Rejtélyes történeti tapasztalat eredménye, hogy a társadalmi nyilvánosság kultúrtörténete mennyiféle zártsággal és titokkal van tele. De még izgalmasabb az a tudás, amelyben a nyilvános és a zárt párban járnak, miként az a politika megannyi helyzetében, eseménytörténetében vagy látható mezőin lapuló kérdések mögött felfedezhető. S talán még mindezeknél is szövevényesebb, amikor a politikatörténet társadalomtörténeti része válik elemzés tárgyává, és kiderül, hogy minden nyitottság legalább annyi zártságot feltételez, mint amennyi a láthatóvá tett mögött megbúvik. Az ilyen esetek egyik alaptípusa is lehetne a politikai perek, a büntetőperek és nyilvános ítélkezések mikrotörténete, melynek leplezett tartalmai másféle elemzések tárgyául szolgálhatnak. Így például a politikai hazárdőrök, tömeggyilkosok, intellektuális bűnözők társadalmi megítéléséhez kapcsolódó eljárások sora is, köztük kiemelt esetként az a közel hétszáz oldalas kötet,1 mely Hóman Bálint és népbírósági pere címen jelent meg. A korábban ismeretes 1946-os per, vagyis a Hómannal szemben lefolytatott első- és másodfokú népbírósági eljárás mellett a kötet anyagában helyet kapott az 2015-ös felmentése is, mely gazdag jegyzetkészlettel kiegészített iratválogatás, de emellett a szerkesztő Ujváry Gábor közöl Hóman életének legfontosabb állomásait is bemutató aprólékos kronológiát, továbbá magába foglalja a könyv a magyar népbíróságok tevékenységét, a Hóman-perekről, Hóman hamvainak megtalálásáról és azonosításáról, rehabilitálásának kísérleteiről és történetéről szóló tanulmányokat és emlékezéseket ugyancsak, sőt az újratárgyalás védőjének és bírójának visszatekintését szintúgy. A bevezetőben elhelyezett kronológia mintha a mű objektivitás-szándékát tükrözné, közben pedig sem az 1946-os, sem az utána következő büntetésvégrehajtási szakasz, sem az utókor reflexió-sorozata, a rehabilitálás és a további történeti viták ezt messze nem is igazolhatják, majdnem több a zártan maradt kérdés az ügyekben, mint a megnyitott…
Már a tartalom ekképpeni felsorolása is ráutal a körülményekre, melyek közepette Hóman egykori népbírósági perének 2015-ös újratárgyalása kapcsán rég nem látott indulatossággal villantak föl a hazai emlékezetpolitikai viták. Ezekben a Hóman szakmai (történettudósi, közéleti szereplői) és politikai munkásságát nem (vagy rendszerint alig) ismerő újságírók és történészek rendkívül magabiztosan, sokszor még a hajdani népbíróság vádjait is túlszárnyalva ítélték meg személyét, az ellenoldalon viszont – gyakran éppoly egysíkú tévedések mellett – a legkiválóbb és a leginkább előrelátó magyar politikusok között jelölték ki történeti helyét és szerepét. A nyílt és leplezett ellentmondások terjedelmes anyaga rejlik tehát már pusztán a Hóman-ügy és bűnösség témakörében, mely okkal és nem véletlenül bomlik ki a sötét múltból és emelkedik közéleti-közpolitikai-emlékezetpolitikai viták aktuális tárgyává.
A kötet „tőkesúlyát” adó mintegy 280 oldalas forrásközlés adja a néhai kultuszminiszter peranyagairól, kihallgatási, tanúvallomási jegyzőkönyveiről, az egykori vádban citált és inkriminált beszédekből és cikkekből összeállított részt (mintegy hatvan forrást), melyet a népbíráskodást kutató Zinner Tibor, valamint Susa Éva igazságügyi antropológus, Varga István ügyvéd (egykor országgyűlési képviselő) és Horváth Zsolt (törvényszéki bíró) tanulmányai kísérnek. E névsor és tudásterületi kör is jelzi, alapszinten is mennyifelé ágazik el a Hóman-ügy anyaga és tartalma, rejtélyes és nyilvános ágboga.
