Kultúraközi vándorlás, igazságos befolyás, ember-érték méltósága

Mindannyian tudjuk, hogy van, hogy létezik a probléma, s hogy Mindenkire terhesen hat. Mindannyian ismerjük a körülményeket (valamilyen szinten), de mindenki pontosan tudja, hogy csak igen kevesen veszik magukra gondját, még kevesebben tekintik felelősségük körébe tartozónak, s még ezek közt is csak elenyészően kevesebben akarnak-tudnak tenni a megoldás érdekében…!

Ebből persze nem következik, miről is szólok. A lakhatási szegénységről. A kitettségről, a menedék hiányáról, a kiszolgáltatottság társadalmi problematikájáról, s a (szó szerint) „utcán heverő” feszültségekről, a reménytelenség antropológiájáról és a társadalmi igazságtalanság elleni jogos fölháborodásról. Ezekről mindösszesen, s külön-külön is keveset szólunk, még kevesebbet teszünk, s aki mégis megpróbál (kicsiny családi vagy ismeretségi körben) valamit mégis megtenni, jobbára teherként, kényszerként vállalja, nem is mindig sikeresen, messze nem harmonikusan, s még kevésbé a környezetének elismerésétől kísérve.

Közös gondunk – de némák maradunk. Felelősek lennénk – talán ezért is –, mégsem keressük a méltó megoldást, a lehetséges kiutat, a szóra érdemes problémakezelést. A felelősség jogán, a megszólalás jogán, a szavak mellett a tettek késztetésével dacol ugyanakkor az a kis csoport, amely Budapesten sok-sok éve immár elsősorban ezt veszi magára. A terhet, a mások gondját, a közösség közös bűnét, a figyelem és gondoskodás, felelősség és méltányosság keresztjét, az individuális kiszolgáltatottság ellen a közösségi cselekvés esélyét. Keresztet annyiban is, mert a „megoldáskeresők” csekély csoportját immár társadalmi színtéren is „elfogadták”, terveiket ritkán, de helyenként mégis befogadták, helyi és közösségi (?lakossági?) programmá avatták, követésükre bár alig, de támogatásukra egyre többen tudnak és akarnak vállalkozni.

Egy folyamat ez, melynek jeleire ideje is, szükséges is ráébrednünk. A társadalmi aktivitás ébredésének ideje, a szolidaritás pirkadata, a beleérzés lelkiségének reményt ébresztő korszaka ugyanis. S nem is így kezdődött, nem is vált még mindez „elfogadottá”, még kevésbé a civil aktivitás rangjára emelt cselekvés „normál” útjává. A folyamat átlátásához némi csoporttörténelem is tartozik, s valaki, aki az „esélyteremtő társadalom” együttérző tagjaként egymaga társadalom és esélyteremtő is. Tudja, tanulta, elvégzi. Akarja, tolja, nem sápad. S kezdte mint lelkes értelmiségi fiatal, kulturális antropológiai tanulmányokkal, aluljáró-kutatással, szociálisan motivált érintettséggel, hajléktalan-interjúkkal. Majd folytatta mint egy budapesti interkulturális egyesület, az Artemisszió Alapítvány önkéntese, majd munkatársa, végül saját alapítványát gründolni képes cselekvő aktivista, kutató és tanító, fejlesztő és közösségépítő. Udvarhelyi Éva Tessza a neve ennek a jelenségnek. Mert jelenség, ma már kétségtelenül is nemzetközi jelenség, New Yorkban elvégzett doktori tanulmányokkal, nemzetközi tapasztalatokkal, világhálózati kapcsolatokkal, magyarországi aktivista-kör és intézményessé vált központ kialakításával, hívekkel, követőkkel, partnerként tekintett cselekvő öntudatosakkal. Olykor budapesti kerületeket is megmozgató, lebénító, figyelmeztető aktivista akciókkal, segélyezés intézményesítésével, utcajogász tanácsadással, lakhatási jogokért vállalt demonstrációk sok tucatjával. S főleg Emberekkel, akik ha alávetettek is, öntudatra ébreszthetők, ha elesettek is, cselekvésre képessé változtathatók, belenyugvókkal, akikből küzdeni kész polgárt csalogat elő ez a fajta szolidáris aktivitás, és rokonszenvezőkkel, akik olykor maguk is demonstrálnak, máskor támogatnak, együttéreznek, tennivalókat osztanak meg, akaratokat legalizálnak.

