Alapszintű tapasztalat egyes iskolai, egyetemi vagy ismeretterjesztő előadások, dolgozatok esetében, hogy a munka, a mű, a bemutatandó elgondolás címében mintegy hangadóként ott kell legyen valamely csábos érdekesség, majd alcímben és összefoglalóban a szigorú szaktudományos körvonalazás is dukál. Hasonló a helyzet a sajtóközlemények, blog-bejegyzések, vizualizált közlésműfajok táján is, tárgytól és terjedelemtől függetlenül. A szaktudományos közléseknél ez legtöbbször éppen fordítva van. Mostani eljárásomban e közelítési modell csődöt mond, visszafordul, kikacsint és elbizonytalanít. Sőt, egész közléstárával arra sarkall, hogy ne hidd, ne fogadd el, ne nyugodj bele abba, ami érthetőnek festi magát…
Könnyítés az olvasónak: elsőbb a miről, majd a mit, s végül a hogyan következik alant. Ez lesz a legnehezebb. Nemcsak az értelmezéstudományi paradigmák forrástanulmányokban felvázolt rejtelmei okán, hanem ezek áttűnéseinek, tükrözésének, ábrázolhatóságának képtelenség-határos sajátosságai miatt is. A „miről” talán a legkönnyebb: egy kötetről, mely egy varázslatos sorozat 14. kötete, egyszóval előzményei nélkül csak kétharmadát éri, de már ez is épp annyi, ami erre a vírusválság-időszakra bőven elegendő lenne. Fogható mivoltában a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkari kínálatának, az Ikonológia és Műértelmezés köteteknek egyik újabb terméke. Katalóguscédula alakzatban Kérchy Anna: A nő nyelvet ölt. Feminista narratológiai, esztétikai, testelméleti tanulmányok című opusza.i Tanulmányok gyűjteménye a 2003 és 2016 között keletkezett írásokból, huszonkét dolgozat, melyek mindegyike egy egyetemi kurzus ismeretanyaga lehetne. Kicsit gyakorlottabb olvasó első pillantásra is látja, hogy vagy lábjegyzeteket kap definíciókkal már a címoldalon, vagy lehetséges, hogy egy megveszekedett szót sem fog megérteni az egészből.
Mármost jegyzetek bőven vannak, irdatlan forrásjegyzék és kiadós hivatkozás-tenger is jut. A kötet egésze azonban két alaphatást generál ezeken túl is: vagy eldöntöd, ki vagy, mivé leszel, mi helyed és szereped a magad identitásában, vagy felejtsd el magad, majd kívülről meghatároz valaki, aki ehhez jobban ért. Az én-keresés, nemi szerepválaszték látható horizontján azonban föl-fölsejlik a jelközlésre nem alkalmas, nem méltó, vagy félreérthetőségében túlzottan terjengős én-kompatibilitás, mely így esendővé is lesz, képlékenységével is riaszt vagy fölháborít. Mármost a kötet – tanulmányainak java többségében – talán éppen erre a narratív krízisre, értelmezés-gyakorlati sikamlósságra épít, vagy csak ezekre figyelmeztet, esetleg csupán úgy kezel, mintha a fogalmak veszélyes erdőjében valóban volnának sétautak, s csak a zsebtérkép hiányozna hozzájuk.
Ki mondja mindezt, s így mondja-e? A válasz első fele okvetlenül érvényes, nemcsak mert a címlapon áll, vagy mert a tanulmányok címei is szinte jellegzetesen vallanak a szegedi doktoriskolában végzett, s azóta is kutatások sorozatában illetékes kutatóról, de mert a tartalomjegyzék mintegy hitelesíti az így-mondás kétségbevonhatatlanságát, ezáltal megkérdőjelezhetetlen a közlő. Ám amit közöl, s ahogyan, az már a varázsgömb rejtelmeinek körét idézi. Az indító címadásnál jelzett „minta”, a kettős közlésrétegzettség jellemzi szinte az összes dolgozatot: vérvörös rúzzsal provokáló magabiztosság és kilencrétegű tudástartalmak tömör kijelentésekbe komponálása egyszerre. Test és tájak, fogalmak és térségeik, tudományágak és rokonaik, szemléletmódok és ellenkezőik, rendszer-egész és dekomponált impresszió-építmények, elbeszélt elbeszélhetetlenségek és szem-provokáló szófüzér-szerkezetek állnak hadrendben. Védd magad, ha érveid lennének! S ha volnának is (talán, de kétséges is ugyanakkor), a közlésevidenciába vont tudástartalmak minden mondatrésze akár valóságos cáfolat is lehet bármely kétkedő pillantásra. Önmagára rácáfolhatatlanul vonatkoztatott érték-evidenciák valamely létező tudásszférából elvitatásra érdemesítve is gyengécske érvek, sőt inkább érzületek volnának a szerzői kiállásokkal szemben…
