986 A kulturális javak fogyasztása a fejlett társadalmakban. In Az esztétikai élmény nyomában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 59-69; ugyanott Az esztétikai értékek társadalmi kommunikációjának mechanizmusai, 96-112. old.
22 Michel Foucault 1999 Nyelv a végtelenhez. Latin betűk kiadása, Debrecen.
23 Nemigen lehet halogatni itt Clifford Geertz egyik, új szemléletmódokat alapozó tanulmányát: A művészet mint kulturális rendszer (Geertz 1994:239-267), vagy az Elmosódott műfajok: a társadalmi gondolkodás átalakulása (uo. 268-285) című írását utalni.
24 lásd vitaanyagként Radim Tobolka 2014. On-line: https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=2488778; továbbá McCormack 1999; Clifford – Marcus eds. 1986 Writing Cultures.
25 Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály 2000 Előszó. In Bednanics Gábor et al. (szerk.) Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Osiris, Budapest, 10-13.
26 lásd még további árnyalatokkal N. Kovács Tímea 1999 Kultúra – szöveg – reprezentáció: kulturális antropológia és irodalomtudomány. Helikon, 4:479-493.
27 A befogadáskutatás újabb irányzatait lásd Papp-Zipernovszly Orsolya 2016 Az irodalmi műalkotás jellegzetességei című értekezésében. (részlet) Helikon, 2:214-229.
28 Antropológia az irodalomtudományban és irodalom az antropológiában. Egy új paradigma vázlata. In Kiss Noémi – Biczó Gábor szerk. Antropológia és irodalom, 431-437.
29 Szirák elemzését A megérthetetlen megőrzése címen (Kertész Imre Sorstalanság-áról) lásd az előző jegyzet forrásművében a 402-412. oldalakon.
30 A teljesség igénye nélkül: lásd Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 1993 Rejtjelek. Szorobán Kiadó, Budapest; Rejtjelek (2.). Kossuth Kiadó, Budapest, 1995; ugyanők „Jelbeszéd az életünk”. Osiris – Századvég, 1995.
*
Bahtyin, Mihail Mihajlovics 1966 A szó esztétikája. Gondolat, Budapest.
Balogh Zoltán – Kamarás István 1978 Élményalakzatok I. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest.
Balogh Zoltán – Kamarás István 1985 Élményalakzatok II. Múzsák Könyvkiadó, Budapest.
Balogh Zoltán – Kamarás István 1978 Élményalakzatok I. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest.
Balogh Zoltán – Kamarás István 1985 Élményalakzatok II. Múzsák Könyvkiadó, Budapest.
Bálint Éva – Veres András 1974 A sikerképtelenség környezetrajza. Valóság, 8.
Bánlaky Pál 2020 Önéletírás – részletek. Kultúra és Közösség, 3. http://www.kulturaeskozosseg.hu/
Barthes, Roland 1996 A szöveg öröme. Osiris, Budapest.
Bialas, Wolfgang 1996 Postmodern és posthistoire. In Garaczi Imre szerk. Pro Philosophia Füzetek, I. kötet, Veszprém, (Garaczi Imre fordítása), 113-133.
Bourdieu, Pierre 1978 A művészeti észlelés szociológiai elméletének elemei. In Józsa Péter szerk. Művészetszociológia. KJK, Budapest, 175-200.
Bögre Zsuzsanna 2020 Még egyszer: mire jó a biográfia? Tanulságok egy paradigma-vita kapcsán. Kultúra és Közösség, 3. http://www.kulturaeskozosseg.hu/
Clifford, James – Marcus, George E. eds. 1986 Writing Culture. The Poetics and Politics of Ethnography. Univ. of California Press, Berkeley.
Derrida, Jacques 1991 Az el-különböződés. (Ford. Gyimesi Timea). In Bacsó Béla szerk. Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi, Budapest, 43-65.
Eco, Umberto 1976 A nyitott mű. Gondolat, Budapest.
Escarpit, Robert 1966 Le livre et le conscrit. Cercle de la Librairie, Paris. On-line: https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k33434407.texteImage
Escarpit, Robert 1973 Irodalomszociológia. A könyv forradalma. Gondolat, Budapest.
Foucault, Michel 1999 Nyelv a végtelenhez. Latin betűk kiadása, Debrecen.
Geertz, Clifford 1994 Mély játék. Jegyzetek a bali kakasviadalról. (Ford. Lovász Irén). In Az értelmezés hatalma.
Antropológiai írások. Századvég, Budapest, 126-169. Ugyanitt A művészet mint kulturális rendszer (239-267); Elmosódott műfajok: a társadalmi gondolkodás átalakulása (268-285).
Goldmann, Lucien 1964 Pour une sociologie du roman. Gallimard, Paris.
Gondos Ernő 1971 Ízlésalakzatok. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest.
Hankiss Elemér szerk. A strukturalizmus-vita, I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Havasréti József 2005 A kaleidoszkópon kívül/belül – a kritikai kultúrakutatás Magyarországon. Helikon – Irodalomtudományi Szemle, (51) 1–2:149-164.
Hárs Endre 1999 Paul de Man „dekonstruktív narratívájának” és „allegorikus narratívájának” különbségei. In Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben. (Ford. Fogarasi György). Szeged, Ictus − JATE Irodalomelméleti Csoport, 254-296.
