„…ahogy az anyanyelv abszolút otthont és biztonságot jelent
az azonos nyelveken szólók számára, a vallási ’anyanyelv’
egynyelvűsége is ugyanezt az érzetet keltheti.”
(Gábor György)i
Tájlélek, szentegyház, vallási néprajz
Kinek is lehetősége, nehézsége, vagy épp életpályája célja és eredménye, hogy megőrzi, sőt megteremti a kultúra örökségét, továbbadhatóságának körülményeit és tudományos valóságát? Ki tudja ezt élethosszan vállalni, képviselni, gazdagítani? S ha nehezítik anyanyelvi, kulturális, etnikai, vagy épp politikai feltételek, az kedvez az elmélyülésnek, vagy éppen talpköve lesz az ismeretlenségnek, a múló emlékezetnek, a felhőkkel sodródó időiségnek?
A válasz lehetne rövid is („senkinek” és „mindenkinek”, „attól függ…” és hasonlók, azonban a tudás tartományaiban mintegy a vakvéletlen a megmondhatója, milyen időszakonként sikerül részben-egészben fölfedezni, megnevezni valakit, akinek életműve rejtekezőn és ismeretlenül maradt. „Korunk embere” a könnyedén és képesen megfoghatót, az impresszió egyediségét tekinti érvényességnek, nem pedig az időtávok versenyét, a sokszereplős régi világok valamely elhagyatott témakörének fölmutatását. Csakhogy: a tudományok (szerencsére) épp ezzel élnek sokszor, elválasztva a maguk szempontjából az érdektelent, mellékest, és a kiemelésre méltót, a megörökítésre érdemeset is. Egy ilyesféle értékmentés zajlik a szegedi néprajzosok tanszékén, ahol jó félszáz művet adtak már ki kortárs elemzésekből és emlékezeti örökség részeként. A valláskutatás, vallási néprajz, szakrális események és szertartások leíró bemutatása már a tanszéket egykor alapító-irányító Bálint Sándor munkáiban is jelen van, utódai, követői és tisztelői folytatják a gyűjtést, hagyományozást, tudásátadást. S miként Bálint a Karácsony, húsvét, pünkösd kötetével és az Ünnepi kalendárium köteteiben is széleskörűen feltárta, idézte, felhasználta és gazdagított számos tájegység egyedi személyiségeinek anyagát, úgy bővült egyre a kör, melybe a korábban nem ismert helyi gyűjtők, s nemcsak néprajzosok is bekapcsolódhattak. A tanszéki kiadványok sorában kapott helyet ennek szellemében T. Székely László Bánsági áhítat című történeti áttekintése,ii mely roppant sok szempontból és részletet tekintve a „hiányterületek” egyike volt. A kötetsorozat több ilyen ritka és hiánypótló monográfiának ad helyet, itt most a polcról kiemelve csak T. Székely László művére fogok röviden kitérni.
A könyv Ajánlásában Barna Gábor tisztelgő szavai adják meg az első, bár legkülső „keretet” a bánsági-temesközi nagytáj néprajzi és történeti kutatójának munkájához. „A szerző, T. Székely László (Gyimesbükk, 1912 – Temesvár, 1982) élete első felében az erdélyi püspökség papjaként tevékenykedett: káplán, hitoktató, plébános, iskolaigazgató volt. Az 1940-es évek elején több, kisebb terjedelmű könyvben értékes adatokat jelentetett meg a csíki székelyek vallási életéről. A hazai kritika ezeket kedvezően fogadta. Írásai közül az Ünneplő székelyek. Adatok a székelység vallásos néprajzához című művét felhasználta Bálint Sándor is a Karácsony, húsvét, pünkösd és az Ünnepi kalendárium köteteiben Majd több évtizedes hallgatás és szünet következett. T. Székely László csak az 1970-es években tűnt fel ismét az
Ethnographia és a Vigilia hasábjain vallási néprajzi tanulmányaival, valamint román és romániai német nyelvű könyvek ismertetésével”. Itt a szerző portrészerű bemutatása is (magyar és német nyelven) a térség jellegadó kommunikációs hagyományában összefoglaltak következnek, röviden a méltatlan és eltűnő értékeket mentő attitűd, T. Székely magányos és ismeretlenséggel számolni kénytelen sorsa, iskolái, kutatási témái és szakmai közérzete is. „Az évek, évtizedek alatt új lakóhelyének és az egykori Temesköznek vallási élete is nagyon foglalkoztatta. Látta, senki sem rögzíti értékeit, emlékeit. Nemcsak a hazai, hanem a romániai magyar néprajzi kutatás műhelyeitől is szinte teljesen elszigetelten tevékenykedett, írta nekrológjában Hofer Tamás az Ethnographia hasábjain. Maga Székely László is azt panaszolta Bálint Sándorhoz írott egyik 1977-es levelében, hogy ’sajnos témáim vallásos tartalma miatt nincs lehetőségem a közlésre’”. A káplán és plébános útválasztása az oktatás, iskolaépítés felé nyilván nem önkéntes volt, életműve java része később is jobbára ismeretlen maradt, a Szabad Szóban közölt néhány írása is csak jóval később került újraközlés és szakmai elismerés közegébe.iii Majd jó idővel később „kézirataiból 1995-ben megjelent egy kötet Csíki áhítat címmel a Szent István Társulat gondozásában. Hagyatékának egy részét özvegyétől a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke vásárolta meg 1998-ban. Ebben találtunk rá a Bánsági áhítat kéziratára, amelynek jegyzeteit azonban nem dolgozta ki…”. E hiány pótlását, s annak eldöntését, mennyire teljes értékű a mű a hiányzó jegyzetek nélkül, egy bibliográfiát csatolt az összeállító G. Tóth Péter és Barna Gábor a szerzői életmű feltárt anyagából. „A kézirat feldolgozása középkori, barokk kori és újabb kori vonatkozásai miatt jól illeszkedik a Vallás, egyén, társadalom című OTKA (NK 81502) kutatásunk keretébe. Közzététele az egykori Dél-Magyarország egyháztörténeti és vallási néprajzi jobb megismerését szolgálja” – fogalmaz Barna az előhangként is fontos bevezetésben. Kitér a fotókra is, melyek nem voltak, így utólag, a pécskai születésű Czank Gábor római katolikus lelkipásztor száznégy tájegységi fotóját illesztették be a kötetbe, összesimítva a szerző tárgyköreinek helyszíneivel, földrajzi (olykor régészeti, vallástörténeti, ikonográfiai) tárgyrendszerével is. E melléklet – olykor dokumentumfotók, máskor templomok, népi építészeti objektumok, kegyképek, temetők, freskók, egykori színes térképek, freskók színes táblái – a könyv harmadát teszik ki, s nemegyszer sosem látott helyek szakrális műemlékeit, kegyhelyek szertartásait, a helyi kollektív emlékezet és a néprajzi tájtörténet találkozásából adódó környezet elemeit, a szakrális örökség el nem múló kincseit örökítik meg egyetlen egységben, kiadós szakirodalom-jegyzékkel.
