Wilhelm Gábor: Antropológiai tárgyelmélet. Tabula Könyvek 13. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2016., 293 oldal, ISBN 978-615-5682-03-2
Kultúrakutató sokféle van. Olykor talán egymással sem szükségképpen találkoznak – a filmtörténész még nem okvetlenül falfirka-kutató, az olvasáskutató nem bizonyosan lát rá a cigány szakrális egyházi kórusműfajra, a kisebbségi irodalom értője még nem bizonyosan gasztro-blogger is. Aki például a zenét kutatja, még bőven foglalkozhat a cigányzene, az elektronikus beat, a gregorián, a 20. századi klasszikusok, a country, a free-jazz megannyi árnyalatával, s ettől még a kultúrát a maga elsődleges közegével és közegében vizsgál(hat)ja.
A kultúrakutatók között is elválik, csoportokra oszlik a műnemi vagy műfaji köröket elemzők sokféle érdeklődése (irodalmi esszé, vers, regényelmélet, prózaesztétika, drámakritika, szimbolizáció, táncműfajok, testképek, stb.), a kulturális antropológusok is csapatokra tagolódnak a vallás, a város, a politika, a gazdaság, az orvoslás, a pedagógiai pszichológia vagy a sport kutatóinak ágazataival, ezeken túl is azokra, akik távoli kultúrákban kutatják kijelölt témáikat, vagy éppen testközelből.
A köztesség terén is köztes, tehát nehézkesen definiálható helyzetben van a muzeológus. A kiállítások kurátora, a muzeológia történeti ágával foglalkozó, a műtárgyfotós, az adattári munkás vagy a közönségkapcsolatokat szervező egyaránt lehet éppoly muzeológus, mint a történész, a keleti hangszergyűjtemény felelőse vagy a fotótáros. S még mellettük, közöttük, s néha jelképesen „fölöttük” álló starthelyzetben találja magát, aki az eszközök, a médiumok vagy a tárgykollekciók rendszerével, elméletével foglalatoskodik. Az empirikus kutatásokra épülő néprajztudomány, a hosszú távú terepgyakorlatra fókuszáló kulturális antropológia köreiben viszont csekély a presztízse a muzeológusoknak („az nem antropológia” alapon), és még szűkebb lehet a tárgyelméletek körében vizsgálódóé. E tudástereken egyaránt járatos szakember viszont nagyon kevés van (vagy önkép szerint nagyon is sok, de közmegállapodással mégis csupán alig-alig…). E roppant sokféleségnek kell megfelelnie, s még ezeken túli sokféleségek sokarcúságát kell átlátnia annak, aki antropológiai tárgyelmélettel foglalkozik. Sőt, mindehhez meglehetősen sokféle tudásterületet kell figyelemmel kísérnie, hogy egyáltalán elméletalkotásba, rendszerezésbe fogjon. Az alább figyelemre érdemesített kötet szakirodalmi hivatkozásait átlapozva, (sok tucat forrásmegjelölés, harminc oldalnyi bibliográfia!!) tételeit sorra véve úgy fest, magyar szakmunka mintegy nincs is – a kevés kivétel is történetfilozófiai, szobrászati kiállítási, nyelvészeti, metafizikai, kommunikáció-elméleti, vagy szociológiai rokon-tudományból való, de alig féltucat. Egész szakmai világok vannak tehát, melyek leíró értelmezéséhez a tájékozódó színtér főképpen a kortárs vagy a történeti tárgyelmélti és tájékozódástudományi, kis hányadában abszolúte friss tudás, ennek közérthető tolmácsolására volt szüksége Wilhelm Gábornak is, aki a Néprajzi Múzeum kiadásában megjelenő Tabula Könyvek 13. kötetét az Antropológiai tárgyelmélet megírására szánta. Kivételes kivételek köréből, kiváltságos tudások kiváltságosainak kedvére