Hírnevet ígérő múltidézés
Csíkfalvi példák az elejtett szavakon túli
életút- és világkép-rekonstrukcióra
Számos szakmai fórum, tudományos mérce, karrier, presztízs-építmény fölfogható úgy is, hogy nem kerül sor a magyarázó értelmezésre, a kutatói szempontok részletezésére, a motivációk (sőt, olykor az eredmények!) érzékeny kifejtésére…. Mert a közlés önmagában való, saját önképét kínálja, a befogadásra épít, nem a szavatosságra, s mögöttese a szerző szava, a korábban konstruált életmű, a szakmai elfogadottság és a hitelesség. Megannyi esetben így van ez szépirodalmi, máskor közpolitikai, de minősítés nélküli esetekben a társadalomkutatási szakterületeken is.
Pedig. Pedig mennyire fontos, ki az, aki elindul, érkezik, barátkozik, kérdez, lejegyez, mérlegel, megformál és közöl, avagy mindezt felületes és talányosan tisztázatlan körülmények között szerzett tudásként csak felmutatja, s meg sem nevezi „adatközlőjét”. Utóbbi sokszor megesik szociológussal, olykor etnológussal vagy demográfussal, statisztikussal és közvélemény-kutatóval meg egyenesen minden nap. Ellenoldalra kerül így mindenki, aki személyessé tudja és akarja tenni közlését, „feladni is hajlandó” megismerő módszertanát, elbeszéli indikációinak okát és eredményét… – vagyis beavat magába a megismerésbe, ennek folyamatába is. Lám a példa, s majd lennebb részletezem, honnan és miért épp ez kerül ide:
„Közelebbi, de mégis más az a szándék és megvalósulás, amellyel Tánczos Vilmos Elejtett szavak című könyvében találkozhatunk: édesapjának, Tánczos Simonnak, ’egy csíki székely embernek’ nyelvét és világképét mutatja be. Ez esetben is a ’megszólaltatott’ nemigen törődik azzal, hogy mi lesz az elejtett szavainak a sorsa. Azért sikeres a szerző vállalkozása, mert igaz, hogy ’ezt a világképet megragadni, leírni, másokkal – kívülállókkal és az utókorral – megértetni, egyszóval másoknak átadni, majdhogynem reménytelen feladat’, de van egyetlen egy ember, az apa fia, aki maga, ahogy vallja, igen keveset tud ugyan erről a világértelmezésről, de ’a személyes érintettség folytán többet, mint bármelyik másikról, amelyik kialakult a föld kerekén’ (Tánczos Vilmos: Elejtett szavak. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2008, 9-10). Voltak olyan értelmiségiek, akikkel az utóbbi években találkozott Balogh Pál, és akik őt megismerve javasolták, hogy az utódok számára tanulságos, faluja számára emlékezetes lenne, ha papírra kerülnének az emlékei, történetei: a falu unitárius lelkésze vagy jómagam, a terepmunkát végző társadalomkutató. De Pali bácsi sokáig elhárította ezeket a kísértő javaslatokat: nem volt erre szándéka, nem volt erre szánható ideje. Dolgozott gazdaságában, állatait gondozta, családja gondja-baját rendezte, közösségi eseményeket szervezett és bonyolított. Nem hiányzott neki az emlékezés, múltidézés, történetmondás, mint identitáskonstruáló gyakorlat. Teljes életet élt – amíg egészsége engedte…” (6. oldal). „2010. október 5-én kezdtünk el rögzített beszélgetéseket folytatni. Ez annak volt a következménye, hogy Pali bácsi egy elhibázott orvosi kezelés nyomán mindkét lábára lebénult, így nem hivatkozhatott arra, amire mindaddig: mindig örül, ha ellátogatok hozzá, de nincs ideje hosszabb beszélgetésekre, mert sürgős dolga van, gazdálkodik. Az itt olvasható élettörténet születésének a legsajátosabb vonása, hogy az, akié, igen sokáig nem tartotta fontosnak, hogy az írást megelőző beszélgetések megtörténjenek, hogy az élettörténet megszülessen, nyilvánosságot lásson. Fontosabb volt számára az élet, mint annak – akár az élet szűkre szabott idejéből való kilépést és ismertséget, hírnevet ígérő – elmondott-leírt reprezentációja…” (5. oldal).
