Olvasom kötetét, választott kitüntetett műfajának egyik volumenét, s tizenöt oldalanként morgok. Ismétel, újra idéz, újra ugyanazt. Tán nem veszi észre? Nem szólnak Neki előolvasói, szerkesztői? Nem lapoz eleget, mielőtt véglegesnek lát egy művet? S ha megvallom, zavar ez az érintőleges „felszínesség”, vallhatom-e, miért.
Úgy vélem, igen. Nem miattam, mert én „csak” olvasó lennék… S bár mi végre író valaki, ha épp az olvasója nem fontos…, de ezen most nem hörögnék. A mögöttes tudatosság, ami árulkodó. Így járok, ha éppenséggel újraolvasom: kiderül a szándék. Ugyanaz, ha nem is egyszer megesik, szinte elvétve hasonlít a szövegkörnyezet! A beillesztés szándéka és tudatossága a felkiáltójel itt. A figyelmeztetés, az „Európa vigyázz!” Thomas Mann-i üzenet, melyről amúgy ír is konkrétan mint mindmáig érvényes szentenciáról, melyet a szétesés és jobbratolódás, vak populizmus és szolgai totalitarizmus-hódolat vezet a végveszély felé. A Kassán nem lehet magyarnak lenni, még kevésbé európainak, s amerikai emigrációban már mindkettővel csak hiányérzet viszonya maradhat létélménye pedig akár ragozható is, nemcsak ismételhető. Már a Kassai polgárok színmű is erről vall, a sokkal későbbi naplóbejegyzések még inkább.
Igen, Márai Sándorról van szó, s közelebbről Végel László Négyszemközt Máraival. Naplójegyzetek, 1992–2014 című kötetéről, aminek itt futó ismertetésébe fogtam.1 S előzményeihez tartozik már számos naplóregény, korszakregény, folyamatregény is, melyek ugyan nem éltek a mindegyre visszaidézett vendégszövegekkel (vagy nem ily látványosan), de regénytermészetükből fakadóan nem is volt rájuk valódi szükség. De ide kapcsolódik, amivel kezdtem, az olvasói reflexió beépítettsége. Biztos, hogy nem igazán közbeszéd tárgya, s még szakmai körökben sem valóban kibeszélt állapot az az olvasói, befogadói (hogy azt ne mondjam: recenzensi) élmény, amelyben talán nagyobb felelősség nevet adni az elmesélendő tárgynak, mint megteremteni azt. Amikor fél oldalanként legalább egyszer meg kell torpannod és széljegyzeteket, befirkálásokat, kiemeléseket kell eszkábálnod az oldal fehéren maradt peremére, akkor ott valami nagyon nincs rendjén. Vagy a fejedben, vagy a műben, vagy a világban. Végel Lászlónál igen tudatosan ez utóbbiról van szó.
Megannyi könyvrendezés közbeni drámai élmény, mikor régi forrásművekben, antik prózában vagy jogelméleti tankönyvben arra lelsz, amit egykori tudatlan éned, vagy még inkább elődeid olvasóként belefirkáltak. Jobbára nagyképű megjegyzések, jobbantudós szellemességek, durva vagy megfontolatlan jelzők, kicsiny botorságok – de (kortárs „szakszóval” mégannyira kiemelten) bejegyzések ezek, pótolva a papírfecnit, amely könyvjelző lehetne, s rosszabb esetben tollal vagy filccel odarótt sandaságok is olykor, melyek leplezik („le” vagy sehogy) a hozzászóló, margótöltögető habitusát, szellemiségét, műveltségét és önképét is. De a késztetés, hogy megannyi sokszólamú mondatból valami „lényeget” kiemelni milyen derék vállalás, hisz másodszori kézbevételkor mintegy fölszabadítja az időt az újraolvasástól (persze, ez sem igaz: mire újrakezded, jobbára már régen más korcsoportban, más életúttal, eltérő világképpel bírsz!), idézhetővé tesz, másodlagos fölhasználáskor jól jöhet még…, ez alapélmény. Akkor is, ha pontosan tudod: nem így lesz majd, s értelme sincs, csak a szöveget sérted meg, az alkotót bántod vele, ha bevallhatóan ostoba hozzá vagy ellene. Ennek belátása is eltart egy ideig, de a 11.-13. oldal táján már gyakori a késztetés: nem kellene firkálni, hisz mégsem a marginalizált zöldségek a fontosak, hanem maga az eredeti.