A könyv szellemiségét már T. Székely első fejezete is jellemzi a címadó fejezet elején: „Bánságot sok szempontból szentföldnek nevezhetjük. Szentföldek más vidéken is vannak, Erdélyből pl. ismerjük a háromszéki, a Nyárád menti ’szentföldet’. Ezeket azért nevezik így, mert enklávészerűen vannak beékelve más, nagyobb vallási tájegységekbe s katolikus hitükhöz szilárdan ragaszkodnak. Bánságot soha nem nevezték szentföldnek, s ha mi mégis annak mondjuk, nem történelmi elnevezés, hanem a szentföld jellegét igazolható következő dokumentáció alapján tesszük:
– a középkorban itt volt a legtöbb monostor;
– a templomok sokasága szentté tette e földet;
– Bánságnak nagy szentjei is voltak, mint Szent Gellért,
– s a XII. században élt szentéletű Saul csanádi püspök, akinek kanonizációját az akkori háborús viszonyok akadályozták meg;
– Bánság megtartotta a hitét a legnagyobb megpróbáltatások idején is.
A történelmi szenvedések: a hatalmaskodók, a török iga, az újra település nehézségei (rossz éghajlat, mocsárláz, a szentföldek nehéz feltörése), mind Istenhez vezették itt az embereket” (13. old.).
A bánsági példatár összeállításában T. Székely roppant korrekt elismeréssel adózik történész elődeinek, akik egyik vagy másik, a többnyelvű és többhatárú országrész területén mindenesetre sajátos történeti rajzokat megformálták, de hiányolja a vallási helyrajz még rögzíthető kérdéskörét: „Tanulmányom olyan problémákat vet fel, amelyekben ők nagy segítségemre lehettek volna, de sajnos az ’egy a szükséges’ (Lk 10,40) kérdését éppen csak,
hogy érintették: archeológiai, történelmi, jogi kérdéseket tárgyalnak, amelyeknek nagy hasznát vettem, de problémakörömben töretlen utakon kellett járnom, jóllehet, hogy e kérdésnek különös adottságai vannak e tájon. A bánsági egyházi időszaki lapok (Havi Közlöny, Sontagsblatt), amelyekből meríthettem volna, csak általános hitéleti, hittudományi és egyházjogi kérdéseket tárgyaltak, s a bánsági áhítattal kevesebbet foglalkoztak” (12. old.). Elszántsága éppen ezért a részletrajzok és történeti forrásfeltárás, levéltári kutatás felé vezették, melyben a bánsági áhítat „ősi jellegét és továbbélését a bánsági szentegyházak” szerepkörének roppant részletes feltárásával tekinti át. Mintegy történeti ívben sorra veszi ezek építőit és magát az építési folyamatot is, a templomok népies elnevezéseit, továbbá a patrónusokat, a székesegyházakat, a lerombolt és elpusztult templomokat, a templomi áhítat mibenlétét, a szentegyházak szolgáit, a középkor papjait és rendjeit (bencések, ciszterciek, villermiták, pálosok, dömések, minoriták), a csanádi püspököket és egyházmegyei papokat, a török hódoltság papjait és püspökeit, majd a ferences rend és a jezsuita rend intézményét, a világi papok szerepét a török hódoltságban, a licentiátusok és a barokk kor papjainak szerepét, a bosnyák ferencesek (obszervánsok), a szalvatóriánusok (konventuális ferencesek), a jezsuiták és piaristák rendjeit, végül a barokk kor püspökeit és egyházmegyei papjait. Mindennek egyháztörténeti irodalom, hely- és felekezeti források, lelkiségi szokásrend és térségi identitás szempontjából meghatározó jelentősége ugyanakkor nemcsak a szaktörténészek számára lényeges (Barna Gábor külön is hangsúlyozza Szeged szerepét e bánsági térség vonzáskörében), hanem a „tájlélek” megszólaltatásán túl maga a hit világa és áhítattal telítettsége egyaránt.
