„A történeti mítoszok továbbápolása helyett a
tudománynak az igazságot kell feltárnia a helyes
nemzeti önismeret érdekében.”
(Martin György)
A mottóként használt idézet valójában nem futó impresszió vagy internetes keresmény, hanem egy néprajzi doktori értekezés bevezető részének élére állított „üzenet”. Tisztelgő gesztus, elismerés, az elődök előtti főhajtás, de kihívó kontraszt is a disszertáció egészét tekintve. Amiért figyelemre érdemes mindez, az nem pusztán ama határ-közeli tapasztalat, melyet a szerző, Kavecsánszki Máté a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének hallgatójaként, majd doktoranduszaként végzett kutatásai során a történeti Észak- és Dél-Bihar tájain megkezdett kutatásában gyűjtött egybe.1 Kutatásának célja „a magyar tradicionális tánckultúra 20. századi változási folyamatainak feltárása keretében a hagyományosnak tartott, tehát a 19–20. században már csak a parasztsághoz mint társadalom- és kultúratípushoz köthető mozdulatkincs és a ’magasabb’ társadalmi státuszcsoportokhoz kötött társastáncok között zajló kölcsönhatás vizsgálata, illetőleg ennek társadalmi okainak megrajzolása… /Munkája/ ezáltal a tánctudományi kutatásoknak abba a sorába illeszkedik, amely a tánckultúra elemzésén keresztül igyekszik közelebb kerülni a lokális társadalmi valóság megértéséhez, e tekintetben tehát nem magának a táncnak az elemzése az elsődleges célja”.
„Civilre” fordítva a szót, mintegy tíz évnyi vizsgálódás előzi meg, helyi és regionálisan több helyszínű kutakodás kíséri érdeklődését, melyben megpróbál olyan általánosításokat megfogalmazni, melyek tudástapasztalatként „a tánchagyományt hordozó közösség teljes szociokulturális hátterének feltérképezését” feltételezik, ennek alapján pedig csoportközi és dinamikus társadalmi folyamatok hatását tárják föl, melyek a lokális tánckultúrát is alakítják. A lokalitás itt község és közösség, hagyomány és eltérés, környezet és sajátlagosság egyszerre – de nem kevésbé az esetpéldák bemutatása mellett sor kerül „a lokális tánchagyomány rétegzett megrajzolása, a zenei, motivikai, dinamikai, ritmikai, plasztikai, funkcionális szempontok érvényesítése” mellett a táncfolklorisztikai és az antropológiai megközelítések összevetésére is, mégpedig történeti, összehasonlító, diszkurzív, bizonyító és kérdező tónusban is, hogy a saját végső cél, a tudományos eredmény egy „komplex, a tánc teljes társadalmi környezetére és minden kísérőjelenségére kiterjedő, kontextuális táncantropológiai elemzés” legyen (11-12. old.).
A kötetről lehet, de csak elnagyoló szándékú lehet a beszéd, ha nem érdemesül megnevezésre a helyi közösségek sora. Kavecsánszki kutatásai, a témakörbe vont települési univerzum „helyszínei észak- és dél-bihari, illetőleg partiumi, Fekete-Körös völgyi települések voltak. A Komádiban (2006), Köröstárkányban (Tarcaia, 2007–2013), Várasfenesen (Finis, 2008), Messzelátó-Sóstón (2007–2008), Hosszúpályiban (2009–2011), Biharkeresztesen (2009), Bedőn (2009) Létavértesen (2010) és Konyáron (2011) végzett kutatásaim közül a köröstárkányi és a sóstófürdői az eddig legkimunkáltabb és legreprezentatívabb, ezért a tanulmány két nagy empirikus tömbjét ezek az egységek alkotják. Mind a köröstárkányi, mind pedig a messzelátó-sóstói fejezet egy-egy esettanulmánya a társastáncok és a tradicionális paraszti kultúra érintkezésének: előbbi elsősorban a kontextuális táncantropológia, utóbbi pedig a narratív paradigma alkalmazási lehetőségeinek példája” (12-13. old.).
Megítélésem, azaz inkább impresszióm szerint roppant fontos nemcsak a több terep egymás utáni, egymással összehasonlítható körképe, hanem a térség interkulturális viszonyrendszerének, a román és magyar hatásoknak, a népesség, a munka színtere, a családi kapcsolatok és rokonságok, a bálok és összejöveteli alkalmak, kisebbségek (vagy »nemzetiségek«?) közötti interakciók valamilyen szintű figyelembevétele is komoly figyelmet érdemel és kap is. Hisz ezek mindenhol és mindenkor stíluskeveredést, átvételt, mintakövetést is hordoznak szinte az összes társadalmi színtéren – miért ne testesítenék meg ugyanezt a táncban, a mozdulatok dialektikájában, a gesztusok nyelvében és Ember+Környezet viszonyrendszer elemi színterein?