De kezdjük kicsit messzebbről. Még az Artemisszió támogatásával, kulturális antropológus kollégákkal és közösségfejlesztőkkel, a Mobilitás és az Európai Közösség intézményes hátterével indult Udvarhelyi programja, mely egyszerre volt empirikus élményvilág és pragmatikus szaktudomány, de olyan területen, ahol alig másfél intézmény (ugyancsak civil kezdeményezés, nem több) végzett érdemi munkát. Ez pedig annak végiggondolása volt első körben, mi történik azokkal, akik a maguk misszióját a tudás, a tanulás, az érvényesülés nemcsak hazai, de többnyire más kultúrákban lehetséges perspektíváit is a külföldi létre készülésben, más színterű megismerő kutatásban és életvezetési mintázatok elfogadásában lelik meg. Ebből fakadt a Vándorok kultúrák között. Az interkulturális tanulásról külföldre készülő fiataloknak kötet,¹ melyben azt a tapasztalati élményvilágot tárja föl közérthető tudományos igénnyel, mely a külföldiek és magyarok találkozási felületeinek belátásából kínálkozik, s alapja nemcsak családi etnokulturális hagyomány, majd portugál önkéntes munka volt, hanem öt év amerikai jelenlét, kultúraközi interferenciák átlátása, a cselekvő értelmiségi feladattudatra szilárdan megedző stimulációk és aktivitások roppant tömege is. Az élményeken túli ifjonti érdeklődés és befogadókészség (egyfajta „befektetés a jövőbe”, ahogyan a kezdő kutatásait és külföldi tartózkodását támogató alapítványi programcíme jelzi is) elsősorban a másság tanulásával, a mások elfogadását kísérő „én-elfogadtatás” minimálprogramjával indul, s ott (sem) végződik, ahol a másságot az azonosságok között kell elfogadni és elfogadtatni. Udvarhelyi két részben taglalja mindezt: az elsőben az interkulturális tanulás elméleti alapjait foglalja össze (fogalmak, tapasztalati másság, identitás és önkép, kulturális minták és cserefolyamatok, külföldön lét és a mindenkori Másik egyenrangú elfogadása a saját lét értékének elfogadási ellenértékeként is), a második blokk Vándorok története címen tizenegy fiatal ember fölöttébb személyes vallomására, egyedi történetére épül, melyek mintha irodalmi /és szakmai/ összefoglalásai lennének az első rész egyes téziseinek. Ezekből is látszik az önismeret, az attitűdök és viselkedésmódok tanulási rendszere, a mások megértését szolgáló emberi-szellemi-érzelmi munka fontossága, a lassú tanulási-elfogadási-segítési folyamat egyes állomásainak, fázisainak rendszerszerűsége, felfogható és értelmezési mezőbe emelhető sajátossága. Összegző zárszavában sorra is veszi a „lecke” hangsúlyosabb elemeit, az önbizalom és tisztelet, az identitás-tapasztalat, a valóság mint konstrukció értelmezése, a „másikkal” folytatható dialógus központba emelésének technikája, a folyamatos változás és kitartó megkérdőjelezés evidens mivolta, a kudarcok és konfliktusok kreatív kezelésének metodikája – ezek mint az interkulturális képesség, a természetessé váló kompetencia, a sztereotípiák átírásának lehetséges metódusai egyaránt azért lehetségesek, mert a kétségek, félreértések, sértődések és bizonytalanságok együtt is, külön-külön is irányíthatókká tehetők, közös mozgatásukkal pedig nem hadszíntér és erődrendszer keletkezik, hanem be- és elfogadó megoldások hosszú sora. Ezt (az összességében több mint harminc fiatallal készített) interjúkra alapozva afféle „életkezdő” bölcsességgel tálalja a Szerző, ugyanakkor éppoly hitelesen, amilyen őszintén és kreatívan. Igen ígéretes „elsőkötetes” munka ez, akik kézbe vehették, vagy részesei lehettek, bizony sokat köszönhetnek tartalmainak…! S nemcsak mert a szerzői attitűd volt belátó és interaktív, vagy mert nézőpontváltásai a mindenkori másságok köreit is bejárják folytonosan, hanem mert „normális” esetben ez lenne vagy lehetne egy civilizált közeledés alapszintje szinte bármely idegenséghez és ismeretlenséghez…²