A „mit” kulcskérdésre adandó válasz lenne az, amit egy sok tucat oldalas ismertetőben, vitaanyagban, összegzésben talán (egy bátor, én-identitásában makrancos) kortárs megkockáztathatna, de „igaza” nem lesz, csak átmeneti mátrixot lesz képes rajzolni a szövegfolyam fölé, esetleg köré is. A „mit” lehetne tárgykör, érveléstartalom, állítás, egynemű közlés, direkt utalás valamire… De amint ennek nyomán elindulnál egy fél mondattal, a másik felénél már sokrétegű cáfolatba pottyansz. A címoldalra komponált alcím (Feminista narratológiai, esztétikai, testelméleti tanulmányok) legalább négy, inkább (a belső tagolódás, rétegzettség, időiség, forrásháttér, okfejtési mód, fogalomkészlet, stb. alapján) több/sok tudományágat és még több tudásterületet idéz meg. A „feminista” jelző vállalt is, kifejtett is, elvitatásával összefüggő súlyos érvanyag taglalása és felülírása is egyszersmind. A „narratológiai” elbeszélő mód, érvelés-szerkezet, értékképzet, historikus felfogás, és ugyancsak válogatott szcientikus eszköztárból megépített konstrukció ugyancsak sok oldalas értelmezést igényelne. Az esztétikum behívása részint vizuális kultúra, médiatudomány, közléselmélet, hermeneutikai parafrázisok, spektakuláris iskolák, kommunikációtudományi gyakorlatok és irodalmi példatár révén kerül joggal a címsorba. A testelmélet utóbbi két-három évtizednyi ismeretanyaga és műtörténeti hivatkozások sokasága szintúgy okot ad a használatra… – s ezzel mintegy a cím „csekkolásáig” jutottunk. Eztán jönnek a tanulmányok, melyek esetében hasonló eljárással araszolhatunk a megértés csekélyke biztonsága felé.
A „hogyan” kérdése kínálja a legtöbb idézetet, kifejtésmódot, ellenvetést, másképpgondolást. A másképp mint lehetséges narratíva itt válik talán a reménytelenség partjaihoz közeledővé. Tudásterülettől függően is, de még inkább a közlésképesség jegyében megmaradó kérdéseknek kiszolgáltatottan itt kezdhetjük az eszméletlen merészségű elemzéseket és eligazodási támpontokat, végtelen tömegű szakmai publikáció-tenger hordozta fogalom-özönt megérteni próbálni – kiteljesedve abban a kihívásban is, hogy (a hivatkozások garmadáját még megtoldva) minden jelzőt egy intim gondolati csavarral vagy kontraszt-tónussal egyedivé varázsolva kapjuk meg. A merészség látva látszik abban, ahogyan mondjuk „a láttatott láthatatlan mint női térélmény” cím megfogalmazza magát. Minden szó kétrétegű, minden fogalom három, s a köztük fennálló szövegszerű kapcsolat a láthatóságon innen, a feminizmuson túl, a megjelenítés és értelmezés végtelen tartományában magabiztosan kijelöl egy pontot, s arról okkal és joggal értekezik. Kicsit olyan ez, mintha a liftszerelőnek mondanád, hogy adjon szakvéleményt a nukleáris létesítmények unio-kompatibilis biztonságpolitikai jogegység-tervezetének valamely paragrafusáról… Mond, mondhat, de mivégre is…?
A címoldali képzet, hogy a szerző feminista és narratológiai és esztétikai és testelméleti tanulmányai vajon hogyan hatnak a testreprezentációk vizuális vagy szemiotikai, mesekutatási vagy intermediális elméleti horizontjaira (mondjuk a gender-problematikák és posztstrukturalista/feminista irodalomelmélet korporeális narratológia kereteibe ágyazott reflexív tartományában)…, nos ezt vagy vállalja valaki óvodás nyelvre fordítással, vagy talán mondjon is le a hermeneutikai műértelmezés csalóka kísérletéről…!
A szerényen valamifajta „láthatósági mellénybe” öltözködő recenzenst persze könnyed fölmentés látszatával kísérti a tartalomjegyzék szimpla közlésével és néhány „elfogulatlan szóval” körvonalazó távolságtartás – ezzel azonban nem kívánnék élni. Érdemes kiemelten is jelezni: ha valakinek a föntiek olvastán az a benyomása támadna: „nnna, ezt sem olvasom el…!”, az bizony tévedésben leli önmagát. A kötet ugyanis roppant fontos, rémisztően komplex, lehangolóan megismerhetetlen – de talán közvetlen üzenetei között épp ez az egyik legharsányabb: „ne add fel, próbáld meg, érdemes…!”.