A bemutatás tónusához kell tartozzon az is, hogy ha a szerzői szándék megvallott kell legyen, illeszkedjen ehhez a kritikai mérlegelés is. Ez azonban túlmenne az „illendő” ismerkedési kereteken, ezért csak rövidítem. A fenti idézet Gagyi József könyvéből való, akit jó negyedszázados szakmai múltból „ismerek”, azaz jobbára inkább tisztelek, megbecsülök, meggyőzően jó szakembernek, impozáns rendszerben is gondolat-kész megoldásokra hajló, és emberközeli oldalon ugyancsak korrekt kutatónak tartok, nem is egyszer hírt adva eddigi munkáiról, köteteiről. A könyv Ha akartam, fütyöltem, ha akartam, dúdolászgattam. Beszélgetések Balogh Pállal címen megjelent munkája,i melyben az előszóból idézett motivációval dolgozza föl, járja körbe, vallatja sokszor és sok-sok órákon keresztül Pali bácsit, ki majd azután újabb kérdések, újabb témakeretek, újabb kapcsolatok felé vezeti érdeklődését.
Úgy vélem, hosszú évtizedek korszaka – ha nem éppen évszázadnyi idő – telt el azzal, hogy számos társadalomkutató, s köztük is leginkább szociológusok, szociográfusok, néhány társadalomföldrajzos, mellettük néprajztudósok, demográfusok meg bölcsész-újságíró típusú valóságkeresők patvarkodtak azon: mennyi is az annyi, lehet-e bármit is kimondani nagy adatmennyiségre épülő feltáró munka nélkül, vagy elég-e egy „ezer fős reprezentatív mintavétel”, s mitől „reprezentatív” aztán egy adatfelvétel, meg hogyan lehet „decilisekbe” osztani, „felszorozni” vagy adatformán hitelesíteni mindazt, ami emberi egyedek, népek, lakosok, „adatközlők”, űrlapkitöltők vagy interjús „válaszadók” mondataiból kiszűrhető tartalom… Érkeztek s beleszóltak közben történészek is, akik az adathalmokon épülő, vagy belsejükben található sorsok tömegét le- és átfordították a közvetlen szavak nyelvére, az interjúk, vallomások, a „személyes történelem” elbeszélésének gyűjtésére, ilyenek tudatos válogatására, rendszerezésére. Jöttek szociográfusok meg riporterek, akiknek nem volt szükségük „adat-anyagra”, mégis hoztak végül érvényes mondandót, leginkább a puszta benyomások alapján, s jöttek a klasszikus Gusti-iskola mereven strukturalista koncepciója (a Nerej-kutatás anyaga) ellenében emberszabású vallomásokra építve is érvényesnek tetszőt tudtak mondani. Legközvetlenebb utalás ebben a tudástartományban az 1961-ban megjelent Oscar Lewis kötet, a Sanchez gyermekei lehetett, ahol a „célpont” egyetlen család volt a sokmilliós Mexico City egy lakótelepi épületében, de a személyes beszélgetésekre alapozott, résztvevő jelenlétre épülő írói vállalás elvitathatatlanná tette, hogy ekkora kis kör is lehet társadalomkutatás bázisa, hiteles léptéke. E korszakos vita azonban mindmáig nem ért véget, a szociológia javarészt kitart a „kvantitatív kutatás” eszköztára mellett, s csupán néhányan mernek „kvalitatív” megismerési metódust vállalni. Ennek példatára azonban az erdélyi társadalomkutatásban kettős maradt: egyfelől a szociografikus riport, mellette a néprajzi kutatás személyre fókuszáltsága állt helyt, s „odaátról” persze politológiai, demográfiai, szociológiai spektrumban is éppen elegendő „népismereti” dolgozat születhetett. Nos, ezt a kettős irányt, avagy inkább a köztük felsejlő privát utat választotta Gagyi József is, aki a szociológia mellett a néprajz felé, a történeti hatású „megyésítés” hargitai kérdéseitől a települési autonómia felé,ii a térségkutatás mellett a kommunikáció irányába,iii a közlésmódok kvalitásának elismerésével sikerre jutó megközelítés híveként mutatkozik az utóbbi évtizedben. De valamely teljes tudástörténeti háttér nélkül legyen elég itt annyi egyszerűsítés: jöttek bizonyos idő múltán a néprajz és a szociológia közötti sávban