A margóra kiemelt címek, idézetek, rövid portrék egyúttal azt is tükrözik: „tanító” vagy példamutató eszközök (vö. „jó gyakorlatok”) mintegy „tankönyvi” funkcióval bírnak, ha érdekesen és színesen vezetik be érdeklődési körünkbe – holott eszünk ágában sem volt alapleckéket venni az interkulturális tanulás ködös szakanyagából. De nem titkolható, hogy a motiváció, a megismerő módszertan folytatásának késztetése tovább is ágazik, ha hagyják. S ez nem afféle „ráhagyás”, hanem a történő és hétköznapi folyamatok puszta „konstatálásával” is elfogadható jelenség. Az „interkulturális sokk” éppoly mindennapos dolog lehet, mint a generációk, kisebbségek, akár szomszédok vagy családtagok közötti. „A kulturális különbözőségek mértéke hatással van arra is, hogyan működünk együtt, s képessé tesz, illetve megakadályoz minket abban, hogy megértsük egymást és hatásosan együtt tudjunk élni, dolgozni. Az úgynevezett interkulturális kompetencia többek között azt jelenti, hogy valaki sikeresen képes boldogulni egy olyan helyzetben, ahol a kulturális különbségek nagyon markánsan vannak jelen. Ha jól belegondolunk, még nagyobb utazásokra, váltásokra sem kell hogy sor kerüljön életünkben ahhoz, hogy szükségét érezzük ennek a kompetenciának. Még saját családunkon belül is különböző kulturális rendszerek, generációk, szakmák és értékek találkoznak, nem is beszélve a tömegközlekedésről, munkahelyünkről, baráti társaságunkról, mindennapi találkozásainkról, a városunkban, országunkban élő különböző eltérő etnikai, kulturális vagy szociális csoportokkal való együttélésünkről. Nem kell tehát külföldre menni ahhoz, hogy interkulturális kompetenciánkat teszteljük, használjuk vagy fejlesszük. Az interkulturális kompetencia – az Artemisszió Alapítvány meghatározása szerint – képesség arra, hogy úgy boldoguljunk egy kulturálisan heterogén környezetben, hogy eközben megvalósítsuk önmagunkat és együttműködjünk másokkal. Ezenkívül képesség arra, hogy sikeresen kommunikáljunk eltérő kulturális háttérrel (tudásokkal, értékekkel, előfeltevésekkel) rendelkező partnerekkel. Az interkulturális kompetencia képesség az önvizsgálatra és a saját kulturális identitásunk vagy identitásaink tudatosítására saját magunkban és másokban, valamint képesség arra is, hogy megértsük az etnocentrizmus, a sztereotípiaképzés, az előítéletek és a diszkrimináció jelenségeit és működési mechanizmusait. Emellett az interkulturális kompetencia képesség arra, hogy megértsük a világban található kulturális sokféleség eredetét és következményeit és hogy a kulturálisan heterogén találkozásokat és interakciókat egyfajta tanulási lehetőségként fogjuk fel. Összefoglalva, az interkulturális kompetencia képesség arra, hogy a kulturális sokféleségből előnyt kovácsoljunk magunk és mások számára, továbbá arra, hogy sikeresen tudjunk részt venni az interkulturális kommunikációs helyzetekben”. A kötet további részeiben is sokféle tónusban, helyszínen, eltérő szempontból kerül szó az idegenségről, a beilleszkedés gondjairól vagy lehetetlenségéről, a megoldások kereséséről és megtalálásáról, a hazatérés milyenségéről, avagy folyamatában az interkulturális tanulás mint abbahagyhatatlan megoldás seregnyi esélyeiről.

Sorra jönnek ezután az idegen-reprezentációkat tükröző kötetek, melyek mindegyikére nem tudok itt kitérni, mert bár a kultúrák közötti bolyongásoknak biztos lenyomatai, de sokfelé kanyarognak: együtt főzni a Magyarországon élő migránsokkal (mit esznek, hogyan készítik el, milyen kulturális értékképződés folyamata megy végbe közöttük, mit adnak mintaként nekünk s vesznek át tőlünk…, stb.), vagy éppen a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület keretében indított programok mentén a „Másként segíteni – de hogyan?” (2008) és a „Szakszerűen segíteni” (2011) projektek segítségével mintegy kézikönyveket készíteni olyan felhasználóknak (rendőröktől óvónőkig vagy civil szervezetektől önkormányzatokig), akik indokoltnak tetsző tétlenséggel, olykor ellenérzéssel is állnak „szemben” a jöttmentek ittlétével – mégpedig anélkül, hogy fogalmuk lenne a menedék-kérők, diplomata-gyerekek, családtagok „kezelésének” bármely metódusáról. Az Udvarhelyi által szerkesztett Hatékonyan segíteni kötet³ például a bevezető esettanulmány révén a megismerés mintegy formai és lényegi elemeit rögzíti szinte „metodikai” korrektséggel, de bevezeti a „sétálóinterjú” fogalmát is, a városban járás és városi másságok fölfedezésének „receptjeivel” szolgálva, „terepmunka” helyszínének tekintve magát a közeget kínáló várost, s becserkészi ide a kulturális antropológia terepkutatási metódusából a „sűrű leírás” fogalmát, a kultúra rétegeit a másság közegében, a mindenkori Másik számára jelentéssel bíró tartalmak felőli belátás indokait, sőt kudarcait is. Interjú készül itt szíriai diplomatával, kolumbiai önkéntessel, magyar gáborcigány családdal, vajdasági migráns értelmiségivel, s más népekkel a Blaha Lujza téren, Ráday utcában, kőbányai bazárban, egyéb sétahelyeken is, ahol a találkozások percenkénti mennyisége mindig is sűrű volt. „Az esettanulmányok alapja mindig egy személyes interjú, amit a képzés résztvevői egy Magyarországon élő migránssal készítenek. Az ún. sétálóinterjú során hasonló beszélgetés zajlik, azonban mindez kiegészül egy közös sétával a migráns számára fontos helyeken, ami betekintést nyújt a migráns és az őt körülvevő társadalmi és fizikai környezet kapcsolatába. A tereplátogatás során a képzés résztvevői előre meghatározott helyszíneket látogatnak, ahol részt vevő megfigyelőként elemzik a migránsok egymással és a helyi társadalom tagjaival folytatott interakcióikat. Végül, a sűrű leírás antropológiai módszere nem szűkül le a migrációval kapcsolatos tapasztalatokra, hanem egy ’kritikus incidens’ elemzésével segít a mélyebb, interkulturális tartalmak felfedésében…” – szól az ismertetőben. A kísérő jelenség mindenütt a másságosság tapasztalata és az adaptációs stratégiák sokasága.

