Frászos cím, ez igaz. A lekésés nem drámai, mindössze két hét, ami Neki semmit sem számítana, észre sem venné, még a sokszorosát sem. Ráadásul nem is születése napjáról (1887. szeptember 1.), hanem halálának 60. évfordulójáról (1961. január 21.) késtünk le, de olyan valakiéről, akinek sem a sietség, sem a veszélytelen öregség nem volt vágyott jellemzője. Blaise Cendrars ez a csodabogár – svájci születésű francia író, költő, újságíró, filmíró, esztéta, haditudósító, életművész. S miért épp az emlékezés ad ürügyet Róla beszélni? Talán az indokolatlan ismeretlensége, meg mindaz, ami körülötte-tájon mostanság válik éppen (újra vagy végre) fontossá. Volt már egy korszaka, nagyjából halála 15. évfordulója táján, amikor a Kassák Lajos gondozta Húsvét New Yorkban (1963) után és Az arany. Ivó a véres bödönhöz című már megjelent kötete (1966) nyomán napvilágot látott A villámsújtotta ember (L’homme foudroyé) magyarul is (1975), s amikor ráviláglott a fölismerés, hogy szinte ismeretlen zseniről van szó, akinek egész élete legalább hatszor annyi, mint munkássága. (Ez akkor is csekély 15 kötet, ha még talán a Freddy Sausey, Frédéric Sausey, Jack Lee, Diogène álnéven írt műveit ide se vesszük, s ezekben sem írta meg mindazt, amit átjutott…!)
A magyarul legkésőbb megjelent műve: A Halvaszületett. /Franciául ez tán egyszerűbben hangzik: Moravagine. De mindkettő egyként kifejező is, különösen akkor, ha a mű sodrását, lelkiségét, elszántan mítosz-konstruáló mivoltát vesszük. Egy mítosz nemigen vész el, csak esetleg regényesen átalakul. S ez egy pszichopata főhős, meg egy elmegyógyász méltán „pszichedelikus” kalandja során nemhogy nem vész el, de megépül…!/.
E 20. századi kalandregény úgy kezdődik, mint Cendrars privát élete: Svájcban született (éppenséggel Frédéric-Louis Sauser néven, alkotói hitvallásaként a hamvaiból – cendre – újrakeletkező főnixmadárral és az önemésztő művészi – ars – sorsválasztással, a létmagyarázatában megújulással rokonított ars poeticában kifejeződő teremtési szándékot is magára véve), majd évekig orosz földön egy Rogozsin nevű ékszerkereskedővel flangált Szibériában (1904–1907), hogy azután kereskedelmi, majd orvosi, majd bölcsész-tanulmányokat folytasson ismét Svájcban, később Párizs, Szentpétervár, New York következik, megjelennek első poémái, összebarátkozik Apollinaire-rel, Sonia Delaunay-val, Abel Gance filmrendezővel, Le Corbusier-vel, Fernand Léger-vel, Darius Milhaud-val, filmeket készít, svéd baletthez („A világ teremtése”) fog hozzá, afrikai költészeti antológiát szerkeszt (Anthologie nègre), folyóiratot alapít (1912) Szittya Emillel Les Hommes nouveaux címen és megírja Húsvét New Yorkban poémáját, később A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája művét is, melyet Kassák Lajos szerkeszt, fordít magyarra és illusztrál, ettől kezdve a párizsi avant-garde egyik meghatározó figurájává válik, a szimultán írás megformálójává és a Faust/Mefisztó páros hírhedt megjelenítőjévé – ami a Moravagine háttértörténetében is megjelenik. A Halvaszületett ugyanis titkos magyar trónörökös beteg, mániákus gyermek- és nőgyilkos, aki a legzártabb intézetben eldugva okoz talányt orvosának. Kettejük szökését azután sorozatos németországi kéjgyilkosságok, orosz földön kirobbantott felkelések, merényletek, angol és amerikai menekülőutak, brazíliai indián-kalandok, európai háborús részvétel és morális-mentális-fizikai halál követi. Euro-amazonasi krimi, (első) világháborús befejezéssel, a méltó pusztulás méltatlan pompájával, a modernitás korának értelmetlenségét és embertelenségét iszonytató erővel megjelenítő tónusban. A mefisztói oldal pazar győzelme a fausti morállal szemben, a lehetséges emberi létezés mindennemű bolyongáson túli értelmetlensége, Cendrars kihívó életenergiáinak parttalan áradásával – ez maga a könyv, ez maga az alkotói sors, sőt Cendrars valódi élete is: önkéntes katonaként az első háborús években elveszíti jobb karját, de megtanul autót vezetni, vadászni, többször végigutazza fél Dél-Amerikát, Hollywoodban filmezik, a második világháborúban haditudósító (ebből születik Veszélyes élet című kötete is, 1939), majd négy kötetnyi tetralógiában („emlékiratok, melyek nem memoárok”) kiadja A villámsújtotta ember-t (1945), A levágott kéz esszéregényt (La main coupée, 1946), a Bourlinguer-t (1948) és Az égbolt fölosztása kötetben (Le lotissement du ciel, 1949) az aviatika első kísérletezőinek állít emléket, maga is repülgetve… Utolsó kötete a Gyere velem a világ végére! (Emmène-moi au bout du monde!, 1958) már a „regény regénye” önképével élve is búcsú a szenvedélyes élettől, amit két agyvérzés is követett, immár lehetetlenné téve a további alkotómunkát.
