Véletlen korok, sorsképletek a csillagokban?

Egy filozofikus önvallomás értékeiről

Kedves analógia kínálkozik az alábbi könyv (faj)súlyának mérlegeléséhez. Látszatra (és címlapbetűi szerint) életút, a nevesített főhős ugyanakkor egyértelmű tónussal megszemélyesíti a kortárs magyar filozófia egyik (és jó ideje már) legnevesebb személyiségének arculatát, karakterisztikus portréját. A rögtöni analógia a kilencvenes évek végén megjelent ígéretes monográfia címét idézi ide: Tengelyi László Élettörténet és sorsesemény kötetét. A jól strukturált rendszerbe állított teoretikus közelítések háromfélszáz oldalon kimódolt alakzatokban kínálják az analógiát az élettörténet és sorsazonosság, az önazonosság és értelemadás, a fenomenológiai ráközelítés és az értelemképződés, az időiség és az interszubjektivitás filozófia-elméleti köreivel, s talán minden második fejezetcím szinte logikai párhuzamot kínál ahhoz a könyvhöz, melynek más a szerzője, más a szándéka, más még megismeréstudományi „státusza” is, amikor a „rövid és hosszú út” szerepét elemzi a léthez, meg a „vadfelelősségtől az erkölcsi törvényig” megtett kirándulásoknak, vagy ezek élménykörnyezetét tekinti át a „társszubjektum” szerepének hangsúlyozásakor. Ugyanakkor – s mert nem a huszonéve kiadott Tengelyi kötet ismertetése lenne a célom –, a narratív identitás és a morális autonómia filozófiai körüljárása mind Tengelyi könyvének alaptónusa, mind pedig a Noran kiadó tavaly megjelentetett portrékönyvének is alaphangsúlya. A könyv A véletlen értéke. Heller Ágnes – életéről és koráról címen jött ki a Heller Ágnes Életműsorozat köteteként,ⁱ melyet megjelenési pillanata egyenesen egy drámai sorseseményhez kötött szinte, Heller halálához 90. születésnapját közvetlenül követően. A könyv Georg Hauptfeld által 2018-ban fölvett interjúk és további korábbi életelbeszélések nyomán kialakított sors-olvasat könnyed portréját kínálja, mely egyben az életút-vallomás mint önreflexív narratív sorsanalízis alakzata mutatkozik meg Heller életművében.

A könyv tehát karakteres, hangsúlyos címmel hívogatja az Olvasót. A véletlen mint sorsesemény, a kitettség mint állapot, a reflexivitás mint bármikori részválasz valóban sok-sok sorában, okfejtésében, életút-jellemzésében ül kitartóan, afféle „mindent-túlbeszélek-de-még-azt-is-amit-mégsem” stílusban. Ezt a kötet egészén áthúzódó narratív státuszt, a véletlennel összefüggő viszonyban megnevezhető esetlegességet, és a korszellemen belüli szabadság választhatóságát jól jellemzi talán a vallomás-részlet elejének egy mondata, mely személyességével együtt is mintegy egész korszakot ír le, vagy legalább megszemélyesít… „Hérakleitosz azt írta: kinek-kinek jelleme sors. Léteznek velünk született tulajdonságok, a jellem azonban a kora gyerekkorban alakul ki – először a pszichológiai, majd a morális, végül pedig az intellektuális karakter jön létre. Végül a jellem a sorsunkká válik. Az emberi sors, ahogy Machiavelli mondta, nincs megírva a csillagokban…” – így vall életének a korba illeszkedő, annak szinte mindig és mindenhol ellentmondó, mégis relatív harmóniában összecsiszolódó teljességéről Heller Ágnes, kinek interjú-monológját a közvetlen beszélgetések anyagával örökítette ránk Georg Hauptfeld.