Sőt, épp az Artemisszió révén Udvarhelyi szinte sorozatban ontja a megértés- és tanítás-módszertan leleményes példáit, bevándorlók meséinek válogatásával, a „művészet és szociális cirkusz” esetpéldáival, kompetencia-fejlesztésekkel,⁴ vagy például Az adaptáció művészete – Kézikönyv a bevándorlók beilleszkedését segítő művészeti módszerekről címen,⁵ ami szinte napi „termék” amellett, hogy érdeklődését egyre inkább a társadalmi közélet egy marginális világába száműzött része, a hajléktalanság és kiszolgáltatottság antropológiája fogja keretbe és szerepbe is. Mi több, a tudományos „magasságok” felől a társadalmi világok felé közelítő szociológiai vagy politológiai aspektust egyenesen az ellenkezőjébe váltja át: az „alulról jövő etnográfiát” kezdi kialakítani, megalapozni, tudományosan is kimunkálni. Erről és ennek nevében megalkotott kötete is pontosan jelzi a nézőpontváltás (nemcsak lehetőségét, de) kényszerét, kötelezettségét is Az igazság az utcán hever. Válaszok a magyarországi lakhatási válságra címen.⁶ Ezt a kutatói időszakát saját jellemzése szerint is a harsány találkozás indokolja, mely az értelmiségi-középosztályi szerep és a szociális távolságtartás dichotómiájában érhető tetten: „Tessza első kapcsolata a hajléktalansággal 22 éves korában történt, amikor olvasott egy cikket az egyik budapesti önkormányzattól, amely kijelentette, hogy ’a tisztességes városlakók nevében és érdekében’ célja, hogy megtisztítsa az utcákat a graffitiktől ’az utcai árusoktól és a hajléktalanoktól’. Tessza nem tudott azonosulni a kijelentéssel, és a témát kutatni kezdte, majd csatlakozott egy olyan aktivista csoporthoz, amely a lakhatási kérdések köré szerveződött. Az 1990-es évek elején bekövetkezett rendszerváltozás ellenére a kutatások azt mutatják, hogy Magyarországon a civil társadalom ereje gyengébb és a mindennapi politikai részvétel is alacsonyabb, mint Nyugat-Európában. A magyar polgárok közéletben való részvétele gyakran csak alkalmi adományokra és önkéntességre korlátozódik, a lakosság nagy része nem rendelkezik a formális és informális politikában való részvételhez szükséges készségekkel, nem tudják, hogy hogyan fogalmazhatnák meg igényeiket, nem foglalkoznak érdekeik védelmével és az őket érintő döntések befolyásolásával. Általában véve a döntéseket az emberek feje fölött hozzák, és a helyi szintű erőfeszítések nem elég erősek ahhoz, hogy demokratikus ellenőrzést gyakoroljanak a választott képviselők felett, emellett a többségében a kormány által ellenőrzött média sem tud hatékony felügyelővé válni. Kollektív szinten tehát ez a gyenge demokratikus kultúra olyan politikai vezetéshez vezet, amely egy viszonylag kis létszámú, városi elitre korlátozódik. Tessza a társalapítója A Város Mindenkié csoportnak, amely Magyarországon az egyetlen hajléktalan emberek által vezetett érdekvédelmi csoport. Az aktivisták egy csoportként lépnek fel a szociális lakásokért való küzdelemben. Tessza lakásszerzési mozgalmának felépítését kedvenc sportjának, a vívásnak a legfontosabb elvei szerint kezdte meg, mint például, hogy tartsuk tiszteletben a partnerünket, miközben átvesszük tőle a kezdeményezést, anélkül, hogy ő kárt szenvedne emiatt. Ez vezetett ahhoz, hogy szervezete a közvélemény által széles körben támogatott és a politikusok számára gyakran félelmetes, befolyásos szereplővé váljon. Munkájának következő logikai lépéseként Tessza létrehozta a Közélet Iskoláját, annak érdekében, hogy aktívan megoszthassa tapasztalatait és elősegítse a társadalmi mozgalmi kultúrát Magyarországon, azáltal, hogy a különböző társadalmi csoportokból kirekesztett embereket megkeresi és egyesíti…”⁷