A rápillantás révén a kötetcím a legkevésbé sem megtévesztő, nem is csal. Valóban egyfajta számvetés-kísérlet ez a válogatás, s valóban nyelvöltögetés valamely feminizmuson kívüli aspektusnak, „szövegei párbeszédben állnak egymással, újra felvesznek, más megvilágításba helyezve tovább szőnek, átkereteznek egyes gondolat-fonalakat, elbizonytalanítva a merev műfaji, mediális, vagy tudományterületi határvonalakat és hierarchiákat” – ahogyan a Szerző „dedikálja” anyagát a hátoldali ismertetőben. A huszonkét írást öt nagyobb tematikus egységbe rendezve kapjuk: először az ‘Elmélet’ négy tanulmányát, ezt követi az ‘Irodalom’ négy elemzése, majd a ‘Mozgókép’ és a ‘Média’ négy-négy írása, amit végül a ‘Képzőművészet’ hat, az előbbieknél rövidebb szövege zár, köztük két recenzió („Lilith ecsetje”, „Harcosnők, flamingók, Évák. Gender ecset”), de a legtöbb fejezet gazdagon illusztrált a szakirodalmi források, szóképek, értelemfacsarintások stiláris seregével, s az egész kötet roppant választékos ízléssel, míves tipográfiával, korrekt képanyaggal bizonyítja az oktatásban és a tudományos színtézis-kísérletek között is méltó helykövetelés indokoltságát. Merthogy az, vagy az is kiváló funkciója lehet – diáknak lenni ilyen szövegsodrásban nem lehangol, hanem megedz, felkészít és értővé tesz.
A tartalomjegyzéken túl további sajátlagos értékszempontot képvisel az, hogy amit idézetformán így fejezhetnék ki: a fejezetek párbeszédben állnak egymással, „az interdiszciplináris, intermediális átjárások során az egyéni hangú argumentációkat” úgy térképezi föl, hogy „a hagyományosan, a hegemón patriarchális rend kirekesztő logikája szerint, hierarchikusan artikulálódó társadalmi nemi szerepek normatív kulturális szkriptjeinek elvárásrendszere, valamint az ideológiailag áthatott reprezentáció börtönét belülről felforgató női ellen-narratívák, test-szövegek ’szövete’ miképpen befolyásolják a természetesnek tettetve testébe-zárt női szubjektum, a marginalizált nőirodalom vagy nőművészet, a ’másként látó’ női nézőpozíció, a női térélmény és a női testtudat, a női szépség vagy épp az őrült nő toposzának kulturális konstrukcióit, személyes megtapasztalásait és etikai, politikai tétjeit”. E multifokális perspektíva körülíró tematikus vonalait azért érdemes ide-idéznem, mert a kötet szövegei ezzel harmonizálnak: nagyjából minden harmadik szó után meg kell állni, el kell gondolkodni, visszaolvasni, szerkezetet újragondolni, utalásokat értelmezni, hivatkozott szakirodalmi olvasatot respektálni és fölhasználásának releváns mivoltát is tesztelni, saját értelmező szótárba átemelni vagy „fordítani”. Tehát a feminista teóriák kulcsfogalmai mellett a másság, a különbözőség lehetséges dimenziói állnak, a „másikság” és az én-olvasatok egyszerre szorgalmazzák a „különbözőségképzés” morálfilozófiai, szociálpolitikai vagy művészetelméleti relevanciáinak lehetőségeit, „a bináris oppozíciókat elvetendő, a politikum és az esztétikum (vagy épp antiesztétikum) párhuzamos olvasata mellett, egyszerre kerül megvitatásra megélt jelenvalóságunk prezentációjának húsbavágó tapasztalata és fiktív fantáziavilág-beli, művészi, kulturális reprezentációink jelentésrétegeinek dinamikus interakciói” (így fogalmaz Kérchy a kötet hátoldali ajánlójában).