Hárs Endre 1996 Allegória és narráció. Botho Strauß Genet-olvasata avagy A fiatalember és A cselédek. In Hárs Endre – Szilasi László Lassú olvasás. Történetek és trópusok. Szeged, Ictus – JATE Irodalomelméleti Csoport, 118-141.
Hárs Endre 2003 Antropológia és irodalom – mi van a között? In Kiss Noémi – Biczó Gábor szerk. Antropológia és irodalom. Csokonai kiadó, Debrecen, 11-26. http://epika.web.elte.hu / doktor / hars09.pdf
Jakab Albert Zsolt – Vajda András szerk. Örökség, archívum és reprezentáció. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár.
Józsa Péter 1972 Kulturális blokkok Budapesten. I. kötet. Népművelési Intézet, Budapest.
Józsa Péter 1974 Az esztétikai alkotás hatásmechanizmusa. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest.
Józsa Péter 1976 A társadalmi kommunikáció és a kultúra egységes elmélete felé. In Kód – kultúra – kommunikáció. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 7-24.
Józsa Péter 1982 Az esztétikai alkotás hatásmechanizmusának társadalmi jellege. In Az olvasás anatómiája Szerk. Hajdú Ráfis – Kamarás István. Gondolat, Budapest, 472-493.
Józsa Péter 1986a A kulturális javak fogyasztása a fejlett társadalmakban. Az esztétikai élmény nyomában. Akadémiai, Budapest.
Józsa Péter 1986b Az esztétikai értékek társadalmi kommunikációjának mechanizmusai. Az esztétikai élmény nyomában. Akadémiai, Budapest, 96-112.
Józsa Péter – Leenhardt, Jacques 1981 Két főváros – két regény – két értékvilág. Gondolat, Budapest.
Kamarás István 2007 Bevezetés. In Az irodalmi mű befogadása (szociológiai és szociálpszichológiai megközelítés). Pannon Egyetem BTK Antropológiai és Etika Tanszék - Gondolat Kiadó, Veszprém – Budapest. On-line: http://mek.oszk.hu/09000/09063/09063.htm
Kisantal Tamás 2004 Az irodalmi alkotás mint történelmi szöveg. Tiszatáj, (58) 11:75-101.
https://docplayer.hu/17799559-Az-irodalmi-alkotas-mint-tortenelmi-szoveg.html
Kiss Noémi – Biczó Gábor szerk. 2003 Antropológia és irodalom. Csokonai kiadó, Debrecen.
Kunt Ernő – Szarvas Zsuzsa 1993 A komplex kultúrakutatás dilemmái a mai Magyarországon. Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéke, Miskolc.
Laczkó-Albert Elemér 2020 A „paraszttalanodás” kulturális folyamata: polgárosodás? Biográfiai életút elemzés. Kultúra és Közösség, 3. http://www.kulturaeskozosseg.hu/
Lotman, Jurij M. 1973 Szöveg – modell – típus. Gondolat, Budapest.
Lovász Ádám 2020 Beavatás a filozófiai pluralizmusba. Kultúra és Közösség, 3. http://www.kulturaeskozosseg.hu/
Löwenthal, Leo 1973 Irodalom és társadalom. Gondolat, Budapest.
de Man, Paul 1999 Az olvasás allegórái. /Dekon könyvek/. Ictus Kiadó – JATE, Szeged.
McCormack, Brian 1999 Three Clowns of Ethnography: Geertz, Levi-Strauss, and Derrida. Dialectical Anthropology 24:125-139. https://doi.org/10.1023/A:1006982415900
Mujdricza Ferenc 2015 Mitikus összhangzattan. Vallástudományi Szemle, 2:23-34.
N. Kovács Tímea 1999 Kultúra – szöveg – reprezentáció: kulturális antropológia és irodalomtudomány. Helikon,
4:479-493.
Pósa Fanni 2020 Az archívumi fordulat és a kritikai kultúrakutatás. A COURAGE mint projekt és digitális adatbázisa. Kultúra és Közösség, 3. http://www.kulturaeskozosseg.hu/
Ricoeur, Paul 1998 A szöveg világa és az olvasó világa. In Thomka Beáta szerk. Narratívák 2. Történet és fikció. Kijárat Kiadó, Budapest, 9-42. old.
Sarkany, Stéphane 1979 Az irodalomelmélet mint társadalomtudomány. Kriterion, Bukarest.
Szilasi László 2003 Anthropology in progress. ÉLET ÉS IRODALOM 47:40. https://www.es.hu/cikk/2003-10-06/szilasi-laszlo-/anthropology-in-progress.html
Thomka Beáta 2018 Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás. Kijárat Kiadó, Budapest.
Tibori Timea 1984 Bartók zenéjének fogadtatása a '80-as években. Egy zeneszociológiai vizsgálat eredményei. Művelődéskutató Intézet, Budapest.
Tibori Timea 1986 Az esztétikai befogadás vizsgálata. Művelődéskutató Intézet, Budapest.
Todorov, Tzvetan 2003 Az emlékezet hasznáról és káráról. Napvilág Kiadó, Budapest.
Veres András 1979 Mű, érték, műérték. Magvető, Budapest.
Veres András 1996 Az értelmező közösség: fikció vagy realitás. Literatúra, 3:394-404. old.
https://matarka.hu/klikk.php?cikkmutat=1027511&mutat=http://real-j.mtak.hu/1466/1/LITERATURA_1996.pdf
White, Hayden 1997 A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In A történelem terhe. Osiris, Budapest, 68-101,