Lehetne ugyan bővebben idézni itt a társadalmi igazságtalanságra rádöbbenés mellett és helyett kialakítandó világnézeti ellenállás szövegszerű deklarációiból, de e szövegszerű megjelenítéseknél talán fontosabbak ma már a tettek, a kitaszított emberek segítése, a civil szektor szervezeteinek következetes állásfoglalása, a kiállás az eredendő jogtalanságok helyett az eredendő igazságosság elveiért, s mert ez nem kiscsoportos feladat, ráadásként azért is, hogy a lehetséges segítségnyújtás emberi és forráshiányosan is életmentő gesztusai hatékonyan összekapcsolódjanak egy lehetséges erőbe és társadalmi mozgalmat szervezzenek maguk körül. Ráadásul azokért /és ami sokszor fontosabb: nem azok nélkül!/, akiket a jogszerűtlen döntések és az emberi közöny vagy elidegenedés a legsúlyosabban érint. S ennyiben már nem is a kutató, a tudományosan new yorki doktorátussal fölfegyverkezett kulturális antropológus a megszólaló szereplő itt, hanem a vállalás, a feladat, a misszió, a felelős cselekvések kötelezettsége.

S mert ez az igazság is közvetlenül az utcán hever, belebotlunk és mindennaposan gondot okoz mindenkinek (nemcsak a botlóknak vagy megtorlóknak, szociális munkásoknak vagy rendőröknek, punkoknak vagy jótevő segítőknek, hanem mindazoknak, akik felelősen kívánnak „lehajolni” a problémákért…!), még csak nem is harsányan publicisztikus a kötetcím tónusa. Mert nemcsak a probléma, hanem a megoldás is sokszor az utcán hever, mégpedig a belátás és megértés alakjában, meg a cselekvő jelenlét eszközei között, avagy ezek hiánya okán. Mert hiszen társadalmi igazságtalanságról van szó, valamint az „igazság” hiányáról, amennyiben ez nem csupán jól hangzó jelmondat, hanem fegyver és szereptudat is. „Ma Magyarország minden valószínűség szerint az egyetlen olyan hely a világon, ahol a közterületi hajléktalanság büntetésének lehetőségét a legmagasabb jogi szinten, azaz alkotmányban rögzítik. Az elmúlt években a hajléktalanság egyre erősödő rendészeti kezelése valóságos politikai polgárháborút indított el az uralkodó hatalom és civil aktivisták között. Történelmi forrásokra, angol és magyar nyelvű társadalomtudományi és jogi szakirodalomra, valamint a szerző lakhatási jogi aktivistaként szerzett tapasztalataira építve ez a kötet a hajléktalanság politikáját vizsgálja Budapesten három különböző, de egymással szorosan összefüggő nézőpontból. A kötet fókuszában az áll, hogy a 20. században a mindenkori magyar állam hogyan kezelte a városi hajléktalanságot mint a lakhatási szegénység legszélsőségesebb formáját. Miközben számos sikeres és sikertelen állami és önkormányzati próbálkozást bemutat, a kötet végeredményben megállapítja, hogy az állam a mai napig nem volt képes igazságos és fenntartható módon kezelni a hosszú lakhatási válságot. A szerző megvizsgálja, hogy az 1900-as évek elejétől napjainkig milyen szerepet játszottak az alulról jövő kezdeményezések abban, hogy az állam érdemben foglalkozzon a lakhatási szegénység és a hajléktalanság megoldásával. A mű hiánypótló módon összefoglalja a lakhatásért és a lakásszegények méltóságáért folytatott küzdelmek eddig kevéssé ismert történetét. A részletes dokumentáció mellett azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy ezek a küzdelmek sokszor erősen töredezettek, és amellett érvel, hogy a Magyarországra még ma is jellemző szélsőséges lakhatási egyenlőtlenség érdemi csökkentéséhez hosszú távú stratégiai szerveződésre van szükség a civil társadalom részéről. A szerző a társadalomtudósok szerepét is górcső alá veszi abból a szempontból, hogy milyen szerepet játszanak, illetve játszhatnak a társadalmi változások elősegítésében. Konkrétan két módszert vizsgál meg: az ún. alulról jövő etnográfiát és a részvételi akciókutatást. Noha sok mindenben különböznek, a szerző szerint mindkét irány egyformán értékes és hasznos megközelítést képvisel az elkötelezett társadalomtudomány műveléséhez” – jelzi a kötet fülszöveg-ismertetője. A feladat tehát egyértelműbb – jóllehet drámaibb és rendszerszintűen elrontott, a rendszerváltással újrainduló kapitalizmus-kezdetek velejárója is, meg a tanult közöny, a társadalmi tűréshatárok messze-kerülése, a „veszteségekkel” számoló gyarapodás piaclogikájának behódoló embertelenségi vészjelek tükre is. „Ha nem szorítjuk ki a hajléktalanokat, akkor ők szorítják ki a józsefvárosiakat!” – mint a harmadik fejezet címe is jelzi: a kriminalizáció nemcsak állami stratégiává vált, de a lakosi jogon felháborodott adminisztratív érzület is szerepet játszik a posztszocialista állam döntéshozatali kíméletlenségeiben és a morális pánik-gomb nyomkodásában, a stigmák gyártásában és sikeres alkalmazásában. Nemigen titkolható: ha tízezerszám van hajléktalan, százezerszám lesz hajléktalan-ellenző, indulatosan ítélkező, önkényesen cselekvő, embertelenül utcára vagy csatornába taszító is… Erre pedig az államiasított szegénységkezelés még rátesz azzal, ha diszkriminál, ha büntet, ha fenyeget, ha tilt, ha zsarol – s mindezt a megoldás keresése helyett, nélkül, sőt ellenére is teszi.