Rövidre is foghatnám persze, amit a kötetről mondandó vagyok… De mégsem teszem, mert az idézett szövegtartalmak nem elvontságok, hanem olyan „kulturális kalandozások”, amelyekben a szoros olvasatok, empirikus lenyomatok, teorikus kísérletek, filmi- és kiállítás-adaptációk reflexiói olyasféle „neoliberális fehér, felsőközéposztálybeli, heteró, férfi elvű értékrendet megtestesítő kánonokat és előjogokat sikeresen és hitelesen felforgató műveket” közelítenek meg, és teszik mindezt a feminista irodalomkritika vagy interpretatív kultúratudomány narratológiai, transzmediális és szemiotikai elméleti kereteivé, hogy a műfaji és kulturális határátlépések merészsége olykor nem mást szolgál, mint a kegyetlen újragondolás igényét valami olyasminek, amire a végén talán már mi magunk is nyelvet öltünk. Kérchy a saját tudományos profilját bemutatva (melynek ez a kötet és másfél évtizednyi kutatási anyaga szerény derivátuma csupán), úgy jellemzi, mint „a 19.-21. századi nőírók, a fantasztikus irodalom, a gyermek- és ifjúsági irodalom, a mesekutatás, posztstrukturalista/feminista irodalomelmélet, korporeális narratológia, társadalmi nem, testtudományok, fogyatékosságtudomány, a szubjektum szemiotikája, a Viktoriánus és a posztmodern képzelet metszéspontjai, kulturális reprezentációk intermediális aspektusai” iránt a megfelelő ellen-narratívákkal válaszolni kísérletező kutató közlését, akinek a „nő nyelvet ölt” gesztusa a „váratlanul kiforduló kint és bent viszonya” olyan világszemléleti esélyt kínál, mellyel megkérdőjelezhetők a nőiség és a férfiasság konvencionálisnak bizonyuló normái. De mindez nem provokatívan mozgalmi akar lenni, hanem a társadalmi zártságokat érzékenyítő dilemmákkal megajándékozó kísérlet nyelvezetében éltetett. S meggyőző kísérlet. Szikrázó problematikák, végtelen kontrasztokat hordozó oppozíciós aspektusok vívnak narratív küzdelmet a tanulmányok soraiban, sok-sok vizuális jel képileg is provokatív késztetéseivel illusztrálva, de elvitathatatlan gondossággal vigyázva mindazt, amit a testtudat, női testiség, a kultúrorvostan, a gender-szempontok, a qeer-aspektusok, „a masculinity- és girls-studies” elméleti eredményei átfogó elméletek közegébe helyezve kínálnak újféle értelmezési körülményekként.
Például a „test-elméletek alakzatai” felől a feminista narratológia dilemmáin és a fogyatékosság-tudomány lehetséges perspektíváin át a kortárs nőirodalom nőiességének újraolvasása, újraszemlélése felé vezető első elméleti blokkot a „feminista pszichogeográfia”, az „autobiografikció és önéletrajzás” irodalmi képei, posztstrukturalista szubjektumelmélet és Csáth Géza elmebaj/szerzőség/nemiség-(v)iszonyokat taglaló második tömbje követi az irodalom bűvköreiben. Ezek után kerülnek sorra filmek tekintet- és vágy-képei, gyermeki fantázia-metafizika és kislánytestek ábrázolhatatlanságának női aspektusai a kortárs populáris vizuális kultúrában kifejeződő maszkulinitások atipikus megtestesüléseivel, a mediális közlésvilág sajtótükrével (a Magyar Lányok hetilapja alapján), majd „az író nő pozicionálása” mint kékharisnya-vadmacska kérdéssel megválaszolható nézőpont, a fogyatékkal élők mediális befogadáskritikai aspektusainak és a transzneműek identitás-tartalmainak láthatósági dimenzióival a kortárs közléselméleti színtereken jelen lévő pillantások révén; végül a képzőművészeti intimitások térfelén „a láttatott láthatatlan mint női térélmény”, a „női szépség erőszakos ideológiájának dekonstrukciója a feminista performansz terrorista testeiben”, a Lilith Öröksége Művészeti Csoport attrakciójával, „kannibál olvasatokkal”, Helmut Newton pornó-divat-esztétikájának pályakép-szintézisével és a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékének gender-tematikájú ecsettanulmányaival zárva a kötet „kifordított” belső horizontját, test és tekintet újféle transzmediális narratív közlésmódját is.
A valamely konvencionálisabb olvasástechnikához szokott olvasó számára nem csupán nehézkesek e szövegek, hanem aspektusaikban kifacsartak, elmésen konstruktívak, lehangolóan provokatívak, sejtelmesen többjelentésűek, orrbapöckölően rejtekezőek és barrikádharcos tónusban elméletiek is egyszerre. Több mint sejtelmes, bátrabb mint kihívó, megtépázóan elgondolkodtató azonban a munka egésze – kicsiny túlzásocskával élve: kevés ilyen tudományosan provokatív opusz ismeretes a fent körvonalazott tudásterületi mixitásban. S talán épp e nyelvöltögető igazságteremtésben, kihívó intimitástömegben, zúzós elbeszélés-folyamban rejlik az a stiláris nóvum is, mely nem egyszerűen az ikonológia és a műértelmezés határtartományain túlra, hanem a lehetséges narratológiák narratíváinak elméletei közé tanácsolja Kérchy munkáját elhelyezni. (Nem mellesleg a Szerző írásaiból letölthető tanulmányokat talál az érdeklődő itt): https://u-szeged.academia.edu/AnnaK%C3%A9rchy
A. Gergely András
i Ikonológia és Műértelmezés sorozat 14. Szeged, JATE Press, 2018, 323 p. ISBN 978-963-315-383-3.