Tévedések vígjátéka mögött

Lassan fél évezredes jubileum

Egy budapesti doktoranda interkulturális családkutatási tanulmányában olvastam éppen most az alábbi sorokat: „Az emberi boldogságigény, az egyéni boldogság társadalmilag elismert és legitim szükségletté a reneszánsz és az újkor hajnalán vált, s lett értékké a polgári ideológiában és etikában. Ugyanakkor a személyiség lényegéhez tartozó magasabb értékek – tudományos, politikai, ideológiai, művészi, erkölcsi tartalmak – érvényesítése az önérvényesítés szükségleteként is működik” (Buk Kriszta, Antro-Pólus, 2020). S bizony, amikor kultúrák találkoznak, akár már a renaissance előtt is, a „magasabb értékek” önérvényesítő működése sokszor válik programossá, korjellemzővé, „általánossá” éppúgy. Nem volt s nem lehetett ez másként Shakespeare korában sem, ahol a királydrámák küzdelmei a személyiség önérvényesítési céljaival voltak kiteljesíthetők, ha kell háború, örök küzdés, kínzó önzés és akár önmegsemmisítő kockázat is bele kellett férjen. A vígjátékok boldog örömei és mosolygyanús tévedései sem mentesek a „legitim szükségletté” vált értékkereséstől, a remény és csodavárás perspektíváitól.

E kies légkör Shakespeare saját korától napjainkig mindegyre rajongott, idézett, nézett és rendezett, megértett és félreértett szerzők listáját is úgy vezeti, ahogyan az aktualizálások, történelmi analógiák, drámai párhuzamok, merész parafrázisok, értelmezések és újragondolások lajstromán is vezető helyen álló szerzőnél az megszokott. Oka lehet tehát – de vajon micsoda és mitől csoda? –, hogy így van ez, s ennél sokkal nehezebb annak cáfolata, miért szabad, mitől lehet és kell folytonosan velünk élnie, értelmezéseket elszenvednie, megértésnek örülnie, áthallásokhoz varázseszközt adnia kezünkbe, s miképp lehetne ez másként, ha így van. Összetört vagy visszanyert világ, „isteni szereposztás”, egyensúlyok és szélsőségek, történeti példatár és ihletettségek, filozófiák és filmdrámák, hitek és háborúk, összhangok és válságok – a szonettek lebírhatatlan bűvöletén túl talán ezek ülnek az életművön és a lassan félezer év drámai összhatásain. Merthogy erre most már közvetlenül is figyelmeztet, emlékeztet egy konferencia-kötet, amelyben a megjelent tizenhárom tanulmány a 2016-ban Nyíregyházán megrendezett 450-ik születésnapi előadások anyagából fakadt, s lett az ily módon meglehetősen ritka Shakespeare-recepció egyik kiemelkedő kiadványává. A szerkesztő Kiss Zsuzsánna “Our wonder and astonishment” / „Varázslatod örök csodánk” címen adta közre a Nyíregyházi Főiskola Angol Nyelv és Irodalom Tanszékért Alapítvány támogatta kétnyelvű forrásművet,¹ s már az Előszóban is példázza a fenti kérdést és választ: egy Jordániában alapított menekülttáborban „a színház világnapján több mint száz, hazájuk polgárháborújából elmenekült szír gyermek adta elő a Lear királyt. E gyermekek számára a bombák, a halál, a kifosztottság, a zűrzavar, az erőszak és a méltatlan, meg nem érdemelt szenvedés mindennapos élettapasztalat (volt)…”, s még véletlenül sem egy bohózatot vagy szappanoperát vittek színre, hanem „hanem a világirodalom egyik legsötétebb tragédiáját”. S mint a tábor „igazgatója megjegyezte, és amivel csak egyetérthetünk, a sivatag kellős közepére épített menekülttábor szír gyermekeinek tragédia-játéka a szellem forradalma volt a politika zsarnoksága ellen. Semmi kétség, Shakespeare továbbra is kortársunk és örök csodánk”.