készült talán mindez, vagy köznapi muzeológiai használatra – ez nehezen eldönthető. De nem is kell eldönteni, mert olyan kézikönyv, amilyen mondjuk a tipográfiai tanácsadó vagy egy gombagyűjteményi, grafikatörténeti vagy afrikai dobgyűjteményi szakmunka – százak és ezrek elméleteihez, muzeológiai ismereteihez, kiállításaihoz, gyűjteményszervező buzgalmához vagy érdeklődéséhez szükséges szakmunka. Azt hiszem, elkelhet a túlzás itt: az első és egyetlen ebben a tárgykörben, ezen a tudományterületen, ebben a korszakban. Talán nem véletlen, hogy a Szerző doktori értekezését tartja kezében az Olvasó, ennek minden rejtelmével és súlyával együtt…
Elmélet! Teóriák mentén, közelítések révén, rendszerszerű taglalásban, a korábban nem volt nagy egységet a szaktudomány horizontján elhelyező vállalás. Nem szimplán módszertani zsebkönyv, nem tankönyv, nem is terepkutatási napló – mégis jó erre is, meg amarra is. A szerzői vállalás nem kevesebb, mint a teoretikus értelmezésben, a szakkérdések horizontján lefektetni olyan alapokat, melyek a szakterület későbbi, továbbá a szakmai társak kutatásközi tapasztalatával gyarapodó időszakban ilyesféle építmény tovább-konstruálására lehetnek alkalmas támaszok és szempontok. Wilhelm a szaktudomány területén szigorú ember, módszertani magabiztossága és szakirodalom-ismereti háttere erre a kettőre építve valóban valamiféle önépítő szaktudományi alapvetésre alkalmasságot árul el. Indít onnan, hogy az antropológia szakterületének korai kutatásainál az érdeklődő jelenlét, a hitelesség és a „bizonyság” leginkább a tárgyakkal igazolható mivolta dominált, erre épülhetett a dolgok, fogalmak, társadalmi egységek, létmódok, kapcsolatok megannyi bűvös és sokrétű elméleti leíró rendszere. A mai kérdésfeltevések (és az utóbbi kb. húsz esztendő szaktudományi irányultsága) annyiban cizellálták ezt a nekiszánakozást, hogy értelmezéstudományi (episztemológiai, ontológiai, szemantikai) terekben elkezdődött a tárgyak funkcionális leírásán túli, használati, szimbolikus, rendszerszemléleti, kommunikációs és részben esztétikai partvonalakon megjelenő mivoltának kérdésfeltevése: meddig és honnan kezdve tárgy egy tárgy? Ki számára eszköz vagy jelkép, kinek meg struktúra, funkcionális elem, egy rendszer tükröződése, egy reflexióra érdemesített tünemény? S hogyan lehet ezt módszeresen, „univerzálisan”, s egyúttal használati vagy értelmezési gyakorlatok, normák és értékrendek alapján megnevezni, leírni, elemezni, közlésformákban felismerni, az anyagi kultúra és a technológia részeként felfogni, változások tükreként megőrizni, valamikhez hasonlítani és valamiktől eltérőnek látni, s ha lehet, mi mindentől függ ez a lehetőség? Viszont: kutatások tömege ide, vizsgálódások és gyűjtemények amoda, a hétköznapi használatra kialakított tárgyak tömege több nagyságrenddel nőtt a korai antropológiai tárgyegyüttesek, gyűjtemények készletéhez és feltártságához viszonyítva. A hétköznapi mitől hétköznapi? A tárgy miképpen és milyen fogalmak esetében válik tárgyiasulttá, vannak-e és hol határok is közöttük, a tárgyfogalomhoz eleve tartozik-e a használat módja, a készítésbe beleértendő-e az ipari mennyiség, a fogyasztói formatervezés, a cselekvési rendszerek, a kommunikációs folyamatok teljes tartománya is?
