Egy centenáriumi évben az sem sok talán, ha minden tizedik megjelent könyv, főként ha szakmunka és történeti, éppen Trianonról szól. Most már sok ilyen van tehát, ismerethiányra panaszkodni sem indokolt – sőt válogatni sem egyszerű vagy érdektelen feladat. Ennek a tematikai sűrűsödésnek vannak sűrűn ellenzői, kritikusai is, vannak élvezői vagy felhasználói ugyancsak, de az már most kétségtelen, hogy az érdeklődés, a respektus, a motiváció, sőt az államiasult támogatás és nemzeti emlékezet-építés emelvényei is készen állnak a végtelen koronázásra, keserédes ünneplésre vagy ökölrázásra, s közöttük garmadában elfér bizony a szakavatott kutatók által megírt/újraírt/átértelmezett Trianon (jelentsen bármit is a maga sokrétűségében). Az évfordulós tisztelgés sok ok miatt, sok aspektus ürügyén, de nem vitathatóan kijár. Kijár viszont azoknak is, akik szakmai, kutatói, oktatói jelenük és múltjuk egy megnevezhető java részét éppen a már jóelőre is várható tematika kezelésének, feldolgozásának szolgálatába állították. Az alkalmi avatások, ünneplési kezdeményezések, szoborállítások vagy más ceremóniák láthatóan a pártolók és vitatók számára egyaránt vitatott témakört adtak, rendre és sokan ki is használták ezt. Egy másfajta rendre, a rendező szándék, a tisztánlátás céloksága értelmében felkészülő, egész kutatócsoportot és támogatást (és besegítő diákokat és kollegiális invenciót is) egybeterelő Ablonczy Balázs az MTA történettudósai körében centenáriumi munkacsoportot alakított ki a munka folytatására és kiteljesítésére. S nem véletlenül talán, de éppen a 2010-ben megjelent Trianon legendák kötete révén meggyőződhetett arról,1 mennyi feszültség, félreértés, „jobbantudás”, ismerethiány, leckefelmondás, ideologikus tévképzet vagy nekivadult indulat is lakozik olykor egyesekben, akiknek ismeretfosztottsága vagy félretájékozottsága éppenséggel nemigen tud kiderülni, mert hiányoznak a források, véletlenszerűek a belátások, egyedi habitusra bízottak az értelmezések, ezek helyett pedig a felszínes áttekintések, sérelmes mutatványok, satírozott térképek veszik át a történészek szerepét. Ezért azután a jócskán piaci sikernek is mondható kötetéből újabb kiadásra futotta újrahangolt előszóval, valamint a hiányérzet fokozására is sor került, mire alapozva a Jaffa Kiadó Modern magyar történelem sorozatában egy tematikus vállalásra, a korszak jellemző háttereinek földolgozására, Trianon jelenségének, üdv- és szégyentörténetének megalapozására indította el forrásértékű szuverén programját. A forrás és a szuverén itt egymásra tükrözötten gyanúsan hat, ám mégsem az. Sőt. Ablonczy a történészek jeles kutatásaihoz kapcsolódó, azonban tónusában és megokolt hiányérzeteivel az új megfogalmazások igényéhez is alkalmazkodó sorozattervet kezd kivitelezni, melynek legutóbbi kötetei között a turanizmus hevületét feldolgozó Keletre magyar!, vagy a második bécsi döntés nyomán 1940-ben visszahódított Észak-Erdély négy éves kormányzati térhódítási kísérlet kudarcát A visszatért Erdély címen veszi sorba. A sorozat kötetei jószerével az eddig kínos szemérmességgel kezelt (vagy ármányosan ki nem vallott) uralompolitikai célok rejtekező problématörténetét követik, újabb részkutatásokkal kiegészítve elemzik, amivel is egyértelműen jelzik, hogy a levéltári vagy helyi kutatásra épülő újféle történeti közelítés megannyi ismeretlen árnyalatot képes elárulni a „kis magyar világok” lehetséges és eseményhű követése révén, nem mellesleg Trianon ismeretlenségének alternatív meglátásaival együttesen.
