Mióta az újságírók budapesti iskoláját Róla nevezték el, mintha csökkent volna jelenléte, még kevésbé érzékelhető hatása, sőt hivatkozások terén a legbizonyosabban lehet tudni hiányát, vagyis olvasottsága is igen kétségessé vált. Kár. Egy sűrűn humanista, irigyelni valóan tájékozott, sokoldalúan művelt ember volt, aki csöppet sem zavarodott meg tisztánlátását illetően a kor harsogó eszméitől vagy divatos oktondiságaitól, sőt.
S nem mintha számítana valaki értékének, hogy mások mire tartják, hogyan becsülik, de saját kiskamaszkori-korafelnőtt időm talán mindennél intenzívebb olvasmánya volt és maradt sokáig régi cikkeinek gyűjteménye (leginkább A toronyőr visszapillant című), melynek két kötetében cca. nyolcszáz oldalon annyi élet, múlt, eszme, problematika, őszinte vallomás és társadalomkritika lakik, ami seregnyi embernek bőven elég egy életre. Igaz, akkor még újságíró akartam lenni, s ennek megfelelően választottam ideálokat, elsők között is Bálintot, hogy azután alig-alig találjak olyan követőt, aki nemzedékekkel később és hajórakomány méretű megterheltség nélkül olyat és akkorát alkotott volna, mint Ő. Most meg keresgéltem, hátha meglelek valamely évfordulós dátumot, emlék-ürügyet (Budapesten született 1906. július 9.-én s meghalt Ukrajnában, Sztarij Nyikolszkojéban, 1943. január 21.-én, akkor már két éve folyamatosan munkaszolgálatosként)… – de egyhamar rájöttem, hogy nincs szükség ürügyre. Ürügy annyi van, hogy felejtik, s ennek nem örülök. Mert ha létezett a két háború közötti magyar közéleti és politikai és kulturális sajtóban igazi kiváltságos, tiszta, neme, humanista és antifasiszta lélek, az éppen Ő volt.
Tárcanovella, jegyzet, publicisztikai esszé, szociográfiai ihletésű közéleti megszólalás, vers, lapalji jegyzet, kritikai incselkedés, drámai értékelés, sok oldalnyi terjedelmű lázadás és morális tiltakozás – mindezeknek kiváló megtestesítője volt. Formálisan csupán az Est-lapok munkatársa (ami messze nem mindennapos rang akkoriban), de emellett színház- és irodalomkritikus, műfordító (Dickens, Galsworthy, Huxley, O'Neill és Maugham műveit ültette át magyarra) – vehetjük egyszerűen úgy is: íróember volt. És européer érzelmei között nemcsak a latinos-németes-olaszos-franciás műveltség volt mindennapos, széles horizontú tájékozottsága, aktív közéletisége mellett, hanem baloldalisága, antifasizmusa, harcossága és következetessége, tisztánlátása és morális támadhatatlansága legalább annyira. Tamás Gáspár Miklós írja egy pamfletjében: „Azt írja a Népszabadság, hogy Bálint György ’független baloldali’ volt. Ez nem igaz. Bálint György fegyelmezett, párthű, vonalas kommunista volt. [...] Igen ám, de a harmincas években, amikor Bálint György írt [...] a kommunisták mély illegalitásban voltak, a hatalomtól beláthatatlan távolságban – s ez a (szociális) messzeség sajátos távlatot adott gondolkodó legjobbjaiknak, akik a cenzúrával és a börtönnel küszködve próbáltak értelmet adni életüknek”.