Udvarhelyi itt a kötet hét fejezetét szinte mozgalmi plakátok, molinókra írt tiltakozások tónusában vezeti be („Lakhatást, ne zaklatást!”, „Mikor van itt a tettek ideje, ha nem ilyenkor?!”), s jut el doktori disszertációja magyar változatának következtetéseiig. Ezek között az utcajogász segítsége, a kitelepítések elleni védelem, a konfliktusos helyzetek megoldása, a lakhatási szegénység lakáspolitikai intézkedésekkel helyettesítése, az üresen álló bérlakások közfunkcióba visszajuttatása, a hajléktalanok gondozásán túli lakhatási mozgalom elindítása, a köztérhasználat újraszabályozása és mindezekre a társadalmi középosztályok érzékenységének felborzolása egyaránt szerepel…, külön fejezetként is kiemelve a társadalomtudományok szerepét, felelősségét, az eltolhatatlan gond gondoskodássá változtatásának lehetőségét is.

Nem is egyértelmű ezután, van-e a szociális szakmának, a hajléktalan-mozgalom és a lakhatási mozgalom esélyeinek csekélyebb változata, mint a közös cselekvés. Az a tettekbe formált tiltakozás, mely nem hagy kilakoltatni egy családot pusztán azért, mert pár hónapja nem fizet villanyszámlát, hanem megoldja a krízist a lehetőségek széles körével és a bevonhatók bevonásával. Vagy az a szüntelen demonstráció, mely nem hagy nyugtot a polgármesterek kényelmes fotelban közönyös „érintetlenségének”, a lakásépíttetők piaci üzérkedéseinek, a döntéshozók, bírák, rendfenntartók, banki képviseletek, nyerészkedők, zsarolók végtelen tömegének, ugyancsak nyílt vállalása a szociabilitásnak, a szolidaritásnak, sőt a közös megoldáskeresés elemi tudássá válásának is. S itt nem „a tudás” szimpla átadásáról van szó, hanem az érintettség ragályossá válásának kérdéséről, a társadalmi igazságosság elleni bármely tettel szembeni tiltakozás kötelezettségéről inkább. Egyben olyan változatról, amely nem csupán az egyedi segély-megoldásokból áll, hanem kollektív erővel védi meg magukat a kiszolgáltatottakat… – de nem ellenükre, hanem részvételükkel és velük együtt…! Udvarhelyi – azon túl, hogy A Város Mindenkié mozgalomban évtizede mindennaposan küzd a megoldásokért, segélyért, jogtalanságokkal szembeni jogos felháborodásért, alávetettek méltóságának visszajuttatásáért, még többletként is vállalja a mozgalmár lét, a szociális érzékenység közéleti aktivizmussá változtatott formájának harcait. Ebben pedig nem „a magányos hős” vagy mártír szerepét játszotta, hanem a „felháborodom, tehát vagyok” morális felelősségével vállalható megértő elemző és aktív közszereplő stratégiáját, melyet sok más bátor társával és szakmai segítőjével, de az elsők között is Dósa Mariannal vállalt közösségben. Nem is véletlen ezek után a kettejük közös szerkesztésében megjelent kötet: „Velünk beszélj, ne rólunk! Hátrányokkal induló aktivisták beszélnek életükről és munkájukról” címen.⁸ A közlés mersze és a követelés igaza egykönnyen átlátható: a korakapitalista felhalmozás vadsága itt és most vet az árokszélre olyan tömegeket, akiknek sem eszközük, sem módszerük, sem tapasztalati tudásuk nincs meg, szocializációjuk is hiányzik abban, miként lehet állampolgári jogok elvételével szemben tiltakozni, uralkodói közönnyel szemben küzdeni, emberjogot követelni alávetett védteleneknek, harsányan fölháborodni a „gyülekezési joggal visszaélő” rendelkezés, alaptörvény-módosítás gazsága ellen – egyszóval részt venni abban, aminek amúgy is részesei, de láthatatlan árnyai vagyunk csupán. Szakmailag pontosabb ezt akciókutatásnak nevezni, de mert a szociológia számára és a társadalmi mozgalmak történeti elemzőinek szótárában is számos változat létezik ilyen dacolási magatartások változatairól, s még ennél is közvetlenebb „részvételi akciókutatásnak” pontosítani. A kutatók ugyanis egyben részesei is a témának, de az érintettek is öntudatos elemzői a velük történő gyalázatnak, mindketten megoldáskeresői és figyelemkeltő aktivistái a közös megoldások, a társadalmi figyelem, a kollektív felelősség szorgalmazásának… Ne dönts a fejem fölött, s főleg ellenemre ne…! – ez a kulcsmomentum. Érintett vagyok, beszéld meg velem, azt is, amit ellenem teszel, azt is, amit részvételemmel vagy helyettem, azt is, ami jobb megoldás lenne, de rest voltál magad rájönni…!

