Képes beszéd a képtelen múltakról

„Valahogy értekezett a román gazdával, aki ránk mutogatva Kolozsvárt emlegette, közben odakint a teherautóra felvillázták a szénát, a német kiment, és hallottuk, ahogy felberreg a motor. Aztán csend lett. – És most jönnek és elvisznek minket – a nagynéném szava kérdés volt, vagy állítás – most sem tudom, hetven év után. Telt az idő. És nem jött értünk senki. Ilyen is van? Bánthatna és nem teszi? Ezt is jóval később kérdezem.” (80. old.)

Sosem késő kérdezni, s ha képek maradnak utána (vagy utánunk, hisz hetven év múltán sürgősen közel a siettetettség ideje…), ha tárgyi és emberi emlékezeti eszköztár alapozza meg a tisztázás szándékát, akkor még az idő-kettőzés sem úgy kontraszt, hogy irodalmi művé lehessen. De van, hogy – mintegy véletlen esetlegességgel, vagy indokolt szándékkal – mégis ez lesz olykor meghatározójává. Egy minduntalan szélesedő történeti- és emlékezeti irodalmi mező alakult ki, amelyen egyre gyakrabban megjelennek az elszámolásokat készítő, emlékeikkel szembesülő, a megnevezhetetlent is megnevezni próbáló szerzők. A Holokauszt-irodalom talán egyike a szakrális, nemzetpolitikai, morális és mélyen emberi elszámolásoknak, miközben hol nemzetek (mint a németek vagy a litvánok), hol túlélők (mint az izraeliek vagy a magyarok, franciák vagy a belgák) személyes tónusban szembesülnek a történő embertelenségek historikumával. De ez sem séma – a memoárok egészen széles skálája kér és kap befogadtatást, Semprun vagy Kertész Imre, Hannah Arendt vagy Kovács M. Mária, Mary Gluck vagy Komlós Aladár, Schön Dezső, Závada Pál vagy Konrád György a maga tónusában egyként lajstromba szedi az emlékező tematikákat.

Olykor az is kínálkozik, hogy a holokauszt-tematika sokfélesége körében akadnak azért néhányan irodalmár, irodalomtörténész, esztéta, művészetfilozófia felé vagy műkritikai pályák felé elindultak, akik az elszámolások korához érkezve immár sorra veszik, mi éltette és ébresztette, altatta és simogatta őket gyerekkorukban, s mi tette közben vagy utána is álmatlanná elpusztuló éveik emlékezetét. Amiképpen Marianna D. Birnbaum leírja 1944-es naplójának fotókkal illusztrált eseményeit,¹ úgy lesz a magánemlék és a közmagány közötti hatásegység tartományában a párhuzam-kínálat esélyese Szilágyi Júlia könyve, az Álmatlan könyv is.² Mindkettőben jelen van a kollektív identitások és egyéni életvezetési normák aktualitásával terhelt „átbeszélés” felelőssége, meg a kérdés is: átadható-e az átélő személyiség kislánykori és időskori kettős optikája, az „add tovább fiaidnak” felelős közvetlensége, a még megszólalni képes alkotó analitikus szempontja a mai vagy mindenkori befogadónak, kortól és tájtól, identitástól vagy kisebbségi státustól függetlenül, „egyetemes” mondanivalóként vagy szigorúan perszonális örökségként. Mindkét műben ott lapozható a közössé tett ikonikus emlékmű, a mellékletbe válogatott képek leíró ismertetője, melyet kiegészít az emlék-készlet narratív részletessége is, s időrendhez tagolnak a fejezetcímek is, illusztrálnak a megmutatott intimitások (elejtett szavakból, elhallgatott pillantásokból, a gyermeki érzékenység belső titkaiból és dacaiból, sérelmeiből és örömeiből vett részletekkel). Mindkét könyv összekötő szöveg egy képanyag maradékaihoz, de köztörténeti magánelbeszélés is, tantörténet és személyes szembesülés is, tisztelgő gesztus a múlt időket átfogó-átívelő személyes hétköznapiságok saját polcra válogatásával, az emléktömegtől megszabadulás lelki örömével együttesen. Mindketten írásművészek, Birnbaum ösztövérebb deskripciós eljárása kontrasztba kerül Szilágyi szinte regényrészlet-hű megjelenítéseivel, a helyenként novellisztikus tömörségbe fogott történésrenddel, a személyiség múltból mába- vagy vissza-szökelléseinek áttűnéses technikáival. Kedvelhető Birnbaum szigorúságos jegyzéke, de intimebben olvasmányos Szilágyi „hintázása” az idősorok és történésrendek egyes szám többes személyességével.

