Talán minden kisebbségi sors és szerep ott kezdődik, ahol a hiányérzetének előzményei már jelentkeznek. Mostanság több szociológiai kutatás összefoglaló anyagához volt szerencsém, más helyzetben városkutatási tanulmányokhoz, ahol egyaránt a társadalmi és térbeli integráció kérdései álltak a fókuszban. E kutatási tapasztalatok minden izgalmas részletessége és átfogó „makro-szociológiai” üzenete mellett is alapkérdésem maradt: mihez, mibe „integrálódnak”, akik ebben részt vesznek mint kérdezettek, interjú-partnerek, válaszadó „alanyok”? És hol az a képzet, az a „Nagy Egység”, amelyben a társadalom bármely életvilágában élő egyede meg tudja és meg is akarja nevezni AZT a világot, amelybe tartozni hivatott lenne, vagy akár azt, aminek nem része? Ehhez nemcsak meg kéne különböztetnie önmagát egy létező világban „nem-ottlevőként”, de feltételeznie is kéne, hogy majd egy úton, egy törekvés hatására el is tud jutni ODA, ahol az a nagy, integrált, egybefogott egész létezik. Vagyis, hogy integrált tagja lehet majd a Társadalomnak… Mégpedig a nagybetűs Társadalomnak – mert hát amúgy valamely (kisbetűs?) társadalomnak akkor is tagja, része, alkotóeleme, részese, résztvevője, ha nem akarna az lenni! Hol van hát akkor az „akarás” oka, célja, lehetősége? Akar-e valaki „nem-integráltként” élni, s jó-e ez neki – ha meg nem jó, akkor mi lesz ennek következménye?
A dilemmázás csak látszólagos részemről. Tudok egypár választ, ismerek esélyeket, láttam már lehetetlen helyzeteket, életutakat, kiúttalanságokat is. Sőt, volt idő, amikor a szakmabeli jeles kutatók a divatossá váló társadalomkutatási témakör, „a társadalmi integráció modelljei” mellett (és helyett) immár nem a „beilleszkedési nehézségeket”, hanem éppen a „kiilleszkedési zavarok” témakörét kezdték kutatni. Létezik tehát egy egészséges kétely akörül, vajon mindenki része-e a Mindenkinek, s minden egyed szükségképpen tagja-e a Társadalomnak. De létezik emellett a rendszeresebben föltett kérdések sora (kik integrálódnak és hogyan, miért nem és miért mégis, mit látnak integrációs lehetőségként és hogyan viselkedik velük szemben az integráló univerzum?, stb.), amelyeken túl már inkább a történelem, az idő dolgozik, a társadalmi változások hatnak. S e változások egyik rákérdezési módja, hogy a történeti tudományok körébe sorolható, az identitást vagy a szokásokat, normákat és kitaszító vagy befogadó történeti rendszereket elemzők egyenesen a népszokások, a népi kultúra, a hagyományok, a helyi értékrendek kutatásával egészítik ki, vagy épp csak pótolják a máshonnan (a társadalmi struktúra, a térbeli tagoltság, a migrációk vagy a gazdasági rétegződés-modellek felől) megfoghatatlannak tűnő életvilágot.
