Magára vessen, aki jókedve szerint magára vállalja, hogy a megismeréstudományok körében elmerengve magyarázatokat és értelmező lábjegyzeteket kockáztat meg a gondolkodás egyes személyes, kérdező vagy válaszadó tartományában. A gyanútlan olvasó, kinek szeme elé a kötet kerül, mely A látható és a láthatatlan (Le visible et l’invisible) címen jelent meg Maurice Merleau-Ponty utolsó (második) főbb műveként,1 elsősorban annyit lát be (egyhamar, de aztán már beleszédül…), hogy mindaz, amit addig a világról, az ideákról, a természetről, a testről és a dialektikus megközelítés merészségéről tudott – szépen és valóságosan elvitatódik itt. Ahogy írja is: „A jó dialektika tudatában van annak, hogy minden tézis már idealizáció és a Lét nem idealizációkból és kimondott dolgokból áll, ahogy azt a logika mindig is hirdette, hanem olyan összetartozó egységekből, ahol a jelentés mindig csak nagy vonalakban megragadható irányként van jelen, ahol a tartalom tehetetlensége soha nem teszi lehetővé, hogy egy terminust pozitívként határozzunk meg, egy másikat negatívként, és még kevésbé azt, hogy egy harmadik terminust úgy, mint a negatív önmaga általi abszolút megszüntetését” (111. old.).
A kötet fordítói (Farkas Henrik és Szabó Zsigmond) az utolsó szó jogán még megjegyzik, hogy a kötet anyagában a „kérdezés”, „folyamatos kérdezés”, „faggatás” terminusok (fr. interrogation) használata közben törekedtek úgy megtartani a szöveget mint töredéket, hogy a filozófus halála után befejezetlenül maradt munkajegyzeteket a maguk sokrétűségében, legtöbbször szerkesztetlen, „ömlesztett”, „kevéssé tagolt szövegfolyamot” adják át, helyenként a mondatszerkezetek, „lezáratlan gondolatfutamok, költői érzékletességű, ám nem mindig arányosan kidolgozott képekkel, egyszerre több irányban tovaindázó kezdeményekkel” ékes anyag teljességét olvasható esszéként vegyék olyannak s annak, ami. „A szöveg inkább olvasható esszéként vagy akár költői meditációként, semmint akadémiai értelemben vett filozófiai traktátusként” (313. old.).
A költői meditáció végtelenül sikeresre formálódott. Alkotója (immár éppen hatvan év óta) egyik első és legtöbbet hivatkozott szaktekintély a lételmélet és az analitikus gondolkodás színterén, munkája még töredékessége ellenére is (bár éppen a filozófiai kérdezés, az objektív lét fogalma és a szemléletpróbáló reflexió térfelén ez nem hátrány) a legbűvöletesebb szakfilozófiai teljesítmények között kapott helyet. S mert a mű befejezetlen maradt (a szerző 1961-ben bekövetkezett halála okán, s előkészületeinek mintegy két évnyi jegyzettömege nyomán fölsejlő relatív teljességben), szinte folyamatosan kívánja, provokálja a nagyvonalú ontológiai válaszkeresés új meg új értelemadási kísérleteit. Ehhez a tapasztalatlan olvasó számára tizenhét-rétegűen árnyalt szövegrészek tiszta „logikája” (Ő maga tiltakozna ez ellen elsőként!) olyan világképi prioritások mentén halad, melyek a bármely gondolkodási gyakorlatban érvényesnek tekinthető „működő struktúrák” megragadásával kísérletezik, bárha korának és kortársainak eltérő szempontjait