Megannyi további részlet megtudható még a közkedvelt weblexikon lapozgatása közben, no meg a tiszteletér létrehozott svájci Cendrars Kutatóközpont anyagaiból, https://constellation-cendrars.ch/ persze sokfelé elcsábulhatun, egyebek között a köntörfalazás nélküli elbeszélő próza avantgárd méltóságáig, vagy az amerikai filmipar csábító fényeiig, a latin-amerikai misztikus-egzotikus mágikusságáig, vagy a kelet-európaiság számos tüneményéig. Cendrars volt bálnavadász (ami utóbb megjelenik La Confession du Dan Yack kötetében), kalandozott Marseille-vidéki vándorcigányokkal (mely egy gyönyörű fejezetben szinte önálló regény A villámsújtotta ember-ben), volt zsonglőr egy angol cirkuszban, a Húsvét New Yorkban készülését megelőzte egy valódi kóborlás a város utcáin és egy Haydn Teremtés-oratórium élménye, melynek revelatív hatását Apollinaire sem tagadta, ismerte Al Caponét Chicagóban, lemásolt egy egész lovagregényt Apollinaire-nek, eszement tempóban végigszáguldott Francia- és Spanyolországon egy Alfa-Romeóval, melyet Braque dekorált kívülről, járt Pekingben és Amazónia utazott dögvészes mellékfolyócskáin (utóbbi A Halvaszületett egy jelentős fejezetébe kívánkozott) – egyszóval feltalálóként, kísérletezőként és a végletek embereként mindazt át is élte, amit később megírt. Valóban újrafölosztotta az égboltozatot, de nemcsak szimbolikus terekre, hanem berepülési, szakrális és civilizatorikus zónákra is – A Halvaszületett maga is egészen a Marsra költözik narkotikumokkal megtöltött fantázia-utazásaiban és megírja 1925-ben egy 2013-ig tartó háború, pusztító atombomba és apokaliptikus jövő teljes vízióját, készülő filmforgatókönyvét, ahogyan egy marsbéli nyelv „szótárát” is formálni kezdi. Ahogy a Lotissement kiadói előszava jelzi: újabb nemzedékek számára azt az üzenetet hordozza és közvetíti, ami a fantasztikus képzelet, az emberi fenség keresésének folyamatában a szinte egyetlen megőrzött örökség, Mások érzékeny megismerésének feladata és megjelenítésének kötelezettsége is (Édition Denoël, Paris, 1949:9.). A Halvaszületett drámai pillanataiban, épp egy new yorki utcai sétán állapítja meg az „ifjú amerikai nép” perfekcionizmusának, a tökéletesre, gépiesre, haszonelvűre változó kultúrának megdöbbentő maiságát: „Itt vannak tehát a gépek és nagyszerű optimizmusuk. Olyanok, akár a népi személyiség továbbfejlesztései, legtitkoltabb gondolatainak megvalósulása, legzavarosabb vágyainak, falánk étvágyának tárgya. A gépek a népi személyiség tájékozódási érzékszerve, tökéletessége, egyensúlya, nem pedig animisztikus külső valóság a gép, nem fétis, és nem is magasabb rendű állat. Az ifjú amerikai nép minden tiszteletet megérdemel, amiért fölfedezte a hasznosság elvét és ennek megszámlálhatatlan alkalmazási területét, amelyek között már a legelemibbek is fenekestül felforgatják az életet, a gondolkodást, megváltoztatják az emberi szívet. Pragmatizmus. A kerekség már nem kör, mivel kerék lesz belőle. És ez a kerék forog. Hatalmas fogaskerekeket, titáni tengelyeket, óriási átmérőjű, hosszú csöveket hoz létre. /…/ Igen, ebben a rendkívül hatalmas munkában, mindezen gyapjú, gyapot, gumi, kávé, rizs, mindenféle gabona, halnemű, élelmiszer, mindennemű vasáru, juhok, konzervek, hűtőszekrények, a Sacré-Coeur emblémái, Liszt-rapszódiák, foszfát, banán, T alakban meghajlított acéltraverzek közepette, lemezek és runák, portugál és kínai közepette, számok és márkajegyek és ipari szabványok, bélyegek és menetjegyek, műszaki leírások és jelkódok közepette a nyelv újraalkotja önmagát és testet ölt, a nyelv, amely az emberi tudat tükre, a költészet, amely megismerteti az őt megalkotó szellem képét, a