Egy nagyobb tanulmány-értékű portréban2 Ujváry Zoltán érzékletesen jellemzi a címben szereplő politikust: „...mindig magyar érzésem, tiszta szándékaim, lelkiismeretes kötelességtudásom irányítottak” – a cím mondattöredéke Hóman Bálintnak 1946 nyarán, a Népbíróságok Országos Tanácsához intézett fellebbezéséből származik. Ennek végén, visszatekintve addigi életére, őszintén – s minden bizonnyal már kissé megtörten, további sorsát is előre érezve – vallotta: ’Lehet, hogy közéleti és kormányzati működésem során hibákat és tévedéseket követtem el. Lehet, hogy a nemzetpolitikai irányzat és a kormánypolitika, melyet kultuszpolitikai vonalon követtem, mai szemszögből nézve elhibázottnak és tévesnek látszik, hiszen a politikust csakúgy, mint a hadvezért, a kortárs szemében csak a siker igazolhatja. Emelt fővel és tiszta lelkiismerettel állíthatom azonban, hogy négy évtizedes közhivatali, tanári, tudományos és kormányzati működésem mindig magyar érzésem, tiszta szándékaim, lelkiismeretes kötelességtudásom irányították, s minden pozícióban, ahová sorsom állított, mélységes magyar meggyőződéssel igyekeztem népemet s hazámat szolgálni’. Sorainak papírra vetése után még öt esztendeje maradt hátra. Az egykor ünnepelt és körülrajongott tudósnak és politikusnak csak legádázabb ellenségei – és mai, elvakult bírálói – kívánhatták azt a fél évtizedet, amelyet a kőbányai Gyűjtőfogház ’Kisfogházában’, súlyos szívbaja miatt sokszor a rabkórházban, majd 1950 márciusától 1951. június 2-án bekövetkezett haláláig Magyarország akkor leghírhedtebb fegyintézetében, az Államvédelmi Hatóság váci börtönében töltött. A nagydarab, 130 kiló körüli Hóman a gyenge ellátás, betegsége hanyag kezelése és a részbeni gyógyszermegvonás miatt csaknem a felére fogyott. Testileg már félig emberi roncsként, szellemileg viszont – rabtársai emlékezései szerint – még mindig teljes frissességgel várhatta a megváltó halált. Hosszú út vezetett életének hatvanhatodik évéig, 1951-es elhunytáig, ám még ennél is hosszabb – csaknem hét évtized – 1946-os népbírósági ítéletének a rehabilitálását jelentő felülvizsgálatáig, 2015. március 6-ig” (2015:46. old.).
Hómant életfogytiglani fogságra ítélik, de szenvedései csak 1951-ig tartanak, s a váci börtönben átélt kegyetlenkedésektől sem tehető függetlenné, hogy ez lett sorsa. Ugyanakkor 2015-ben rehabilitálták, a Fővárosi Törvényszék felmentő ítélete is azokon a dokumentumokon alapult, melyek ellene szóltak a ’46-os perben. Akadémiai tagságának 2016-os visszaállítási kezdeményezése viszont az intézmény állásfoglalása alapján elutasítást eredményezett, a hivatkozások lényege szerint azért, mert Hóman mindennemű tevékenységével hozzájárult a nemzetiszocialista önkényuralmi rendszer kialakulásához, bűneihez, ami nem érdemel utólagos felmentést.
A Hóman-per javított és bővített kiadása ezt a Hómannal szembeni első- és másodfokú népbírósági eljárást, majd kiegészítésként a vád alóli 2015-ös felmentésének iratait, kéziratos hagyatékát és sajtóválogatását, földi maradványainak meglelését és azonosítását, parlamenti felszólalásainak ismertetését és az aktuális perújrafelvételi folyamat anyagainak bemutatását is tartalmazza öt elemző dolgozatban. A szerkesztő-összeállító történész Ujváry alighanem meghatározó hangot visz a kötetben, már a válogatás kialakításának, jegyzetanyagának, az elmúlt fél évszázad szakirodalmi forrásainak ismertető céljaival együttesen is, de nem különben Hómanról és a korszak politikusairól írott további tanulmányai révén még annyira. Hangsúlyos szerepet kap Zinner Tibor dolgozata, mely tanulmány-értéke mellett is valaminő előképet kínál „éjjel-nappal jó hangulatban dolgozunk és igyekszünk igazolni a belénk vetett reményeket”. Szembenézés – a népbíróságokról feketén-fehéren tónusban, ahol a korabeli kommunista és szimpatizáns hangadókra épített véleményének is hangot ad címadó mondatával, mely Rákosi Mátyásnak a jeles Dimitrovhoz írott egyik leveléből származó idézetre hangolt, s mélyen hangzó