Spektrum, irány, szándék – mintha valaki megfigyelő lennél

Mintha valamiféle hagyomány és értékmentés, újféle látásmód és szemléleti innováció a meghatározó témaköre ennek az írásnak, avagy annak a kötetnek, melyről akkor is érdemes kevéske rálátást szerezni, ha nem is mai, hisz maiságát részint megjelenési idejében, részint szemléletmódja újdonságával kínálja. A tudományok megközelítésmódja, objektív számadatok, s az élővilág vagy az emberi test mint témakör személyes és intézményes megközelítései a társadalomtudományokban is gyakran vezettek az univerzalista és az individualista megismerés- vagy közlésmód látható eredményeihez. Láthatóság és belátható tudás, szervezeti és kapcsolati rendszerek versus emberi test, panoptikumok és rejtekezések sűrű tudáshálója ugyanakkor szükségképpen elvezet a láthatóság állapotában a pictorial vagy az iconic felismerési és értelmezési, avagy megnevezési és értelemadási szempontjainak használatához.

A Látás, tekintet, pillantás kötet¹ Előszavában a szerkesztés és témaválasztás terén talán meghatározó hangú Kovács Éva már jelzi, miként lehetséges a statisztikusan vagy akár hagyománykötött jellegében karakteressé váló tényeket nemcsak más megismerési tapasztalaton át szemlélni, hanem azt is tudomásul venni, mennyiben alkotja magukat a megfigyelt jelenségeket maga a megfigyelés, maga a megfigyelő, vagy pusztán a pillantás is, mely ugyan nem közvetlenül képes befolyásolni a „Nagy Dolgokat”, de bizonyosan kihat a „Kis Tényekre”. Ez a spektrum, a szemléletmód, a tekintet iránya és szándéka is jelen van abban, amit társadalmi tényeknek, objektivációknak, megjelenítéseknek, leírásoknak, olvasatoknak tartunk. De mi a helyzet azzal, ha a társadalom – akár technológiai, szervezeti, kultúrahordozó vagy bármilyen „hálózatba szervezett” egysége, része, entitása – nem a „puszta tények” révén kerül az olvasatba? Mi lesz a helyzete, jövője, értéke, öröksége annak, ha a megismerő szándék, a föltáró pillantás vagy maga a tekintet kiemelő/elejtő szerepe is már eredendően válogatást végez? Óriási a felelőssége ebben, holott nem is tud róla. Mi van, ha a megfigyelő aktivitást épp a vizsgálódó én, a kutató kérdései veszik célba? Ha a saját teste lehet-lesz a „tágylapon”? Vagy ha a megfigyelendő rejtőzködik, maszkírozza magát, leplez, elfed, kamuflál? Meg aztán a megismerő szubjektum ősfilozófiai és antropológiai kérdései felől a globalizációs sodrás mi mindent vezet más irányba, mint a megismerés? Az óriási, földrész-nagy vagy globális társadalom-egész felé forduló megismerő szándék hol cövekel le, hol tapad meg, hol intézményesíti vagy pozícionálja magát, miközben a környezete esetleg állandósul, teljességgel átalakul, átrétegződik, szilánkossá töredezik, totálissá bizonytalanodik? Tények-e még a társadalmi tények, ténylegesek-e az erről való tudások? Kovács Éva (valójában inkább kérdező) válasza már maga a kiindulópont: a történelem- és társadalomtudományok dilemmáját egybesűrítve a kérdést így: „magamnak így fordítottam le: hogyan pillantsunk a ’kis tényekre’, amikor ’nagy dolgok’ vannak terítéken, ha a kis tények státusa is meglehetősen bizonytalan?” (8-9. old.).

