A. Gergely András: Elveszett-e a civilizáció?

/S ha igen, hogyan tovább?/

Merész személyiség, aki dönteni mer és tud arról: kimondható-e, egyértelműen és végletesen, hogy az európai kultúrában kiépült műveltség, tudás, hit, világkép és értékrend a legmodernebb válságok összhatásaként immár teljességgel elveszett…

Ennek mint merészségnek kockázatai nem túl komolyak… – legfennebb majd érdemben tiltakozik az érintett civilizáció, ha más véleményen van; vagy pedig eltekint e felfogás fölött, s akkor lehet, túlél még önnön erejéből is, nem szorul szánalomra vagy pótmegoldásokra. Mindenesetre az erről való merengés még talán része kell maradjon a rendszer-egész élményét kritikával illető szemléletmódnak. Értelme sem lenne csak úgy kritikai szánalom vagy dörgedelem alá vetni magát a civilizációt, ha már nincsenek is, akik ezt meghallják, elolvassák, válaszra képesek, félni vagy új megoldásokat keresni hajlamosak. Magyarán: akiknek a kritikai szentencia még szólhat, maguk is részesei-részei a pusztulónak, kívülállónak nem tekintik magukat, vagy éppen észre sem veszik e romlás penészvirágait.

Ezzel együtt is, a korok és válságok elmélete és tudástörténete korántsem olyan fiatal, mint amikor már nyelvileg és univerzálisan is kimondhatónak tekintették a civilizatorikus állapotok véghelyzetét. Az Apokalipszis képéig már vissza sem kell tekintsünk, a próféciák és fenyegetések évszázadaival pedig együtt élt az emberiség, s nemcsak a Közel-Keleten vagy Ázsiában, de Afrikában vagy Argentínában, Lappföldön és Mezopotámiában egyaránt. Akkor hát a címbeli kérdés is csak úgy kérdés, ha megnevezzük, éppen melyik civilizációról is van szó…!

A negatív utópiák történeti irodalma is gazdag. Válság-értelmezésben valósággal nagytérségi uralkodók, beszélőkirályok vagyunk. S még ha csak kiemelkedő időszakok nagy sejtései kapnak is nyilvánosságot, ma már nem kell Nietzschének, Spenglernek vagy Samuel Huntingtonnak lenni ahhoz, hogy civilizatorikus szakadékok tátongására figyelmeztető jeleket olvassunk egybe. De mindezt nem elég tudomásul venni, sem életkilátások, sem világképek, sem vallások, sem közérzetek terén. S éppen emiatt nem is eshet rosszul, ha időnként akad valaki, akit föltesz egy felkiáltójelet a horizontra. Az alábbi is ilyen.

Azt állítja a Szerző: válságban a világ, s ennek sokféle oka mellett/között a legfőbb a filozófia méltóságvesztése. A hangzatos tétel látszólagos felszínessége mellett annak szentenciózus jellege, vagy netán jóslat-értéke is annyira végzetesen hangzik, hogy jól tette a címlapra emelést, ezzel mintegy azokat is mérlegelésre szólít fel, akik nem szoktak vagy nem szeretnek dilemmák között létezni.

Szombath Attila kötetéről kell itt hírt adni, a „Ki ítél most?” A filozófia méltóságvesztése és a civilizáció hanyatlása könyvről,¹ melyet persze lehet, sokan ismernek talán, de úgy tapasztalom, mégsem. A Szerző, aki metafizikával, lételmélettel, vallásfilozófiával foglalkozik tudományos és oktatói pályája során, ez már nem első kísérlete a megismerés- és értelmezés-tudományi területek közötti összhangkeresésre. Ebben a könyvében vagy „telibe talált” egzisztenciális alapkérdésről esik szó, mely mindenkit főbe kólint, vagy netán felszínes dilemmáról, melynek értékképzete sem több, mint alapkonfliktusa a létező világok saját válogatásával, egy univerzális metszettel vagy próféciával.

Meghatározó fejezetei többségében Szombath az érzékelhető világ és a kísértések, tévutak, eszméltető figyelmeztetések és belátó rendszerkonstrukciók között kalauzol. Alapvetően úgy látja: a „világ élhetőségének tönkretétele”, az anyagi és egzisztenciális haszonszerzés mindenekelőttisége, a fékezhetetlenséget szabályozni hivatott államok és szándékok hatástalanná válása együttesen, rész-okok és töredék-magyarázatok dacára sem képes már fenntartani a történetileg elért civilizatorikus előnyöket. Vagy csak nem úgy, ahogy szeretné és képzeli az emberiség, s még kevésbé úgy, hogy ezek ne sokkal többek kárára formálódjanak – viszont a mindennemű önrendelkezés elveszítése még a lepusztuló kultúrákat sem engedi végleg lemondani fennmaradási szándékukról. A gazdasági és politikai elitek korláttalan haszonvételi törekvése mellett a társadalmi részvétel, beleszólás, illetékesség is totálisan felszámolódik, „a természeti szféra romlását így kiegészíti a társadalmiság korrumpálódása” (16. old.), az „ellenszegülés luxusa” helyett ugyanakkor a belenyugvás, médián át manipulált értékrend, látszólagos „jobban élés” álomképe határozza meg, miről mit gondoljunk.