igazságként tükrözi a népbíróság mint intézmény politikailag motivált elfogultságát, vagyis a jogosnak tetsző ítéletek megkérdőjelezhetőségét is. A tónus áthatja a Zinner ismertette előzményeket, a háborús bűnösök jövő-meghatározó fejleményeit, a nemzetközi előzményeket és a magyarországi célokat egyaránt. Kitér ebben arra, hogy a Magyar Kommunista Párt programja mint koalíciós ernyőszervezet célja (122-125.) úgy kezdett megvalósulni, hogy jókora átíráson és átalakíttatáson ment keresztül szovjet nyomásra, ezért a háborús bűnösök elszámoltatásának korábbi ígérete is átalakult. Zinner szerint: „Nem csupán azokat marasztalták el, akik a korábbi politikai berendezkedésekben bizonyíthatóan torz, emberellenes politikát valósítottak meg, és elévülhetetlen bűnöket követtek el, hanem azokat is, akiknek háborús és népellenes bűnössé minősítése jogtalan, elítélése-meghurcolása törvénytelen volt” (115.) Eltűnt a magyar katonai akciók megkezdésének időhatár-cezúrája, így az 1941 előtti magatartásmódok is büntethetővé váltak, a háború utáni koalíciós idők kommunista pártpolitikai túlsúlya is hangot kapott, a „kisnyilasok” körén túl a politikai ellenfelekkel leszámolás is napirend részévé vált, sőt vagyonelkobzással is kibővítették az ítéleteket. Zinner utal arra, hogy a magyar népbíróságok ítélkezési gyakorlatát ugyanakkor számos mai történészi állásponttal ellentétben, avagy a dokumentumok alaposabb elemzése nyomán nem ítélhetjük „véreskezűnek” (154.), ami nem jelenti egyúttal azt is, hogy a totális hegemóniára törekvő kommunista politika a szovjet fölény biztosítása mellett nem törekedett a színjátékszerű körülmények és demokratikusnak tetsző külsődlegességek megformálására. Ez pedig minden intézményes jelenlétet, értékrendet a korszak belpolitikai csataterévé is tett, beleértve a népbíróságok szerepét és eljárásmódjait: a népbírósági intézmény 1945-1946. évi törvényekre és rendeletekre alapozott működése akár a „hóhértörvény” néven emlegetett érdekmegjelenítés minden (nem háborús bűnnel kapcsolatos politikai) bűncselekményt is népbíróság elé utalt, vagyis pártérdekké változtatta az eljárásokat, az „objektivitásra törekvő”, vagyis elnézőbb ítéleteket hozó bírói testületet azonnal „fasisztamentőként” bélyegezték. Ezért – Zinner szerint – a kortársak szemében nem a főbűnösök (Sztójay, Szálasi, „a deportáló trió”) halálos ítéletei képviselték a kritikus megtorlást, hanem a köznapibb esetek során megnyilvánuló részrehajló elbírálás, emellett a „kisnyilasok” körének, munkás-hátterű egykori szélsőjobboldaliaknak tömeges szabadon engedése során nyilvánult meg, mely eljárás a kommunista osztálydoktrína sikere érdekében volt hangsúlyos cél. Vagyis nem mellékes, hogy a bűnök súlyának mérlegelése valamiképpen értelmiségellenes cél is volt a népbírósági eljárásokban, s ebbe a körbe hangsúlyosan illett Hóman személye.
Ujváry Gábor tanulmánya (Hóman Bálint 1946-os népbírósági pere és annak 2015-ös újratárgyalása) direkten is a politikus és történész elkerülhetetlenül bekövetkező bűnösség-megállapításáról szól, mivel az életút döntésjogi és felelősségi kérdései (Gömbös, Darányi, Teleki, Bárdossy és Kállay mellett vállalt) kultuszminiszteri pozíciója eleve hordozta a két háború közötti magyar politika folytonosságát, ennyiben a „Horthy-fasizmus” egész korszakának, keletkező mítoszának és ellenforradalmi rendszer-jellegének megtestesülését, amit a korszak sajtója a bűnösség bizonyságaként kezelt, ha erre még jogi alap nem is volt. De a népbíróságokról szóló törvény nyomán már bárki háborús bűnössé válhatott pusztán a rendszertipikus intézményesség részeseként is. Sőt, mert Hóman már első, 1945. novemberi kihallgatása alkalmával megfogalmazta védekezését: nem tagadta, amit nem lehetett, sőt elismerte korábbi nézeteit a „zsidókérdésről”, németbarát beállítódásáról, de tagadta, hogy bármikor is nyilas lett volna, sőt zsidó kollégáit támogatta, mentette. Kifejezett németpártisága ellenére a nácizmust konkrétan is elvetette, majd