A társadalmi „kis tények” kimondható bizonytalansága talán kétkedést ébreszt a természettudományok híveiben vagy értőiben. Okkal, de egyúttal azzal az elvárással is, hogy a statisztikus objektivációkban leírható világ, a kapcsolathálóba szerveződő emberi testek, közösségek, entitások, jelenségek paraméterei a leírhatóságot testesítsék meg. Csakhogy, amennyiben a társadalom objektivációk forrása és formája is, annyiban a vizsgálódó, megfigyelő tekintet nemcsak demográfiai, földrajzi vagy topológiai szférákban válik „adattá”, hanem szociológiai, irodalom- vagy művészetelméleti és -pszichológiai, történeti, kommunikatív, sőt politikai „válaszadóként” is. Továbbá mindezek magukba foglalják, olykor reprezentálják, közlésképessé és névvel elláthatóvá teszik magát az emberi lényt is, akinek léte legtöbbször a vizuálison, a láthatón túli világok megértésének része, sőt mindezek tekintetünk előtti mutatkozásának, megjelenítésének is része. És bár a vizuális konvenciók, „a látás nyelve” csak időlegesen és hektikusan érvényesül a megismerés-tudományok legtöbbjében, a vizuális reprezentációk körüli, mögötti, vagy bennük rejtekező tudások is részei a megértő gondolkodásnak, válaszadó kultúrának, tudománynak. Kép és képiség, perspektíva és horizont, belátás és rálátás, diszciplínák határai és érintkezési felületei kínálják az ezt pontosító, társadalom- és természetismereti felfogástörténetbe ágyazott érzelmező módszereket, így a tekintet által befogott ikonikus világ s a rá vetett pillantás is ezekhez csatlakozik immár mint módszer. Az ikonokba „tagolódott” vagy tagolt társadalom (ne mondjunk már mémeket vagy vírusokat, de nem lenne jogtalan az összkép érvényessége szempontjából!) egyúttal minősítő és klasszifikáló mellékhatással bír, ha a tudomány, az „embertudományok”, a história, a kommunikáció, a művészettudomány, a valóság-reprezentációk mai színterét nézzük. Ebben persze jelen van reprezentációtörténet éppúgy, mint a megélt gondolkodás lehetséges kiterjesztése a meg-nem-értett szférákra is, a meg-nem-figyelt vagy megfigyelhetetlen realitások vidékére is. Részben meg – visszahatásként – az önmagára reflektáló gondolkodás, az énalkotás, a mi- és ők-képek, a társadalmakat egységekbe strukturáló szemléleti igény is jelen van itt, amely beleszól abba, hogy csupán „reprezentációtörténetnek” tekintsük a látás (meg a látvány) történetét, ahelyett, hogy a vizuális konvenciók mellett a művészet, a tudományok, az objektív és a személyesen megfigyelt világok közös valóságából, sőt kölcsönhatásaiból táplálnánk rálátási biztonságunkat. Így azután már a „mi” és az „ők” nemcsak távolság, entitás, névadás, közelség vagy intimitás kérdése lesz a társadalmi testek kapcsán, hanem minden test társadalmi jelenének, intézményes kezelésének példája is, melynek éppen egzakt leírásában van szerepe a diszkurzív hajlandóságnak, a kapcsolatoknak és a megfigyelői beállítódásnak is. Következőleg a képileg rögzült (ikonikus mivoltában érvényes) tapasztalat is kitett marad a látás módjának, a pillantás idejének, a tekintet szándékának is, melyeknek egyaránt a társadalmi szerepét betöltő individuum a mindenkori megnevezhető főszereplője (beleértve a megfigyelő énjét és érzékenységét is), de amely éppen ettől a megfigyeltségi státusztól, észleléstől és megnevezéstől mintegy minőségi rangot is kap azután.

A kötet öt nagyobb fejezete a „lazán”, avagy tudományhatároktól független összefüggésekben mutatkozó belátásokat és értelemadási lehetőségeket fogja össze. Az első A társadalomkutató optikai tudattalanja címen Gagyi József, Papp Ábris, Becze Szabolcs, Gagyi Ágnes, Minorics Tünde és Éber Márk Áron írásaival járja körül a terepkutatás közbeni, a személyközi vizuális kommunikációba rejtett, a kutató tekintet kulturálissá és megértővé válásának, a maszkok mögé rejtett entitások létének és a megfigyelő megfigyelésének kulturális rendszerré összekomponálódási kérdésköreit, megfelelő szakirodalommal és hivatkozásokkal, a rácsodálkozástól a tárgyiasításig vagy a felismerésre ráébredés problematikájáig számos kihívó megoldással.