A korok sajátosságainak, és saját kora(i) vehemens eseményeinek láncolatát Heller természetesen a legkevésbé sem a sorsképletek csillagok közötti keresgélésében tartja meglelhetőnek. Első soraitól kezdve már érzékelteti, hogy az életút feldolgozása sokaknak hosszadalmas munka, erőteljes akarás, tudatos korszellem-keresés eredménye lehet – számára (úgy tűnik) az elbeszélések lehetséges elbeszélése volt ez inkább, afféle „elmúlás ellen való” emlékezés, és semmiképpen sem csillagjóslás eredménye. De már erről is kételkedve szól, nemhogy koráról és világképeiről, melyek a tizenhét fejezetbe tagolt visszatekintés folyamatát mintegy történeti rendbe adagolják. Mire emlékezhet az ember a röpke kilenc évtizedéből? Mit emel ki, mit felejt el, mit ír át, mit torzít a kor végtelensége és a végtelenségben saját helyét kereső emlékező narratív érdekeltsége? „Mindig, amikor emlékezünk, nyomban felejteni is kezdünk. Gyakran még azt is elfelejtjük, hogy mit felejtettünk el. Előfordul, hogy úgy emlékszünk a történetekre, ahogyan azokat már egyszer elmeséltük, nem pedig úgy, ahogyan az emlékeink között megmaradtak. Ez nemcsak azért lehet, mert hazudni akarnánk, hanem mert a kérdések, amelyekkel szembe kell néznünk, magukat az emlékeket is átalakítják. Egy újabb kérdés olykor megváltoztathatja a választ, és az új történet ilyenkor a régi helyébe lép. Így aztán egy interjú nemcsak a kérdező, de a válaszoló számára is sokat jelenthet” – mondja az Előszóban (8. old.). S a kötet, melyben „az évszámokat, amennyire lehetett, ellenőriztük. Számos dátum ugyanakkor a személyes emlékekre támaszkodik, így aztán helyenként előfordulhatnak tévedések” (jelzi Hauptfeld ugyanott), így mintegy a múlt élményét is a beszélgetések jelen-kontextusába helyezve, de az összehasonlító forráskritikát sem mellőzve ad teljesebb életút-képet. Egyúttal a legkevésbé sem titkolva, hogy „Az első emlékek” születési időponttal megkezdett életút-emlékszöveg (9. old.), és a néhány mai jellemvonással is számoló befejezés („…sosem fáradok el, … sosem áll be a szám, … mindig kíváncsian tekintek a világra…” – 242. old.) között a Heller vállalta és vallotta, hogy a véletlen tudatosításáról, átéléséről, a mindenkori kortárs kultúrába kreatívan beilleszthető megfelelésekről van szó. Heller ezt már a kötet hátoldali ajánlójában is így mondja: „A véletlennek köszönhetem, hogy eljutottam Lukácshoz. Véletlen volt, hogy túléltem a háborút, hogy cionista lettem, véletlen, hogy megismertem Pistát, és hogy magával vitt arra a Lukács-előadásra. Nélküle sosem kezdtem volna filozófiát tanulni, ráadásul a filozófia színvonala Magyarországon ebben az időszakban eléggé középszerű volt. Csak az nem volt véletlen, hogy egyáltalán tanultam… Ebből a véletlenből aztán sorsot teremtettem magamnak. Világossá vált számomra, pontosan ez az, amit meg kell értenem. Egzisztenciális döntés volt: én magam választottam, hogy filozófus leszek. Nem Lukáccsal, hanem magával a filozófiával estem szerelembe. Az egész életemet ennek akartam szentelni, hogy megérthessem azt, amit még ma sem értek igazán!”.