Ilyesféle tájékozódáshoz kínál alapkincset az a kötet melyet az ELTE BTK Néprajzi Intézete adott ki Mohay Tamás szerkesztésében Nemzedék, szerep, érték. Családi kapcsolatok, szokásrend és értékváltások történeti alakulása a 20. században címen (Budapest, 2016, 370 oldal). S hát lapozgatása közben szinte kínálkozik is a válaszok sokasága arra, hogyan zajlik egy „integráció”, egy közös-együttes élés, egy történetileg adott létezésmód. Sőt, oly mértékig válasz-sokaságról van szó, hogy ez a tanulmánykötet mint konferencia-kiadvány, sokszerzős mű eleve megnehezíti, ha épp lehetetlenné nem teszi a teljes könyv ismertetését. Túl azon, hogy a tanulmányok témakörei, a Szerzők kiléte és a vállalt témakörök sokasága így teljes, ahogy a szerkesztett kötetbe került, ebből sem válogatni, sem kihagyni nem illik (vagy indoklásra szorul), kiemeléssel meg olykor nem több, csak „fölé-emelés” zajlik, mely sokszor éppoly kétes, mint a felejtés vagy hanyagolás referensi bűne lenne. Felejteni vagy hanyagolni márpedig nem lenne érdemes a kötetben foglaltakat, mert részben a szaktudomány ritkán merészkedik „rokon” vagy „szomszédos” területek szakmai értékelésére, de a néhány mégis megszülető referencia meg aligha képes méltó módon elismerni sok-sok szerző még több munkájának eredményeit, meghallani kérdéseit, folytatni örökségét, továbbvezetni elindult kutatásait és még „értékelni” is az együttes eredményt.
Amennyiben a kötet maga is „integrál”, beilleszt, befogad, saját elemének tekint egy sor tematikát, ezt „lektorként” valaminő „szűrővel” olvasni méltatlan lenne. S persze lehet valamiféle felületes képet adni, „gyorsban”, ahogy szokásos mostanság a reklámok évezredében, sőt lehet a több száz oldal egyetlen írásából valamely „másként gondolható” részletet kiemelni s arról kritikai felszínességeket elmondani a máskéntgondolás nevében… – ám ezek talán mindig pótmegoldások. Erre azonban (sok egybefüggő szempont figyelembevételével) nemigen vállalkozom – egyik is és több másik is csupán látszatmegoldás volna, a maga nemében képtelen küldetés, vállalhatatlan felszínesség. De ha már amúgy is képtelen a küldetés, engedtessék legalább vázlatosan, tudásterületi körvonalakkal jeleznem, mit is kínál maga a mű, melynek huszonkét tanulmánya óvatos becsléssel is hetekig tartó ismerkedést igényel a kötetcímben körvonalazott kérdéskörökkel. E „körberajzolás” – ha lehet – még lehetetlenebb a kötetcímbe préselt tematikát illetően, hisz amennyiben létezik a nem iskolásan vett tárgyi és szellemi néprajz, annak nagyjából két- vagy háromötöde leírható lenne ilyen kulcsfogalmakkal, mégannyira az alcím tovább tágított etnográfiai, etnológiai, szociokulturális és történeti dimenziói révén. Ekkora körvonal nincs is, vagy ha van, hát lelóg a lapról… Ezenfelül: a kötet anyaga egy 2015-ös tavaszi kétnapos konferenciára épül, ahol rokon szakmákkal közös, sok jelenlévő, számos kérdés, hozzászólás, reflexió által kiegészített találkozás amúgy sem csupán szellemi eszmecsere volt, hanem a Néprajzi Intézet nyolcvanéves fennállásának emlékével megkezdett összegzési-áttekintési mérlegelés folyamatában az egyik állomás, mely az „Emlék, emlékezet, életút” témakörű korábbi konferencia-kiadvány folytathatóságát is kellett tükrözze (erről Mohay Tamás részletesebben szól előszavában a meghirdetett tematikát, a beérkezett tématerveket és eszmecserére késztető kérdéseket is említve, 9-11. old.). Az interdiszciplináris szándék és nemzetközi előadói sereglet ezekből fakadóan is arra kínált késztetést, hogy eltérő szempontok, olykor vitatkozó tónusok, másféle metódusok és tudásmódok kapjanak helyet – melyet azután a kötet is híven közvetít.