Kiemelendő itt az eseményhű jelző. A szaktörténetírás megannyi újabb munkában is földolgozza a Trianon-kérdést, s teszi már hovatovább évtizede is. A fölhalmozódó tudásmennyiség, a létrehozott archívumi és adattári anyag valóban korszakos kutatási területet kínál a szakmabelieknek, s ettől Ablonczy sem vonakodik elvonulni. Szakmai és hatáskülönbségi horizonton is egészen biztosan megkülönböztethető az „adatközlő”, az „ismertető”, az „értelmező” történettudomány, miközben a maga akadémikus rangját és presztízsét leginkább az „objektív” történetírás arculatával igyekszik megvédeni a maga örök igazmondó szerepét. Ablonczy nem így tesz, nem ehhez alkalmazkodik: megnevez, feltár, körüljár, ismertet. Élvezetes könnyedséggel teszi ezt, s vélhetően-várhatóan-bizonyosan kevesebb tévedéssel. Az „objektív” történetírásra (mely, kérdés, bármikor is létezett-e?) majdnem mindig jött eddig fél vagy három évszázaddal későbbi, amely mindent Hazugságnak és Tudatlanságnak állított be, amit korábban írtak, tudtak, kimondtak. Majd cseréltek, a kutatói-értelmezői mező fél évszázados regnálására megint jött a máskéntbeszélések kora, a megnevező-pontosító-elvitató időszak, s így tovább. Ablonczy ezt elfogadóbban teszi, de nem kíméli a tévedések útvesztőiben kalandorokat. Kiválasztja például a békeszerződés aláírásának helyszínét és időpontját. Az időponttal a korabeli források láttán egykönnyen végez, de a helyszínt érdeklődő kíváncsisággal végigszemlézi: a Kis-Trianon mint helyszín valóban kicsiny, be sem fértek volna százával a résztvevők, bár a korabeli magyar napisajtó ezt nevezte meg, hát így került a történeti munkákba és tankönyvekbe később. Akinek kétsége lehetett, felhasznált egy pompás fotót, mely a „valódi helyszínt” ábrázolja mint folyosót a Kis- és a Nagy-Trianon között. A folyosó nem folyosó, de mondjuk bálterem, azonban a két palota közötti ötszáz métert azért mégsem tudja kitölteni, át egy francia-kerten és jelentős talajszint-különbség dacára. A Kis-Trianonnál zajló megemlékezések, demonstrációk, filmek, fotók és újságcikk-illusztrációk mint valóságok élnek tovább – függetlenül a tényektől (lásd Legendák 81-91. old.). Ablonczyt a tények is kérdésekként érdeklik, és habár szövegében nem egyértelműen elkülöníthető a rigid deskripció, az esemény-centrikus történetmondás és az élvezetes mesélés azon a „szinten”, ahogy az akadémiai tónus azt megkívánja… – összességében mégis jobban járunk. Ezek között ugyan egyik sem több talán vagy kevesebb önmagában, de mindegyik megtalálhatja funkcióját, korát, jelentőségét, értékét. Egy ilyen érték, a közérthető és élvezetes szóval történeti belátásokat közvetítő, elbeszélő kötet Ablonczyé. S mert nem afféle nemzeti legendáriumot dolgoz föl, de egyenként tizenkét fejezetben taglalja a megannyi részkérdés kínálkozó historikumát, egykönnyen ráébredhetett, hogy bőven maradt még értelmezésre igényt formáló kérdés. A Legendák-kötet „a kilencvenöt éve aláírt békeszerződés körülményeit és hatását”… „a XX. századi magyar történelem egyik legtragikusabb és legtraumatikusabb eseményének” eseménytörténeten túli hátterében mélyebb összefüggéseket tár fel és elemez, s már a második kiadás elé írt elő-előszavában is jelzi: mind „a történeti Trianon”, mind „a politikai Trianon” környezeti összefüggésekben van az összeesküvés-elméletekkel, a traumafeldolgozó technikákkal, a tudatlanság és fals interpretációk esélyeivel, a szabadkőműves-narratívával, a társadalmi befogadás megannyi tévkérdésével. A legendák, a „kisebb geszták” és a „tudatlan szakértők” körei a legelrémisztőbb és még drámaibb olvasatokra késztetik a befogadót, s következőleg nem is hagyják nyugodni az akadémiai kutatót, az egyetemi oktatót, a részkérdések részleteivel foglalkozni is hajlamos alkotót. E meggyőző szemle a legendák Trianonja és a sorozat új kötete, az Ismeretlen Trianon között éppen ezért nemcsak folytatódik, hanem harmonikus kontrasztba is kerül: itt a „Kisbirodalmak születnek” fejezet szinte már épít a Legendák-kötet „Kis és Nagy Trianonok” fejezetére, vagy „A függetlenség keresése” fejezet is rímel a békedelegációk határköveteléseinek csehszlovák trianoni érdekjátszmáira. De itt kell még utalni arra is, amit a Legendák-kötet második (változott) kiadásának elő-előszavában jelzett, miszerint „Elgondolkodtató, hogy ennyire változatlan, betokosodott Trianon emlékezete, és az eltelt öt évben egyre nyilvánvalóbb, hogy ez hosszú időn keresztül így is marad. Nem vitatva el a szenvedéstörténetek megalapozottságát, érdemes feltennünk a kérdést: nem lehetséges, hogy Trianon valami másnak a neve? Vagy legalább: másnak is. A magyar történelem és polgárosodás felemás alakulásának, egyéni és kollektív szenvedések szummumájának vagy ezek érzetének? Trianon belehelyezkedés egy határozott körvonalakkal rendelkező hagyományba…” (11-12. old.).