Nos, itt, a „bemutató” e nehezen félbeszakítható pontján már érdemes észrevétetni, miből áll össze a könyv anyaga. Heller mesél, szabatosan formáltnak tetsző, relatíve is rövid mondatokban (nem követve a Lukács-iskola ismeretelméleti tovajnyelvének örök fordítást igénylő szofisztikáltságát), de meg az életvitel lendületének kikezdhetetlen tempóját is tükrözve. (Mint emlékezetes: kilencven éves korában egy nyári balatoni úszásban hunyt el, kirobbanó energiákkal élt és agyalt, utazott és előadott, vitatkozott és elmélkedett, vitaképes vitathatóságokat formált és vitára ingerelt hetven éven át…!). Hogy véletlen korokban élt volna, véletlen szerepek között, véletlen történések következményeként és csillagokban megírt (vagy meg sem írt) életút részeseként – ez ugyan lehet olvasmány-élmény ebből a monológ-kötetből, de (ha Heller szellemét és mindenkori késztetéseit követjük, vagyis nem elfogadjuk, hanem vitatkozunk…!) épp az ellenkezőjét is alátámasztja. Ha például édesapja nem kívánta volna, hogy lányából „okos nő” legyen, egyetemi tanár, filozófus (vagy kezdetben matematikus-hallgató), önérvényesítő hölgy és keményen morális lény, akkor hiába találkozott volna Lukáccsal vagy Hermann Pistával, élete bizonnyal másképp alakul… Ha egyetemi kisdoktori témakörét nem Erdélyi János filozófiatörténeti szerepéről írja, kandidátusi disszertációját pedig nem Csernisevszkij etikai nézeteiről meg az „értelmes önzés problémája” köréről, akkor hiába a kor dialektikus materialista korszelleme és pártbizottsági lelkisége, nem jutott volna előbbre a tudás pályáin… S ha Lukács nem becsüli meg, s nem teszi meg a Filozófiai Szemle első szerkesztőjének, s ha nem gyermeke tüdőgyulladásán aggódó családanyaként éli át 1956 sodró napjait, nem kap fegyelmi eljárás során kizárás-büntetést az egyetemről, miközben Lukács száműzetéses napjait tölti Romániában… – egyszóval e számos életút-eseménybe tagolt elbeszélés nem éppen a részletekben rejlő determinizmusokat villantja föl éppen, meg az ezeknek ellentmondó és mindenkor mindenkinek is ellentmondó énjét mutatja egyértelműen, akkor talán hihetnénk, hogy a véletlenek sorsképleteit épp a csillagokban lelte meg. A kötet tehát jócskán megrakott a szimplifikáló tónusú életeseményekkel, a karakteresen bemutatott figurák árnyalt rajzolataival, a személyes Én változásaira sokadszorra visszatekintő magabiztossággal, mindezek révén pedig a szerzői személyiség írásképességének, a párhuzamokat művelt évtizedeiből könnyedén megidéző filosz lelkes önjellemzésével is.

Persze, hittel hiszem, hogy Heller Ágnest nemigen kell bemutatni, „filozófiáját” (melyből egyes számú jelzőt formálni elég sötét megoldás, inkább filozófiák filozófiáiról van szó itt, s ezek folyamatos újrakeletkezéséről is…!) talán még ennél is kevésbé – s a kötet végén fölsorolt (csak a magyarul megjelenő!) munkák, huszonhárom kötetnyi tudás és rendszerezett, visszatekintő és értelmező eljárás még azoknak is könnyít, akik nem eléggé ismernék… De talán bármely műve vagy szövegrészlete, életút-helyzet vagy sorsforduló „bemutatását” vállalnám is, személyesen Ő maga ellenezné első körben, meggyőződéssel állítva, hogy az a képlet és nézőpont immár elavult, ideje újragondolni, mert kínosnál is kellemetlenebb, ha az ember leragad egykori téveszméinél… Ahogyan az Újrakezdés és a Budapesti Iskola fejezetben például saját depressziójából e „ködkolostorban” edződő lélek a gondolkodás és morális küzdés csatatereire visszatér, vitapartnerré edződik Lukács mellett és ellen is, továbbá ahogyan elbeszéli mindezt (107-137. old.), ékesen jelzi, mennyire társak, szerelmek, respektusok és válaszok, kérdezésmódok és állásfoglalások folyamata volt ez az életút-szakasz is – messze nem a „véletlen” feltételei között.