lassan előrebandukoló kulturális antropológusok, akik éppúgy megnéztek helyi statisztikát, helytörténetet, intézményrendszert, szokásokat és normákat, mint „kolektiv”-jegyzőkönyvet, párthatározatot és térséggazdasági terveket, de fényképeztek körülményeket és embereket is, végtére pedig alapvetően mégiscsak az Ember érdekelte őket, a maga kultúrájával, élettörténetével – mondhatnánk úgy is: teljességében. S ilyen volt már régtől fogva Gagyi helyi érdekű kutatása, akár csíki örményekkel, a gazdasági krízis éveivel, a helyi gazdaságok túlélési képességével vagy a székelykapu-örökséggel foglalkozott éppen, valahogy mindig is ezt a teljességet próbálta felkínálni.iv
Amikor tehát a személyes közlések iránti tudás- és tudománytörténeti keretbe „tolakodik” Gagyi József könyve, az nem álca vagy stilisztikai megoldás, hanem elszánt célképzet, melyben a székelyföldi falusi öregek és az idők változásai keretében szólal meg a tapasztalati valóság. Gagyi társadalomtörténeti és kommunikáció-kutatási elméleti írásai, tankönyvei, monográfiái mellett ez a Balogh-kötet is úgy kap teret az életműben, mint talán új iránya, de bizonyosan új léptéke a megismerő érdeklődésnek. Pali bácsi az 1931-ben a Nyárád menti Jobbágyfalván született „itt élte le életét, itt gazdálkodott,időközben a mezőbergenyei, nyárádtői állami gazdaságban, majd a helyi téglagyárban dolgozott. A falu közéleti alkalmainak szószólója (temetési búcsúztatás), ceremóniamestere, az unitárius egyház gondnoka volt, ma nyugdíjas”. A „szimplának” mondható életút valamely tudományos „magaslesről” nézvést bizonnyal érdektelen lehet, milliós nagyságrendben még érdektelenebb. Az antropológus-etnológus kutató számára azonban mégis 390 oldalas kötetnyit ért meg a portré, melyből kézenfekvően világlik ki a kérdés a helyi politikus (tanácsos, végrehajtó bizottsági tag) és az egyházi gondnok, a falu szakrális eseményeinek szervezője, „pásztora”, a szókimondó igazságkereső, a magánember, az életélvező és az elbeszélő színes személyiségének megannyi egyedi vonásával, a lét sors-adta kalandjait sem feledve. Mintegy csak beszélt, csak mondta, aztán lejegyezték, s örült annak, hogy a faluról sosem készült hasonló munka, hát ebben is része lehet. Hírnevet hoz talán, méltó dicsőséget és igaz láthatóságot, melyet a tanár úrnak lehet majd köszönni…
A köszönés azonban fordítva esett meg: Gagyi József lett és volt hálás, amiért a maradék időkben ráérő, idővel már ebben is elkötelezettebb Pali bácsi elbeszélte a sokak által nemigen ismert helyi világ több rétegben lerakódott historikumát. Személyeset is, egyházit is, köztörténetit is, csalafintát is meg igazat is, s ezekből meg annyit, hogy a kötet végül csupán a felét tartalmazhatja a feljegyzett anyagnak. S épp ez lett erényévé is: a könyv huszonegy fejezete ezekből is a legszemélyesebbet hozza elő, a válaszadó habitusát, nyelvi készségét, nyilvánosság előtti szerepléseit és privát megfigyeléseit is: „Mikor vége lett mindennek, az igazgató (Bírónak hívták a téglagyár igazgatóját), odajött, s szabályosan megcsókolt: ’Pali bácsi, hogy egy egyszerű téglagyári munkás ilyen beszédet tartson, én ezt nem hittem volna, hogy magától ezt hallom, hogy is volt magában ennyi lélek?’ (353. old.). S volt, lélek is, életkedv is, reflexió is. Nem utolsósorban a hasonképpen a kortárs, a falubeli létmódot ugyancsak „rendtartó” székelyesen követő társra utalás, az „elbeszélgető” alkalmak, amikor az öregek összeülnek, s kitárgyalják a világot… Nos, ebből is több lett azután, mert a „tanár úr” folytatta a sok éves faggatódzást…, folytatta egy másik portán, egy másik sorssal, egy másik élettel teli világ nyilvánosság elé segítésével.