A szépliteratúra egyik változatában, s ma már sokszor az ezotéria szakkönyv-polcán is mind megtisztelőbb helyet nyernek maguknak az álmoskönyvek, melyek a lexikálisan szikár értelemben persze leginkább az álmok és képzeleti élmények utólagos írói kompozíciójaként, sokszor talányos átmenetként a babonás hitek és a tudattalan kapuja felé, mindenesetre valamely életboldogító üzenettel kecsegtetnek. Egy álmatlankönyv tán épp az ellenkezője, amennyiben nemcsak nem altat el, hanem egyenesen még ébreszt is, sőt nem is képzeleti, hanem tényszerűségében és feszített memória-ívében őrzi az alvatlanság meg a retrospektív emlékezetmunka kényszerességét, s nem a tudattalan kényeztetése, hanem az erős tudat szikár lenyomata marad inkább. Textuális tárgyiasultsággal, de élménykészletében a személyes hitelességgel is szolgál, amennyiben adattömeg – de értelmezés is ugyanakkor, s céljaként nem regényes bódulatnak készült, vagy bűbájos téli mesének, hanem számadásnak, ébresztő elszámolásnak, narratív memoár-töredékek egyre szikárodó keretének, a morális számvetés feladattudatával vagy felelősségével kiegészülve.

Szilágyi Júlia Álmatlan könyve ilyen. Átmenet a gyermekkori „képes emlékalbum”, a mutatkozástörténet és a narratív emlékezet-hagyaték között. Kép-antológia is, kiegészülve az emlékezet ontológiai rejtelmeivel, meg családhistória is, tetézve a holokauszt-túlélés súlyával és ártatlan gyermeki rettenetével. Amikor még értelme sincs a sárga csillagnak, a „velük nem álunk szóba” merevségének, a „munkába és táborba” behívott apa hátizsákjának, a házbizalmi gyerekeitől jövő cibálódásnak, a „kenyérjegynek” és a reménynek… – meg amikor már messzi múltba veszett emléke marad csupán egy étkészlet száz éves töredékének is, akkor kap külön jelentőséget. Az álmatlankönyv ezúttal nem a félelem vagy a lágerek könyve, hanem a gyerekkoré, a magyarázata-sincs élményeké, a kizárt bezártságé, az emlékező felnőtt megértő üzemmódjának tudatosításáé. Azaz közelebbről Szilágy Júliáé, aki memoárját a hétéves-kori önmaga és az erdélyi zsidóság kitelepítése, haláltáborba küldése és maradék mindennapjainak felrázó történései közötti időre fókuszálja. Az Álmatlan könyv a Soa negyvenedik évfordulóján Kolozsváron fölsejdülő kontrasztból indul, s a családi fotók, emléktárgyak, levélfoszlányok örökséghordozó alakzataiban teljesedik ki:

„Elkezdődött a szertartás. Bennem meg a felidézések sora. Lassan haladt. Megöregedtem, mire ide-oda kanyargó történetek, maga az emlékezés valamilyen alakot öltött. Egy könyv alakját. Nevezzük memoárnak” (7-8. old.).

De mert „a memoárban, mint egy fordított nevelődési regényben, az idő visszafelé pereg. Az emlékező felnőtt szemmel tekint gyerekkorára”…, több nemzedék távolából számos hangváltásra kényszerül, mai jelentéssel bíró tárgyak eseti sorsa vagy meggyűrődött kislánykori fotó leíró bemutatása egyformán részévé válik, így „rendezőelve nem az időrendiség, hanem maga az emlékezés. Szükségképpen töredékes tehát, a fejezetek úgy követik egymást, ahogyan az emlékező utazása a múltban egy-egy számára jelentést hordozó helyhez, pillanathoz kötődik” (8. old.)