Mégis, a körvonalazó közelítést mintegy „rálátásként” használva: a könyv öt nagyobb fejezetbe tagoltan közli az előadásokat és közlésre szánt tanulmányokat. Nemzedékek, szerepek, értékek, szokások, kitekintés az átölelő fejezetcímek sorrendje, s magyar néphagyománytól (Andrásfalvy Bertalan), nagykunsági örökségfelfogástól (Örsi Julianna) budapesti kerületi jelenkortörténetig (Vasasné Vida Réka) és bolgár családhistóriáig (Menyhárt Krisztina), kárpátaljai életstratégiákig (Kótyuk Erzsébet), mexikói iskolapéldáig (Schiller Katalin), vagy erdélyi szokáskutatásig (Fülöp Hajnalka, Balázs Lajos, Tasnády Erika) annyiféle szerkezet, történet, normarend virul a kötet lapjain, hogy kevés szakmai érdeklődés van, mely ne találhatna forrásra ez oldalakon. Hajlamom van „kivonatolásra” – de ezt itt most nem tenném, gazdagon érzékelve mindazt a befektetett munkát, kutatási szorgalmat, terepen-létet, közlési szándékot, árnyalást és igazítási szándékot, önálló felismerést és szakismereti párhuzamok keresését, mely ott ül ez írások mélyében. Ennélfogva aligha akad más, mint valamely kényes lelátóról rápillantani az írások hordozott, képviselt, megjelenített tartalmaira. Ezt persze illő valamely kínos kritikai visszafogottsággal tennem, s ezt mint szemléleti pozíciót el is foglalom. Egészében, a komplex „rálátást” imitálva úgy fogalmaznám: ismeretesek szakmai kérdések és közelítésmódok, melyeket ez a kötet nem képvisel, nem tematizál (ilyen példaképpen a közös „nevezőt” kereső konferencia-szervezési szempontok között nem szereplő dekonstrukciós problematika, a szaktudomány „alkalmazási minőségének” kihívó gondja, az etnológia és etnográfia vagy folklorisztika és szokásnéprajz közötti finom distinkciók összhangba hozatala a szociológiai, kulturális antropológiai, recens kutatásmetológiai problematikákkal), de a tanulmányok lapoztán erősödik a benyomás, hogy nem is szükséges mindenáron a harmóniákkal párban képződő diszharmóniák felhangjainak megnevezése, enélkül is lehet teljes egy kutatási anyag, gyűjtött adattömeg, terepkutatási tapasztalat. Itt jöhetne a szakmai felülnézet szempontja – ezt azonban a kötet egész interdiszciplináris kontextusa érvénytelenítené. A generációk közötti kapcsolathálózati, intimitási, interakciós tér leírásában például Keszei András emlékezet és emlékeztetés fogalomkörével éppúgy megteremti a történeti dimenziót, mint a magyarországi németek generációinak belső rendjét taglaló Vass Erika, vagy a kiskanizsai kapcsolatformák történeti rendjével itt szereplő Molnár Ágnes, aki egész doktori disszertációt írt a kanizsaiakról és nagyjából mindent tud a családról, amit empirikus kutatásban érdemes. Vagy az 1944–45-ös viharok családi és személyes emlékezetben megmaradt lenyomatairól Bartha Ákos éppúgy értekezik a „homo narrans” értelmében, mint a feldolgozott két életút-interjúval az oral historynak is szerepet adó emlékezet-rekonstrukciós kortárs kutatások, holokauszt-adatbázisok feldolgozói vagy a kortárs életvilágok narratív struktúrái körül járatos más kutatók…, vagy az iskolai oktatás szociokulturális, családstruktúrára jellemző vagy a migrációs késztetésekkel összefüggő problematikák esetében Schiller Katalin a nemek, a tudás, a térségi körülmények vagy a generációs különbségek stílus-sajátosságait éppúgy láttatja a totonák társadalom históriájában, mint kortárs fejlesztési programok kilátásait mérlegelve. Egyszóval a „magaslesről” világosan belátható, hogy a fejezetekbe, elvben „tematikus” blokkokba tagolás nem merev struktúrát, hanem olvasóknak szóló könnyítést képvisel inkább… – nem igazán jogos szempont tehát a diszciplináris „határokat” számonkérni vagy elvárni. Sőt, a kötet egyik fő erénye ezek átjárhatóságának empirikus és közvetlen tapasztalata is.