Nos, így jár az ember, legalább én így jártam Végel Lászlóval – már nem egyszer is –, amikor épp a Márai-kötetet „firkáltam”. Azaz mégsem tettem, mert háromsoronként lenne-kellene egy firka, ötsoronként egy aláhúzás, fél bekezdésenként egy felkiáltójel, olykor három is. S mert időrendben halad a jegyzetanyag, így kezdet és vég, létreflexió a rendszerváltó korból és kimérten hatalomkritikus impressziók 2014-ből mintegy tónusaikban is, árnyalataikban még finomabban követhetők. Csak lakonikusan mondom, nehogy értékelésnek tessék: Végel tévedésben van, ha azt hiszi, ezek sorban olvashatók. /Nem biztosan hiszi, sőt!/ Mert súlyuk szerint napi egy vagy három, amit elbír az ember! Totális világképek, jelzős válságok, emberi hitványság és esendőség rangja, megértő üzemmód, épphogycsak észrevételek mellett mélységes társadalomtudományi szentenciák, időskori bölcsességek, irodalmár impressziók, elbeszélői narratívák és kisebbségi állapotrajzok olyan tömege halmozódik itt a naplóforma álcája alá, melyből átlagfogyasztónak egyetlen is elég egy évszakra, szövegmániásnak pedig három naplórészlet is öt esszére való gyúanyagot kínál. Talán épp ezért, meg mert a naplójegyzet akkor is szuverén műfaj, ha utána kötetbe szerkesztik…, nincs az az olvasói instancia, mely akadályozhatná, hogy Zürichben vagy az Adriánál, Berlinben vagy az újvidéki Duna-parton sétálgatva ne juthatna eszébe Végelnek a már kívülről jól tudott Márai-sor, ami otthontalanság vagy hazátlanság keserűségével mítoszian ősi amúgy is, egy számkivetett írótól meg annál természetesebb. Amikor Márai identitásáról, szemlélődési állapotáról vall, s amikor ezeket Végel László csokorba fogja, bizony a magam firkáival már csakis újraidézni, sokszorosítani tudom, amit megalkotott.
Végel – hátoldali szövegben is, reflexióként is – Márai kényszerű távozására és külhoni magányára, honvágyára és beteljesületlen identitáskeresésére épít, s igen jól épít. A „lenni és hagyni”, vagy „menni és bánni” esélyei úgy kelnek birokra a „szólni és remélni” feladattudatával, hogy abból minden második reflexió nemcsak kiemelésre lenne méltó, de súlyosabb komolyanvételre is. Kassai kietlenség és vajdasági kétlelkűség nyelvbotlási tanulságai lényegében fájó rokonságba keverik Végelt Máraival. Eredendő európaiság és „bugaci avantgárdra emlékeztető /…/ bácskai provincializmus” úgy van jelen egyetlen ösztövér bejegyzésben, hogy a két író közössége valahol a messzi horizonton találkozik, de randevújuk sem békés-boldog, hanem kelet-européeren kesernyés. „Amennyiben egyszer arra kényszerülök, hogy eltávozzak, feltétlenül magammal viszem a Kassai őrjáratot, hogy ne veszítsem el végleg a szülőföldbe vetett bizalmamat” – írja (12. old.). Meggyőződésem, előbb fogja a Vajdaság Végelt elveszíteni, mint Ő a szülőföld iránti heveny kötődést. De a mondat, minden önértékűsége, önreflexiós tartalma miatt is, meg önvallomásként sem kevésbé, mintegy arról is szól, hogyan lehet a folyamatosan átélhető veszteségek mellett sem elveszíteni Márait, a kassai polgárt, a „disszidenst”, az elhallgatottat, a kevéssé újrafölfedezettet, a naplóírásra két évtizeden át késztetőt, a százhatvan oldalnyi vallomás „címzettjét”. Mert a bizalom a haza még megnevezhető tája és nyelvezete és mibenléte iránt pont abból adódik, hogy Végel szólni érdemesnek látja a helyzetet, megszólni érdemesnek a gyatrábbra fordult rendszerváltási állapotokat, végveszélyesnek a kisebbségi identitásvesztést, katasztrofálisnak az emberi kapcsolatokban eldurvuló stiláris és morális önkényt. Hát ezért van esélye annak, hogy Végel jóval később veszítené el a szülőföld-bizalmat, mint a szülőföld a maga nem létező bizalmát a vallomástevő Végel Lászlóval szemben.