T. Székely Lászlóból kötetének maga írta előszavából már közvetlenül is megmutatkozik a szakrális élet éltetője, „a hívő ember, az egykori lelkipásztor, Isten szolgája, a pap” (Barna uo.). Azt írja: „Ha vázlatos írásommal az isteni kegyelem indításait a legcsekélyebb mértékben is szolgálhattam, és az olvasót elvezethettem a bánsági áhítat természetfeletti világának kapujáig, munkám nem volt hiábavaló s fáradozásaimra Isten áldását remélem.” Az reméljük mi is, hogy ennek a tanulmánynak segítségével bepillantást kaphatunk a Bánság kora újkori egyháztörténetébe, amely keretét adja a mindennapi vallásgyakorlásnak” (Barna Gábor, 8. old.).
Lelkiség és imádság-folklór
A történeti, teológiai átélés és a társadalmi-történeti környezet összhangjának feltárása mellett már régóta szerepet kap a vallási folklórkutatásban és a hitélet személyes aspektusának föltárásában is a szakrális néprajzon belül újnak számító ismeretanyag, melynek folyamatos kiadása, elemzése, átörökítése a szegedi tanszék egyik küldetése is. E tárgyhoz kapcsolódik a könyv- és írástörténet, a vallásos irodalom forrásai, az egyházi érvényű tudás „vallási autoritásai” mellett a lelkiségtörténet és a kegyességi áhítat objektumait, dokumentumait, majd ezekhez kapcsoltan a népi misztika és női spiritualitás személyes „intézményeit” elemzendő felületnek tekintő törekvés. A mintegy folyamatos kutatási terepként régóta szolgáló Erdély (a jeles Pócs Éva vagy Tánczos Vilmos, Peti Lehel és Pozsony Ferenc, Mohay Tamás és Voigt Vilmos munkái, és seregnyi erdélyi néprajzos eddig fölhalmozott több könyvtárnyi kutatásának fő) színtere mellett mind többen fognak hozzá a szakrális néprajz szokás- és folklorisztikus életanyagának feltárása mögötti, az írástudással és nyomtatott közléssel kiegészülő történeti feltárásnak. Nos, amikor egy legutóbb könyvtárnyi méretű kiadványban, Jakab Albert Zsolt és Vajda András szerkesztésében megjelent Aranyhíd. Tanulmánykötet Keszeg Vilmos tiszteletére (Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2017., 1090 oldal!) című kötetben találkoztam (több tematikus szöveg között) Frauhammer Krisztina tanulmányával az Olvasva imádkozni, imádkozva olvasni. Alfabetizáció és olvasástörténeti adalékok az imakönyv műfaja kapcsán tárgykörében, éppen a befogadás- és tudástörténet iránti szociológiai érdeklődés stílusváltozatai után kutattam. Roppant izgalmas kérdésfelvetése egyben a kultúratörténet egyik legfontosabb témakörét, a nyelv, a közlés, a terjesztés, a befogadás- és megértés-lélektan kérdéseit is érintik, amire több további választ is ad Frauhammer munkássága. A Magyar Tudományos Művek Tárában rögzített pontosan száz szakmai írása mellett szinte szégyenletes itt csupán egyvalami kiemelése, de bizonyos vagyok abban, hogy valahol elkezdve a többire is rá lehet lelni. A szakrális néprajz, a folklorisztika és a szűkebb tárgykörön belüli lelkiségtörténet izgalmas párhuzamban, inkább harmóniában van T. Székely vállalásával, amikor úgy fogalmazza meg önmaga küldetését, mint a „Szemben a feledéssel” vállalandó missziót.
Frauhammer Krisztina: Imák és olvasatok. Imakönyvek a 19-20. századi Magyarországoniv című kötete éppen ilyen. S ha korábbi munkáit tekintjük a folklór, a populáris vallásosság, a populáris írásbeliség és olvasáskultúra, a halál, lelki üdvök, imádságok, fohászok, kegyhelyi turizmus, a kegyhelyi vendégkönyvek összehasonlító elemzése és a mai vallásosság szerteágazó gyakorlatának további kérdései iránt (ilyenek példaképpen a profán és a rituális funkciók, a terápiás és a közösségteremtő lehetőségek, a kapcsolatkeresések a szenttel stb.), s teszi ezt elkötelezett érdeklődéssel évtizedes kutatási programként, akkor a Levelek Máriához kötetev ehhez még hozzájárul a feltárás horizontjának tágításával. A búcsújárás és ennek állandósága vagy változásai, a szakrális kommunikáció és az ima természetrajza, a mindennapi írás és kommunikáció forrásértékei, a Processio Lajstromok, votív táblák, hálatáblák szövegei, a templomi falfeliratok mint graffitik megjelenítései és profán környezetben előfordulásai úgy alkotják meg a szakrális kommunikáció színtereit, hogy azokban a szentekhez, Istenhez írt levelek és „mennyei levelek”, a kéziratos és nyomtatott mirákulum-feljegyzések, vallásos újságokban közölt hálanyilatkozatok, a nyomtatott imakártyák és a virtuális templomok, zarándokhelyek vendégkönyvei egyaránt újraértelmezhető forrásként tárulkoznak föl.vi Az értekezés-értékű kötet tehát, mely évtizednyi munkával a szerző összehasonlító elemzését bővítette ki öt kegyhely szövegeinek elemzésével, impozáns bevezetőjével tágas elméleti keretben segít elhelyezni a sok ezernyi feltárt szöveget (akár a műfaji keretek közt nem szokványos adatbázis-értékük rendszerével), majd a tartalmi és műfaji elemzés révén a mai vallásosság jelenségkörét, a szenttel lehetséges kapcsolatot kereső hívők vágyait jellemzi, részletekbe menően igazít el a szigetközi Máriakálnokon, a szlovákiai Egyházasbást-Vecseklőn, a palócföldi Mátraverebély-Szentkúton, a baranyai Máriagyűdön és a nyírségi Máriapócson gyűjtött anyagban, s az ennek mintegy „szövegkörnyezetében” megjelenő új interpretációkat, olvasatokat teszi lehetővé az Imák és olvasatok oldalain. Frauhammer tehát úgy vezet be a szakrális folklór, a mentalitástörténet és lelkiségtörténet (látszólag zárt) falai és textusai közé, hogy folytonos kontextust teremt az íráshoz, szöveghez, tudáshoz megformált viszonyok területén, a szövegekhez magukhoz kerekíti oda a társadalmi szöveg egészét. Ebben a szövegtárban és „szövegelésmódban” az imakönyvek mint a kultúratörténet szerves részei jelennek meg, ahogyan ezt értő értékelője, Iancu Laura fogalmazza a kötet hátoldalára: „Az imakönyvek a ’vallási autoritás által kontrollált akkulturalizációs eszközök’ s mint ilyenek, a vallásosság jellemzőinek az értelmezésében kulcsszerepet töltenek be. A lelkiségi művek identifikációs szerepe, a női spiritualitás valamint a (zsidó, keresztény) anya-feleség-háziasszony modell, a népi misztika, a folklór és az egyházi ima kölcsönhatása mind-mind olyan kérdései a kötetnek, amelyek első ízben kerülnek a magyar néprajzkutatás fókuszába”.