A második „tematikus” egységben, mely éppenséggel nem befelé szűkítő, hanem kifelé nyitott és relacionista optikát alkalmaz (Szkópikus rezsimek, késő modern panoptikumok), ahol a lokális kultúrában trendeket fölfedező történész tekintete (Kövér György), a zsidóságkutatásban arculatokat megnevező szociálpszichológusé (Erős Ferenc), az orvostörténeti klinikumot individuális aspektusba emelő társadalomtörténészé (Bokor Zsuzsa), a nemzeti nagyság muzealizációját kiállítási anyagban elemző kutatóé (Baráth Katalin), a délszláv háború narratív diskurzusait bemutató kommunikáció-antropológusé (Baumann Tímea) és a mediatizáció folyamatában a latens rasszizmus jeleit megnevező szociológusé (Bogdán Mária) közötti szférákban keresve az empirikus példákat a meg-, a rá-, a belátás és a tudományos kilátások között.

A harmadik tematikus blokk már ha lehet, még közelebb vezet a tudatos megfigyelésnek mintegy belsőleg is ellenálló anyagi világ és mentális megjeleníthetősége problematikáinak, részint már jelezve valaminő „optikai tudattalan” jelenlétét is a vizualizálás határain innen és túl („Azt látod, amit látsz”). Wessely Anna itt a látható világ mint ablak és híd, az emberi tekintet és az aura mint visszfények virtuális világába is bevezet, Csanádi-Bognár Szilvia a képsíkok, külső és belső terek, az osztott tér doboz- vagy viszonyrendszerek találkozásának kitett ábrázolásmódjáról a test és a perspektíva viszonyát taglalva, Farkas Noémi Tünde a halotti beszédek, temetési szertartások, halál-ábrázolások reprezentációs felületeit veszi sorra a megfigyelt és a megfigyelő aspektusából, Fekete Ilona pedig a 18. századi emberi szerv-ábrázolások között vezet el a megnevezés, az anyagi világ és az értelmezésében szűrőket használó társadalom láthatóvá vagy láthatatlanná tévő paradoxonaihoz.

Legnehezebb itt „összefogni” a negyedik értelmezési egység („Soha nem onnan nézel rám, ahol megpillantalak”) hangzatosan diszkurzív címével jelzett tömböt, mert ha lehet az előző „gombostűhegyre tűzött” létszférákat még intimebbekkel kiegészíteni, ez a blokk talán még ezen is túlmegy a maga hét tanulmányával. A kulturális antropológus (Biczó Gábor) a módszertani kanonizációs folyamat és empirikus tapasztalat émikus, vizuális, perceptív meghatározottságától és intellektuális kreativitásától függő esélyeket taglalja, nem messzebb a filozófiai respektus övezte nietzschei gondolkodásművészet önreprezentációt és öninterpretációt tükröző változataiig, „jövőfilológiai” lehetőségéig (Fenyvesi Kristóf), vagy a vonatközlekedésnek a képi befogadásra gyakorolt filmi hatásain túli toposzaiig (Pócsik Andrea), Festéktüsszentő Hapci Benő „művészetének” és a mimikri mindenkori szerepének a fény hatására, a maszk és grimasz közötti jelentésekbe stilizált filozófiai megközelítésen át (Molnár Péter), a testképek változása és teatralitása és mutatkozása közötti szférák reflexió-szintjeiig (P. Müller Péter), a „poszthumanista tekintet” irodalmi látványvilágba ágyazottságáig (Hornyik Sándor), és a „zavart tekintet” nézéssel összefüggő teremtő hatását a „nézés örömébe” vetített felfedezés, magány és nevetés/rettegés arculatot öltő irodalmi verzióiban lehetséges betekintésig (Kasznár Veronika Katalin) egy sor olyan lehetséges „tekintet-aspektust” vesz sorra, melyekből még egy-egy mondat kiragadása is kockázatos volna...