Az Ismeretlen Trianon már nem ezzel a „magyarázkodó” és önértelmező, részben szakmai vagy önkéntes visszajelzésekre adott válaszként is szolgáló bevezetővel indít.2 Hanem a helyen, a helyszínen, a trianoni világot életszerűen körülvevő historikumról, a Trianon-témakörben diplomácia- és politikatörténetet összefoglaló Romsics Ignác (2005) kötet által sem preferált belső világról szól, így annak ideje elérkeztéről, hogy a centenárium alkalmával szembesüljünk végre vele: „a magyar társadalom miként élte meg a háborús összeomlás, a forradalmak, az ellenforradalom és Trianon időszakát, és hogy milyen összefüggés van a politika, a párizsi békekonferencia, a nagy- és kishatalmi tervek, illetve a magyar társadalom mindennapi tapasztalatai között. Ideje úgy beszélnünk erőszakról, menekülésről, járványokról, szénhiányról, hogy lássuk mögötte a nagypolitikai hátteret és a regionális összefüggéseket…” (10-11. old.). S e körülményekről a nagydiplomácia híreivel kevésbé vitézkedik, a dilemmák és döntéshelyzetek kényszereiről viszont több mikrohistóriai részletet elárulva kíván szólni, mégpedig igen alapos történeti háttér-irodalom és forráskutatás nyomán. Ezt a Trianon 100 Kutatócsoport sok kutatásán és partnerség-alapú együttműködések révén teszi meg, ugyanakkor szándékos nem csak „akadémiai vitaanyagok” kreálását tekinti céljának, hanem társtudományok bevonásával, kutatói hálózat és adatbázisok teljesítményei alapján a „lehetséges” történetírás egy újféle útját egyengeti eközben.
Az Ismeretlenséget is feltételező kötetet nem véletlenül vezettem be a Legendák-kötettel. Azon felül, hogy a Teleki Pálról nagyívű monográfiát publikáló és sikeres köteteket maga mögött tudó szerző érdeklődési-tematikai irányultsága, alapossága és beszélőkéje is nyilvánvaló összhangot teremt a két kötet között, még mélyebb összefüggést mutat ama törekvése, hogy a Nagytörténelem mögötti Kis Történelem momentumait is úgy tegye belátható, s ekként fontos tüneményekké, ahogyan azok nem csupán a szakavatott akadémiai miliőben elfogadhatók, hanem úgy is, ahogyan a történeti közgondolkodás, közpolitika, ideologikusan hangolt publicisztika vagy a közkeletű tévedések sora-rendje azt elvárná. Érdemes egy példájára utalni, mely az emlékezettörténet íratlan forrásai között megnevezi egy képzet valóságát: A hajózható patakok legendája mint eset jól leírja a tény- és helyismeret épelméjűségének különbségét a tájékozatlanság és képzetszülte „valóságleírás” változataiban. Kitartóan éltette magát a nemegyszer szakmai érvekkel is „megtámogatott” állítás, hogy a trianoni határkijelölés idején érvként szolgált volna a „hömpölygő” Ipoly és a csendesen csordogáló Ronyva hajózhatóságának kérdésköre, miközben ezek valójában mindig is barátságos patakok voltak, de a „határvédelmi” ürügyű hajózhatóság témaköre mögött valamiért szó nem eshetett a csehszlovák érdekekről, a két országrész elválasztásának rejtett céljáról és a kárpátaljai vasútvonal csábításáról (lásd Legendák 91-106. old.). A példa nem konkrétan ugyan, de úgy tér vissza az Ismeretlen kötetben, hogy Ablonczy mindjárt a bevezető fejezet után a „Mi lett volna ha…?” tematikával folytatja (13-37. old.), s ezzel példázza is a „történelmietlenség” vádjának esélyét, a „szakmaiatlanság” vádjának jogosságát – csakhogy közben az „esetleges történelem”, az alternatív, „kontrafaktuális történetírás” csábítását is figyelembe veszi, vagyis vállalja a másképp-elbeszélés tétova érvényességét a hamisan elbeszélés kies magabiztosságával szemben. Úgy tekinti, hogy ez nem lapidáris spekuláció, ehelyett a „vágyvezérelt gondolkodás” politikai meghatározottságával ellentétes nézőpontját emeli ki akként, amiben