A kötet indítása ezzel a tanmesével sokkal szebb, mint bármely felemelő konferencia-meghívó vagy decens névsorolvasás a szerzői szereposztásból. Shakespeare-hez méltó élőbeszéd arról, mennyire nincs kora, neme, nemzetisége, osztályhelyzete vagy divatja mindannak, amit Shakespeare egész művének háromezer oldalán elbeszélt, szóba öntött, indulatba és szánalomba, vígságba és költészetbe formált.

Kicsit egy szegény Yorick nagymonológra serkentő balgaságával remélhetem, hogy senkiben szerzőben nem támad drámai feszültség amiatt, mert kellő mélységben nem térhetek ki minden esszé/tanulmány részleteire, de mentségemre szólna, hogy egy ismertetőnek sosem a kivonatolás a célja, hanem az illő késztetés az olvasásra, s épp a részletek megismerésére – így az egytől egyig kiváló szakember, egyetemi-főiskolai tanár, fordító, tolmács és kutató Szerzők közül talán senki sem fog megsértődni, ha alapos mustra helyett inkább kedvre-derűre csábító kompozícióval merészkedem elő.

A címbéli Varázslatod örök csodánk idézet Milton Shakespeare-ről című verséből származik, s a tisztelgés, respektus öröme minden szerzőt áthat, akik a kötet öt angol és nyolc magyar esszéjében hangot adnak e varázslatnak. A tartalomjegyzék is beszédes: az indító Történelmi közelítések fejezetben előbb Shakespeare korát a Tudor-kori politikai összefüggések fényében látjuk Lord Essex szerepének az Erzsébet-kori Anglia bel- és külpolitikai színterein Aszalós Éva történeti áttekintésében. Erre következik Shakespeare orosz romantika alatti befogadásáról és Belinszkij Hamlet-elemzéséről Dukkon Ágnes írása, amelyből képet nyerhetünk arról, miként fedezi föl magának Shakespeare műveit például Puskin, kinek „Borisz Godunov című tragédiáját is e hatás inspirálta; ahogy egyik írásában említi: ’Tragédiámat Atyánk, Shakespeare módszere alapján alakítottam, s oltárán feláldoztam két klasszikus egységet, de a harmadikat is alig tudtam megmenteni’”. Izgalmas kontraszt Belinszkij kritikai aspektusa a kor cselekvés-etikai nézőpontjai között az erkölcsi aggály hangján: „A kocka el van vetve: maga a gondviselés választja ki bosszúállónak – és ő megesküszik a bosszúra, a szörnyű bosszúra; de ez csak elhatározás… Vigyázz, Hamlet: szereted a jót, gyűlölöd a rosszat, a fiú vagy, de ember is”. Több szempontból is rímel erre az első szlovák Hamlet fordítás, mely vélhetően Kazinczy nyomán Brutovszky Gabriella előadásának témájaként, aki a 18-19. század magyar-német irodalmi kapcsolati berkein belüli rejtélyek felé kalauzol, kitérve a fordítások nyelvi-tartalmi összehasonlítására, továbbá a drámafordítói tevékenység aspektusaira mindkét fordító esetében.