Helyhez és emlékfoszlányokhoz kötődik talán mindannyiunk személyes identitásának meghatározó része – tudunk róla, vagy sem, elbeszéljük, vagy csak hordozzuk akár… De aki elbeszéli, lehet ezernyi féle szöveg alkotója, s ennyiben megokolt is, hogy mintegy „köztörténeti” reflexivitás veszi körül a memoár-köteteket, ezeknek megfelelő respektussal, persze. De akut kérdés marad az olvasónak, melyre mindvégig választ keres a szerző is, befogadója is, hogy a szövegből kiomló belátás és tiltakozás együttese, a szabadságvágy és a megtalált szabadság kivételességének esélye miképpen hat vissza a szövegre, írójára, a történetmesélés szerkezetére és tónusaira. A lázadó nagynéni, Nelli, amikor az elhurcolás előképét idézi meg az újtordai parasztgazda házában, vagy tréflit habzsol a kolozsvári lakásban, a gyermek számára nem tisztán értelmezhető módon szegül szembe a külső korlátokkal, mint ahogyan teszi akkor is, amikor markáns kiállásával életeket ment és veszélyektől óv meg. Szabadság ez, végtelen szabadság, mely a „nem félni” akaratából fakad és abban tartósan meg is marad. A zsidó sors, a pogrom, a besúgók, a belügyesek vagy antiszemiták gesztusai, üldözési kéjelgései és korszakos agressziója talán el is múlik, vagy legalább alábbhagy egy ideig – de a gyermeki magyarázatkeresés a menekülésre, bujkálásra, menedék-vágyásra egészen más tónusokban hullámzik: ízek, szagok, anyagminőségek, visszafogott mondatok, rejtekező indulatok ezernyi apró hatása suhan át a szövegen, s ami konstans korélmény marad egy hét éves kislány lelkében, az kevésbé a „szőnyegbombázás” vagy „hadifogoly” státusz nemigen értelmezhető elvadultsága, inkább egy távolinál is távolabbi rokon simogató gesztusa, egy ócska tolakodással közelítő idegen lepofozása a pöttöm nagypapa lendületes módján, vagy a családi asztalok, udvarbelsők, felnőtt félelmek zizzenése a gyermeki emlékezetben. S van ennek hagyománykövető tónusa is Kolozsváron, nem is kevés, hisz az erdélyi emlékírók munkáiba is beivódott a mindennapiság miniatűr hatásegysége, a folytonos küzdés-ellenállás-szembeszegülés identikus tartalma, vagy az „örökhagyó” alkotó szerepvállalása.

„Nem őseim vallása jelölte ki helyemet a világban, hanem az őseim története, pontosabban történetei, ahogy Thomas Mann mondatja ki Józseffel azt, amit a kultúrák teljességével azonosít. Más szóval az egyetemességgel. Egyfajta védelemmel, amelyre mi, emberek, mindnyájan rászorulunk. Valahányszor nézegetem viharvert családi képeimet, ez az elvontnak tűnő egyetemesség megelevenedik, mint korok, nemzedékek, nők és férfiak, öregek és gyermekek szétszakított közössége. Mint egyénekre bomló sorsunk. Akarom, hogy halottaim túléljenek” – szól a kötet epilógusa (119. old.). Ez a „kultúrák teljességével azonosítás” ugyanakkor nemcsak megnyilvánul a gyermeki látásmód naivitásában, de ellenpontba is kerül a felnőtt szereplő tudatos, morális, történeti értékfogalmai révén, az időtáv színképeivel, a memória kétes esetlegességeivel. Az „egyetemes” ha nem kap ennél egzaktabb nevet, kényelmesen szertefoszlik a definiálatlanságban… – Szilágyi viszont igenis megnevezi az életmentő rokont, a bárdolatlan házfelügyelőt, az „eszélyes” alkura képes Sziguranca-főnököt, a bótos nénit és a Dávidovits-család távolabbi tagjait, ahogyan elsiratja a haláltáborokba küldött Többieket is. Közössé, sőt költőien személyessé is teszi ezáltal Mindannyiukat. Helyenként pedig a kínálkozóan méltó megemlékező szót sem mulasztja beemelni Szilágyi Domokos, Kurt Tucholsky, Thomas Bernhard, Borges, Csehov vagy Chagall egy-egy szövegrészét, üzenetét, Kertész Imrét vagy Konrád Györgyöt is, Székely János Nyugati hadtest-jéből a vagon-utazás és megérkezés döbbenetét: „irtóztatóbbat sose láttam… Sűrű, fekete füst volt…, mindig ott lengett-gomolygott: nem pillanatnyilag, nem történetesen – állandóan éghetett ott valami… Soha még csak hasonló bűzt sem éreztem addig; elhinni sem tudtam, hogy lehetséges ilyesmi a földön” (43. old.).

Szilágyi konok kislányos akaródzásai és elszánt öregedő ragaszkodása ahhoz, hogy a megértés hangját találja a szertefoszló múlt kulturálisan rossz közérzete ellenében is, számos intim részletben, gyermekszemben megőrzött emlékkel teljes: „Az anya, mint legtöbbször, győztes áldozatként vonult le az érzelmi csatatérről. Mégis jó az emlék felidézése, hogy gúnyosan figyelmeztessen: mi váltja ki, mi ihleti, mi tartja ébren a megbocsátás értékének ugyancsak vissza-visszatérő apológiáját. Mert ugye, sértődötten élünk” (94. old.).