lirizmus, amely a létezés és érzés egy módja, a mozi képírása, amely az írástudatlanok türelmetlen tömegéhez fordul, az újságok, amelyek nem törődnek a nyelvtannal, sem a szintaxissal, arra törekszenek csupán, hogy nagy szalagcímeikkel minél feltűnőbbek legyenek, árleszállítást bejelentő cédulák egy nyakkendő alatt a kirakatban, színes hirdetmények és gigantikus betűk, amelyek lábalnak az utcákon, a minden este égnek meredő új elektromos szerkezetek, mindenféle eredetű füst a hajnali ködben. Ma. Mélységes maiság. Minden arányt és léptéket vált. Minden távolodik, minden közeledik, felhalmozódik, rosszul működik, nevet, kijelent és kétségbeesik. Az öt világrész termékei ugyanazon a tányéron csodálhatók meg, vagy akár ugyanazon a ruhán láthatók. Aranyizzadsággal táplálkozunk minden étkezésnél, minden csóknál. Minden mesterséges és valóságos. A szem. A kéz. Iszonyú számbunda, a bank ezen hempereg. Az üzemek szexuális dühe. A forgó kerék. A levegőt szelő szárny. A bizonyos vonal mentén terjedő hang. A fül egy trombitában. A tájékozódás. A ritmus. Az élet.” (154-157. oldal).
A ritmus, a tájékozódás, az élet. A forgó kerék… – Cendrars 1912 őszén a párizsi Boul’ Mich-en ül a kávéházban és ír. Sokszor napokig csak egyvégtében ír, egy kenyérmaradékkal az asztalán. Még éppen a Húsvét-kötet korrektúráját adja le, de már hozzákezd a Transszibériai vasúthoz, közben „állandóan valami sötét ködben életem, könyvtárakban dolgoztam, fordítottam az Egy énekesnő emlékiratait … egy exkluzív sorozat számára, a Francia Percevalt a Bibliothèque Bleu sorozat számára, aztán állandóan dolgoztam a Revue de Géographie-nak, a Revue de Commerce-nek, valamint az Industrie de l’Exportationnak, stb.” Ekkor húsz éves. Öt évvel korábban esett meg, hogy megszökött szülei mellől egy szálloda ablakán át, eltűnt, majd elszegődött ékszercsempész kereskedősegédnek német földön egy Szibériába induló vonatra szállva. Éveket töltött Szentpéterváron úgy, hogy a történelmi és politikai zűrzavart szinte napra pontosan idézi föl A Halvaszületett első felében. Fényes tükre ez annak, hogy a lehetséges művészi alkotómunka Számára nem másabb, mint valaminő folytonos önemésztésből adódó újrateremtő létforma. Cendre+Ars.
„Ma, 1917. szeptember elsején vagyok harmincéves. Megkezdtem A világvégét, A Halvaszületett folytatásaként.
Harminc év! Valamikor ezt a kort szabtam meg magamnak az öngyilkosság határidejeként, amikor még hittem az ifjúság zsenialitásában. Ma már semmiben sem hiszek, az élet nem tölt el több iszonyattal, mint a halál. /…/
Hogy a könyvem jó-e? Ítélje meg mindenki maga, aztán hagyjatok békén!
Nem kell magunkat túlságosan komolyan venni. Ha hülye lennék, rossz lenne nekem, mert túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanék magamnak, túl komolyan venném magam. De még előttem áll egy szép utazás.
Emberek vagyunk.
A világvégét egyetlen éjszaka írtam, és csak egy javítás van benne! Az volt a legszebb irodalmi éjszakám. A legszebb szerelmes éjszakám.” (La Pierre, 1917. szeptember 1.) (Pro Domo. Hogyan írtam meg A HALVASZÜLETETTet, 254-255. oldal)
Még előtte állt egy szép utazás. Két házasság, három gyerek, négy földrész, meg két háború, hadirokkantság, mocsárláz, vagy negyven költözés, megannyi menekülés, szárnyalás, new yorki éhezés és tanyasi létforma állattartással és növénykísérletekkel, meg tizenöt kötetnyi életmű (összkiadása: Œuvres complètes, 1969–1971), rádiójátékok, filmek, interjúk, kiadványtervek, és a folytonos „Gyere velem a Világ Végére!”.
Ha le is késtünk a 60. emlékév pontos dátumáról, A Halvaszületettről mégsem. Mert az még az alkotói világ végén is velünk marad.
A. Gergely András