Nem új fejezet tehát, de új mű, egy teljesebb összkép folytatása egy másik teljességgel: Régi ember új világban. Sztrátya Domokos életútja címen írt személyes életút-kötete.v A kutatói jelenlét két helyszínen, a kutatás ideje „az idő hosszában”, hat meg tíz évben mérhetően, a futatói fókuszban pedig két személyiség, Pali bácsi és Domi bácsi, akik kellő kontrasztot és párhuzamot is kínáltak, s mindétig példaképpen szolgálhattak a paraszti lét életút- és világkép-rekonstrukciójára e „hosszú beszélgetés” műfajalapozó hangnemében (8-50. old.). Ebből a parallel útválasztás és eltérő habitus, a túlélés-stratégiák sokban eltérő vonásai mellett is főként az emelkedik ki, amit a maguk írástudó és paraszti, megviselt és megedződött, túlélésre berendezkedett és morális magabízást valló habitusa mellett Sztrátya Domokos csíkfalvi életútjának interjús formában rögzített szövegrajzolatából a szerzői szándék, a „hírnevet” adó megjelenésre összeállított anyagban megkonstruálható teljességnek mondhat.
A két helyi öregember „összehasonlító etnográfiai” portréja a falusi életmódváltozás tanúság, a paraszti életút aprólékos és gazdagon dokumentált emlékezettörténeti kincstára nem kevesebb, 194 interjús beszélgetés szövegei alapján állt össze, s mint Gagyi írja is, ebből a java többsége még feldolgozatlan, tehát erőst válogatva közölt anyag ez. De épp a válogatás személyes szempontja mellett is izgalmas az összevetés lehetősége:
„Mindketten bölcs emberek voltak a maguk módján, talán ez volt a velük kiépülő kapcsolatból a legnagyobb nyereségem: élettapasztalatukat fülem hallatára formálták a születésük után eltelt mintegy évszázadnyi időt sűrítő sorssá, lokális történelemmé. Mert sok társuktól eltérően képesek voltak erre az alkotó munkára, azaz a praktikus megvalósításra és a megvalósítás történtekké formált elbeszélésére egyaránt: erre is gondolok, amikor azt mondom, hogy bölcs emberek voltak. Meg arra is, hogy ez a képességük ismert, nyilvánvaló lehetett a saját közösségükön belül, de nem több. Az alkotás megvalósulásának, az olvashatóvá-tapasztalhatóvá tételnek alkalma, kerete kétségtelenül a mi közös tevékenységünk, a hosszú beszélgetés volt. A paraszti világ megszűnése, a Nyárád-menti rurális világ átalakulása olvasható ki ebből a sorsból. Szimbolikus is, hogy az apa nem éli túl a háborút, és a fiú szembesül, küzd meg az apa tehernek bizonyuló örökségét vállalva, őrizve az új világ, a szocialista rendszer általános kihívásaival és mindennapi fenyegetéseivel. Gazdálkodóból előbb kollektivista, majd a szocialista állam alkalmazottja lesz, majd a gazdálkodás újrakezdésének, és ezzel együtt a felszámolt identitás restaurálásának bűvkörébe kerülő, újra a gazdálkodással próbálkozó nyugdíjas egy gyökeresen átalakult vidéki környezetben. Végül pedig eljött egy olyan helyzet, amit ő – többször is ezt mondta, ekként kell tehát én is kezeljem ezt – ajándékba kapott a sorstól: elmesélhette életútját. Mivel én is ajándékként kezelem azt, amit tőle kaptam, ezért úgy gondolom, hogy a hosszú beszélgetés legáltalánosabb értelemben nem más, mint a társadalmi viselkedés alapvető és társadalmat fenntartó, közös értelmet termelő kooperációs formája: ajándékozás” (175. old.).