nem tisztán elfogadni igyekszik, hanem inkább átírni-meghaladni-jóvátenni. Például a korszak vonzó és hódító strukturalizmusával szemben az érzékelés világát, ezen belül a „kialakuló struktúrákat” nem fogadja el respektálandó teljesítményeknek pusztán azért, mert azok minden faggatózás nélküli szemlélettel néminemű szubjektumhoz kapcsolódnának, esetleg abból eredeztetett dialektikus relációba állítva értelmezhetőek lennének. Így példaképpen az egyén testi létezésének problematikáját minden középponti szerepe dacára az észlelés kiterjesztéseként is megnevezi, merthogy a világ maga is egyfajta „eleven testként értelmeződik”. S bár a 20. századi (sőt némely korábbi) filozófia előszeretettel épít arra a belátásra, hogy az észlelés a világon-létünk alapfenoménja, de mindez már a szubjektumtól és a tudati működéstől (mondhatni független) tevékenységgé lehet, maga az észlelés szerveződése is egy, a miénknél sokkalta impozánsabb szerveződésbe illeszkedés része. S bár egyazon anyagból vagyunk a világban/világgal, ám e nálunk jóval komplexebb szerveződés nem valamiféle misztikus hatalom, ideális tartalom vagy tapasztalattól független entitás, hanem maga „az eleven lét”, sőt (a nem naturalisztikus értelemben vett) eleven természet, egyfajta eleven testként értelmezhető lényeg, melyet észlelnünk is csak valamely egyetemes diakritikus rendszer működéseként lehet, ahol viszont már a történéseknek nincs tudati középpontjuk és eredetük. Sőt, mert nincsenek eleve adott és rögzített jelentések sem, amelyek tapasztalásunkat irányítanák, sokkal inkább olyan „vad lényegekről” eshet szó, melyek az észlelés mindenkori alapzatát adják, de ideális tartalommá nem rögzíthető hátteret testesítenek meg.
Viszont, mint a kötet szerkesztői előszavának, a francia politikafilozófus Claude Lefort-nak tónusában is fogalmazhatnánk: a Lét és értelem, Az igaz genealógiája és Az igazság eredete című (tervezett) fejezetek egyaránt a Faggatózás és szemlélet fejezetcím alá sorolódnak, s ha a korábbi Merleau-Ponty az észlelés már eredeti állapotában is értelemmel és jelentéssel bíró jelenségekről értekezett, akkor talán megkockáztatható az állítás, hogy az észlelés eredeti állapota nemcsak értelemmel telített, de szerveződése leginkább a nyelv szerveződéséhez hasonlít, ezáltal strukturális különbségek dinamikus játékaként alakul ki és formálódik meg a gondolatmenet szövegszerkezete. A Lét és világ fejezetbe ékelt A látható és a természet tömb már az „észlelési hit és annak homályossága” indítással megadja alaphangját annak, amit „a klasszikus ontológia és a modern ontológia” közötti különbségtevés is hordoz, de a második részig terjedő szövegegységben a Természet és a Logosz kapja a fő hangsúlyt egy „pre-objektív” világ, vagy „a világok közötti világ” megnevezéséhez. Merleau-Ponty a „lét és a világ” részeként írja le „a látható” világot, a csend világát, a „vad lét” és a láthatóság viszonyát, majd a kérdezés és a reflexió, a kérdezés és a dialektika, a kérdezés és a szemlélet láthatatlanságait, a „beszéd és a láthatatlan” viszonyát.