Ami „a véletlen értéke” jegyében a kötetben is különös hangsúlyt kap (nem a lukácsi „különösség” primer értelmében), az a főbb művek sorában ez az esetlegesség-felfogás. A „belevetettség” élménye és tudata, mindamellett, hogy az oeuvre olyan kulcsfogalmai, mint reneszánsz ember, igazságosság, kizökkent idő, mindennapi élet, morálfilozófia, ösztönök-érzelmek, etikatörténet, szégyen, a szépség vagy a történelem elmélete egyképpen jelzik a filozófus gondolati életprogramját, így „Az álom filozófiájától” az „Érték és történelem” nehézségein át „A filozófia radikalizmusa” és a komikum-elmélet seregnyi teoretikus állomásán át a véletlen értékéhez vezető okfejtést már azért is a tudástudomány kísérletének és kultúrafelfogásnak kell tartanunk, mert Heller a mindenkori személyes és értelmezett, leíró és minősítő kontextusban fogalmaz a véletlenről. Sőt, magáról az emlékezésről is. A kötetben a „szerző”-szerkesztő neve előre kerül a tipográfiai szabályok jegyében, de a könyv száz százalékos egésze Heller egyszemélyes monológja. Utal is rá a szerkesztő, hogy a kötet a korábbi Heller-szövegek révén állt össze, ezek között is (nyilván első körben, de mert terjedelmében is háromszor ekkora, kézenfekvően meghatározó mivoltában is) a „Bicikliző majom” című kötetre épül. Ebben Heller ugyancsak életelbeszélést ad (a kötet 2004-es, a Múlt és Jövő kiadásában), s az alcímbe illesztve „Kőbányai János interjúregénye” is sejteti, hogy Hellert nem lehet(ett) úgy „interjúvolni”, ahogyan azt a naiv olvasó elképzeli. Nem kérdés és válasz a kötet 475 oldala, hanem Heller Ágnes maga. Kőbányai egy bevezető beszélgetést közöl, melyben a „Mi az emlékezés” címmel körüljárják az amúgy 32 kazettán (ennyiszer másfél órában) rögzített elbeszélést hat évvel később, majd e keletkezés-történetben Kőbányai a maga szerepét tisztázandó egy pár oldalas utószó-funkciójú írást iktat a kötet végére – de ebben legalább tisztázza a maga szempontjait, „vonzások és választások” kérdéseit, a beszéltető funkcióját. A Hauptfeld-kötetben ilyesmi nincs, tehát messze nem tudjuk, mi volt a szerepe a válogatásnak, a kérdezőnek, a szerzői énnek. S lehet, ez már nem is érdekes. Valóban: Heller Ágnes a fontos, nem a szerkesztői mikrofon típusa. Heller egész én-elbeszélése szerzői, egyes szám első személyű – miért kellene hát avatatlan kérdező a képbe…? Ő pedig csak mondja, mondja és mondja. Azt hiszem, élvezetesen, tanítónénisen olykor, de végtelen sűrűségű élettörténete annyi cikázással volt tele, hogy képtelenség lenne az élettörténet sodrán belül még asszociáció-mentes tónust is számon kérni Tőle. Meg hát ez nem is cél, Heller a Bicikliző majom-ban erről úgy fogalmaz: „A regényben szelektálni kell. Kik a főszereplők? Nem lehet túl sok alakot bevonni, még ha valamely kor és életérzés szempontjából reprezentatívak is lennének. Nem lehet mindenről írni. Igaz, a Bicikliző majom is szelektál. Ott is nyüzsögnek a fő- és mellékszereplők. Minden viszonylagos. Egyszer le kéne ülnünk, hogy egy új könyvet csináljunk, és más kérdéseket kellene föltenned, megint hosszú-hosszú időn keresztül. Akkor már emlékek is felbukkannának, sok minden, ami kimaradt…” (ld. a VII. oldalt).

Valóban, a Mi az emlékezés? hat évvel később született interjú-anyag (a Bicikliző majom bevezető fejezete), s máris a visszajelzések, hiányérzetek, csalódások és ráébredések, hiányérzetek sok-sok impresszióját nevezi meg. Azóta másfél évtized telt el, s Heller nem hagy kétséget afelől a most megjelent kötetben sem, hogy rászánna időt és energiát, hogy akár újra elmondja mindazt – másképp, más módon válaszolva a más módon föltett kérdésekre vagy más asszociációkat keltő gondolatmenetekre. Persze, idő kell hozzá, bölcsesség meg kor is, hogy az ember belássa: talán egyetlen elbeszélés sem ugyanaz később, már öt perc múlva, vagy egy másik hangsúllyal kiegészített mondatrészben sem ugyanaz a mondandó. Főképp ha valami oly színes és mély élettel számolhat, mint Heller Ágnes.