A portrékötet – mint rendszerint a valódi társadalomkutató által kiválasztott problémák, a valóban megejtő közvetlenséggel hosszú vallomást lehetővé tévő beszélgetőtársak „megnyílása” rendesen – nem is ott kezdődik, ahol az eleje van, s nem is zárul az utolsó oldalakon. Gagyi „ajándékozásnak” tekinti e kötet szövegeinek átadását, közrebocsátását, úgyannyira, hogy kötete maga a hírnevet ígérő múltidézés. Már (egyik) előző kötetében is így tett: az Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom kötet szintúgy a jobbágyfalvi gazdákról és munkásemberekről szól, s épp e kettő „főadatközlő” nyomán.vi Abban is meghatározó volt az elemzés, mely a tudományos és közpolitikai tényanyagra támaszkodik, a történeti és agrárszociológiai, vallásantropológiai és historiográfiai környezetet vázolja háttérként, s e komplex belső „tájrajz” körein belül helyezi el a csíkfalvi interjúk alapján megfejthető egész létforma- és jelentésdinamika tartalmait, ezek révén pedig bevezet a megismerés, megértés és magyarázat „módszertanába”. Módszerébe inkább, vagy metodikai céljába, de ezáltal abba a kies világba is, ahol a szomszéd tudásvilágokból vett és idézhető szakirodalom csak megerősítő vagy ellenpontozható jelenség lehet, hisz e székely falusi világban valóban „igaza” leginkább annak van, aki magában a helyzetben él és mérlegel, nem kívülről tekint saját településére, hanem a személyesnek vett otthona maga a község és közösség is. Itt ez a páros, Pali bácsi és Domi bácsi a külső világ belső kontrasztja. S ha az Aki tudta, vitte… kötetben az emberkép az emberi butaságról, az önzés kultúrtörténetéről, a „kéz-kezet-mos” logikára épülő kapcsolatokról, a kiszolgáltatottság genealógiájáról vagy a vallásos hitvilág dacára is létező lopás sajátlagosságáról szólhatott elemzően. Ebben az életvilágban a lopás útja nemcsak az erkölcs és közösségi összetartozás látható romlása lesz, de egyszersmind a paraszttalanítás folyamatát is jellemezni tudja, hisz „akik loptak, megszűntek parasztnak lenni”. Amikor tehát a külső normák a régi kelet-európai parasztság örökségét mintegy átvitték a falusi társadalom önfelszámolási folyamatába, a sürgetett „modernizációba”, akkor ezzel a paraszti létet immár múltnak gondoló, lenéző, a szolidaritást is csupán eszközértékén megtartó szemléletmód „sikere” felé terelték. S már abban a lopás-kötetben Gagyi megnyugtatóan építhetett a parasztságkutatások történeti kérdései között is a túlélési-ellenállási készségek meglétére és maradandóságára, a paraszti típusú helyi nyilvánosság közösségi összetartozás-szerkezetére, az elsődleges szerzésformák és az élelemtermelő alaptevékenység sérelmére elkövetett állami beavatkozás természetrajzára (ne kerteljünk: lényegében a felülről megszervezett kollektív lopás rendszerére), de következtetést engedett a további kihatásokra is: a faluszervezet elkülönülési és magángazdálkodói modelljeinek életképességére, a csíki, nyárádvidéki, jobbágyfalvi felvevőpiac és ipari szervezetbe tagozódás problematikáira, az „ipar domesztikációjának” vázlatrajzára és párhuzamaira nemkülönben. S ez mintegy kiegészülhetett a mostani kötet kettősportréjában Balogh Pál sorsképének megidézésével, továbbá a kettős (munkás+paraszt) identitások kialakíthatásának folyamatára, az írástudóvá lett Sztrátya Domokos gyermek-, ifjú-, katona-korszakának éveire, a gazdálkodóvá válás és a kollektivista kényszerek, majd a pénztáros, villanyszámla-beszedő, nyugdíjas gazdálkodó lét kontrasztjára vonatkozó életút-tapasztalatok tanulságával: „A kollektív aranybánya, aki nem lop, az megbánja”.