Veesenmayer helytartónál is tiltakozott a német megszállás jogosultsága ellen. Magyarország hadba lépését pedig 1941-ben az országot ért szovjet támadás okán pártolta. Mindezeket védője, Vészy Mátyás is hangsúlyozta érvelésében, mentő körülményekkel egyetemben: jóllehet zsidóellenes törvényhozási részvétele kétségtelen (hisz mindkét zsidótörvényt megszavazta, továbbá az izraelita vallás visszaminősítéséről szóló törvényt konkrétan is ő terjesztette be), de német orientációja tudatos határok között tartott volt és maradt, amit több tanú is megértő készségének és aktív segítségének, az üldözöttek ügyében vállalt pártfogásnak tanújeleivel igazolt. Egykori pálya- és szerzőtársa, Szekfű Gyula ugyancsak levelet írt a népbíróságnak, ahol a „háborús és népellenes bűncselekmény” megvalósításáról hat bíró sem jutott közös álláspontra, viszont a tanácselnök szavazatával az életfogytiglani szabadságvesztés-büntetés mellett döntöttek az eredetileg halálbüntetést előterjesztő váddal ellentétben. Ujváry hangsúlyozza: „a korabeli közhangulatot – legalábbis a sajtóban – uralók törekvése világos volt: az 1919 és 1944 közötti magyar kultúrpolitika és az egész időszak szégyenpadra állítása” (167.). A vádirat egyes szakaszain és egész ügymenetén végigkalauzoló Ujváry (170-181.) végül is személyesen állást foglal Hóman bűnössége terén, de fontosnak tartja záró soraiban a méltatlan és avatatlan ítélkezést a közbeszéd és a politikai narratívák mai kontextusában, akár az akadémiai tisztségviselők közegében és elismerésük megítélését illetően is (190-195.). Ezt a kötetben a perről szóló szakvéleménye nyilvánossá tételével is igazolni kívánja, melybe beleértendő a korabeli (kül)politikai konstellációk áttekintő nézete, a Hóman-szobor kérdése és az akadémiai tagság felfüggesztésének visszacsinálása is. Ugyanakkor az akadémiai állásfoglalástól függetlenül a rehabilitációs per-fordulat hivatkozásai között szerepel az a megállapítás is, hogy háborús bűntettet csak szándékosan lehet elkövetni – Hóman esetében pedig a háborúba belépésnél ilyenről nem lehetett szó, vagyis a terhére felhozott cselekedetet nem követte el, mint ahogy a kor minisztereinek, akik megtámadottnak tekintették az országot, ez nem is volt valódi döntési szabadságuk kérdése. Ujváry kitart amellett, hogy Hóman tudományos rehabilitációjának valamikor meg kell történnie, (még akkor is, ha 2015 óta nem történet érdemi változás e téren), minthogy a tudományos rangú Hóman összehasonlíthatatlanul ismertebb és elismertebb, mint a politikus Hóman.
A kötet még említendő írásai között hangot kell adni Horváth Zsoltnak mint az ügyben eljáró törvényszéki bírónak, aki jogász mércével és kritikai tónussal írt véleményt. Ebben megjegyzi, hogy érdemes tudni: a magyar népbírósági jogtörténet mintegy teljességgel feldolgozatlan. Sajátos végül Susa Éva témaköre, aki Hóman Bálint földi maradványainak felleléséről és azonosításáról címmel számol be a váci rabtemetőben lezajlott feltárás és a 2001-es tassi újratemetés kérdéseiről. Varga István ügyvéd, politikus, a Hóman-rehabilitációért kitartóan dolgozó szubjektív hangú írásában a rendszerváltozás óta tett erőfeszítéseiről ad összegzést, továbbá a 2013-as perújrafelvételi kérelem és a 2015-ös perbeszéde is bekerült a kötet szövegtárába mint értelmezési környezet.
A Hóman-per anyaga itt a korábban nem ismert teljességgel és összefüggés-rendszerrel mutatkozik. Nem ér(t) véget, nem rendeződött „megnyugtatóan”. Folytatása várható, de immár legalább azzal a háttérrel, amit a kötet kínál. S így a politika eseménytörténete és az értékrendek nyilvánosságtörténete egy újabb titkolt anyaggal bővül. Ami semmiképpen sem hátrány a tisztánlátás örökös perújrafelvételeinek igénye mellett…
A. Gergely András
1 Szerkesztette Ujváry Gábor. Budapest – Székesfehérvár, Ráció Kiadó – Városi Levéltár és Kutatóintézet, 2019. 667 p. Második, javított, névmutatóval bővített kiadás.
2 Ujváry Gábor: Hóman Bálint és népbírósági pere. Somogy, 2015/1:46-72.