Lehessünk őszinték: eddig nem is érdekelt, s ha nem tudtunk Róla semmit, az nem zavart. De mégsem elég ennyi a flegmából, indoka is kéne, mit és miért nem tudtunk, de mit és miért is kéne tudnunk arról, ki volt Thienemann Tivadar. Persze, wikipédiás rövidséggel lehetne alapokat kínálni, de azt mindenki eléri, s az nem szól a fontosságról, nem pontosít részleteket, nem tisztáz jelentőséget és megértési dimenziókat sem…
Van viszont egy egész kötetnyi, mondhatnám perszonális monográfia, melyben ezek fontossá válnak. Azaz fontossá csakis azok számára, akik a nyelv, nyelvpszichológia, diaszpóra-magyarság, német kultúra, néderlandisztikai (avagy hát németalföldi/északi/felnémet) kultúra mentén bármit is láttak, olvastak, hallottak, vagy ennek jelentőségét fölfogták. Életrajzírói és munkásságának kutatói, irodalomtörténészek szerint a budapesti születésű (1890) és amerikai sírban nyugvó germanista tudóstanár nemcsak középiskolában oktatott, hanem a pécsi, majd a budapesti tudományegyetemen is, az Egyetemes Philologiai Közlöny szerkesztője volt, munkássága révén az MTA tagja, szerzője a Német és magyar nyelvújító törekvések (1912), Die deutschen Lehnwörter der ungarischen Sprache (Berlin-Leipzig, 1922), a Városi élet a magyar középkorban (Bp., 1923) és a Mohács és Erasmus (Bp., 1924) köteteknek, s 1920-tól egymaga serkentette-indította-szerkesztette Pécsett a Minerva folyóiratot „a szellemtörténeti irány támogatására”. A harmincas években az Irodalomtörténeti fogalmak (1930), majd az Irodalomtörténet A magyar történetírás új útjai. (Bp., 1931), Goethe (Johann Wolfgang) und die Nachwelt (h. n., 1933) művei jelentek meg, a negyvenes évektől szótárszerkesztésre adta a fejét, majd a nyelvi megértés pszichológiai elemzésére, végül és időközben „Az utókor címére” hagyott életrajzi feljegyzésekkel tette elvben kerekdeddé töredékes és cikkcakkos pályáját, határokon átívelő kulturális misszióját, emigrációs feladatainak sorát és életvitelének szaggatottságát.
A kötet, melyre fennebb utaltam, Balogh Tamás munkája, mely Ő volt Thienemann címen foglalta össze öt nagyobb szaktanulmányban a szorgalmasan átjegyzetelt életmű egészét és hazai befogadási szakirodalmát is.1 Mint jelzi:
„Önéletrajzi jellegű írásaiban Thienemann vagy a ’free association’ módszeréhez folyamodott – a Harvard Körben tartott előadásban, de sokkal később a Margitszigeti napló-ban is: ’leírom gondolataimat, összevisszaságban, ahogy épp eszembe jutnak’ (115.), ’Ha elég sokáig beszél az ember, előbb-utóbb magáról kezd beszélni’ (19.) –, vagy szisztematikusan analizálta magát – mint például a Szellemtörténeti önismeretben (bár az analízis nem igazán a szemünk láttára zajlik, Thienemann inkább csak leírja annak eredményét, vagy annak eredményeként ír önmagáról)…”.
A tudósi önkép, mely ugyanakkor a magyar szellemtörténeti iránynak is egyfajta tükre, olyan valakié, akinek mennie kellett onnan, ahol éltető és beélt közege volt, s oda, ahol szakmát váltva, tudásterepen is újba kezdve, az űzöttség és szétesettség kényszerét is vállalva, mert „nem lelé honját a hazában”, átélhette a migránslét minden biztos örömét és fölhalmozódó keserűségét… Az utókor címére. Hátrahagyott életrajzi feljegyzések hagyatékban ugyanakkor ennek megannyi részlete vált elérhető ismeretté, melyet Balogh Tamás elénk is tár:
„A kötet Hátrahagyott életrajzi feljegyzések alcímmel jelent meg. Ezt akár úgy is lehet érteni, mintha elszórt, nem nyilvánosság elé szánt, nem ’irodalmi’ szövegeket, ’forgácsokat’, ’talált tárgyakat’ adna közre a kiadó. Bár az ilyen dokumentumok státusa korántsem egyértelmű, hagyományosan úgy prezentálják őket, mintha nem művek lennének, hanem ’»maguk az élet«, amiket nem kell megfejteni, mert értelmük magától értetődő, természetes’. A kötetben hátrahagyott feljegyzések címen valóban különböző (sőt olykor egyszerre több különböző) céllal, illetve más-más apropóból készült, néha nehezen behatárolható műfajú vegyes írások kaptak helyet.