A megbánás egyedi és életvezetési útjai-módjai itt a személyes átélés révén emelhetők ki, s Gagyi a tanulságok kiemelt körébe fogalmazza „a Másé–Saját, található–létezik, valóság–fikció” kontrasztjait (81. s köv. oldalak), amelyek már Pali bácsi kötetében is meghatározó alapképletek voltak. A mindenkori Másénak respektálása, emellett a Saját egész életen át tartó megteremtési kényszere, ezen belül az életút legnagyobb eredményének mondható „saját ház” megformálásának dicsősége a paraszti vagyontalanság évszázados kényszereivel szemben – ezek egyúttal a kortárs kelet-európai parasztság dilemmáinak jelei is – nemcsak ebben a térségben, persze. De hitelesen személyessé éppen attól válik, ahogyan Domi bácsi választ ad az örök alárendeltség örökségére, a kollektív stresszhelyzetek kezelésére, a munkavégzés minőségének változásaira (hanyagság, elbirtoklás, legális csenés, lopott javak kispiaca és cseregazdasága), az individuális gyarapodás céljainak szokvánnyá válására, a „szajrézás” megoldásaira a pénzforgalom ellenében, a lopott javak „közösségének” ellenfél-gyengítő kommunikációs képzeteire, az egyházak „válaszkérdéseire”, a rokonsági kapcsolatok erősítő-gyengítő hatásaira, a generációs különbségek formálódására, a városi térben „lepleződő” morális kitettségre, a modernitás és „kollegialitás” esetleges hatásaira, a földtörvények kényszereire és a közös gazdaságok fölbomlásának rendszerváltási logikájára, a hátrányossá váló helyzetek tulajdonszerkezeti megoldásaira, s még egy sereg kérdésre – ezek szövődnek a vallomásos mondatokba, álláspontokba, kinyilatkoztatásokba a „régi ember új világban” oldalain.
Gagyi József nem hagy kételyt afelől, hogy a régi emberek körében is evidencia az elmúlás, a folytonos változás kínosan hideg és elhagyatottsághoz vezető számos módja. Eközben ugyanis a „jobbágyfalviak” holnaptól már nem ugyanazok lesznek, hisz jön helyettük új nép, másfajta erkölccsel, új út, másfajta villamossággal és közlekedéssel, s a rendtartó székely családok szerves paraszti közössége szépen „széthull, elsüllyed, múltba vész, csak emlékekben él” tovább (254. old.). A tárgyiasuló értékrendben a küzdés maga is a tárgyak rendszerének külső kényszerével megtetézett, így a belső normák felügyeletére is hivatott entitás lesz. Már nem a munkafelügyelő, a szekus, a brigadéros lesz a megnevezhető ellenoldal, hanem a „rend” másmilyensége, a rendszer saját hitványsága, a maga polip-mivoltában mindent „becsápoló” államiasult „felvilág”, mely rendszerszerű hitványságának és pusztító moráljának egészével egyetlen menedéket hagy meg a népségnek: a magabízás, az öntudat, az erkölcsi fenség esélyét. Sztrátya Domokos ebben válik főhőssé, láthatatlan kontraszttá, de létező egzisztenciává. A múlt maradékává is, persze, de a rendszerszintű sötétségben még mindig a halovány, egyedi, pisla fény mivoltában fontossá, melyet a címlapra ékesített karbidlámpa világlása tesz kontrasztossá.