a pontszerű folyamatábrákkal szembeni intimebb értelmezés dominál, mely politikusok, döntéshozók, vezető vagy hangadó lelkek oksági cselekvésének társadalmi és/vagy gazdasági okait is megfontolás tárgyává teszi/teteti, s ennek nem csupán emlékezetpolitikai vagy identitás-viták lesznek rendszeres következményei, hanem a mérlegelő belátás esélye is. Ezt követi, s ezt illusztrálja az Ismeretlen-kötet példa-fejezeteivel, mégpedig főbb időrendet tartva: a háborús győzelem utáni békevágy nyomán, az annexió nélküli béke a nemzetiségek fölötti térben, a szabadságjogok kérdésével, a Monarchia közjogi státuszának változásával, a birodalom fennmaradásának érdekelt társadalmi csoportok nyomásgyakorló szerepével, a politikai elit és a közbizalom viszonyának elemző áttekintésével, a faj- vagy etnospecifikus elméletek éledésével, s még egy sor alapkérdés taglalásával. Trianon ekként szemlélve mindig, vagyis azóta is emlékezetpolitikai eszköz, fegyver, vád, vágykép, idea, ürügy és hasonlók tárgya volt, aminek éppen társadalomtörténeti aspektusú „leképezése”, faggatása, megnevezése komoly adóssága még a szaktörténetírásnak is, de még inkább a közgondolkodásnak, történeti publicisztikának, emlékezetpolitikai céloknak és rendszereknek (lásd 13-37. old., valamint a Mi marad egy birodalomból? című zárófejezetet, 223-238. old.).
A trianoni trauma kérdése kétségtelen hatással van nemcsak a sajtónyelvre, mindennapi fecsegésekre, családi vagy ismeretségi „magántörténelemre”, hanem a „rossz metaforájaként” arra is, hogy a mitikus magyarázatok mellett és helyett (legkivált a rendszerváltás utáni nemzetpolitikai célrendszerben) a valós tartalmakat tegyük vagy tehessük megfontolások tárgyává. Ezzel még a „nemzeti önismeret” céljait is jobban szolgálhatná bármely hatalom és bármely identitás-közérzet is, ha fölmerülhetne efféle igény. Ezért sem véletlen hát, hogy Ablonczy él a Trianon-kutatás – közvélemény által erősen kondicionált – alapvetéseinek megidézésével is, ám a százéves Trianon-irodalmat jól ismerő történész saját ismeretei és tapasztalatai éppoly fontosnak minősülnek leírásai nyomán. Korábbi tanulmányai, monográfiája is tartalmazzák a tapasztalatot, hogy még a szakmai könyvek sem közvetlenül a békeszerződés történetéről szólnak, hanem a történetírók, a közvélemény és a politika által teremtett és ápolt legendákat tükrözik, koncepcionált célokat, melyekből nemegyszer éppen az hiányzik, hogy „önismeret-vizsgálatra” sarkalljon mindenkit a trianoni békeszerződés történetének új megvilágításba helyezésével. Lehet úgy is fogalmazni: a helyi történéseket, „kis eseményeket” a nagypolitikai háttér előtt, annak nagytérségi összefüggéseivel a háttérben vizsgálja, kezdve a budapesti, gyulafehérvári, debreceni közgyűjteményi iratok, akadémiai és nemzeti levéltári források, államigazgatási vagy szakpolitikai dokumentációk aprólékos szemlézésével, jobbára fotókkal-táblázatokkal és terjedelmes lábjegyzet-készlettel illusztrálva. A Kérészállamok fejezet (145-162. old.) megszállással és az Impériumváltások fejezet (163-181. old.) a közigazgatás átszervezésével kapcsolatosan, majd a menekültkérdéssel fémjelzett 10. fejezet is (183-204. old.) részben alkalom, hogy az erőszak nyomorúságát (97-126. old.) konkrét emberi léptékkel kapcsolja A függetlenség keresése (83-96. old.) békeszerződés-előkészítési állapotrajzához, a felelősségek kérdéséhez, a politikai célok és flegmák ügymenetéhez, a nagypolitikusok személyiségrajzához is. De mindezek mellett az olvasót időben és térben közelebbről érintő párhuzamok kérdéséhez ugyancsak van figyelme az elszakított területek mintegy egymillió áttelepülőjének utalására, s nem utolsósorban