S nemcsak mert a mozgalom azóta sem ért véget, tágult, erősödött, intézményesült, ismertté vált, eredményessé is lehetett sok téren e lakhatási mozgalom, de mert a magyar kormányzati attitűd a civil szervezetekkel szemben nem éppen a kíméletes, hanem az alávető, a vádoló, a gyalázó, a gyanakvásra ösztönző, a korlátozó stratégiát választotta a partnerséggel szemben… – nem maradhatott vitás, hogy a társadalmi érzékenyítés néhány (igen szűkös) platformja nem lehet valódi táptalaja a soron lévő generációk társadalmi érintettségében, még kevésbé részvételében esélyes megoldásoknak. Így magának a Közélet Iskolájának is szüksége volt és lett újabb társadalmi terekbe kapcsolódni, sőt olyan együttműködőket megtalálni, akik saját sorsukat nem elfogadóan tudomásul veszik, hanem aktívan befolyásolni kívánják. De magát a társadalmi tiltakozás értékelvét, gyakorlatát, ismeretanyagát sem „tanítják” vagy ismertetik meg az elemi iskolák, sem a középiskolák, sem az egyetemek, de még a társadalomtudományi képzési formák sem. Vagyis: oktatni kell a tudás élményét, a felismerés szabadságát, a gondolkodás felelősségét, a belátás elemi és magas fokú formáit, a közéletiséget, s végső soron a sosem igazán egynemű, de sosem kellőképpen kiismert demokratikus jogokat, részvételi kötelezettséget és autonóm önszervező késztetettséget is. Udvarhelyi Tessza és Dósa Marian közös munkájukban, A kutatás felszabadító ereje – A részvételi akciókutatás elmélete és gyakorlata címen megjelent könyvük mondandójában is éppen erre hangolják az érdeklődő olvasót:⁹ „Mi az a részvételi akciókutatás? Miben tér el a hagyományos egyetemi kutatásoktól? Lehetséges-e lebontani a kutató és kutatott közötti hierarchiát, és ha igen, mennyire és hogyan? Hogyan függ össze a kutatás és az aktivizmus? Mit jelent a gyakorlatban, hogy a tudás hatalom? Hogyan válhatnak olyan emberek kutatóvá, akik sosem jártak egyetemre? A Közélet Iskolája legújabb kötete ezekre a kérdésekre keresi a választ elméleti írások és esettanulmányok segítségével, Magyarországról és külföldről. A könyv egyszerre szól aktivistáknak, érdekvédőknek, közösségszervezőknek, közösségfejlesztőknek, civil szervezetek munkatársainak, kutatóknak és mindazoknak, akik meg akarják változtatni a társadalmat, amiben élünk. A szövegek megértését az idegen szavakat és tudományos szakkifejezéseket tartalmazó szószedet segíti, amelyet a könyv elején talál az olvasó” – szól a kötet ajánlója. S az Udvarhelyi írta előszó kötetcímbe emelt tónusa kétségtelen mintázatokkal szolgál az olvasónak a kutatás öröme, sikere, a megértés eredményessége, kételyei és kiterjedései felől, ezeket mintegy az egész könyvben a mentális egészségtudatosság, a környezetpszichológia, a társadalmi kapcsolatok lehetséges perspektívái felől tekinti át, beavatva a laikus olvasót mint potenciális aktivistát is abba, hogy a hatalom és a részvétel, a vágyott vagy elszenvedett változás és ezeknek kutatása a hitelesség mellett, a tudás és felelősség az elméleti dimenziók sokasága között is miként teremt lehetséges partnerséget a cselekvő értelmiségi és a cselekvésre serkentett további társadalmi szereplők között. Az első rész elméleti kitekintést és variáció-sorozatot kínál nyolc tanulmányban a részvétel mint hatalmi forma kérdéseiről, a hatalommal felruházás fogalmának szükséges újragondolásáról, a részvételi akciókutatás térbeli kiterjesztésének, társadalmi szereplői körök megérintésének problematikáiról, hogy azután a konkrét esettanulmányok fejezet kilenc írásában már a részkérdések is sorra kerüljenek. Ilyenek például, mint „Hajléktalan emberek üres épületeket számolnak Manhattanben”, „Önállóan lakni – közösségben élni. Kutatás a mozgássérült emberek önálló lakhatásáról”, „Ki ismeri olyan jól az utcákat, mint a hajléktalan emberek?”, „A kritikai kutatások terjesztése. Előadás és a kutatás cselekvésbe fordítása”, „Az állampolgáriság visszaszerzése részvételi akciókutatással”, „Ellenállni a gravitációnak? A tudatosság növelése a kollektív kutatás segítségével”. Vagyis tettek, megoldások, stratégiák, tanácsadás, problémakezelés, feladattudat-vázlatok, témává avatás, aktivitás-serkentés, tudatosság-erősítés mindez…, nem a „felkent”, kijelölt kutató vagy az „intézkedő illetékes” aspektusából, hanem a jelenléttel hitelesített kérdezés, a hátrányos helyzet vállalásával elhivatottá tett önérvényesítő cselekvés, a felelős döntéselőkészítés és a lehetséges legteljesebb partnerség demokratikus nézőpontjának, merszének és időtállóságának leghitelesebb vállalásával. Avagy hát nemcsak (de leginkább és elsőként) vállalásával, inkább megkövetelésével is.