Imák és olvasatok tehát az átalakuló egyház(ak), az új imakönyvek és olvasási szokások, a „Réteg imakönyvek egy-egy társadalmi csoportra specializálva: nők és ifjúság” fókuszpont megjelölésével egy teljességgel új, a katolikus megújulási processzus érzékenységét is jelző irányba kalauzolnak. Még lényegesebb talán a kultúratörténeti aspektus, az olvasási kultúrában bekövetkezett trendváltozás, az imakönyvek kiadása és specifikálódása („Olvasva imádkozni, imádkozva olvasni”), ezek másságának és változásainak 19-20. századi folyamatrajza. Ennek jelen esetben szűkebb közösségek sajátosságaira központosított olvasata (például az „Imakönyvek az ifjúságnevelés szolgálatában” fejezet, ebben is „Az imakönyv műfaja mint a nevelés eszköze” és a gyermeknevelés szolgálatába állított funkcionális olvasat-kínálat), továbbá a Jézus Szíve, a Mária-lányok, az Oltáregyletek és a Szívgárda-mozgalom és kiadványai, majd a katonáknak való imakönyvek és az olvasási rutin kérdései gazdag ismeretanyagra mutatnak rá, ami szinte teljességgel hiányzott eddig a néprajztudomány szemléletmódjából is, meg a hitvilágok kutatói megközelítésénél is. Valóban modell-értékű a „Női identifikációs modellek” fejezet, melyben külön is tárgyalja a katolikus modell, a „nők és lányok számára” készült kiadványok „női spiritualitásra”, a vallás feminizálódására utaló tapasztalati ismeretanyag és a korabeli társadalmi ideálok formálódásának motívumait (anya-feleség-háziasszony szerep, a példaképek „képtára”, a polgárideál, az ájtatosságok funkciója és a hívők önképe stb.), de nem utolsósorban a szeplőtelen fogantatás eszméjének és a mindennapi élet szexualitás-kérdéseinek részleteit. Még specifikusabb részkérdés, de roppant izgalmas a modernizálódó zsidó nők szolgálatában álló kiadványok és ideák eszköztára, a hatások és kölcsönhatások rendszere, az anyai szerep és az imák összefüggései (100-132. old.).
Az utolsó két fejezet („Imádság és folklór”, „Lelkiségtörténet”) a babonák és racionalitások határvidékén, a népi vallásosság és a gyógyító imák szerepe körül kering, a betegségek és mentális egészségek spiritualitással, olykor misztikus testesülésekkel nemcsak a papok, a klérus, a tudomány iránti szkepticizmus jelenlétének kérdései, amelyek nemcsak a lelkiségi irodalom mibenlétét, funkcionalitását jelzik pontosan, hanem az egyéni áhítatgyakorlat, liturgikus és paraliturgikus közösségi imahelyzetek sorával kibővítik a naplók, anyanyelvi imaszöveg-használat és olvasmány-háttér részletkérdéseit, felekezeti eltérésekbe és kultúratörténeti léthelyzetekbe ágyazottan. A szakrális kommunikáció elméleti irodalma fajsúlyosan gazdagodott e kötet által, melyből a lelkiségnek önálló „intézménye” sugárzik elő, függetlenül a hátterében álló szervezet vagy egyház világától, mely ezáltal úgy része az egyetemes kultúratörténetnek, mint a legitimitását vitatni is engedő, spirituális jelenlétet ennek dacára is fenntartó más hitvilágok.
Buddhától Jézusig – avagy radikális felfogásváltozások a szerepekben
Írásomat, e futó szemlézést Gábor György „egynyelvűséggel” összefüggő értelmezési és értelemadási kérdéssel kezdtem, melynek válaszát a sokrétű kifejtés, német és angol, továbbá keleti forrás-utalások mellett Gábor a „tanuljunk nyelveket” záró tanulsággal adja meg, vagyis áttételesen a megértést a sajátos szaktudások, filozófia, orientalisztika, történeti nyelvészet, ókortudomány, judaisztika és más kapcsolódó területek átfogó fölismeréseire alapozó belátásokra építi. T. Székely munkája épp a „szakrális háromszögben” megjelenő intézményi és hitegységi sokszínűségben fogant, Frauhammer pedig úgy vezeti az olvasót latin-német-magyar és más szakrális gyakorlat felé, hogy abból ugyancsak a soknyelvűség egysége hangzik föl. S persze nem túl sokan vannak talán, de olykor mégis akadnak szerzők, akiknek egy-egy munkáját korrektül megolvasni és lábjegyzetről lábjegyzetre híven követni közel annyi munka, mint amennyivel ők maguk megalkották azt. Hát ilyenek egyike Simon Róbert, aki nemcsak orientalista, nyelvész, kultúratörténész, vallástudós, Korán-fordító (és sorolhatnám még…), de a Corvina Kiadó egyik legkiválóbb sorozatának szerkesztője is, aki csak az elmúlt néhány évben olyan opuszokkal örvendeztette meg a hazai keletkutatást, melyeket bizton lehet éveken át is részlegesen tanulmányozni, ha valaki nekiáll. Sorozatnyi egészükben meg szinte reménytelenül impozáns mindez.
