Talán árulkodó, leleplező is – és talán az antik közlés-kezdemények ideje óta –, ha író, tollforgató lélek „üzen” a politikaiaknak. Üzen úgy, hogy róluk ír, vagy megírja őket mint szereplőket, megformálja egész garnitúrájukat és eljárásmódjaikat mint szerzői leleményt, amely (ki sem zárható valójában, hogy A Politika bármit, ami írásmű vagy írásművészet, csakis valódi ellenségként kezelje…!) legközvetlenebbül a politikai világ másik felének, az elszenvedőknek éppúgy szól, mint a fennebbvalók közé tolakodóknak. Utóbbiak azért veszélytelenek ugyanakkor, mert bár meglehetős eszköztáruk van megtorolni minden okszerűnek vélt sérelmet, sőt jogszabályosítani is az önvédekezés nagypolitikai rangra emelésének programosságát, de napi fogyasztásban egyáltalán nem olvasnak szépirodalmat. Ez is önvédekező technológiák következménye, de valamiképp a lelki egészségtár éltető eleme is: ne kelljen semmi ellenvéleménnyel találkozni, s legyen elég a Boldog Fülkefor uralkodójának alázatos szolgálata. Ha kell, szavazati repeséssel, ha kell, ellenzék elleni csaholással, s ha kell, a társadalmi egész elleni vegzatúrával. Ez pedig pontosan az, amit a politikai újságírók bősz merészséggel, de a szakmai elemzők ugyanakkor visszafogott rejtőzködéssel hálálnak meg.
Ezért aztán a magyar politikatudományból garantáltan és hosszú ideje már hiányzik a humor, de még az irónia, cinika, cikizés, packázás, élcelődés is javarészt. Az ellenkezőjét, vagyis hogy a humorból is hiányozna a politika, aligha lehet ellenpontként elmondani. A humor-hordozó felületek között (számos van) azonban kardos-harcos kiállással jelen van a vers- és prózairodalom több műfaja is. Talán ki lehetne jelenteni, hogy a humortalan közélet éppen a humorkorlátos szépirodalomra, kulturális politikára, kommunikációs kölcsönhatásokra hat vissza – de a mai lexikai feltételek között ez már lehet, mint állítás is csúfos „politizálás” lenne, habár ez sem célja, sem eredménye nem lenne normál esetben. Viszont „normál”-e az eset, ha Örkény egyperceseit vagy Bálint György, Karinthy Frigyes, Szathmári Sándor opuszait kell elővenni, hogy ne sértsen rögtön valami főhatalmat minden mondat vagy akár jelző is…? Persze, nem feledem Péterfy Gergely, Vörös István vagy épp Parti Nagy Lajos élces prózáját, melyeknek ironikus-humoros-abszurdos hanghordozása akár a politikai publicisztika felé is elkalandozik néhanapján. Sem Kukorelly Endre mint „otthonos idegen” élces retorikai játékát, Jókai és Mikszáth nyomán újragondolt közszereplői elbeszéléseit az Országházi divatok oldalain… De ha hiányzik a fennebb említett karakteres poénkodás a politikatudományból, annál inkább hiányzik az alkotmányos berendezkedés jogi és döntéshozói köreiből, beszéd- és viselkedéskultúráiból, szabályozási nyelvezetéből, szóval hát egész ön-bebörtönző létéből…!