A kötet szerkezete mintegy rendszerszerű, amit egy doktori értekezéstől el is lehet várni. A hangsúlyok azonban figyelemre érdemesek. A bevezető fejezet tudományterületi, sőt tudománytörténeti és módszertani körvonalakat rögzít, a másodikban (15-22. old.) a táncantropológiához vezető utak között barangol, de kimondottan a táncfolklorisztikából indít és olykor elismerő vagy vitatkozó tónusban, de vissza-vissza is tér hozzá, összegzésképpen nem a két diszciplína ellenérdekelt rokonságára, hanem lehetséges családias kapcsolatrendjére, módszertani kölcsönhatásaira, „áthallásos” tudások mélyebb értelmű impresszióira hagyatkozva reméli és serkenti is ezt a lehetséges kölcsönösséget (már ezért sem véletlen a fennebb idézett mottó: a harag „ápolása” helyett a tudománynak a mítoszokat is, az önismeret érdekében pedig a nemzeti igazságot is fel kell ismernie, hogy azután ezek harmóniájában lehessen dolgoznia…). A harmadik fejezet a paraszti kultúrák adott, örökölt, változó és kutatások között is eltérően érzékelt felfogástörténeti elbeszélése következik, vagyis a 20. század során elterjedt, ismertté vált tapasztalati, feltárási és hagyománykövetési utak tudományos rendszertörténete, a magyar kutatások nemzetközi interpretációs horizontjának elhelyezése, terminológiai és „művelődéspolitikai” kapcsolatrendje, a táncnyelvek és stílusok között a társastánc, a polgári társasági táncdivatok, s ezek helyi „lecsurgásai”, melyek már a „népi műveltség” következő fejezetéig (75-93. old.) vezetnek történeti és tanulási-iskolázási-mintakövetési rendszerekben nyomon követve az elterjedés, a formakincs, a kísérőjelenségek, a táncdivatok, a „város majmolása” ürügyén megfogalmazott ellenkezések és a behódoló szociokulturális válaszok köröstárkányi esetei alapján. Erre következik a történeti Bihar északi és déli tánctudományi tipológiájának elhatárolása (95-104. old.), majd a helyi tradicionális kultúra és tánckultúra időrendi változásfolyamata (105-127. old.) a hatodik fejezet kiemelkedő érdekességű témakörével, „a tánc politikuma”, a nemzeti identitást őrizni hivatott tánc értelmezési újdonságként behozatalával, amelyben már a közösségi és települési-kulturális-környezeti hatások együttesében is kimutatja a „hagyományőrző szerepkör mögött megjelenő etnikai szempont” érvényesülését. A nemzeti identitáshoz kapcsolódó és „etnikai sziget” jelleg egyfajta sajátos helyi tánctípus, köröstárkányi ugrós szerepére vonatkozó megfigyelésre is érvényes, mely „a falu egyik legfontosabb etnikai ’védjegyének’, magyarsága szimbólumának számít. /…/ Az ugrós szerepe a köröstárkányi hagyományőrző mechanizmusban nem tekinthető pusztán egy szokáselem rekonstrukciójának, ugyanis a tánc nem ’visszatanítás’ útján tesz szert népszerűségre a közösségben. A köröstárkányi ugróst az 50-es évek végén a településre érkező tanítónő módszeresen kezdi el oktatni az iskolás korú gyermekeknek, vagyis lényegében a hagyományos táncélet felszámolódását követően azonnal. A köröstárkányi ugrós tehát hagyományos táncból szinte azonnal hagyományőrző tánccá válik. A fiatalokból álló tánccsoport a romániai országos fesztiválokon, bemutatókon való részvétellel évtizedek alatt teremti meg a köröstárkányi ugrós hírnevét és ezzel párhuzamosan, szinte észrevétlenül tölti fel azt etnikai tartalommal. A köröstárkányi ugrós ezen idő alatt a performatív etnikai identitás eszközévé válik, amely a táncos produkció mellett a hagyományos köröstárkányi viselet bemutatására is alkalmat ad, ezzel erősítve fel az identikus jegyeket. A táncprodukciók, magának a tánccsoportnak a létezése lehetőséget ad az etnikus identitástudat erősítésére, ekképpen komoly szocializációs szerepet tölt be a közösségben. A köröstárkányi ugrós (a viselettel együtt) mára az etnikai identitásperformasz legjelentősebb eszköze, a köröstárkányi magyar nemzeti identitás szimbóluma, amely a romániai környezetben a magyar etnikai identitás képzésének, kialakításának, reprezentálásának és fenntartásának egyik legfontosabb lehetősége” (126. old.). Rontja még mindezt, hogy a kilencvenes évektől a tárkányiaknak szembesülniük kellett a hagyományőrzést kívülről megtámasztó elvárásokkal, a hagyománytartás falusi turizmust segítő „rendszerkövetelményeivel” – vagyis „a köröstárkányi ugrós nem csak az identitás performansza, hanem a falusi turizmus attrakciója is” – ettől fogva, ami egyben oka is „a társastáncok késői jelentkezésének a faluban, illetőleg annak, hogy a közösség életében – helyesebben a visszaemlékezésekben – nem hagytak mély nyomokat ezek a táncok”, bár a helyiek „elégedettsége” megvolt, és éppen emiatt nem maradtak nyitottak más társastáncok felé. „A társastáncok népszerűtlenségének, rövid ideig tartó ’divat’ jellegének számos, a paraszti polgárosulás folyamatának lassú jelentkezésével összefüggő oka lehet, de a jelenség mögött megbújik a Fekete-Körös völgyi magyar települések földrajzi okokkal is magyarázható kulturális elzártsága, amit az is igazol, hogy a II. világháború idején a férfi lakosság mobilitása eredményezi az új táncok megjelenését. Végezetül nem tekinthetünk el a település szórvány-jellegétől sem, amely helyzet a hagyományos tánckincset a nemzeti identitás reprezentálásának eszközévé tette, ez pedig védelmet biztosított számára az új táncdivatokkal szemben” (127. old.).