Az Értelmezések című második fejezet esszéi a fordításstilisztika, a hermeneutika, dramaturgia és a filozófia nézőpontjait használják értelmezési mezőként a Shakespeare-művekhez. Ajtay-Horváth Magda „A képbe zárt idő. Shakespeare szonettjeinek idő-metaforái két magyar szerző fordításában” címmel Szabó Lőrinc és Keszthelyi Zoltán műfordításaiban vizsgálja a különböző metafora-elméletek és összehasonlító fordításstilisztikai variánsaként a kanonizált eredetivel párhuzamosan kínálkozó szonett-fordítások idő-metaforáit. Gellért Marcell a szó és a cselekvény „elme-színpadára” hozza a Hamlet és A vihar részkérdéseit, mintegy replikáját adva Szabó Lőrinc 65. szonett-hangjának: „Mi mentheti meg az Idő kincsét az Idő elől?”, a természeti idő és a bibliai idő kiegészülését a „kalmár idővel” és a „szubjektív időérzékeléssel, melyek között a reneszánsz drámai művekben már a szerzői és befogadói érzületi tartalom, az érző szív, majd a megfontoló gondolkodás és a műalkotás-művészet saját időmértéke is meghatározó komponens lesz „a tudás világának megjelenítésével”. Mondhatni szerves illeszkedés kap itt hangsúlyt az interpretációk folytonosságai között, melyekben a morális és filozófiai tartományok is funkciót nyernek: Ruth Karin Lévai a „nem ismert tartomány” rejtelmeiről gondolkodik el a Hamletben, a Prédikátor könyvében és Kierkegaardnál, melyeket a „lelkiismeret, hit, gyávaság és bátorság” bűvkörében mutat fel. Ha a kereső felületek egymástól távolinak is tűnnek, a hamleti „Lenni vagy nem lenni” monológban megfogalmazott „rettegésünk egy halál utáni /Valamitől – a nem ismert tartomány, /Melyből nem tér meg utazó” várható világától függés egyfajta egyenlőséget formáz a túlvilág-félelem és a lelkiismeret („öntudat”) között, melyek a Prédikátor könyvének hasonló érzelmeire („és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság”, Préd.3:19b) rímeltetve ugyancsak az egzisztenciális alapkérdésekkel vívódást tükrözik az ismeretlentől tartózkodás és a merészen- vakmerőn cselekvés között, aminek Sören Kierkegaard Félelem és reszketés című alapművében visszatükröződése „az önellentmondó, alázatos bátorság mint a hit bátorsága” kérdésként tükröződik, tartósítva az alapkérdést: „A hit-e az valóban, ami az időleges és az örökérvényű között hidat képez? A hit-e az a híd, mely átível Hamlet és a Prédikátor által leírt szakadék fölött?”.

