Arra ébredtem, hogy GYŐZTEM. Lehet, mások is, és akkor már GYŐZTÜNK lenne ez, de most mindegy, ne ragozzuk. Én mindenképpen. Maradjunk ennyiben. Minden nap győzünk, tehát ez szinte már mindennapos élmény ez, így a mai sem különleges. De mégis...!
Győzelemhez persze harc és ellenség is kell…, az viszont kerül is, jön is, megy is, ugyancsak naponta. Mai győzelmem ráadásul nem pusztán nyelvi csel, hanem érdemi siker. Ők is azt mondják: győztek…, de hát ezen nem veszünk össze. Ők vannak többen, s kisebbségben győzni mindig tündökletesebb. A vidéki fiú Dávid pazar dicsősége az öntelt Góliátokkal szemben, no ez klasszikus mese…, s még csak nem is én találtam ki, elég ha mások is majd rájönnek erre!
Én rájöttem ugyanis, hogy míg az „ez a harc lesz a végső…!” olyan narratív retorikai eszközzel él, mely nemcsak kegyetlenül hangzik, de amelybe a záróra is beleértendő – ezt át kell most már írni…, alkotmányosan át kell formálni, alaptörvénnyé kell tenni. Alaptörvény az, ami az én alapom és én törvényem. Olyan, amilyen, de erre futotta. Hát majd megmondom, mi legyen, s akkor az leszen.
A nagy hadvezérek, ügyes bajvívók a totál kiütésre játszanak. De árulkodó, hogy másnap újrakezdik a bajnokoskodást, szinte az a lételemük, életcéljuk. Győzni nem olcsó és ócska erővel kell – mert hiszen ha mindenkit legyőzök, itt állok majd egyedül, s akkor már mi végre…; akik meg véletlenül velem maradtak, azok vagy irigyek lesznek, vagy felségárulók. S látható, hogy árulással csak percnyi győzelmeket lehet kivívni. Amiben persze van egy finom kis, cseles kis kihívás, hogyan is lehet a mindenkori győzelem tartósításával mégis újrakezdeni, de ez amúgy csak szervezeti, libernyák értelmezési játszma… Mások árulása is az én győzelmemnek dolgozik, ők meg hadd tekintsék saját győzelmüknek az árulást magát…
Győzni sok minden fölött lehet. Az egyik, ami fölött azonban mégsem, az az idő. Az jön, tarol, elmegy, visszatér…, egyszóval örök. Nem a győzelem eo ipso, hanem a részvételi siker a mai kor alapelvárása. Vagyis a partnerség…, az együttműködés, a közösség és ennek elhivatott szolgálata, a felhatalmazottság folytonossága a kulcskérdés!
Elnézem ezt a szegény szerencsétlen naptárt. Vannak egyes napok, de lehullanak a falról, amint éjfélt üt az óra…, átírják magukat még a telefonomban is. Vannak aztán névnapok, s másnapra törlődnek, bár néha még észre sem vehettük, hogy ünnepelni kellett volna… – s mostanság mindenféle tilalmak kapcsán ez nem is könnyű. Modernül kell gondolkozni! Ami elmúlt, az nemcsak lehullik, de emlékké is lesz. Lásd az ünnepeket a naptárban, a jeles napokat, az évfordulókat, centenáriumokat… – mind elmúlik! Olyan kéne, ami nem múlik. Az eljárás pedig egyszerű.
Van gyertyaszentelés napja, van egyesülés napja, van télapóé, van holdraszállásé, van mozgáskorlátozottaké, vagy áldozatoké, elhurcoltaké és beérkezetteké. Ezeket sem eltörölni kell, hadd éljenek! Sőt, nem is legyőzni, mert az is csak estig tart, másnapra elmúlik! Ebben áll a nagy titok: LEgyőzés helyett a MEGgyőzés a megoldás…!
A naptárba tolakodó új évnap – nemsokára névnap, időszak, térbeli tünemény és korszakos jelenség, amely a naptárunkba tolakodott –, a COVID „születésnapja” lesz. Nem kellett legyőznöm, csak rávettem, hogy a sok győzővel esedékes kitartó küzdelmét, ennek hiábavalóságát és dicstelenségét cserélje fel a megdicsőülés állandóságával. Lesz COVID-nap is, ennyi. A ki-ki hogyan ünnepli, siratja-e vagy hálát rebeg, legyen egyedi megoldás kérdése, dönthessen mindenki lelkiismerete szerint szabadon. Én úgy döntöttem, hogy a MEGgyőzés metódusa humánusabb. Egyszerűen rávettem, hogy az iszkolás, nyüszítés, fekete halálra szórt átok helyett hagyja magát méltóképpen, emberhez illő módon megünnepelni. Kerüljön fel neve a naptárba, lehessen rá emlékezni, lehessen kételyt vagy ciklikus győzelmet hirdetni, lehessen élni és élni hagyni – a többi már puszta államigazgatási részkérdés.
A győzelem persze akkor méltó, ha impozáns. Hát ez most az. Sok tíz- és százmilliók félik, sok vakcinákok ritkítják, még több utálat és ellenérzés burkolja be, s ez élni is alig hagyja, mutálódni is csak nehézkesen tud. Igaz, a világban-benne-lét ontológiai státuszához elég, ha önmagát definiálja vagy érzékeli, de a pusztán elméleti státusz mellett a gyakorlatra és környezetre is érzékeny állapot mindig eredményesebb az önmeghatározáshoz. A győztesség filozófiájához persze a lovagiasság szabályai mentén hozzá is tartozik az ellenfélnek adott utolsó kegyelemdöfés mellett az emlékez/tet/és praktikuma. Elismerlek, tehát vagy. Legyőztelek, tehát még inkább vagyok. Ez ekkor már nem alku kérdése. De a magam sikere is jelentősebb, ha megtisztellek az áldozattá tétel kiemelő gesztusával.
S jó hírem van. Az a szerencséd, hogy mert én győztem, s ennek kimondása reám vár, jóváhagyásra meg nincs is szükség, hisz elbírálni is mindenképpen én fogom, Neked itt már nincs is több dolgod, mint mindezt elfogadni, tudomásul venni, s ünnepelni. A győzelemnap most már Viktornap is, a részletek mellékesek.
És örvendek, hogy sikerült eredményesen megállapodnunk…!