A vallási jelenségek és értelmezési tereik, nyelveik, históriáik és térségeik sokfélesége szinte nem is kiemelt, hanem történetileg és filológiailag „bevettnek” tekinthető változata jelenik meg Simon Róbert Buddha vagy Jézus kötetében (alcímében a pontosítás: Barlaam és Joszaphát a vallások keresztútján).vii Itt a kulcshelyzet a meglepő arculatváltás izgalmas talánya, amiről a kötet mintegy fele szól: „hogyan lett Buddha keresztény szent? A vallások érintkezése” címen (5-124. old.). Az érintett vallások és tudásterületek felől (kereszténység, buddhizmus, bizantinológia, manicheizmus, mazdaizmus, iszlamisztika, pogányságkutatás, klasszika-filológia, mongolisztika, filozófiai hermeneutika stb.) ezekben olyan és annyi paradigmatikus kérdésfelvetés és még annyibb érzékeny filológiai pontosítás van, amelyek közé nemcsak történetileg, de az elemző érdeklődés teljes létjogával kerül be a történeti és értelmezési paradigmák egészen új rendszereinek kidolgozott változata. S ha lehet nem is egy, hanem több nyelv és még több tájegység és még ennél is több kultúra-ágazat. A Fontes Orientales egy másik kötete, Történetírás az iszlámban (2019., 556 oldal) szintén Simon munkájaként az iszlám történetszemléletet jellemzi úgy, ahogyan a muszlimok önmagukat látták és másokat szemléltek. Ezekben a perspektívákban pedig ott rejlik az összehasonlító anyag történetírás megannyi csapdája, más tudati eszközökkel összefonódottsága, a szinte teljes ókori keleti (iszlám, egyiptomi, izraeli és indiai) történetírás szemléletmódja, a Próféta küldetésének korszakokra tagolt időszaka, amikor a világtörténelem folyása számára követendő tanulsággá lesz a Korán és a prófétai hagyomány szerepe (al-Yacqúbí, ad-Dínawarí és al-Maszcúdí munkái), a világi kultúra, az adab hatása, a 11. század után kialakuló világi hatalom újdonságereje, Ibn Khaldún műve, az eurázsiai steppeövezetben patrimoniális birodalmiságának törvényszerűségei, a mongol kori történetírás egyedülálló műve: Ibn at-Tiqtaqá al-Fakhrí című anekdotázóan személyes históriaformáló kalifátus-története. Egyszóval „az iszlám történetét mintegy a ’hátsó lépcső’ felől” bemutatható pompázatossága fejlik föl itt is. Ennek mintegy életmű-előzménye a Politika az iszlámban kötet (2016., 584 oldal), ahol Simon a muszlim társadalom „anatómiájával” körbevéve, az ókori kelet birodalmaitól a poliszokon át a nemzetállamokig minduntalan érvényesülő uralomformák és ezekben jelen lévő legitimitás-kérdések résztémáit tekinti át a Korán és a prófétai hagyomány meg nem változtatható szabályozási aspektusából szemlélve. Ez csekély mintegy ezernégyszáz évnyi politikai szervezet szoros összefonódottsága a társadalom modernizációs reformkísérleteivel. E forráselemző műben a Korán és a Szunna mint társadalom genezisét, valóságos vagy lehetséges megszervezését előíró források mint a politikai iszlám kulcsfogalmainak hermeneutikája mutatkoznak meg súlyos kiegészítő kommentárokkal (így a 8. századból Ibn al-Muqaffa egyedülálló politikai memoranduma a felülről felépített és irányított power-state államvezetéssel, a 11. századi szaldzsúq A kormányzás könyve a patrimoniális birodalom államvezetési kézikönyveként, majd Alí Abd ar-Ráziq 20. századi Az iszlám és a hatalom forrásai politikai vallás-szekularizációt képviselő kormányzás-elméleti műve). Mindezek szinte csak „ráadások” a korábbi, Az iszlám fundamentalizmus kötet (2014., 448 oldal) majdnem félezer lapjára bazírozva. S még ezt is lehet folytatni, de magam is elakadok, nemcsak az Olvasó…!