A gyűjtemény törzsét alkotó szövegeket viszont minden valószínűség szerint a kiadás reményében írta Thienemann. Valószínűleg gondolt rá, hogy egyszer talán valaki összegyűjti és kiadja a most közölt szövegeket: erre vall a bostoni hagyatékban külön lapon fennmaradt Az Utókor címére cím is. Hogy a leendő gyűjteményt, ha nem is összefüggő korpuszként, de összetartozó szövegek soraként képzelte el, azt jelzi talán, hogy van, amit bevallottan azért nem ír le újra, mert ’máshol’ – értsd: egy korábbi szövegében – már kifejtette…” (15. old.).
Szomorúan lakonikus, talán keményen rövidre is fogott a kérdés: megtudtuk-e, ki volt Thienemann? De mert nem jegyre megy, nem osztályfőnöki óra ez, a válasz is lehet toleránsan hangzó…: azt, ki is valójában, még nem biztosan tudtuk meg. Ami nem a Szerző hibája, ő kétségen felül tolja, részletezi, mutatja, idézi, hivatkozza, részletezi százötven oldalon át! S mégcsak nem is Thienemann okolható érte. Talán csak a kis népek kis irodalmának méltatlan távolsága (ahogyan a litván zsidók vagy a togók afrikai kortárs irodalmáról sem sokat tudunk, de a moldáv drámairodalomról meg a brnói költőkről sincs túl sok fogalmunk…!), vagy netán a kevéssé tolakodó történészek régies és aprócska munkáiról elérhető tudás távolsága „magyarázza”. Itt van hát a kötet, melyből kiderül. S kiderül nemcsak a társnemzetek irodalmának értetlen ismeretlensége, a magyaron belüli sváb-német helyi tudás érvénytelensége, a migrációban átélt és „elszenvedett” kishitűség és hazai akadémiai méltatlanság együtthatása, a sikerképtelenség természetrajzának bölcseleti tudáson belüli kétessége, a tudományt a szabad interpretációval „terhelten” művelő alkotó pszichés sodródása megannyi kérdését is. Thienemann „belső parancsnak engedelmeskedett, bízott önmagában, és végig megőrizte magányos függetlenségét – nagyobb kísértést jelentett, az autenticitást aláásó gyanúról inkább csak tudott (a „gyanú filozófusait” bizonyíthatóan olvasta, sőt sokat forgatta)” – írja róla Dávidházi Péter,2 aki ugyancsak érdemi lépéseket tett megismertetése ügyében, vagy más helyen Havasréti József,3 aki a korszak „poétikai közvetítéseiben” lát egynémely okot és következményt a legkiválóbbak körében is, amikor a filológia, a szóbeliség, az összehasonlító ethnológia és az irodalomtörténet közötti humanista irányról értekezik.
Következmény olykor ok nélkül is van, támad, kerül. Thienemann mintha kereste volna az okok mögöttit, de nemigen találhatta. Életrajzi feljegyzéseinek tanúsága, hogy hitt, hinnie kellett az értelmes tennivalók körében, miközben – mint akivel együtt élt a század, s akadt élménye bőséggel… – s mert számvetésnek szánt szövege egyúttal a jövő mérlege is, „azokat a kritikus pontokat veszi sorba, amikor egy hajszálon múlott az élete: első világháborús sebesülés, második világháború (gestapós üldözés, NKVD-fogság), emigrálás, amerikai kórház… /azonban…/ a szöveg néha észrevétlenül más irányt vesz, és Thienemann már olyan pillanatokról ír, amikor holtpontra jutott az élete. A leghalálosabb fenyegetésnek a megrekedést, a szélárnyékba kerülést érezte…” (23. old.).
