Statisztikai vagy demográfiai állapotrajz, mely távolságtartó „objektivitással” úgy fest, hogy a társadalom bizonyos hányada szükségképpen öreg, s az időskor elemzése koronként is új meg új értelmezési mezőt rajzol maga köré – egy fölöttébb emberbaráti olvasatba kerülhet akkor, ha a kutató maga emberközeli kérdésekkel hajol közelebb hozzájuk. Így tett Öreg ember nem vénember! című kötetében Turai Tünde, aki Az idősek társadalom-néprajzi szempontból alcímmel írta meg áttekintő elemzését, mely voltaképpen a pesti ELTE Bölcsészettudományi Karán megvédett doktori disszertációjának anyaga. E közelkép egy szilágysági faluban gyűjtött tapasztalatokat foglalja össze (okkal, vagy mellékesen, de „Tölgyes”-nek nevezi a települést a könyv szövegében, sőt jelzi is a tartózkodás okait a megnevezés kérdésében), miután nemcsak tényadatokat, de részletek feltárását is magára vállalta, s az életpályák feltárásában sem ment túl a személyesség tisztelgő körén. Okai sokrétűek, de lényegileg úgy hangzik finom distinkciója: „Célom nem a személyeskedés volt tehát, hanem egy társadalmilag fontos kérdés tudományos megválaszolása” (10. old.), ami egyszerre bizalmas is, felelős is, leíró is, „mikrotársadalmakat” jellemző megközelítés is, ugyanakkor az életút-interjúk „végtelenül kusza kapcsolatszövevényének” egyidejű és történeti megközelítése ezt így igényelte, ezért lett természeti analógiás a cím is. Előzetes kérdései között az idősek társadalmi helyzetének megítélése, az életszakasz kulturálisan meghatározó sajátosságainak feltárása, a társas kapcsolatok életteliségének és működési logikájának feldolgozása szerepelt, mégpedig nem a néptanács megbízása alapján, hanem a néprajzkutató korrektségével. Ebben az a tapasztalat vezette, hogy „a kapcsolatháló elemei tartalmilag és formailag egyszerre kötöttek és egyénileg alakíthatóak, pontosabban: van egy kulturálisan adott raktárkészlet minden kapcsolattípusra vonatkozóan, de a kulturálisan kódolt működtetési elvek és mechanizmusok mellett helye van az egyéni preferenciák kifejezésének, így lehetővé válik a kapcsolatkészlet személyes kapcsolathálóvá formálása” (11-12. old., a kiemelés az eredetiben).
E kapcsolatok rendje, öröksége, formálódása tehát egyéni is, de sajátosan közös is. A „demográfiai, társadalmi és gazdasági sajátosságok” együttes, a térségre, régióra jellemző értelmezés, s egyáltalán maga az idős vagy öreg fogalmának kérdése is önálló fejezetekbe tagolódnak, hogy az öregkor, a család, a rokonság, a szomszédság, a barátok, a jóemberek, a munkatársak és ismerősök köréből mintegy „kiemelhető” fogalommá legyenek a vén ember jellemzői, ide értve a család mint intézmény, mint nukleáris fogalom, mint törzs vagy nagycsalád-absztrakció jelenségét is. Izgalmas tagolásban, roppant részletességgel megy végig „a gyakorlati és instrumentális; a szociális, kognitív és kommunikációs; valamint az érzelmi és rituális támogatások megérthető” kapcsolatrendszeri hálózatának kérdéskörein (13. old.). A kötetcím ugyan tudományos horizonton kissé „publicisztikus”, újságírósan elnagyolt és közhelyes, az alcím pontosító szándékával azonban egy egész tudományterület halmozott tudásanyagát fogja össze az aktuális kérdéskörök elemzésének igényével.1 Sőt, az öregesen népszerű kiszólást, miszerint nem kéne azért az öregeket olcsón „levénezni”, még sokrétűen igazolja is: a család mint lehetőség és keret az idősek számára akkor is adott, akkor is materiális, szociális, szellemi, morális és biológiai örökség, kötelesség és elkötelezettség is, ha sokszor ez csak az „idősgondozás” kérdéskörében jön elő, vagy konfliktuskezelés formájában tudatosul a távoli látszatok tükrében (102-144. old.).
„Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy az öregkor jelentései dominánsan negatívak, az életkorhoz nagy többségben a hanyatlást, a leértékelődést és az elmúlást kifejező minőségeket társítják. Bajnak, veszteségek egész sorának észlelik az öregkorba érkezést, amely szomorúság forrása…” (57. old.). De mert az öregek csoportja nem (sem) homogén, ebben a korosztályt a korcsoport-hovátartozáson túl, a szakmai, életvezetési, értékteremtési és örökítési sajátosságokon túl jellemzők között jelen van a mások segítségére szorulást megelőző évtizedek megannyi küszködése, eredménye, öröme, öröksége is. Így hát a nem demográfiai, hanem kulturális, családi, környezeti, társadalmi dimenziók erőssége egy seregnyi további értéket, viszonyrendet, hovátartozási és értéktartalmat is megjelenít: „az időskor differenciáltsága” talán nem kevésbé korok, idők, rendek és rendszerek, felfogás- és elbeszélésmódok alapján is önmagában rétegzett, árnyalt. Nem csoda hát, hogy az öregség csoportjainak elkülönítése céljával „a szakirodalomban nincsen egységes vélemény” (56. old.). S nem is baj ez, hisz az ifjúkorról vagy a felnőttkorról sincs, ugyanis nem érdemes ilyen embertávoli határpontokat kijelölni, az egyéni életritmus és a változás mindenkire egyformán jellemző marad, „kulturálisan kódolt életút-forgatókönyvben” rögzül. Az átmenet periódusai pedig épp a maguk köztes időtartamai, rituális tartalmai, emberi átélései révén maradnak meg. „A legegyértelműbb pozitív tartalom pedig az élet maga” – írja egyik fejezet-összegzőjében (57. old.).
Ez az értékelő olvasat, az ember-tárgyúan személyes, mégis leíró gazdagság az, aminek felmutatásához még a cím közbeszéd-idézete (ahogyan a kötetcímlap fénykép-sugallata is) arról bizonykodik: a társadalom-néprajz sem lenne tárgyával elégedett, ha nem volnának örökséget hordozó, emberi viszonylatokat megjelenítő vénemberek. S amíg még ki tudják maguknak kérni az öregség méltóságának jogát, amíg még a kutató is értékelő szeretettel fogadja el őket annak, akik – addig marad épséges maga a világ is. Az öregvilág is, meg az újdonatúj is.
A. Gergely András
1 Balassi Kiadó, Budapest, 2010., 281 oldal