Szinte mindenki, aki már akár egyszer is találkozott Casanova nevével, magabiztosan tudni reméli: „nnna, az a 18. századi kalandor nőcsábász is megérte a pénzét…!” Ez igaz is, kevés is. Pénzét, melyből fényűzőnek mondható létmódjához képest mégsem volt annyi, valóban felélte, de amiért nem ez számít valójában, s mégcsak nem is a Guiness-rekordok könyvébe való hódítások sorozatszáma, az talán a barokk és rokokó irodalomban elfoglalt helye és szerepe. Ennek rangját a legértőbbek is vitatják, a monográfiák másképp, mint a kritikai felülértékelések, de tény, hogy kora írástudóinak egyikeként (a mintegy négyezer oldalas visszaemlékezés szerzőjeként) olyasmit is magáénak mondhatott, ami nem a kedves kifejezésével „vulkán kitörésének” leírásában teljesedett ki, hanem a kor megjelenítésében, jellemek és alakok poézisében, kalandok és események leíró meséjében. A Qadmon Kiadó olyan személyiségek körébe vont Casanova-kötete, mint Cioran, Marquis de Sade, Kafka, Albert Caraco, Nicolás Gómez Dávila, szinte eltűnik kivételességével, de a kötet anyagát összeállító Kovács Ilona gondozásában és kiváló utószavával az emlékirat-irodalom egy izgalmas alakjával futunk itt össze Korai és kései szerelmek címen.i A magam olvasata itt most nem is lényeges, de alapvetően fontos, hogy ne a szerelmi légyottok kalandleírását várjuk a kötettől. Ezek is vannak, nem kevés, de – úgy őszintén rákérdezve: mások élvezeteiből hányat képes cseppet sem rejtett érdeklődéssel elolvasni az ember…?! – ami meghatározóbb, az a létmód és társadalmi környezet intimitásainak teljesebb korképe. Ahogyan fény derül arra, nincsen hűséges asszony a kínálkozás piacán, nincs elhagyatott cselédlány vagy úrinő, akinek ne lenne máris kihagyott viszonyokból jókora elmaradása, nincs eladó lány, akinek ne lehetne öröme a beavatás gyönyörűségében, vagy akinek legalább egy vetélytársa ne akadna, aki előbb kelt el a színtéren, s irigységét palástolnia nehezebb, mint kalandba csüccsenni önerőből is… – ebben talán még meglepő sincs az irodalom évszázadai után. Amit azonban a kötet összeállítója sugall, okkal vagy elfogultan, az maga a korán jött csömör és elhasználódás, melynek Casanova épp oly bánatos elviselője, mint bájtalan hölgyek az eladatlan petrezselyemmel. A történeti érdeklődés – és itt legyen szabad kiemelni a lábjegyzetek és lexikai-nyelvi tudnivalók választékos körét, melyek olykor magát a kort is inkább jellemzik, mint a Szerzőt… – hajlamos a hőstörténetek között is érzékelni a lekonyulás fázisát, az öregedés félszeit és élményét, a báltermek és cselédszobák, zárdák és bordélyházak intimitását is meghaladó férfiúi felsülés rezge bánatát, avagy a sok-sok-sok siker és balsiker okán előtolakodó rezignáltságot, mely a visszaemlékezések (nyilván időhöz kötött) lejegyzése mellett a kötet feljegyzésein is nyomát hagyta. Vagyis itt most a perszonális történet az érdekes, a többi csak tónusfestés. Casanova azonban talán ebben a mesteri, jellegzetes alakjai szinte kortárs párhuzamokat élesztenek…, korának egyházi és városi elitje pedig a változatlanságok állandóságát testesítik meg. Ugyanakkor szerkesztő-fordítója szerint a párbeszédes részeken szabados, a leírásokban szabatosan választékos, olykor viszont kifejezetten regényesít is (286-288.).
Ami tehát kiemelhető: aki obszcén részleteket vár, csalódni fog. Viszont aki elringatja magát kastélyok, hintók, Róma, Velence, Párizs, Lyon vagy Grenoble tájain, külvárosain, vendéglői-gasztronómiai tornáin és stílustani részletek tónusain, roppant jól járhat. Már ezért is érdemleges olvasmány – kétségkívül le kell számolni a szélhámos nőcsábász részben eltúlzott legendáriumával, részben az olvasók kiegészítette élményvilág, a képzelmények hamiskás „tényanyagával”. Nem szex-túra ez a kötet, hanem textúra, a kor lenyomata és kínálata…
Talán mással sem lenne méltóbb jellemezni, mint a borító hátoldalán megidézett Szerb Antal soraival: „Nincs megrendítőbb látvány, mint ennek a félelmetes életnek lassú elhervadása, megrázó példázat a világ hiúságáról és muladóságáról, annál is inkább, mert Casanova sosem prédikál és sosem lágyul el, csak mesél, gyorsan és könnyedén”. De a kiegészítő tónus sem lágyabb, Szentkuthy Miklóstól: „Casanova haláláig megtartotta gyermekkorából azt, ami abban a legértékesebb, ez a mély és abszolút infantilizmus az, melyet a Casanovát soha nem olvasó Casanova-babona nem ismer, s ami örökre elválasztja őt a kalandoroktól, s negyvenéves korában a szó szoros értelmében Hamlet vérrokonává avatja”. S mert az emlékiratok világát, ahogyan Casanováét is nők népesítik be, jelenlétük és közelségük teszi életképessé nemcsak a figurát, de emlékiratait is.
A. Gergely András
i Qadmon, Budapest, 2013., 302 oldal