A forrás- és inspiráció-válogatás amúgy sem oly túl gyakori a szépliteratúra históriájában, különösen úgy, hogy író az írónak irodalmi értékű elismerés naplóformájával hódol. Magánlevélben, publikált nyílt közlésben még előfordul a régmúltban, de ma már inkább a személyesbe fordult közéleti kommunikáció részévé kezd válni. Végel közlései, „blogjai” ha úgy valakinek jobban tetszik, inkább vállalt vallomások. Társ a társnak, honfitárs a szerzőtársnak, a marginalitásban társas lélek a peremvidéki alkotónak – már elemi mivoltában is választékosan nemes gesztus. Végel ráadásképp a legkevésbé sem rejti hódolatát, illő tiszteletét, válaszadó kérdésmódját, közelkerülési szándékát attól, akit a címlapon megnevezett. Próbára teszi, inspirálja, összevetésre sarkallja, kontrasztokba tagolja szinte minden második bekezdése magát Márait is, de még inkább az állapotokat, melyek Máraiból is azt hozták ki, amit alkotott, s Végelből is az erre feleletet kereső véleményformálót, az írói ént, a hontalan hazában is erős kapaszkodókat megragadó érvelőt. Kötetcímként a Máraival szembenézés közvetlensége sejlik, valójában az önkreatív lét, a saját léttel összhangban maradás, a mindannyiunkat fixírozó kihívó szembenézés lakozik a könyv lapjai között, olykor a sorok, bekezdések, margók, spáciumok és zárójelek között is. Végel regényírónak mondatik, s eközben egyes bejegyzései önmagukban is kész alkalmi novellák, árnyas esszék, napsütötte deklarációk, szituatív prózakísérletek, drámai szüzsék és magánérdekű mormogások, emléktöredékek vagy forrásimpressziók is. Szerencsére könyvtámaszom is van, így két markom közül egyikkel mindig le tudom fogni a másikat, hogy ne idézgessek sorra sort, bekezdésre szövegtömböt, s ne írjam újra kivonatoltan a naplót magát egy másik kivonatban… De bőséggel volna, számomra (nem lévén sem bácskai, de még csak kassai sem) kisebbségi közhangulatokat idéző szövegrész több száz is, melyet nagypolitikai esszé, bűvös irodalomtudományi tanulmány vagy személyes reflexió céljával gazdagon citálhatnék a kötetből. S legyen inkább Végel Lászlónak szóló az illő megbecsülés, hogy nem teszem, nem emelem ki kompozícióiból a hangzatos „lényeget”, főcím-gyanús „tanulságot”, a közbeszédre érdemes tétova szentenciák végtelen sorát. Pedig talán leginkább ezt kellene tenni, saját szöveg, s olykor a továbbolvasás helyett is… Az indulatpróza azonban nem erre való. Az elbeszélő élménypróza sem. A reflektáló közéleti irodalom sem, s ezek keveréke a vallomásos prózával elegyedve még kevésbé. Ugyanakkor Végel úgy őszinte, hogy elkötelez. Próbára tesz, példálózik, esélyeket sorol, alternatívákba pillant bele – de elkerülhetetlenül is állást foglal, megkerülhetetlenül is hangot ad, minősít, helyére tesz, morális szűrőn átpaszíroz és önmagához is visszafordulóan egyértelműsít. Elvár egy európai normát, megkövetel egy bácskai magyar entitást, lakonikusan visszatámad, amikor ócsárolják, védően kezel, amikor másokat ócsárolnak, s íróként nyilatkozik, amikor erkölcsről, közlésmódról, ízlésről, habitusról, elócskásodott mentalitásokról van szó. S talán csak azért nem lett ténylegesen „Máraivá”, mert van hazája, van tája, van erkölcsisége, s van elszántsága ott is és akkor is megmaradni, amikor mások már régen megfutottak volna.
Százas nagyságrendű rövid-hosszabb naplójegyzetekből sok oldalas nagyságrendű széljegyzetet írni… – nem valami merész olvasói-referálói vállalás. Inkább azonosulásra indító, a viselkedés normáját érzékenyen előíró hatás az, ami elér, amit kedvelni lehet. Szeretem Végel László írását. Írásait. Könyveit. Mert nyíltak, köntörfalazástól mentesek, mernek, vállalnak, építenek és tartanak, védenek és képviselnek, óvnak és akarnak, sápasztanak és méltatnak, méltónak találtatnak és közben szerethetőek is. Ahogyan Ő is szereti, citálja, olvassa, megbecsüli, fölemeli, megcsillogtatja Márai írásait ebben a kötetben, s látensen is elvárja magától, hogy annyit idézzen föl belőlük, amennyit a sorsközösség, az írói testvériség, az értéket értékkel mérő alázat megkíván. Tőlem itt ennél többet az Olvasó emiatt sem kívánhat viszont – cserébe azonban mindannyian azt várhatjuk, legyen mindannyiunknak találkozása nemcsak a méltó Máraival, hanem e sokszemközti találkozón Végel László míves munkájával is. Márai a rendszerváltás előnapjaiban, 1989 februárjában lett öngyilkos. Sokat várt a polgárosodásra – mígnem rá kellett jönnie, mennyire reménytelen ez; sokat félt a gatyás magyarkodástól, mígnem kiderült, hőbörgésből áll az leginkább. Sokat, sőt többet várt Európától, mígnem aztán már Európa sem várt többet magamagától. Márai letette hitét, hogy ennek az egésznek esélye, jövője, reménye van. Végel bejegyzései visszaillesztik a remény tónusát oda, ahol annak lennie illik.
A. Gergely András
1 Noran Libro, Budapest, 2014., 164 oldal