Izgalmas a Szerző kiemelt kérdése, hogy az élet értelmetlensége, unalma, „haszontalansága” mint korszakos létélmény, a transzcendens egyre növekvő hiánya, meg aztán a „feltétlenség” feltételének hiánya és a végesség válságélménye amikor együttesen dominál, akkor mi lehet mégis a megoldás (20-22.) – hisz ennek okait a filozófia elmulasztotta kötelességszerűen feltárni, vagy ha régen mégis megtették (Platón, Hérakleitosz, Comte, Hegel, Bergyájev vagy Karl Rahner), akkor az inkább időleges és helyi nyugtatás, szentencia, érzéstelenítés volt, nem pedig valódi elemző orvoslás a túlélésen túli célok elérése jegyében (25-32.). Viszont a közössége(ke)t tévutakkal és új normákkal elbódító korok hitványsága és téves tájolási iránya a gazdagságra rábizonyuló hitványsággal párosulva lett divat (már Hérakleitosz korában!), a tömeggel azonosuló vagy a demokráciát félrevivő célok pedig a zsarnokság felé vezető út állomásai azóta is főirányt képviselnek (27.). Voltaképpen nem ír egyházintézményi kritikát, sem valláselméleti közvetítőrendszerek átfogó elemzését nem adja, de egész kötete mélyén ott lakozik a sejtés, hogy „valami” az egyházak hatásvesztésével párhuzamosan is történik, s ennek nem okvetlenül oka a hitek háborúja vagy a „civilizációk összecsapása”, alternatív vallásvilágok keletkezése vagy antropozófiai elméletek új regnálása. Legközvetlenebbül az elistentelenedés folyamatában a haszonszerző alaptörekvések, a szerzés és fölhalmozás irdatlan aránytalanságai, az integráló társadalmi hatások elérvénytelenedése okozza a legfőbb válságot, s ebben a vitatkozó teológia, rendszerelemző filozófia hatástörténete is jelen van fő komponensként.

Szombath úgy látja – s itt aláhúzottan kell hangsúlyozni, hogy a százötven oldalas kötet árnyalt megközelítéseinek rövid tőmondatokba átemelt csekélyke esélyű, vagyis olvasói interpretációk elsősorban, s nem okvetlenül a szerzői szándék hű tükrei –, hogy valamely egységesnek tekintett valóság lényegi mozzanata ama válság, amelynek civilizációs, egyúttal vallási oldalát veszi szükségképpen fókuszába a kötet. Mert a filozófia amikor „emlékeztető” módon szól az emberről, s ha már Platón, Szókratész, Hérakleitosz eredendő célja is az önismeretre, filozófiai „megtérésre” felszólító elmélyülés és valóságfölismerés vállaltatása, az „igaz dolgokat mondani és tenni” feladatának komolyan vétele volt, akkor a civilizáció alapjainál stabil helye kell legyen az ebből fakadó bizonyosságot elősegítő folyamatban, a tudás méltóságának megépítésében ama filozófiának is, mely ontológiai bázist kínál a lételméletekhez. Ezt a szándékot híven tükrözi a kötet, melyben hangsúlyozottan az európai filozófia és a vallás párhuzamaival leírt civilizáció a kísértések hagyományaira épít (32-36.). Okkal és logikus levezetésekkel az ember rendeltetéséről és az ördögi kísértésekről való jézusi válaszokat a logosz méltóságával, a hatalom elutasításával és az önistenítés elutasításával összefüggő rendnek értékeli, tehát a szabadság útját a földi paradicsom vágyképéről való lemondás határozottságában nevezi meg, szemben azok törekvésével, akik a materiális értékek birtoklásának kultuszában a maguk elveszítésének kísérletét sem veszik már észre. E válságjelek történeti beépülése a kérdésfeltevések és terület- vagy haszonbirtoklás értékrendjébe voltaképpen az arisztokratikus és demokratikus rendszerek közötti különbségek fölszámolódásával, az újkori gondolkodás differenciálódással és a még újabb kori dezintegrációval összefüggő megoldásainak általánossá válásával rendezik át az ember rendeltetésének klasszikus antik és pragmatikus későbbi felfogásmódjait. Kant, Hegel és megannyi követőik a politikai-kulturális elit mintázatainak megalapozóiként csupán impozáns előképei már a posztmodern értékrendek sodrásába került történeti trendnek, melyhez a spanyol gyarmatosítás kora óta a háborúk és gyarmatbirodalmak korszakai járultak hozzá, így a polgári fejlődés merkantilizmuson túli felhalmozó világa természet- és társadalom-ellenes hadjáratok állandósulásához, válságok ciklusaihoz vezethetett. De civilizáció csak ott lehetséges, ahol az önkény, a mértéktelenség, a javak önös halmozása és pusztítása még nem ölt bolygó-méreteket, ahol a hit még intézményes gyakorlata az emberi fenség és rendeltetés formáinak (38-60, 140-143.). Talán ez lehetne valami új civilizációs cél, új értelmezési fókuszpont, s még újabb metafizikai kultúra „külső méltósága” által biztosított rangja annak a méltóságát vesztett tudománynak, mely ma már egyre kevésbé képes választ adni a kor kérdéseire, ameddig a maga diszciplináris méltóságával nem számol el ismét emberi léptéknek megfelelően. A szerzői késztetés itt a feladat nagyságával arányos: ha a filozófia is érzékeli „a válság belépését a történelem főszólamába”, vagy szerepet kap „a civilizációs eszmény ontológiai megalapozottságának” kidolgozásában, akkor talán még elkerülheti a teljes méltóságvesztést… (37-70., 101-109.).