Érzékenyen jelzi a Shakespeare kihangosította problematikák továbbélését az Újraértelmezések harmadik fejezete, ahol további tudásterekbe kapunk meghívót a társművészetek révén: a zene, a képzőművészet és a film szenzuális tartományaiba. Ferencziné Ács Ildikó a zene léleknemesítő hatásáról alkotott Shakespear-i szemlélet irányaiból választ: „a színdarabjaiban megszólaló énekes-táncos betétek, de a műveiből ihletet merítő kompozíciók sokasága is (dalok, operák, zenekari darabok) mind önálló témaként jelentkezhetnek”, melyhez „Thomas Morley, az angol reneszánsz madrigáliskola, az Erzsébet-kori Anglia leghíresebb világi zeneszerzője” révén mutatja be az Ahogy tetszik című vígjáték „It was a lover and his lass” kezdetű betétdalát, majd a The Swingle Singers egy jellegzetes rögtönzős előadásmódját idézi meg párhuzamként, „egyfajta zenei időutazásra hívva” az olvasót. A két zenei tónus közötti párhuzamot kínálja, hogy „az első mű a kompozíciós technika és a megszólaltatási mód alapján egyértelműen hivatott színházi környezetben történő előadásra, a másik darab kiemeli a szöveget a drámai közegből és a hozzáadott zenei szövet segítségével önálló életre kelti. Ami azonban közös marad mindkettőben: az Shakespeare és a szerelem”. A Shakespeare-művek utóéletéből Kissné Mogyorósi Pálma Ophelia alakját idézi meg Liszt Ferenc: Hamlet című szimfonikus költeményéből, építve arra, hogy „a romantika korának szinte valamennyi komponistája ihlető forrást talált William Shakespeare művészetében. Shakespeare Liszt Ferencet csak egyetlen zenemű: a Hamlet című szimfonikus költemény megírására ösztönözte. Liszt Hamletje azonban egyedülálló e tragédia zenei adaptációi között. A kompozíció nem illusztrációja a drámának, sokkal inkább bensőséges kettős portré az akaraterős (!), ám töprengő Hamletről és Ophelia ’árnyképszerűen’ feltűnő alakjáról”. Az ihlető klasszikus mint stimuláló hatás feltűnik később, nem utolsósorban a festészetben is: Zsuzsánna Ujszászi angol nyelvű írásában Shakespeare mint a preraffaelita művészek ihlető forrása címen röviden áttekinti „a Shakespeare drámák és az angol képzőművészet kapcsolatának hagyományát, majd a preraffaelita művészek Shakespeare iránti érdeklődésére összpontosít. Bemutatja a preraffaeliták témaválasztását és témaértelmezését, a Shakespeare-alakok vizuális ábrázolását, egyes drámai jelenetek megformálását, amelyek felidézik a dráma sorait, valamint olyan jelenetekét, amelyekre csak utalásokat találunk egyes szereplők szövegében. A tanulmány Millais, Hunt, Deverell, Rossetti, Lucy Brown és Madox Brown Shakespeare-ihlette műveit tanulmányozza”. S mert – mint Újszászi hangsúlyozza – „illusztráció esetében a képi megjelenítés nem csupán két médium közötti jelentésátvitel, sokkal inkább egy verbális stimulusra adott válasz, amely természeténél fogva interpretációt rejt magában”. Egy szöveg inspirációjaként létrejött festmény mindig felveti a kérdést: miképpen érzékenyít, hat át vagy késztet akár születésre is, ami a történések rendjéből az elbeszélhetőségek újra- vagy átértelmezési tartományába kerül. Erre hozza személyes példáját Horváth Csaba Egy filmre vitt, de meg nem írt Shakespeare-dráma: Francis Ford Coppola: A keresztapa „parafrázisával”, mely „a Shakespeare-drámák és az ’új-hollywoodi’ filmes iskola viszonya mind a Shakespeare-hatástörténet, mind a kultúratudomány felől megközelíthető. A dolgozat a kultúratudomány módszereit követve Francis Ford Coppola Keresztapa című film-trilógiáját a leghíresebb Shakespeare-drámák, a Hamlet, a III. Richard és a Macbeth újraírásaként vizsgálja. A kultúrjavak lesüllyedésének elmélete, a Kerényi-féle mitológia-meghatározás vagy a posztmodern

teóriák alapján a populáris regiszter ugyanúgy magán hordozza, sőt ugyanúgy megképzi az adott kultúrkör jellemző toposzait, narratíváit, mint az ún. magas kultúra. A királydrámák és tragédiák, illetve a maffiafilmek kapcsolatát a tematikus és motivikus egyezéseken túl a populáris és a magas kultúrának a posztmodernben oly dinamikus viszonya, a közönség heterogén volta, a kultúraképző történetek közös struktúrái is hitelessé teszik”.

Értelmezés és újragondolás keretében indul az utolsó, záró fejezet (Harmónia, válság, deus ex machina), mely az egymástól mintha távoli, mégis lehetséges gondolatiságában rejtekező kapcsolatokat mutatja föl a nyelvészet, a színpadtörténet és a teológia nézőpontjából. „Mindhárom záró tanulmány azt vizsgálja, hogy az összhang, a válság és a hit iránti fogékonyságunk dolgában miképpen segít nekünk Shakespeare”. Összhangok keresését vállalta Szerencsi Katalin, aki „Az egyensúly keresése: Shakespeare szonettjei holisztikus megközelítésben” címen számos olyan retorikai eszközt vizsgál meg, ezek közt „nemcsak az ismétlés eszközével foglalkozik különböző szerkezeti szinteken (alliteráció, anafora, episztrófa), hanem a mondanivalót erősítő költői eszközök – szóképek és alakzatok – sokaságával (chiazmus, hasonlat, megszemélyesítés, metafora, metonímia, oxymoron, paradoxon, stb.) is”. A holisztikus szemléletű emberfogalom része az embert a test, a szellem és az