Erős lehet a túlzás, mely szerint efféle táncetnológiai elemzést eddig még nemigen kutattak és értelmeztek ezen a módon – de Kavecsánszki ráadásképpen még a kötet utolsó blokkjába (129-147. old.) beépít egy izgalmas kontraszt-elemet: a hajdani Hosszúpályihoz tartozó uradalmi terület polgári fürdőéletének emlékanyagát, melyben a zenészek, a táncmódok, a divatkellékek, a polgári világ attribútumainak és kellékeinek társadalomtörténeti emlékanyagát idézi fel, majd ezt a Keszeg Vilmos kimunkálta Homo narrans és A történetmondás antropológiája műveivel igazolja érdemben. A helyszínek, sőt a terek színterekké, a nem-helyek helyekké változásának elbeszéléseiben ugyanúgy visszatér a társadalomtörténeti szempont, ahogyan azt a Szerző a mű egészén át kitartóan vezeti. A mostanság megjelenő kollektív emlékezeti, helyszellemekre vonatkozó, a „tér mint hely” és a „színtér mint folyamat része” kérdések úgy váltak az utóbbi tíz-húsz esztendőben társadalomtörténeti elemzések módszertani alapjaivá és szemléleti örökségeivé, hogy ezeket ma már nemlétezőnek tekinteni csakis a hagyománykövetés egy „turisztikai” válfaja teszi, hisz a turizmus-potenciálban rejlő befektetési érdekek csak ritkán látják meg a változás valóságában rejlő tartalmakat és empirikus valóság-részleteket. Kavecsánszki tehát okkal kérdez rá erre a belátásra és kutatási perspektívára, ahogyan munkája záró fejezetében a társastáncok és a hagyományos táncműveltség alapkérdéseinek tánctudományi és/vagy antropológiai elbeszélésmódjaira (149-154. old.). Elmélyült összefoglaló fejezete és kimunkált módszertani részkérdései mellett a táncantropológia esélyét (immár egész művével igazolva) nem a tánctudomány és néptánckutatás konvencionális érvkészletének használatában, hanem a két tudásterület vitatkozó természetű jelenlétével együttesen is a táncantropológia átölelő megoldásaival véli kimunkálhatónak. „A társastánc nagyon is rendelkezik tartalommal és szimbolikus jelentéssel, amellyel a paraszti közösség vagy annak bizonyos csoportjai és egyénei vagy azonosulni kívánnak vagy pedig elhatárolódni akarnak tőle. Messzelátó-Sóstó dohánymunkásai, cselédei, az uradalom területén elszórva élő tanyaközpontok lakosai, kiszakadva saját hagyományos közegükből és tradicionális kultúrájukból vágytak arra, hogy részesei legyenek egy koherens hagyományokkal rendelkező közösségnek és ennek kulturális mintáját Konyári-Sóstófürdő polgári közönségében találták meg. Ezzel szemben Köröstárkány közössége maga is rendelkezett komplex, tradicionális, és még kellőképpen erős kulturális rendszerrel, amely a társastáncokra olyan divatjelenségként tekintett, amely ugyan talán vonzó, szórakoztató és izgalmas, de veszélyt jelent a közösség etnikai identitására. A társastáncok a köröstárkányi közösség kultúrájában nem találták meg azt a funkcionális rést, amelyet betölthettek volna. Bárhogy reagált is egy közösség, a társastáncoknak igenis volt tartalmuk és jelentésük a puszta formájukon és szórakozó funkciójukon kívül is. Ennek feltárásában segédkezhet a táncantropológia, biztos bázisként támaszkodva a magyar táncfolklorisztika évszázados hagyományaira” – szól a társadalmi közösség és a tánc mint közösségi identitásformáló komplex viszonyáról, megérthetőségéről és rejtélyeiről (154. old.).
A. Gergely András
1 Tánc és közösség. A társastáncok és a paraszti tánckultúra kapcsolatának elmélete bihari kutatások alapján. Studia Folkloristica et Ethnographica 59. Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék (Sorozatszerkesztő: Bartha Elek). Debreceni Egyetemi Kiadó Debrecen University Press, 2015., 192 oldal