Bálint György valóban életet adott nemcsak a szónak, értelmet a megszólalásnak, mélységet a vitának és elfogadó gesztust az ellenfélnek, de éppen a Toronyőr-ben szinte oldalanként vannak ilyen sugallatok: „Szépen élni mostanában nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Szépen meghalni néha még lehet” – mondja belátóan. Vagy: „Legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel!”…; meg „Az egyes műveket egyes írók írják – az irodalmat a kor írja”. S hogy mit ad a kor, oldalanként többször reflektál rá: „Proust regénye, bár sznobok rajongnak érte, mégis remekmű”… Ez talán fennköltnek hangzik, de még igaz is. Bálint – mint szatirikus hajlamú és meggyőződéses emberpárti nemcsak tíz oldalanként egyszer belebotlik egy meginterjúvolható koldusba, mosónőbe, fűtőbe, cselédbe, kishivatalnokba, akit nem csupán megszán, de humánusan és óvón, segítően és szeretettel mutat be, ellenoldalát pedig kímélő jelzőkkel, de a gyalázat méltó megtestesítőjeként személyesíti meg – a lehetséges folyamatokkal épeszűen számolt is, majd leszámolt is: „Besötétedett, hűvösen lebben a szél. Most kellene menekülni, ki tudja, lehet-e még, mire megint világos lesz. Maradok” – fogalmazza meg, s marad, szól, megindít, értelmez, méltat, értékel tizenöt évnyi publicisztikai aktualitásban. Legismertebb kulcsmondata, melyért már kamaszkoromban „Bálint György akartam lenni”, s melynek az európai felvilágosodás német és francia klasszikusai óta igen kevés párja akad: „Felháborodom, tehát vagyok”. Ennek önbecsülésre és öntudatosságra fókuszált tartalma is lehetne érték, de a közéleti, igazságtalanságok elleni morális többlete az igazi nóvuma. S nemcsak felháborodik valamin, de világos és árnyaltan tiszta szavakkal festi le, min, miért, hogyan s kiknek nevében háborodik föl – vagyis inkább tiltakozik. Verseiben (Strófák, 1928), prózai szövegeiben (Az idő rabságában, 1935; Az állatok dicsérete, 1940) ezek a szükségállapotok szintúgy morális tónusúak – egy drámai mű vagy egy megfélemedett éhező kutya láttán éppúgy megilletődően, de szabadságot és méltóságot követelő magabízással fogalmazza meg látásmódját, ahogy a halála után megjelent A szavak felkelése (1954) is tükrözi ezt. Mert a szavak felkelése ugyancsak az ember méltóságának függvénye, az elnyomatás és kizsákmányolás elleni megindulás alapja. A toronyőr visszapillant (1961) már életmű-összegzés is egyúttal, a visszapillantás mindemellett őrzi a korszakra rálátás és a kortalan gyalázatba bepillantás éles kritikai tónusát, európai derűjét, bölcsészeti méltóságát is.
Vagyis Bálint György az élénk figyelem, a morális fegyelem, az igényes és világos, stilárisan is megemelt fogalmazás követője, példája. Amit Róla még tudni kellhet, a világhálón ma már könnyen elérhető. Sőt, munkái közül nem egyet a Magyar Elektronikus Könyvtár is egészben kínál. Ezért bőségesebb magyarázat, részletezőbb portré-rajzolás sem lenne itt indokolt. Oktrojálni nem kell, Ő maga sem tenné. Azt azonban zúzós kritikával és elemző bátorsággal szedné szét, ahogyan a magyar közéleti publicisztika zengedez mostanság. Ma már az is író, újságíró, közíró, aki nemhogy a Bálint „iskoláját” nem végezte el, de öt sort sem olvasott az ezer oldalból. Ugyanez a sorvezető lélek azonban igen harsányan szól mindennemű „ilyen zsidó” származású, Berzsenyi Gimnáziumban végzett, otthonról hozott német, majd francia és angol nyelvismeret, középiskolái során latin és olasz nyelvtudás mellett önképzőköri munkával foglalatoskodó, műfordítással és verseléssel kísérletező „féleségről”, aki kereskedelmi akadémiát végez, a Nyugat-hoz jár be verseivel, a Pesti Napló közli cikkeit, de szocialista beállítódásának nem tud és nem is kíván ellenállni. A Gondolat, a Népszava, a Magyarország, a Magyar Csillag és több más orgánum publicistája valóban a „szavak felkelését” mutatta be: a fölháborodott, társadalmi képtelenségeken moderált dühvel eligazodni próbáló és méltányosságot követelő egész attitűdje nemcsak a történelem mai tornyából visszanézve értékes és illetékes, hanem saját korában sem volt kevesebb. Viszont fölháborodni ma már első körben azon kellene, hogy nincsenek, alig maradtak, vagy láthatatlan kisebbségbe szorultak vissza azok, akik a morál nélküli bérsajtó, a felelősség nélküli közléshorizont, az elköteleződés nélküli közéletiség intézményeiben ripacskodó erkölcstelenség ellen még föl tudnak és akarnak háborodni.