A tudatosuló tapasztalat ismeretelméleti kérdései és a modernitás panoptikusság-igénye melletti láthatatlanságok egyúttal megteremtik az elnyomottak, a látható elnyomók, a rejtekező megismerők és a még visszahúzódottabb „megismerendők” közötti virtuális falakat, avagy inkább az ezek közötti átjárások interdiszciplináris lehetőségeit. A kötet írásai a Pécsi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskola Modernitás – Kultúratudományi Doktori Programjának műhelybeszélgetéseiből készültek doktoranduszok és tutoraik műveként. Az értelmező, leíró és narratív tudásterületek mellett és között inspiratív új szemléletmódokat kínálló elemző írások utolsó blokkja (Vissza az elmélethez!) hangzatos-irányzatos címével szemben nem pusztán a látvány- és érzékelés-történet képiségbe és szövegszerűségbe ágyazódó lehetőségeit mutatja meg, hanem a megfigyelő és a megpillantott közötti viszony empirikus hátteréből fakadó új kérdésfeltevéseket is. A látás talányát a filozófiai megismerés érzéki és fogalmi szintjei közötti külső világ vs. kognitív fogalomalkotás dimenzióiban rejtekező színérzékelés néhány aspektusával megjelenítő Boros János, az „emberi faktum” meghatározásában Sartre és Foucault közötti „totális értelmiségi típust” megtestesítő egzisztencia-viták sorát a homo dialecticus visszatérés felé nyomon követő Horváth Péter, a Bentham és Foucault közötti Panopticon-vita Berkovits Balázs általi ismertetésén át, az Én-valóságot a mindenkori történeti időben észlelt látás-igény és a kor paradigmatikus önképe közötti dimenziókban felmutató, a Valóság művészeteként megközelítő Horváth Petra dolgozatán át, a tények és gépek közötti mezőben „a láthatóság alakzatait” sorra vevő Kukla Krisztián írásáig megannyi olyan megjelenítési eszköz van, melyek közelítésmódja sohasem együttesen, ritkán kölcsönhatásban, s melyeknek sokfélesége még ritkábban az összes további lehetséges pillantás respektálásával alkalmaztatik. Ez az elszenvedő formulát már csupán azért illesztettem a záró fejezet kontrasztjaként ebbe az ismertetőbe, mert jelezni próbálom, hogy a kiemelések vagy megnevezések, címadások vagy témakör-megjelölések szinte sosem a „befoglaló”, mindig inkább a kiterjesztő nézőpont felé terelnek – engem is, miközben a reflexióimat illesztem résztvevő pillantással álcázott belátásnak. Ám a „vissza az elmélethez” itt sem parancs, csupán az új kihívások körét idéző módszertani aktus. egyike a sokaknak, fejezete egy folyamatnak, állapota egy körkörös interferenciának.

A kötet egésze úgy reprezentálja a látásmódok és pillantások sokaságát, hogy közben a reprezentativitás esélyeinek maga is korlátokat szab, ha másképp nem, a végtelenített számú narratívák kötetbe foglalhatóságának kényszerével. Ez viszont az ismertetőnek is határt mutat a felfoghatóságok, elbeszélhetőségek és pillantások ezernyi látásmódja közötti választásban. Ez a tekintet, ebben az aspektusban, ilyen pillantások között és ilyen terjedelemben most csupán erre volt képes. Amennyiben az olvasói rálátás további nézőpontok igényével kívánna még teljesebb összképet kapni, belátására van bízva a kötet forgatása és átértelmezése. Ehhez csupán egyetlen szűk spektrumon át elbeszélhető nézőpontot jeleztem fennebb. Igaz, a szándékom nem a bonyolítás volt, inkább a kedvteléshez kínálkozó szemléleti fókusz kirajzolása, vagyis hát a megfigyelő megfigyelésének megfigyelése. De bizony, ha ez itt szófacsarintásnak tűnhet is, ez az, ami bennünk, velünk, általunk átélhető…

A. Gergely András

1 Látás, tekintet, pillantás. A megfigyelő lehetőségei. Szerkesztette: Kovács Éva – Orbán Jolán. Gondolat Kiadó – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, Budapest–Pécs, 2009., 434 oldal.