A sértődött kiskamasz lét, s a vele szembefordított kommemoratív gesztus, az emlékek elbeszélése kétségtelenül a megszerzett, véletlenül kiérdemelt, sorsszerűen előállított és tartósított szabadság hangján szólal meg. S nem a fenyegető bosszú, az elszámoltató igazságkeresés, vagy a „ránk kirótt” létforma tudatos vállalásával, hanem a szembesülés más módjaival is. Az apa-képpel, ennek hasadtságával, s a kevés gyermeki emlékkészletével ugyancsak: „…a tízéves meghatni próbálta a büntető erőt, éppen a sarjadó emberi méltósága védelmében volt kész alázattal visszaszerezni azt a valamit, aminek elvesztésétől mindennél jobban félt. A rajongás és a félelem jól megfér egymással. Előkészíti a lelket a politikai függések állapotára” (92. old.). S a függések mintegy magánéleti képtelensége is ott honol a kötet címlapján: kiskamasz lányka hosszú kötelű hintán üldögél, a lendület akár átvihetné a szomszéd kertbe vagy városrészbe is, de a stabil tartóoszlopok lábnyújtásnyi közel vannak a magas téglafalhoz… A röppenő képzelet épített emlékműve, bármily impozáns is, a lét kiterjedéseivel határos, a téglafalak fenyegető közelségével kerül megbonthatatlan kontrasztba.

Az apa- és anya-képek szolgáltatta magánéleti élménykészlet (számos köztörténeti eseménybe ágyazottan is) a lét időhöz kötve feszengő örökkévalóságát képes itt hordozni. A szenvedés és a sorstűrés tanulása nem a kolozsvári zsidóság holokauszt-emlékművét szimbolizálja, de a szándék, hogy „halottaim túléljenek”, az méltóképpen épp a saját mikrokultúrába ágyazottság fenntartásával párhuzamos. Ahhoz, hogy megváltoztass egy kultúrát, akár magadban vagy másban is, elsőbb az emlékeit kell átrendezned, így a sajátodat és környezetedét is. S ha ehhez hétéves vagy, akkor még nincs színtered az átrendezéshez, nincs szándékodban a likvidálása vagy eltiprása annak sem, aki-ami megérdemelné talán. A gyermeki tekintet (és talán a türelem is, hisz a fejezetek oly rövidek és hangzatos címűek, mintha a túlélést szolgáló felolvasáshoz, „gyerekmeséhez” akarnának hasonlítani) a maga kósza állhatatosságával ugyanakkor szigorúbb, keményebb, midőn igazságtalan tettek értelmezhetetlenségéről esik szó. A beharapott csend egy felnőttnél már szigor vagy harag, gyermeknél még a suta próbatétel élmény-emléke vagy rutinja inkább. Szilágyi pedig úgy szövögeti emlékanyagát, olykor cakkozva az időt, visszaperelve a múlt képeit, lemondva a szigorú és eltávolítóan leíró narratíva merevségéről, hogy a mindenkori mesés nagymamák mindenholi és mindenekfeletti feladatát is teljesíti vele. A kötet-végi extra portré a családot menteni próbáló orvosról még külön kincs a könyvben: az Igaznak szóló respektus, a szavak emlékművé formálásának igényes-ízléses gesztusa… A Miklós bácsi portré-részlet itt az önreflexió, sőt önirónia ébresztése is egyszersmind: emlék egy reggelizésből, ennek eszközei és feltárulkozó történetük, a hasznosságon túli, jóllakástól elkülönülő emlék-mivoltuk, s a kritikus/önkritikus hang megidézett élménye: „Eddig meséltél, most már fecsegsz!” (111. old.).

Eddig én is meséltem csupán, most már (de még a fecsegés előtt) abbahagyom. Szilágyi Júlia kötetét olvasni kell, mielőtt „az idővel már hazugsággá torzult elhallgatás” önmagunkon észlelt késztetése talán egyre erősbödő sejtése lehetne az előre tudott végnek… Nem az emlékezet végének, hanem az emlékezők képteljes üzenetének.

/Írásom egy átirata megjelent a Független Vajdasági Értelmiségiek orgánumában, a FüVÉSZ-ben. Utólag is köszönet a kultúra- és nemzethatárok fölötti érzékenység eme gesztusáért!/.

A. Gergely András

1 Emlékalbum 1944-ből. Corvina, Budapest, 2015. Korábban írtam is róla, lásd http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/70993-kisebbsegben-emlekalbum-1944-b-l ; vagy http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/72251-kisebbsegben-a-gyaszmunka-es-infantilizalodas

2 KOMP-PRESS Kiadó, Kolozsvár, 2014., 136 oldal