„Az, hogy a filozófia szükségszerűen lényegekkel találkozik, nem azt jelenti, hogy ezt tekinti a maga tárgyának. Éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy egzisztenciánk túl szorosan benne foglaltatik a világban, hogysem önmagunkat mint olyat meg tudnánk ragadni abban a pillanatban, amikor belévetül, és azt, hogy egzisztenciánknak az idealitás mezejére van szüksége ahhoz, hogy megismerje és meghódítsa fakticitását” – írja Merleau-Ponty Az észlelés fenomenológiája bevezető oldalain 2012:15).ii Ez az önmagára koncentráló, vállalásával a „szükségszerűen lényegekkel találkozó” egzisztencia – mely saját magát is mint az idealitás mezőjében meghatározni kész entitás ugyanakkor kézenfekvően lehet szintézis nélküli dialektikus rálátás formálója is –, elutasítja magától a kor és a 20. század számos kivételes gondolkodójának szkepticizmusát, egyben számolni is kénytelen a relativizmussal, de a láthatóság keresése közben önnön vállalásaként valamely olyasféle lét megnevezésére kíván rátalálni, amelyet még nem tört ketté a reflexió kényszere, a világ és önmaga közötti tényszerűség-különbség. Ennek érzékletes neve a láthatók és láthatatlanok határán „a hús”, a közvetlenség valamely „testet öltésének” fenomenológiai alapanyaga, mely igényli a Másik meghatározásának filozófiai problematikáját és a vele való kapcsolat közvetlenségi nézőpontjának elsajátítását, mely nélkül nem lehet egy eleven személyhez közvetett kerülőutakon kapcsolódni, de lehet az interszubjektív vagy koegzisztenciális viszonyt a filozófiai érvényesség-igények végső fundamentumának nevezni. Ugyanakkor – mert az észlelés több perspektíva-mélyítést és tapasztalati gyarapodást feltételez – mindez eltérít a statikus (én)képtől, mozgás-érzékeléstől, változás-értelmezéstől is: „nem azt kell tehát mondanunk – írja Merleau-Ponty –, hogy testünk benne van a térben, sem azt, hogy benne van az időben. Testünk lakja a teret és az időt…”. Ezt a lakozást – mint a kiváló szakértelemmel Merleau-Ponty pályaképét elemző Ullmann Tamás értelmezi – kiegészíti „az észlelésre vonatkozó perspektívák elmélyítése mellett, hogy kísérletet tesz az új értelem, az új látásmód, az újfajta tapasztalati attitűd létrejöttének magyarázatára is. A tapasztalati észlelés hagyományos, statikus és elemző megközelítését két irányból értelmezi át és teszi dinamikussá: egyfelől a mindenkori alapzat és háttér egységes alakzatainak (észlelési egységek, testséma stb.) hangsúlyozásával, másfelől azzal, hogy a tapasztalat fejlődését nem mechanikus bővülésként, hanem kreatív alakulásként mutatja be. /…/ Testünk, a világ húsába illeszkedő húsunk észleleti módon lép kapcsolatra a számára feltárulkozó világgal. Ennek az észlelésnek immár nem a megismerő mozgás az alappéldája, amiben aktivitás áll szemben passzivitással, hanem sokkal inkább a művészi alkotó tevékenység, amelyben aktivitás és passzivitás kibogozhatatlanul egybefonódik. Nem véletlen, hogy a késői Merleau-Ponty számára a festészet lett az a paradigmatikus tevékenység, amivel a leggyakrabban jellemezte az észlelés folyamatát”.iii
S valóban, a mindennapi értelemben egzisztenciális kérdéssé tehető filozófiai nézőpont olyan észleléselméleten túli világokat idéz meg, melyekre utalni is kevés egy könyvismertetőben. Annyi már evidensen látható, hogy a láthatatlan értelemadás éppúgy a felfogástörténet része, mint a megismerés- és megértéselmélet háttere is lehet. Szerencsére a háromszáz oldalas „töredék” filozófiai mű alaposabb ismertetésére nemcsak egy recenziónak nem lehet mersze vállalkozni, de megtették ezt már többen is az értelmezői térben – itt most az idővel nem számolva is csak annyit tudunk konstatálni, hogy tudásbeli teresedésünk épp akként lehetetlen, amiként az ismertető műfajába nem tartozhat a lehetséges olvasatok megnevezése. A hogyan-látástól az így- és úgy-látásig vezető kanyargós utak ugyanakkor páratlan, korszakosan kihívó eligazítást is adnak Merleau-Ponty munkájában. Azt meg már csak remélni lehet, hogy lehetséges olvasói az észlelés folyamatát magával a megjelent kötet észlelésével tudják kezdeni…
A. Gergely András
1 L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007., 313 oldal.