Mármost ennek a jogos vagy vitatható panasz-áradatnak és kormányzati dalversenynek teljességgel ellene beszél Spiró György: Egyéni javaslat. Humoreszkek című kötete, ( Magvető, 2019., 201/208 oldal), melyben a kortárs köznapi embervilág szupraracionális szabályozásának valóságos politikai jogrendje világlik fel. Kézenfekvően, s a kötetcímhez is illően jobbára egyéni képviselői javaslatokról áll a kötet, de a közéleti abszurditások ekkora és ily rendezett, szabványosított, előregyártott, bombabiztos válogatása olyan groteszk összképre kínál meghívót, melynek apróbb regiszterein, hangsúlyain, szövegfolytonos blődségein az is mosolyra fakad, akinek az egész állapotrajz csupán kínos dokumentáció a bevált „szigorúan ellenőrzött vonatok” korának újraéledéséhez, sőt egy még ki sem talált államrend antiutópikus megvalósulásának elméleti előkészítéséhez. Erre pedig fölötte nagy igény van, hisz tudjuk, éppen mert Orwell rendszerén már régen túlfutottunk államépítési stratégiánk közpolitikai közrendjének folytonos újraszabályozása révén. S ha már a nemzet színháza méltó kezekbe került, a nemzet országháza annál inkább még méltóbbakba való – a kettő együtteséből pedig következik Spiró éltes javaslata a névadásra: a Nemzeti Színházat ezentúl Magyar Nemzeti Nemzetiszínháznak kéne nevezni, aminek indoklás nélküli szükséglete szinte ott lebeg a Rákóczi-híd egész környékén, de adminisztratív nehézségek okán még késlekedik is. Ehhez jószerével praktikusnál is méltóbb számos egyéni javaslat is dukál: Spiró szerencsére profi szövegalkotó, így csupán aprólékos és gondoskodó gesztusaitól függ, hogy a Levegőhasználati díj bevezettetését gondos parlamenter módjára kiegészítse Budapest védelme széttelepítési és migrációpolitikai javaslatával, a Konyhatörvény révén egészen a levestálalásig elmenjen a gondoskodásban, Évszakszabályozás propozíciójával a jövendő idők és ünnepek megoldásaira is figyelme legyen, a Lakosságcsere kezdeményével korszakos újítást vezessen be migrációs és népegységi közegben, sőt a titkosszolgálatokról sem feledkezik meg, a szomszédok utálatától és besúgásától sem riad vissza kreatív eszköztára, Intézkedés révén a hajléktalanság megoldási modelljét is felvillantja, a Vízmagyar óvatos intézkedési javaslatával a Pannon-tenger múltjövőjét is kézben tartaná, sőt a jövő nemzedékének nyelvtudási-nyelvismereti garanciáit is alaposan szabályozná már egy Ötödikes tankönyv eszközével, hogy azután a világveszélynek kitett generációt Nyugdíjtörvény megoldásaival tegye a nyugalmazottakat is emberré, sőt képzésre örökkétig alkalmas egyedekké… De vannak verziói a szófukaron meg sem fogalmazott cigánybüntetés közlekedési változataira, az EU-pályázatokon elnyerhető regényírás téma- és terjedelem-szabályozására, Tolonctervezetre, Szélrendeletre és Haljavaslatra is gondol, vagy végső soron az Írótörvény révén a betűhasználati korlátozás és az ábécéadó kimunkálásához is jogszabályi példázatossággal dolgoz ki gyakorlatias megoldást a jogi furfangokra… A záradékként csatolt okirat ráadásul egy ismeretlen Nemzettárs(nő)nek címzett Levél a nyugdíjasoknak, melyben az életút során „jól végzett munka” gyümölcseit vígan (és persze a nyugdíjasok kizárólagos érdekében) megszabályozza, az elektronikus ügyintézés gerjedelmeinek ellenálló aggkorúakat pedig a nyugdíjról való lemondásra készteti – cserébe ajándékba kapható köszönőlevelet (és „a képkeretező címét, elektronikus postacímét és telefonszámát”) ajánl fel… (203.).
Spiró számára a politikai pamflet, a viccre vett állameszélyesség, a komolykodásba süppedt agyonszabályozás és a kiszolgáltatottságig vitt nemzetgondoskodás sziklacsúcsai közötti hajókázás a legvidítóbb formáját ölti. A napi ügyrendi és közpolitikai légkör, a tomboló politikai egók és kitüntető sziszifusziságok közötti táptalaj olyan fergeteges élcelődés lehetséges vidéke, mely – a Swift modorát követő – kortárs kor- és kórképek eszközével tájolja be a lehetséges lehetetlen végvidékét. Szövegterveiben a mindenkori aktuálpolitika toposzaitól, sőt parlamentáris-jogi retorikájától tesz függővé mindennemű átszabályozást – de fennkölt gondot fordít mindezek agymenésig vidító újrahangolására is. Nemzeti nemzetpolitikától „a magyarság vitézségre és vezetésre termett nép” mivoltáig még olvasatot is kínál a felsőiskolás gyermekeknek: „Csarli Robert Darwin kommunista ideológus (eredeti nevén Rabbi Rubinstein) tévesen hirdette, hogy az ember a majomtól származik: ezzel az állítással az önbecsülésünket lerombolta, holott nekünk büszkének kell lennünk…” (6.); „Szakértők szerint a magyarságot az idegen nyelv tudásának hiánya tartotta meg ennyi évezreden át. Jó irányban haladunk, az isztambuli bazárban már beszélnek magyarul…” (8.). De figyelemre érdemes az „Országtudományi ismeretek” fejezet is – kivételesen mámorító a mellékelt tesztkérdések sora, továbbá a lehetőség: „kézimunkaórán a diákok a központi műhelyből kiszállított húsz-negyven centiméteres büsztökre (mellkasokra) csavarozható, könnyen cserélhető gyurmafejeket, gipszfejeket vagy fafejeket formázhatnak. A kötelező fejek listáját a kormányzati kommunikációs portálon háromhetente frissítik, onnét a pajtások is letölthetik maguknak” tónusú záró bekezdés, mely érzékeny előzetesével pontosan átláthatóvá teszi a feladatok, tudnivalók és megfeleléskényszerek kimunkált rendszerét – egyebek között ilyen egyetemes tudástartalmakkal, mint ez is:
„Kezdetben volt az Ige, ami cselekvést és állapotot jelent.