A Buddha vagy Jézus kötet messzebbre is, közelebbre is kóborol a nyelvek, áhítatok és identitások térképein. A 21. századból szemléli „a keresztény szent Joszapháttá változott Sakyamuni Sziddhárta megvilágosodásának történetét”, mely Barlaam és Joszaphát románcaként („a Pancsatantra mellett vagy talán előtt”) a világirodalom legtöbbet fordított műve volt a 6. századtól a kora újkorig, nyolcvan verzió készült belőle Belső-Ázsiától Bizáncon át Észak-Európáig. „A világelutasító vándor aszkéta életét kiteljesítő ’antihősök’ nem tekinthetők ’korunk hőseinek’…, ’ám helytől és időtől függő alakváltozata ugyanazt fejezte ki: az önmagát és a világot nem ismerő fiatal a maga korai életútja során a különböző kihívások és kalandok révén megtapasztalja, egyúttal kialakítja a maga határait, és útja végén, jó esetben, korlátozott autonómiával bíró individuum lesz, aki képes értelmes életet élni a maga társadalmában…” – írja Simon (7. old.). Sőt, az irodalom és a gondolkodástörténet „hősei” a klasszikus polgári korszak fölszámolásával egy megsemmisülő individuum formálódását okozták, az atomizált egyénekből egyre arctalanabb történelemmé változtatta „Odüsszeusztól Don Quijotén keresztül Jacques Thibaut-ig” a hősök élő és emberi alakját, akik pedig hozzájárultak korábban az emberi alakulásmódok változataihoz, mostanra pedig már „korunk végképpen egydimenzióssá tette az egyes embert, akinek nincs viszonya a múltjához, retteg a jövőtől, s az állandó jelen foglya lett az erkölcsi-emberi értéket nem kínáló kérészéletű ’celebek’ világában, akik átvették a régi idők ’hőseinek’ a helyét” (lásd 7-8. old.).
Ám mert a világirodalom története még „meghökkentő és elgondolkodtató meglepetésekkel szolgál a kíváncsi utókornak”, Barlaam és Joszaphát története „a Buddha életét és tanítását földolgozó indiai legendának számos vallás és kultúra számára volt fontos üzenete, s állandó változtatásokkal, kiegészítésekkel és hangsúlyeltolódásokkal elkezdte hosszú vándorútját Belső-Ázsián és Iránon keresztül Bizáncba és Európába”. Ennek során „Bodhiszattvából Joszaphát keresztény szent lett, akinek az ünnepét az egyes keresztény felekezetek gondosan megtartották, Buddha keresztény szent lett (neki tulajdonították India második megtérítését a kereszténységre, mivel Tamás apostol missziója után, úgymond, az ország visszasüllyedt a pogányságba)”. Ezekből mint kultuszformáló historikus összefüggésekből is ered, hogy „a történet a maga radikálisan dualista világlátásával a korai buddhista eredetek után olyan kultúrák és vallások számára lett fontos, mint a szélsőségesen dualista, világtagadó manicheizmus, az etikai dualizmusra építő mazdaizmus, a nem dualista és nem megváltásvallás iszlám, az egyre halványabban dualista és a megváltás érdekében egyéni erőfeszítést alig követelő kereszténység, s a se nem dualista, se megváltást nem kínáló judaizmus. Így aztán, amíg a manicheista recepció érthető és magától értődő volt, a többi esetben a történet átvétele és viszonylagos népszerűsége megfejtendő problémaként jelentkezik, amelyet legtöbbször a mainstream ortodoxia mellett fellépő ellenáramlatok, szekták érdeklődése magyaráz meg. Ekképpen a Barlaam-regény majd ezeréves népszerűsége az összehasonlító vallás- és kultúrtörténet érdekes és fontos fejezete” – összegzi a legszűkszavúbban a Bevezető előszó és a kötet-ismertető kiadói közlés. A kötet alcímeként (Barlaam és Joszaphát a vallások keresztútján) megfogalmazódó kölcsönhatás-komplexum nem csupán a vallások közötti átjárás problematikáit érinti alapos szemlézéssel. Kiterjed a vallások (izraelita, keresztény, iszlám, zoroasztrikus, mazdaista, manicheus és buddhista változatai) toleranciájának kérdésköreire is igen alaposan, kiegészítve a szerzetesség „mint világelutasító marginális mozgalom” kérdéseivel, a buddhizmusaon belüli törésvonalakkal, a görög-római gyakorlattal, a judaizmus illetve keresztény és iszlám átmenetek-áttérések tematikáival, disputáival (13-155.), no meg Barlaam és Joszaphát útjának kutatástörténeti, kritikai és recepció-kérdéseivel (156-194.), hogy a könyv második részében az eredeti buddhista történethez és az elveszett manicheista verzióhoz legközelebb álló korai (valószínűleg a 9-10. században keletkezett) rendkívül míves és gondosan felépített arab verzió első magyar fordítását adja. Ez a mintegy százötven oldalas változat is nemcsak mesés konverziók, hajmeresztő kultúratörténeti árnyalatok, drámai hitelméleti és historikus rendszerek megannyi izgalmas problematikájához kalauzol, de „intelmek és példázatok” évezredes anyagát görög, angol, grúz, francia, arab, etióp változatokkal összevetett olvasmányként is úgy tálalja, mint olyan egyetemes tartalmat, melynek a szakralitásokkal csupán áttételesen van összefüggése, az életmódokat és értékrendeket viszont totálisan meghatározó tudáskincs rejlik sorai között.
Ekkora kötet, ennyi végtelen tudás és ezekből a hiányok vagy a tudhatóságok közötti lélekvesztő szakadékok átkötésének reménye már alig állhat többől, mint alkalmi, s nem is garantáltan tartós felvillantásából mindannak, amit a tudástörténet, a hitek és értékrendek kölcsönhatás-históriája – nem utolsóként az irodalommal és írott kultúrkinccsel bővülve – valamely értelmező átjárás esélyét kínálja. Ajándékok ezek a művek, s olyan belátások tárházai, melyeket kiváló szaktudósok alkalmi összegzései kínálnak a legszűkebb értelemben is „soknyelvű” és sokjelentésű olvasatokban.