Kicsit talán túlragoztam… A kiadványok sorának itt sincs vége, mert a sorjázó könyvek nem fogyó tudnivalót hordoznak, s mintegy „maguktól” termelődnek újra, önálló tematikus opuszokba tagolódva, de nem a szaktudományi hübrisz növelése céljával, hanem a mindegyre sokasodó feladatok vállalásának elkötelezettségével, mindezek oktatásával, láthatóvá tételével, felelős aktivitás kimondásával és elvárásával. Ezekhez képest a recenzió írása csupán távoli, könyvespolc-simogató szemlézés, nem pedig cselekvés. Így aztán abbahagyni kényszerülök az alkalmi bemutatót. De ha lehet, ezzel legalább annyit vállalok a mind tömegesebbé váló feladatok közül, hogy aprócska fényt bocsátok a felelős társadalmi cselekvés egy útjára, az ezen járók értékes missziójának elismerhetőségére, a lehetséges belátásaink esélyes perspektíváira, a még valamelyest létező társadalmi igazságérzet jövendő sanszaira. Mert enélkül még e respektálandó törekvések is sokszor hiábavalóak volnának…

A. Gergely András

1 Szerzői kiadás – Artemisszió, Budapest, 2007., 217 oldal

2 Az interkulturális tanulásról kötet alaphangját jellemző bevezetőt megtalálja az érdeklődő Tessza írásában a SZÍN folyóirat 2010/6. számában, https://epa.oszk.hu/01300/01306/00108/pdf/EPA01306_Szin_2010_15_06_december_037-042.pdf

3 Menedék Migránsokat Segítő Egyesület, Budapest, 2013., 104 oldal

4 a kiadványok sorában lásd https://artemisszio.blog.hu/2014/04/05/kiadvanyaink_490

5 az Artemissziós tevékenységi skálát ím, itt lehet meglelni: https://issuu.com/artemisszio/docs/ariadne_hun_felt_lt_sre_final

6 Napvilág Kiadó, Budapest, 2014, 296 oldal

7 lásd bővebben: https://ashoka-cee.org/hungary/fellow/eva-tessza-udvarhelyi/

8 Napvilág Kiadó, Budapest, 2016, 352 oldal

9 Napvilág Kiadó, Budapest, 2019., 340 oldal