A szélárnyék és a menekülés komplex világa ugyanakkor az olvasóra van bízva, képzelje el, élje át a históriából magából. Vagy épp az ellenkezőjéből, az irónia forrásából: „Hadd mondjak el egy humoros történetet. Temérdek levelet írtam, és mindég valami negatív válasz jött. A helyzet Hollandiában kezdett reménytelen lenni. Volt Amsterdamban egy idős javasasszony, mondtam, ezt megkérdezem sorsomról. Verám tiltakozott, mikor úgysincs pénzünk, ilyen marhaságra mért költünk. Ronda, csúnya, szagos asszony volt. Kérte fényképemet. A képet nézte, nem engem, sokáig. Végre megszólalt: »Egy hét múlva meghívást kap Amerikába. Ott nem fog sok pénzt keresni, de boldog lesz.« – Telt a hét, utolsó nap is megjött a posta – semmi, semmi hír. Jó Verám mondta, most beláthatod, hogy mit ér a javasasszonyod. Este öt órakor express levél érkezett, hogy jöjjek a Gordon College-ba, Bostonba tanítani németet. Ez pedig úgy történt, hogy írtam fűnek-fának, és valamelyik »Teacher Agency« délen, a többi agencykkel karöltve csinált egy összesítő listát, kb. száz nevet, kik szeretnének Amerikába jönni, és ezt a listát küldték széjjel college-eknek. Dean Goddard a Gordon College-ből találomra kipécézett egy nevet a sok közül – német név, jó lesz némettanárnak. Később bevallotta nekem, ha tudta volna, hogy »over-educated« vagyok, nem hívott volna meg, a college-nek nincsenek nagy igényei a tudományokat illetően, csak jó, hívő keresztény tanárokat keresnek” (23-24. old.).
S milyen lehetett tanárnak, tudósnak? Esetleg ne is keressük mai nyomát, mert az lehangoló, de épp ezért higgyük el Schöpflin Aladárnak, amit vállalhatónak látott:
„Az irodalomtörténet mindenkori szelleme nagy hatással van a mindenkori kritikára s az irodalom nem korszakonkint megnyíló és lezáruló valami, hanem változásaiban is állandó folyamat, amelyben a mult mint hagyományforrás minduntalan belenyúl a jelenbe s a jelen is nem egyszer megvilágítóan hat vissza a multra. Ezért hiszem, hogy szükséges a Nyugat olvasóinak figyelmét is felhívni az olyan könyvre, amely új szempontokat és új módszert konstruál az irodalomtörténet értelmezésére és értékelésére.
Thienemann Tivadar könyve eddig, tudtommal az első olyan magyar munka, amely összefoglalni és rendszerezni igyekszik a Gyulai-Beöthy-iskola hatása alól felszabadult újabb magyar irodalomtudomány törekvéseit, a német tudományból kiindult szellemtudományi irány eredményeit és programját. Történetfilozófiai gondolatokból indúl ki s így próbálja megformulázni az irodalomtörténet modern filozófiáját.
A kiinduló pont a fejlődés eszméjének alkalmazása az irodalomtörténetre. Ez az eszme termékenynek bizonyult már akkor is, amikor a szerves fejlődés feltételezésében formulázódott, de hibás eredményekre is vezetett, mert az irodalom nagy korszakait az élő szervezetnek mintájára külön-külön organizmusoknak fogta fel, amelyek alá vannak vetve az alakulás, csúcspontra jutás és lehanyatlás törvényének. Nyilvánvaló azonban, hogy az irodalom ebben az értelemben nem éli a szerves lények életét, korszakai nem önálló individuumok, az egész egy soha le nem záruló folyamat, amelynek lehetnek csúcspontjai és völgyei, de azért folytonosan fejlődik, az útja az egyes jelenségek értékén túl mindig előbbre és fölfelé visz. A szerves fejlődéssel szemben konstruálja meg Thienemann a szellemi fejlődés gondolatát, amelyben benne van az irodalomnak, mint folytonos folyamatnak, mint szüntelen bővülésnek, előbbrehaladásnak az elképzelése. A fejlődés iránya pedig a tudatosodás, - itt érintkezik Thienemann elmélete az összes többi tudományok céljával, amely nem lehet más, mint a természet és élet tudatosítása…”4
Balogh Tamás beavat. Egy sorsba, egy történeti regénybe, egy irodalomtörténeti fogalom utóéletébe és munkásságába. Fontos, hogy megírta! Sok-sok-sok ilyen egyedi sorssal megajándékozó, ismeretlen életutak messzi tengerébe vezető meglátásra, értelmezésre volna szükség. S akkor talán saját önéletrajzi feljegyzéseinkhez is közelebb juthatunk majd valamikor…
A. Gergely András
1 Kijárat Kiadó – Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest, 2013., 157 oldal
2 Dávidházi Péter: Menj, vándor. Swift sírfelirata és a hagyományrétegződés. Pro Pannonia, Pécs, 2009 (Pannónia könyvek)
3 Havasréti József: A „poétikai közvetítés” kontextusai Thienemann Tivadar és Marót Károly írásaiban. Helikon, 2008/2–3:141-189. /Ugyanitt még további tanulmányok Thienemannról/. On-line: http://mandadb.hu › doc_url › helikon_2008_2_3.pdf
4 Schöpflin Aladár: Irodalomtörténeti alapfogalmak. Thienemann Tivadar könyve. Nyugat, 1930. 15. szám. On-line: https://epa.oszk.hu/00000/00022/00495/15399.htm