Határok között, mögött és együttélések közegében
A fenti „olvasónapló”, tematikus válogatás nem kíván teljes képet nyújtani a vallási néprajz szakirodalmának aktuális jegyzékéről. Barna Gábor a szegedi tanszéken kiadott Vallási néprajz kötetek gondozójaként és a Vallási kultúrakutatás könyveinek sorozatszerkesztőjeként annyi mindent tudna kínálni, amennyit ebben az évben már bizonnyal senki nem olvasna el.viii A Szent Domonkos rend és a kunok (2016) kötet, az Árpád-házi Szent Margit tanulmányok (2019), az Eucharisztika és úrvacsora a magyarországi vallási kultúrában két kötete (2019-2020) és további több tucat kiadvány mellett ugyanakkor mintegy kutatói párharc zajlik a Pécsi Tudományegyetem Néprajz – Kulturális Antropológia tanszékén indult Vallásantropológiai tanulmányok Közép-Kelet-Európából sorozat eddigi tizenkét kötete között. Utóbbiak sorában a Pócs Éva műhelyéből kinőtt néprajzos nemzedék egy új tónusa, megújult eszközrendszere és kitágított szemléletmódja hódít teret – elég itt a nemrégiben megjelent Present and Past in the Study of Religion and Magic (Hesz Ágnes és Pócs Éva szerkesztette) kötetre, vagy Győrfy Eszter Átrajzolt határok. Felekezeti együttélés, vallási és etnikai kötődések Székelyföld és Moldva határán című kiváló monográfiájára utalni (mindkettő a Balassi Kiadó elegáns sorozatában jelent meg),ix hogy egykönnyen belátható legyen: nem kevés felekezeti, etnikai, rítusváltási, pasztorációs és lelkiségi sajátosság között élünk. Győrfy történeti, demográfiai, felekezeti, vallási és nyelvi vegyességeket vagy kölcsönhatásokat elemző terepmunkái (kiemelten Kostelek és a moldvai csángó oktatási programok szakrális területei, vallás és identitás, felekezeti együttélés, kölcsönhatások és újraképződő belső határok) arra mutatna rá, miképpen formálódik a 19. századtól napjainkig a magyar és román kettős kötődésű, intézményes és családi vallási élet ott, ahol maga a község közössége is a „köztesség” állapotában érzi magát a vallás mindennapjaiban és a társadalom újraértelmező eljárásmódjainak folytonosan újraíródó helyzeteiben. E határátlépések a felekezetek közötti megosztottságot az etnikai és nyelvi közösségek közti megosztottsággá változtatják (avagy bővítik inkább), melynek azután megannyi kulturális szinkretizmust, kettős és „mozgó” kötődést eredményeznek.
S ha a fenti könyvespolc-ajánlatban okkal hiányolná a tibeti iszlámmal, a dél-amerikai törzsi vallásokkal, a sámánizmussal, a zsidósággal kapcsolatos, esetleg a kortárs „vallásdömping” kultuszközösségekről, alternatív vallásokról, vagy éppen szcientológiáról szóló esettanulmányokat, bizonnyal igaza lenne. Jóllehet ezekből is egy egész sorozat jelenik meg a Vallás a társadalomban sorozat szegedi vallástudományi kiadványai között, de itt minden szakralitás minden részterületéről most nem fogok tudni áttekintést adni.x Az újabb könyvek közül is kiemelést érdemel Peti Lehel: „Krisztus ajándéka van bennünk”. Pünkösdizmus moldvai román, roma és csángó közösségekben című tanulmánykötete,xi melyben „Kelet-Románia egy etnikailag és felekezetileg vegyes kistérségének pünkösdi közösségeiben végzett terepmunkán alapuló vallásantropológiai kutatás eredményei” kaptak helyet. Peti Lehel számos korábbi munkája után olyan moldvai pünkösdi közösségek vizsgálatára vállalkozott, „amelyek katolikus vagy keleti ortodox, azaz csángó vagy román többségű falvakban, illetve nagy számban romák által lakott településeken találhatók. A könyv e pünkösdi közösségek kialakulásának történetét, működését, rituális szerkezetét, egymáshoz fűződő viszonyait tárja fel. A pünkösdi közösségek rituális tevékenységeinek, a megtérés indítékainak, a pünkösdizmus és a régiót érintő nagymértékű modernizációs folyamatoknak az együttes vizsgálata annak árnyaltabb megértését teszi lehetővé, hogy etnikailag, kulturálisan és felekezetileg egymástól élesen különböző közösségekben hogyan jönnek létre ezeket a választóvonalakat átrendező új vallási közösségek” – hangzik a kiadói ajánlás. A könyv egyes elemző írásai éppen a belső határképződési, zárási és nyitási, tradíció-megkötési és modernizációs zónákban föllelhető jelenségeket elemzik. S bár „A Szentlélek ajándékai és karizmatikus rítusok” dolgozat látszólag nagymértékben eltér „A pünkösdizmusra való áttérés okai és funkciói egy moldvai roma közösségben” tanulmánytól, vagy a migrációs térség visszahatása egy kolduló roma közösség életvitelére látszólag távol esik „a nyelveken szólás szerepe” tárgykörtől, de a színtér szereplői is, a hitvilágok és rituálék (nyelveken szólás, ördögűzés, jóslás, prófécia) eltérő változatai is más-más funkciókat töltenek be sokszor, viszont összefüggenek mindezek a rítusok lefolyása, a társadalmi környezet, a rítusokat gyakorló/felügyelő specialisták tevékenységét (közösségvezető, diakónus, prorok/jós stb.) jellemző esetpéldákban. A kötet egésze ugyanakkor kísérletet tesz „a pünkösdizmus mentalitásra, a közösségek szerveződésére gyakorolt hatásának feltárására, illetve vallás, migráció és etnicitás kapcsolatának elemzésére is”, ami lassan már elengedhetetlen interetnikus és vándorlás-földrajzi összképpé áll össze a térségünkben jellemző lelkiségi univerzumban.