a balkáni háború menekültjeinek párhuzamos historikumára is (ld. 202-203. old.). E konkrét fejezetekben is ott honol a „felülnézeti” Trianon-kép és „nemzethalál-vízió” elbeszélésének közömbös hamissága – szembeállítva a mindezt elviselő-elszenvedő népek közérzetével. A közérzület hangját már a bevezető mikrotörténeti fejezet, a Kuncz Ödön kényszernyugalmazott professzor személyes sétáinak, a századelős Kolozsvár kedvenc Feleki-tetőre induló kirándulásainak emlékirata is megidézi, majd részletekben bomlik ki az antant győzelmével kapcsolatos félelmek, a román uralom rettegése és a menekültközösséget, a székelységbe vetett maradék hitet, a román megszállás időszakát megidéző blokk, utóbb a már rejtekezve induló politikai üldöztetés folyamata mögötti motivációk, személyek, piacok, létformák, közállapotok rajzát is adva (202-222. old.), mégpedig vállalható konklúzióval befejezve: „Az összeomlás korának jelentősége a folyamatosság megszakításában, a hátrányok felerősödésében, az értékstruktúrák felbomlásában van. Ezt a korszakban is részben így élték meg – ez adta az összeomlás érzetét, nem pedig a mangán- vagy lignitbányák hiánya volt az oka. A legfőbb veszteség az ember volt: egy tízmilliós nyelvi közösség – a magyar – feldarabolása legalább négy nagy részre, minden harmadik magyar határon túlra kerülése. Ez volt Trianon tragédiája, nem a nyersanyagok elvesztése. Sót, szenet, fát, rezet, vasat lehet venni; embert nem” (222. old.).
A Trianon-szindróma, a képzetek, adatok, identitások, lelki és gazdasági összeomlások historikuma Ablonczy kötetében számos helyen kiegészül a korszak képi, gondolati, irodalmi lenyomatainak meg-megidézésével. Allegorikus figurák, költői lelkek, pusztuló egzisztenciák, magányos bölcsek, csalódott vagy menekült entitások lakják be némelyik fejezetet, Szilágyi István vagy Márai Sándor megidézésével (jószerivel „keretet” adva a kötet „ismerős ismeretlenre” hangolt egészének), de a címben jelzett korszakkal kerülnek be a kártalanítási eljárások fejezetébe a műkincsek, az elcsatolt „határmenti” városok értékei, a templomok, a hagyatéki és javadalmazási jogok, a csempészeti árucikkek, az új határok megszabta mozgáskorlátozások, a rokonságok, a birtokperek, az állampolgári szabadságjogok, az egyházi körzetek és híveik, domíniumaik, a létfeltételek szavazástól vagy „optálástól” függése, a kényszerített kitelepítés és a mesterkélt áttelepítés, majd mindezek személyes, családi, hétköznapi, emlékezeti térbe kerülése és további erjedése (223-238. old.).
S hogy végül fog-e majd „a magyar beszéd igazságra jutni” Trianon kapcsán, Ablonczy által vállaltan egyáltalán nem eldöntött:
„Trianon természetesen nem mindenütt és nem egyformán érintett mindenkit: nem mindenkinek jutott egyenlően a megrázkódtatásokból, és nem mindenki vont le ugyanolyan következtetéseket a történtekből. De talán az itt leírtak lehetséges magyarázatai annak, ami 1918 és 1921 között lezajlott.
Így is történt”. (238. old.)
A „mi lett volna ha…” ahistorikus kérdésfelvetése (a „kontrafaktuális történetírás” mint lehetséges és alternatív esély a megértésre) igéző bevezetésként hangzik fel, a záró mondat „így is történt” kicsengése pedig nem kizár, hanem serkent új megismerési és megértési utakat. De az így is megértését már nem lehet elspórolni. Bárki kiegészítéssel és fölérendelt tudással közelítő immár csakis az így is elfogadásával formálhatja saját történetírását. Mi is.
A. Gergely András
1 Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010., 158 oldal
2 Ismeretlen Trianon. Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918–1921. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020., 271 oldal