érzelmek egységének tekintés, és „Shakespeare felülmúlhatatlan szonettjeinek közös vonása az elérni kívánt harmónia kutatása. Míg a holisztikus szemlélettel gyógyító szakember a harmonikus élet érdekében az optimális egészséget kívánja helyreállítani és fenntartani, addig Shakespeare szonettjei azt a finom egyensúlyt tükrözik, amely forma és funkció, stílus és tartalom, szerkezet és jelentés között jön létre, hogy gondolatokat, érzelmeket, és tudást közvetítsen önmagunkról és a világról”. Az egység és részei, a világ teljessége és összetört állapota, ha színpadra kerül, vajon inkább leépítő, vagy ellenkezőleg, „visszanyert világ” állapotában az újraértelmezést kínálja? Ezt vizsgálja Zsuzsánna Kiss a Lear király kapcsán: „’A féktelenség orron fricskázza a jogot, s oda az illem’ – szól a főhős, majd ’1600 körül már színpadi hagyomány a szorongás bemutatása Londonban. A tragédiák közönségét nem érte váratlanul az ítéletnap színpadi megjelenítése. Ugyanakkor az erőszak, az önzés, a dühöngő őrület könyörtelenül őszinte bemutatását Shakespeare kiegészítette az ember hűségének, sebezhetőségének, vagy éppen kiválóságának az ábrázolásával. A Lear király szereplőinek zöme meghal a dráma végére. A zárószín a holtak közül néhányat két egymás utáni (tisztán elkülönített) csoportképben még utoljára közszemlére állít. A lenyűgöző katarzis elmaradhatatlan. Kozmikus méreteket ölt a szenvedés, a gonoszság egyszerre megérthető és irracionális. Ugyanakkor, e ‘vad’ tragédia nyelvezete végtelen energiákat hivatott felszabadítani. A Lear király színpada, mely groteszk vagy komikus elemeket is villant, a reneszánsz festményekhez hasonlóan rendelkezik egy nem látható, csak sejthető enyészponttal. Ez az enyészpont gyönge, de kitartó hangja az együttérzésnek és a szeretetnek”. S ez a szeretet ott honol azután „a Lear király több mint kétszáz eves magyar színpadtörténetének néhány jelentős pillanatában/…/. Szövegkönyvek, színészek, előadások, játékmódok és szemléletmódok elemzése alapján állíthatjuk: a Lear király a magyar színpadok válságkifejező drámája volt és maradt” – vallja a Szerző. E vallomás is kiegészül a kötetzáró írással (és a minden egyes tanulmányhoz csatolt angol- és magyarnyelvű összefoglalókkal) akképpen, ahogyan azt Gombkötő Beáta hangolja az „Isteni szereposztás Shakespeare műveiben. Isteni szereposztás Isten művében. Összehasonlítás” című áttekintő munkájában. Ebben is visszajelzést, megerősítést kapunk arról: a „nem ismert tartományok” harmóniája, válsága és bonyodalmai nem pusztán a színpadot, de életünket, mai, konkrét, személyes és közösségi mivoltunkat is meghatározzák.

A kötet – valljuk be, kicsit túlzottan is leegyszerűsítve – hozzájárul ahhoz, hogy a Shakespeare közül lengedező 400-450 éves mítoszt a társadalmi realitások közé beemelhetővé tegye, vagyis a realitás mítoszával egészítse ki mindazt, amit örömmel vetítünk Shakespeare mítosza köré. Akár „tévedések vígjátéka” formájában, akár emögött rejtőzködő tartalomként…

/Írásom egy korábbi változatát a Napútonline közölte/

A. Gergely András

1 Nyíregyházi Egyetem – Nyíregyháza, 2016. 216 oldal