Az Ige parancsára lett az Ősrobbanás, ami az Isten
által összenyomott anyag hirtelen kitágulása. Ebből
lett egy hét alatt a Tejút meg a Föld, ahol élünk.
A korong alakú Földet négy csodaszarvas és két őstulok
tartja. Fölöttük a turul őrködik, csőrében a kettős
kereszttel, karmai közt a karddal. Vannak a miénktől
eltérő eredetmondák is. A cigányok hazájában,
Indiában, ahová türelmetlenül visszavárják őket, a földet
négy elefánt tartja. A zsidók szerint, akiknek Izraelben
van a hazájuk, és valamennyien oda fognak
menni, Isten hét nap alatt teremtette a világot, és a végén
lediktálta a Tízparancsolatot. Ezzel szemben Jézus
a szeretetet hirdette.
A különböző eredetmondák egyenértékűek, de a
Kárpát-medencében a magyar eredetmonda az egyedül
érvényes. Nemzetiségeink, akik teljes egyenjogúságot
élveznek, ezt szívesen elfogadják tőlünk…” (Ötödikes tankönyv, 5. old.)
A humorban rejtőző élcek vidámsága és fontolásra érdemes abszurditása ugyanakkor nemcsak felszabadult képtelenségek elszabaduló rendszerére enged következtetni, hanem a szolidaritás és megbocsátás lelkigyakorlatát is edzésben tartja. Ha egyértelmű és közös tudássá válik, hogy „A korong alakú földet négy csodaszarvas és két őstulok tartja”, akkor minden csípős ellenkezésnek és ideológiai megvezetésnek önként is elébe megy a következetes és groteszk extremitásokkal. Indulatpolitika helyett mosolydiplomácia az eszköze, talán ez „manifesztálja” az identitásokat és interpretációkat is. A gyakorlati haszon kormányzati elvéről sem feledkezik meg: ha valóra válik, hogy a fűtés megtakarítása és kemény költségvetési gyarapodás kísérje a fiatalság kizárólag vasárnapi iskolában megszerezhető műveltségét, akkor a hét többi napján valóban a közmunkára épülő nemzetgazdaság a jövő legkiesebb útja. Spiró figyel erre – s persze a kötetéről megjelent reflexiók között már volt, amely a turul sérelmére elkövetett nemzetgyalázást rótta fel az írónak, de ha már az önirónia eszközével incselkedünk, vehessük komolyan a szerzői ajánlást, mely szerényen a közjó és mindannyiunk számára szükségletté vált interakció jegyében nevezi meg a „felhatalmazást” a gránitszilárdságú humor és népnemzeti konzultáció gondos kimunkálására:
„Nemrég egy alföldi kisvárosba hívtak író-olvasó találkozóra. Összejöttek vagy negyvenen, felolvastam néhány rövid írást, és beszélgettünk jó két órát. Két idős hölgy ült épp velem szemben, mind a ketten szigorúan néztek. Egyikük azt mondta:
– Humorosat írjon! Azt szeretjük, a humorosat! Maga tud humorosat írni, azt írjon nekünk!
Kérésüket komolyan vettem” (Spiró György szövege a könyv borítóján)
A komolyság jelei és jegyei a köteten is rajta ülnek. Az írásokat kívülről egy paragrafus-jel fogja össze, a szövegtár java része pedig valóban egyéni indítványok sorába illeszkedik. Ami ebbe nem illik, az helyzetkomikum, állapotvázlat, grimasz-kísérlet és komponált hangulatjelentés. A többi szövegrész viszont a legszabatosabb tüzetességgel kimunkált (van salátatörvény-hangulatú belecsempészett belbiztonsági közlés, és van a víztörvényi szabályozást sürgetően befolyásoló Rendőrpalota elleni vízmerénylet-védelmi rendszabály is…!), az esetek meghatározó részében legalább ilyen:
„A konyhaasztal alatti térség alapesetben a gyermekek számára van fenntartva, oda felnőtt csak kivételes esetben hatolhat be, elsősorban fegyelmezési, másodsorban nevelési célzattal. A padlócsempézett vagy döngöltföld konyhákban a konyhaasztal alatti terület szőnyeggel (rongyszőnyeg, használt ruha, perzsaszőnyeg vagy egyéb) borítandó, aminek hiánytalan meglétét és megfelelő tisztaságát a közegészségügyi hatóság ellenőrzi. A nyugdíjas családtagok számára a konyhában ülőhely biztosítandó (konyhaszék, hokedli, ülőke vagy párna). Az ülni képtelen nyugdíjas vagy a nyugdíjkorhatárt még el nem érő, de igazoltan minimum 78%-ig rokkant családtag a konyhaasztal alatti teret a gyermekekkel közösen használhatja, mely esetben az idősebb családtag lehet alul” (23-24.).