„Rövid szemlét”, behatárolható időteret és közösségek által szervezett szertartásossági példatárat ígértem írásom címében és bevezető tónusában. Ennek okán nem folytatom most, mivel a hátam mögötti könyvespolcon még néhány sornyi hivatkozható és fontos szakirodalom van, melyek sok-sok ilyen cikkre is elegendőek lennének. Nem is utaltam rá, holott szinte minden fentebbi munkára valamiképpen megállna, hogy a mindenkori történelmi és politikai környezet befolyása nélkül talán semmi sem úgy alakulna, ahogyan megtörténik. Sem Jézus sorsa, sem Mária országa, sem a szabadegyházak vagy a pünkösdista közösségek helyzete nem olyan lenne, amilyenként azt megismertük vagy újrafölismerjük. Talán erről is szól a mottóban megidézett Gábor György záró gondolatmenete, melyet szándékosan emelek ide, hogy a fennebbi hiányérzetek csökkentésében segítsen…
„A monarchikus-teokratikus hierarchiájú egyházakon (valamennyi egyházra és felekezetre gondolok, jóllehet a felépítésük, szervezetük, strukturáltságuk lényegesen eltérő) mint Isten országa örök ügyének földi, történelem adta körülmények közötti képviselőjén nyilvánvaló módon megtörik az a dinamika, amely a maga közvetlenségével, naprakészségével, illetve a sajátos történeti, civilizatorikus és kulturális körülményekből fakadóan a mindenkori embert személyében, társadalmi, szociológiai és pszichológiai helyzetében és lehetőségeiben folyamatosan dinamikussá, a világra nyitottá, úgyszólván azonnal válaszoló és reflektáló lénnyé teszi. Ám az egyházak nem gyors reagálású hadtestek: küldetésükben egyszerre van jelen a civitas Dei örök értékrendje és modellje, a saját hagyományának több évszázados-évezredes, súlyos terhekkel teli öröksége és a civitas terrena hic et nuncja. /…/ A vallások is csak úgy válhatnak a társadalom bizonyos rétegei számára élő lelkiismeretté, a föld sójává, ha féltve vigyázzák saját függetlenségüket, s ha minden kísértésnek ellenállva, a legkülönbözőbb hatalmi, monetáris és ideológiai póráztól megszabadulva megőrzik öröktől fogva kapott, tehát a közvetlen adottól elemelkedni képes erkölcsi értelemben vett ’örök ellenzéki’ szerepüket. Hiszen ne feledjük: a Tízparancsolat, vagy a Hegyi beszéd nem jobboldali, nem baloldali és nem liberális hitvallás, hanem az örök emberi foglalataként civilizáció-konstituáló értékrend…”.
E civilizációs univerzumokat létrehozó közösségek tudományos megismerése és megértése hasonlóképpen nem az ellenzékiség vagy a hódoltatás eszközkészletéhez tartozik. A lelkiség mint „konstrukció”, a hit mint intézmény, a vallás mint világegység minden kultúra részeként közös is és univerzális is (ha van ilyesmi egyáltalán). A transzcendens ugyanakkor rendszerint kívül esik a racionálison, mint ezt Földényi F. László legutóbb megjelent kötete, a Newton álma alaposan végigelemzi a kora-újkor, racionalizmus és romantika határvidékén a fizika és művészet kölcsönhatásai fölött vívódó legkiválóbb gondolkodók példatárán. Az ebből átvehető idézetek tömegét azonban legközelebbre hagyom. Alighanem a hit is, az identitás is akkor arányos, ha nem teng túl a lehetetlen lehetséges magyarázataitól…
A. Gergely András
i Gábor György: Csodagyűrű csak egy van. Restancia, online: http://www.restancia.hu/kutatas/gaborgy-csodagyuru.htm
ii Czank Gábor fényképfelvételeivel. MTA SZTE – BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék. A VALLÁSI KULTÚRAKUTATÁS KÖNYVEI 9. Szerkeszti Barna Gábor. Szeged, 2014., 140 oldal
iii Barna Gábor jegyzete: Ezekből jelent meg egy bánsági válogatás Temesvárott Illés Mihály, Bodó Barna és Barna Gábor gondozásában, a szerző születésének centenáriumára.
iv (A vallási kultúrakutatás könyvei 42.). Szerkesztette Kerekes Ibolya. Szeged, MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2019., 249 oldal. Online egészében elérhető itt: https://mek.oszk.hu/19500/19546
v Levelek Máriához. A máriakálnoki kegyhely vendégkönyve. Devotio Hungarorum 6. Néprajzi Tanszék, Szeged, 1999., 300 oldal + 14 kép
vi Írásba foglalt vágyak és imák. Magyar kegyhelyek vendégkönyveinek összehasonlító elemzése. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 32., Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, 2012., 244 oldal.
vii Fontes Orientales sorozat, Corvina, Budapest, 2017., 268 oldal
viii A nem teljes sorozat online elérhető dolgozataiból lásd: http://acta.bibl.u-szeged.hu/view/series_part/book=5Fsection/A_vall=E1si_kult=FArakutat=E1s_k=F6nyvei/
ix Present and Past… Balassi Kiadó, Budapest, 2019., 389 oldal + képmelléklet; Átrajzolt határok… Balassi Kiadó, Budapest, 2021., 328 oldal + képmelléklet
x A mégis élénken érdeklődőknek ajánlom a kötetek közvetlen tanulmányozását, letölthetők innen: http://arts.u-szeged.hu/vallastudomany/kiadvanyaink
xi Balassi Kiadó, Budapest – Erdélyi Múzeum-egyesület, Kolozsvár, 2020., 164 oldal + képmelléklet