A család mint jelenség evidens jelenléte, valamint a történeti dimenziók, térségi relációk mindenkori nyilvánvalósága is visszatükröződik az írások java többségéből (hangsúlyokkal azért egyik vagy másik felé…), de a „hagyományos” szokáskutatások („feleségszerzés néprajza” Balázs Lajos írásában, a nemi szerepkörök éneklési szokásokba tagolódása Tasnády Erika dolgozatában, a karácsony-tartás utóbbi fél évszázada Lázár Katalin szakirodalmi áttekintésében, vagy a hagyományos konyha és a kortárs gasztro-bloggerség viszonya Báti Anikó míves elemzésében) akár kölcsönös utalások nélkül is komplementer viszonyban marad (mondjuk értékrend és identitás iparos relációit taglaló tanulmányban, Kovács Kata várpalotai példáival, vagy a népszokások szerepének méltóságát előtérbe helyező Andrásfalvy Bertalan-írásban) azokkal a kortárs jelenségeket ismertető vizsgálódásokkal, amilyen példaképpen Szőke Anna vajdasági témaköre a tradicionális családi- és értékviszonyok bomlásával összefüggő társadalmi értékváltozásokról, vagy a családi értékkonfliktusok, értékőrzés és szokásjogi átalakulás kérdései Nagy Janka Teodóra ugyancsak délszláv történeti forrás- és joghistóriai áttekintésében. Röviden tehát: a tematikus körvonalakon túlra kisugárzó tapasztalati és szemléleti, földrajzi vagy kultúraközi, néphagyományi és modernizációs hatásegyüttesek önmaguknak és interakciók hullámain át is jelzik a néprajztudomány komplexitásának sokszínű megjeleníthetőségét akár egyetlen konferencia anyagában is.
Úgy vélem (de cáfolható vagyok!), az írásom elején fölvetett „integráció-kérdés” még kevéssé illeszkedik ebbe a néprajz- és népélet-kutatási kötet-ismertetőbe. Mentségemül annyit: bizonyos, hogy léteznek társadalmak, bizonyosan vannak közöttük kapcsolatok, akadnak „helyükön” lévő csoportok és marginalizáltak is, aztán a történeti idővel e szerepkörök is változnak, tehát maga a „struktúra”, a Nagy Egész is időlegesen megjeleníthető „makro-mutatókkal” vagy szerkezetbe pozicionáló képletekkel. Ami az igazi „struktúra-alkotó” helyet adja, az bizony nem egyéb, mint a kultúraformáló hatások sora, a csoportos és egyedi életek rendje, normarendszere, életvilága és értékvilága. Ez a kötet pedig épp ez utóbbi felől írja „le” (inkább „meg”) a társadalmi tagoltság jeleit, jegyeit, normáit, értékeit, történeti örökségét és változó mivoltát. A nemzedékek léte, élete, szokásmintái, értékei, szerepei inkább ezekben a rétegekben jelennek meg, semmint a „stratifikációs modellek” vagy „makromodellek” világában. Engedményként annyi: lehet, hogy mindkettőben, mindegyikben (is), de bizonyos, hogy a szokásrendek, kulturális örökségek, családi kapcsolatok és értékvilágok nélkül semmiképpen. Ennyi pedig a kötet Olvasóinak elegendő lesz ahhoz, hogy a részkérdések részválaszai felé keresgéljenek…
/Írásom egy változata megjelent a FÓRUM TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE: A SZLOVÁKIAI MAGYAR TUDOMÁNYOS MŰHELYEK FOLYÓIRATA XXIII, 2021/1. számában, melynek sok-sok kiváló tanulmányát ajánlom is az érdeklődő Olvasónak!/
A. Gergely András