A Somma sommárum bűvös köre például „Az ügyintézés korszerűsítéséről” mint „emberiességi és hazafias okokból célszerű” megoldás-tervezetről dolgoz ki képviselői javaslatot, illő komolysággal és aprólékossággal:
„1. Az ügy az a dolog, amit a hatóság annak ítél.
2. Az ügyfél az a személy, akit a hatóság így határoz meg.
3. Ügyintézés során magyar állampolgárt hátrányos megkülönböztetés nem érhet. Minden magyar egyenlő, nekünk minden magyar fontos.
4. Az előnyökben részesülő állampolgárok tízes skálán pontozva kapják meg ügyeik intézésének előresorolását. A maximum ötszörös szorzó révén az erre érdemes ügyfelek az ötven pontot is elérhetik, az ő ügyeiket lehetőség szerint már előző nap el kell intézni” (89.)
Még hogy egyes képtelen fantazmagóriák szerint mindez nem pusztán megvezetés, szemkiszúrás, a „közegyéni” kiváltságok állatfarmosított változata, hanem egyenesen álságosság is…! Hát igen, ha a hatóság joga az ügyfél definiálása és elősorolása, akkor az olvasó eszköze marad a keserű vagy vidám analógiák felfedezése egy-egy hangsúly, tónus, oktondiság, bakafántoskodás, nehézkesség, jogvégzett fifikásság megnevezése, ráébredés a Közösben rejlő Nemzeti és a Mi megértő jovialitásunkban sejlő „listára kerülés” partvonalai közötti zátonyrafutás lehetőségeire. Avagy, s tán nem utolsósorban…, annak átlátására, mire (is) lehet való, ha az író a maga listázottságát kedélyes metapolitikai pamfletekben kívánja meghatározni. /Ez persze csak afféle erdei vélemény, még nem tény-tény-tény, de szerencsére Magyarország és Budapest medve-veszélyeztetettsége még sehol sem tart, az író azonban előzékeny egyéni javaslattal gondoskodik előre egy Medvetörvény formálásáról is (125-129.), amiben figyelmeztet, hogy „A medve nem ember, bírósági úton nem lehet pellengérre állítani…”, úgyhogy a micimackósítási eljárások megfontolására is van még esély…!/
A képviselői javaslatok, tervezetek rendje parlamentáris leleményességgel változó. Ilyen változandóság azonban közveszélyes, miként az Interjú vagy A bajok helyzete hazánkban (nem-javaslatok) is sugallják, vagy miképpen az ilyesmik Az ügyintéző áriája címen közmegfontolás tárgyai lehetnek. Mindezeknél is furmányosabb eset ugyancsak megjelenik a kötetben, nevezetesen az Ajánlat címen közérdeklődésre bocsátott képzelt telefonbeszélgetés (61-65.), melynek egyirányúsága és „meggyőző” mivolta nyílt javaslat is arra, hogy a fővonalakkal egyet nem értő Szerző akár le is kophatna az alvégen, ha jót akar… S „mert a magyarságnak vérében van a pusztai vándorlás…” (122.), érdemes nem feledni „a népköltészeti ihletésű szép magyar siratóének jó tanácsát: ’Derűs néplélekkel könnyű a haladás’” (123.). Az út tehát az országos elme kritikusa számára is nyitott – sőt!
Spiró e könnyített haladás sarkalatos alapjait tette fundamentális forrássá. Talán egyetlen veszélye van mindennek (no nem, nem a politikus olvasóra gondolok, aki éltes ötleteket nyerhetne a kötetből, ha olvasna is olykor…!): a derűs néplélek szép magyar siratóénekké konvertálódása. De ezt sem lehet már humortalanul elbeszélni, ha ennyi szakirodalmi forrás támasztja alá az irodalom keserédes derűjével… S mert félő, hogy a regénytervek betűszám-meghatározási alapkoncepciója még bővülhet az egyre életképesebb „társadalmi konzultáció” révén, még az is lehet, hogy kritikai és recenzió-kvótát vezetnek majd be éppen a Spiró-típusú hangosbeszélők hatásának korlátozása érdekében. Akkor meg már jobban járunk, ha itt gyorsan abba is hagyjuk…
A. Gergely András