Bizonnyal volna kulturális közeg, amelyben Hellerrel „vitatkozni” nem bántó korlátoltság, hanem dicső haditett volna. Nem vágyom erre, de a kötetnyi alaptónust meghatározó jelző, a véletlen körül volnának kétségeim. Maga az élettörténet egésze, az életút állomásainak, hatásoknak, kapcsolatoknak, tudáscseréknek egész irdatlan rendszere és folyamata persze sok-sok kiszámítatlan, alkalmi, olykor valóban véletlenszerű jelenséggel volt körülvéve. Maga Heller a kötetnyi részvallomás után (talán a kevés kivétel egyikeként) a 245. oldalon szól a másként alakulás egy állomásáról…: „Nem volt véletlen, hogy 1956-ban a szovjet hadsereg porrá zúzta a magyar forradalmat, ahogyan az sem volt véletlen, hogy elvesztettem az állásomat az egyetemen, és hogy az akkori ’barátaim’ közül sokan hátat fordítottak nekem. Ám ezen a ponton már tudtam, hogy ez a balszerencse végül szerencsének fog bizonyulni, hiszen ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetően jobban megértettem az emberek működését, azonkívül erősebbé is váltam. Az embernek mélyre kell zuhannia, hogy legyen honnan felkapaszkodnia…” (245. old.). S bár a véletlenek alakulásának tekinti személyes életútja megannyi eseményét, a holokauszt tragédiájától menekedést (és ennek kamasz- vagy felnőttkori értelmezését a Rákosi-rendszer és a Kádár-korszak diktatórikus rendszerében), át a kialakult pártpolitikai és szakmai kapcsolati esetlegességeken, tovább a 1968-as események felé, vagy a rendszerváltásban és az aktuálisan is zajló közéleti kudarcokig kerekítve a kört – egy egész sor, stabil rendszerbe illeszthető fejleményt is véletlen-tünetként kezel. Viszont mire megerősödik az olvasó kételye, hogy talán a véletlen mégsem mindennek oka és eredője…, kiviláglik, hogy éppen az ezek között zajló „sorszerű” összefüggéseket tekinti a véletlen értékének, ami részben filozófussá válása és egész világképe alapzatának is mondható. Messze nem véletlenül. „Ahogy a véletlenek mindig, úgy az én életem véletlenjei is különfélék voltak. Akadtak köztük, amelyeket nem is tudtam véletlenként megélni, egyszerűen azért, mert akkor még nem ismertem ezt a fogalmat, de előfordult az is, hogy én magam kerestem a véletlent, és fel is ismertem azt. Vagy, hogy a véletlen semlegesnek bizonyult, máskor áldásként, megint máskor csapásként éltem meg. De legyen akár áldás, akár sorscsapás, a véletlen mindig is érték marad: lehetőség és esély arra, hogy jobban megismerjük önmagunkat, és kezünkbe vegyük az életünk irányítását” (245. old.).

Tehát a véletlen „áldása” vagy „sorscsapása” sem a véletlentől függött Számára, hanem a felfogásától, értelmezésétől, s attól a kulturális örökségtől, melyet dédszülei-nagyszülei-szülei örökségeként vitt tovább és gyarapított egy élethosszon át. Korántsem véletlenül. A kultúra tanítását a kultúra fölismerése, kezelése, közlése és közvetítése tette lehetővé Számára is, e kulturális „batyút” pedig a tudásról való tudásunk tudományának, a bölcselet szeretetének feladata segített cipelni – kilencven éven át. „Vajon minden egy véletlennel veszi kezdetét? Lehet mindezeket a véletleneket, beleértve a balszerencséseket, így vagy úgy szerencsévé alakítani magunkban? Vajon a véletlen mindig sorsfordulót is jelent? És vajon minden sorsforduló a véletlen műve? Már tízéves korom óta töprengek ezeken a kérdéseken, de még mindig nem találtam rájuk választ” (244. old.).

A mi feladatunk eztán már könnyebb lesz talán, ha ezt a tudástapasztalatot is továbbadjuk, tovacipeljük, milliók élményévé tesszük akár. Így lehet valóban a „véletlenből sors”, a sorsbeli „véletlenekből jellem”, amely a „belevetettség” kényszerét a véletlen értékének fölismerésével fejezi be, teszi komplexebbé és átadhatóvá…

A. Gergely András

i Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019., 256 oldal