De többféle erénye mellett a kutatás közvetlenségében rejtekező tiszta szándékkal mindenképpen a szakmai figyelemre érdemes módszertani alázat az első, amivel kitűnik Domi bácsival készített kötete. Az efféle módszertani „egyszerűségnek” ugyan nincs ma igazi respektusa, viszont mégsem lehet kétséges, hogy Gagyi példája milyen módon hiányzik, mennyire nincs jelen a társadalomkutatás kortárs „módszertanában”! A tizenéves terepmunka, akármily időleges, változó témakört átfogó, váltott partnerekkel zajló, de egészében azt a két alapszándékot tükrözi, amit csak kevesen tartanak szem előtt (s ebben Oláh Sándor a kevés társak egyike!), ami a kutatói alázat jelenlétének fontossága egyik szempontból, a hosszú terepkutatás antropológiai specifikuma a másik oldalon. A magyar társadalomkutatás kulturális antropológia iránti flegma közönye, de még az antropológusok közötti metodológiai viták közben megnyilvánuló nézetkülönbségek is csak éppenhogy képesek megtisztelni azt, ami életvezetés-szinten is alapelvárása a kutatói kultúrának: az odafigyelés és a kitartó jelenlét során érlelődő tisztelet a beszélgetőtárs irányában, az elfogadó attitűd a „kis történetek” közegében, melyekből azután korszakos és térségi „nagy történetek” állanak össze. Gagyi ebben a legrespektálhatóbb kevesek egyike, s ezért aztán munkáit nemcsak tisztelni, de szeretni is lehet. Vállalása ezúttal sem kevesebb, mint az „ajándék” megosztása, egy társadalomkutató felfedezése a szakterületével párhuzamos létforma értékteréről, a „saját társadalmában kutató” etnológus terepmunka-technikájáról, a kutatói habitus kérdéseiről, mely tükrözi a szereptudat leglényegét, az értékmegőrzési szándékot, a személyiség lokális szabadságát, a megtartó morális fenséget...
A „szabad ember” szabadságát pedig nemcsak elismerni illik, de a saját szabadság kiteljesítésével gazdagítani sem csekélyebb vállalás: Domi bácsi már nyugdíjba vonulása előtt is mindegyre csak tervezte, hogy „…ha eljövök nyugdíjba, nem megyek a kollektívbe s folytassam ott, normázzak, mert sok nyugdíjas ment, s csinálta. Az embernek már öreg korában a megfeszített munka igen súlyos, hanem inkább nekiülök, s fogalmazom, vázlatot készítek a visszaemlékezéseimről, erről-arról, s aztán utoljára, ha sikerül megírok én is valamit. […] Láttam egy öreget itt, Nyárádremetén, Hegyi Lajos bácsinak hívták, akinek a fia ott halt meg azon a bizonyos márciusi dolgokban. Bementem így oda, jártam a munkámat, az öreg egyedült volt, mert meghalt a felesége is, a leányai pedig tanárnők ott szerteszéjjel. Teli volt az asztal papírral, kézírásos papírral, akkor is írt. Mondom neki, na, Lajos bácsi írja a levelet a gyermekeknek biztosan. Én nem levelet írok, azt mondja. Én írok ezt-azt, azt, amit egyszer valaki valahol elolvassa. Legyen, mit olvasson, azt mondja. Azt írom le, ami bennem van, azt mondja. Akkor is elhatároztam, hogy állj meg világ, mert az öregnek az elgondolását valamilyen formában nem felejtem el, hanem követni fogom…” fogalmazza meg. Gagyi pedig kontráz és kipótol: „Hát nem történt meg, amit elképzelt, nem kezdett emlékiratokat írni – és ez volt az én kutatói, igen nagy és sorsszerű szerencsém forrása. Megjelentem én, és velem beszélgetve gondolhatta úgy, hogy ’leírja ami benne van’” (159-160. old.).
Igen, talán a kutató megjelenése sem változás nélkül való, a vallomásos életutak képe sem az. De az érdeklődő Olvasónak talán már nem is marad egyéb gondja, mint belefeledkezni az ekképpen föltárt életek méltóságába, a „szabad embernek lenni” élményébe és hangulataiba. Hiszen ez már része – ez interjú-kötetekből is érzékletesen kiderül – a már-már esélyessé váló szabadságnak, a múltidéző jelen teljesebb átlátásának is…
A. Gergely András
i Mentor Könyvek kiadó, Marosvásárhely, 2012.
ii lásd https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/20181-22/%C3%B6tven-%C3%A9ve-ugyanabban-a-ruh%C3%A1ban
iii lásd még https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/2018147-166/az-id%C5%91is%C3%A9gbe-rejtett-univerzumok
v Szerkesztette Jakab Albert Zsolt. DISSERTATIONES ETHNOGRAPHICÆ TRANSYLVANICÆ. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár – L’Harmattan, Budapest, 2019., 208 oldal
vi Csíkszereda, 2018, Pro-Print Könyvkiadó, 278 oldal. Írtam is róla, itt: https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/gyorsposta/mi-jut-mi-marad-mi-k%C3%B6z%C3%B6s