A kötet a „bemutatás menetét” a tárgyakhoz vezető utak körvonalazásától indít, a tárgyféleségekkel folytatja, a tárgyhasználat és a tárgykategorizálás révén a tárgyrészek, tárgyrendszerek összefüggéseit tekinti át, mindezeket egy általánosabb érvényű kulturális modellbe tagolva tárja föl. Ezért is a kötet megannyi kérdéskörét itt sorra venni nem lehetséges, a hétköznapi megnevezésektől a tudományrendszertani helyig egy sor köztes állapot jellemzi a tárgyakat is, a szempontokat is, a kutatókat és kutatói köröket, korokat még inkább… „Szélesebb horizont nyílhat meg a kutatások és a gondolkodás előtt egyaránt, ha hajlandók vagyunk megismerni és felhasználni, beilleszteni és módosítani, avagy megcáfolni, bírálni például kommunikációtudomány, kognitív tudomány, pszichológia, fenomenológia, filozófia, nyelvtudomány, szemiotika, illetve számos alkalmazott tudomány ilyen irányú eredményeit is” (11. old.). A jelzett területek közötti szintézis kísérlete is mintegy vállalása a munkának, melyben a társadalmi és a kommunikációs nézőpont a hétköznapi tárgyak társadalmi dologként megragadása, „a tárggyal való kapcsolatunknak egyfajta tapasztalati leírása, kutatástörténeti helyzetkép felvázolása, majd a felmerülő szempontok, fogalmak, az előtérbe kerülő és háttérben maradó intuíciók kifejtése, megvitatása…”. Így hát már maga a vizsgálódás, a kereső és kérdező szemléletmód, a reflexió, a tárgyiasulás folyamatára rákérdezés is függvénye annak, milyen társadalomképbe illeszkedőek, mi a céljuk a leíró, klasszifikáló, rendszerben látni akaró közlésnek vagy megnevezésnek. Ezért hát érvényesnek tetszik a szerzői cél: ne legyen komplex tárgyelméletnek tartható, ami vagy csak struktúrát formál, vagy csak keletkezéstörténeti folyamatra kíváncsi, vagy csak nyelvi megoldásban leli meg önkiteljesedését – hanem az interdiszciplináris keretek szükségességét kell fölismerni elméleti álláspontok ismertetése közötti értelmezési mezőben, s itt válik lehetőség szerint elméleti antropológiai (vagy antropológia-elméleti) értelemben is relevánssá, amit elmond. Az antropológiai mellett a filozófiai, kommunikációtudományi, kognitív tudományi, nyelvészeti, pszichológiai, szemiotikai, stb. tudományterületekről származó megállapítások belső összefüggéseit, helyenként kölcsönhatásait is szeme előtt tartja, megidézi, hivatkozza – sőt összefüggésbe állítja a tárgyak társadalmi szerepét és jelenség mivoltát a tárgyak sorsával, anyag-mivoltuk mellett az önálló entitásként létezésük jelentéstartományával, az absztrakciók és adott közösségek számára szuverén jelentéssel bíró hogyanlétük perspektíváival (12-13. old.). A fizikai/materiális dolgok mellett „artefaktum” mivoltuk, komplex, osztályozhatóságukban és szereptulajdonításban fölvett mivoltuk, „lehetséges mediális természetük” is fontossá válik, s ennek hatása a társadalom- és kultúraelméletekre, cselekvés- és értékrendszerekre sokszor jóval meghatározóbb, mint definiálhatóságuk, vagy olykor láthatóságuk és konkrétságuk, ami elmehet a szimbolikus határnarratívákig is (egy szék esetében kevésbé, de mondjuk egy sárkányfogalom „antropológiája” esetében mindenképpen). Végső fokon így is alapkérdés marad a leíró mechanizmusok, megközelítések, konstrukciók köre: amit létrehozunk, azt ezáltal komolyan vesszük, de ez mit takar, mit rejt, mit üzen, egyféle átfedés vagy kulturális mixitás veszi-e körül…? Még az is előfordulhat, hogy egy feltételezett „közmegállapodás”, kiegyezéses fogalomhasználat csupán elrejt, de nem is határol, nem is elméletileg kezelhető, „esetleg nem is erről van szó, hanem ezek a megjelenések csupán egy-egy tárgy módjai?” (15-16. old.).
A könyv egészének, fejezetei áttekinthetően rétegzett rendszerének, s minden szaknyelvi-rendszerezési „útmutató” jellegének dacára is olvasmányosan megírtsága, problematizálóan üde szövegiségének hosszas idézése nem lehet feladatom, ahogyan „kivonatolása” sem, nem is lehetnék képes erre, s épp azért készült ez a könyv, hogy ne görnyedjünk ezzel. Megismerni, megtartani, elgondolkodóan értékelni, megbecsült rangját kétségek nélkül felmutatni viszont akkor is érdemes, ha ezredrészét sem értettük meg. A megértés magában a szövegben lakozik – ugyanakkor a Szerző elemi, követhető szándéka, hogy ne hagyja olvasóját a közlés impressziójába belenyugodni, hanem közös és lehetséges gondolatiságra, vitára, átfogalmazásra, megértésen túli befogadásra is késztesse. Sikerrel teszi ezt, komoly és jó szakkönyv ez…
A. Gergely András