A Szerző válasza tehát a nyugati gondolkodás szellemtörténeti folyamatában kialakult krízisre valamiféle „időn túli” játéktérben még morális méltósággal feltehető kérdezésmódban van. S ha kötetében „filozófia és civilizáció alapelveinek”, sorsuknak és fejlődésüknek kérdései világszemléleti választ tesznek szükségessé, ezt rétegzetten, jól követhető és árnyalt stílusban meg is adja. Alapkérdésére azonban, hogy a világ jelenkori állapotában észlelt válságot a filozófia megnevezte-e, elemezte-e méltóképpen a gazdaságon, politikán, ökológián és pragmatikus önérvényesítési eszményeken túli rétegeiben, voltaképp nemleges a válasza, mondhatni inkább anticivilizatorikus kritikával övezett. Fenntartja azonban annak esélyét, hogy a pusztuló civilizáció új kérdéseire egy újraépülni képes civilizáció adhat majd érdemi feleletet. Ennyiben a „Ki ítél most?” Hölderlintől való kérdése egykor az isteni ítéletre, majd az uralkodóéra, később az észérvek s az értelem korára utalt – mindez utóbb már az „ontológiai áltartalmak” (verseny, szükséglet, túlélés, stb.) helyett „a civilizációs és antropológiai mag visszaállításában” érdekelt gondolkodói szerepvállalás felelősségében rögzíthető talán, nemegyszer már túl az „emberi és civilizációs hanyatlás” korkérdésein, egy „civilizáció utáni filozófia” feltétlen valóságérzékenysége révén (90-100.).

Szombath nem „tanít” a szó egyetemi oktatóra jellemző tónusában, de ügyes tanítónak megfelelő alapossággal kérdez…; nem dekonstruál, de megnevezi a válságjelenségek módjait és okait…; nem értékel át teológiai programot a jövőformáló kérdések jegyében, s nem is minősít alapos vád kimondásán túl senkit, aki filozófiai problematikát láthatott a válságjelekből egybeszerveződni. Mindezek egyensúlyban tartása közben is a „nyugati civilizáció” fogalmát nyugati módon használja, a kereszténységet a jezsuita rend müncheni filozófiai fakultásán végzett tanulmányai alapján kezeli, a kettő közös tónusából a metafizika feltétlen és véges rendszerének építményét áttekinteni képes kutatóként állítja össze teljes művét. Értékelésem szerint azonban „a világ jelenkori válságát” leíró szándék éppoly elnagyolt itt, mint a mindenfajta civilizációk együttes-közös kezelése, az idői rendszeren túl a térbeli kiterjedések átfogó képe vagy „a” teológiai és „a” filozófiai megközelítés-típusok rendszerező rajzolata. Ez már nem a válság része, hanem talán ama jövendő filozófiáé, mely még mindig elismerő hangon szólal meg, érdemi megbecsülést tükröz, amikor Platón szentenciáiról vagy Hérakleitosz maximáiról van szó. A szerzői szándékban egy civilizáció hanyatlásának visszképe talán már egy következő civilizáció fellendülésének spektrumán keresztül hat távolságtartóan. Legalább annyira, hogy a filozófia méltóságvesztését az értelmezés örömével tegye pótolhatóvá. Ám hogy ez kik számára „sikeres”, és kik érzékelik a kiúttalanság drámáját nemcsak a filozófia, hanem maga az Ember sorsromlásaként – ez már talán következő köteteinek és tanulmányainak metafizikai válaszlehetősége lesz. S hogy van-e „tovább” ott is, ahol már az előzmények adják a válság bázisát – talán az elveszettség utáni újramegtalálás a lehetséges válasz.

1 Kairosz Kiadó, Budapest, 2016., 151 oldal