Bálint Györgynél is volt egy pillanat, amikor a zsidótörvények okozta, egyre fokozódó megélhetési nehézségek okán megpróbált feleségével, Csillag Vera grafikusművésszel Angliába kivándorolni – de a fasizálódó Magyarországról érkező publicista nem volt kívánatos a béke szigetén. Maradt. Ahogy maradunk mi is, a mai apró szigeteken, a bezáratott Klubrádió sercegését hallgatva, az elvaduló közbeszéd és indulatosodó közélet tónusait látva. Fölháborodni pedig torony nélkül is volna min. És – tegyük hozzá a méltányosság hangján – még börtönbe sem csuknak mondvacsinált ürüggyel, mint Bálintot 1942 áprilisában, amikor épp nem volt munkaszolgálaton…
Hát ezért jutott megint eszembe Bálint György és a kilátó- vagy tűztorony nélkül is, hisz már szabad szemmel is látható füst és parázsló tűzfészkek látképe, meg a lét fölháborodásban megrekedt mibenléte. A Búcsú az értelemtől (1940) és az Emberi méltósággal (1947) kötetei még akkor is mérvadók maradnak, ha az idők rabságában a szavak felkelése ma sem lesz eredményesebb. E visszapillantás is arra tett kísérlet, hogy Bálint szavai az emberi méltóság megnyilatkozásai és az értelem értő válaszai lehessenek a mai visszapillantásokban.
Sok lenne itt a beszéd saját hangja nélkül… Lám, záró tónus talán ehhez a Búcsú az értelemtől kötet néhány sora a „gramofón”-zenéről és erről az örökségről:
«Tér, idő, származás, osztályhelyzet, életforma mérhetetlen távolságát hidalják át ezek a csodálatosan igaz hangok. Különös boldogságot érzek, ha arra gondolok, hogy bármikor hallgathatom őket. „Mi közöd hozzájuk?” – kérdezi megvetően a divatos elfogultság. Látszólag csakugyan nagyon kevés – valójában nagyon sok. Személyesen alig ismerem őket, de ha tollat veszek kezembe, hiába, mégis csak ők vannak „minden gondolatnak alján”. Azt hiszem, hazug és tökéletlen minden leírt gondolat, melynek alján nincsenek ott. Azt hiszem, sohasem kaphatunk megnyugtató választ semmiféle kérdésre, amíg az ő alapvető kérdésüket nem tisztáztuk. Mi közöm hozzájuk? Azt hiszem, csak hozzájuk van közöm.»
A. Gergely András
/napló, jegyzetek/
1936. május 22.
A sima, fekete hanglemez forogni kezd, a tű hozzáér a széléhez és a könyvek között, a fűtőtest és a telefón közelében megszólal Sümegi Jánosné 62 éves somogy-megyei asszony hangja. Nyersen és varázslatosan száll a hang a szobában, zenekíséret nélkül és kissé elfogódottan. Régi balladát énekel, Bodor Katalinról, a szegény zsellérleányról, kit özvegy anyja eladott egy hatalmas és félelmes „úrfinak”, aki „nappal csak aluszik, éjjel gyilkolódik”. Sötéten és végnélküli panasszal árad el az öreg parasztasszony hangja a könyvek és a villanylámpák között. Távoli, ismeretlen arcot sejteni a hang hullámai mögött. Napégette és barázdás ez az arc, épúgy, mint a föld, mely fölé egy életen át hajolt. A hanglemez viszont, mikor az előbb kezemben tartottam, csiszolt volt, elegáns és titoktartó. Akár divatos tánczenét is rejtegethetne, vagy áriát valamely jólismert operából. Vagy esetleg pattogó, úri „népdalt” cigányzenekísérettel és borközi hangulattal. Általában ilyen műfajokat várunk a gramofóntól. Most azonban sokkal többet kaptunk, mint vártunk. Egy öreg asszony szólt hozzánk, évszázadok misztikus és mégis világos panaszszavával.
E dokumentumokat Ortutay Gyula gyűjti szeretettel és kritikával a rádió számára. A lemezműsor kibővül: a klasszikus és szórakoztató számok között időről-időre megszólal a nép. Sümegi Jánosné felváltja Galli-Curcit és Lucienne Boyer-t. A tánclemezek sorát néha megszakítja a hét vitnyédi kislány körtánca és pünkösdölő játéka. A lemez végén mind bemondják a nevüket és korukat. A legkisebbik, Simon Gizella, 10 éves. Megvallom, jobban szeretem, mint Shirley Temple-t. Hangjából ítélve olyan lehet, mint egy egészen fiatal őzike: törékeny, játékos és tartózkodóan csodálkozó. Ilyen lehetett a szuggesztíven keserű hang tulajdonosa, a 62 éves Sümegi Jánosné is a maga idejében? És a kis Simon Gizella, is olyan lemondó fájdalommal énekli majd egyszer az örök zsellér-szomorúságot? Ki tudja? Egy bizonyos: az életükre kell gondolni, míg hangjuk a tudomány és a technika bonyolult csempészútjain behatol a városi lakásba. Az életükre, mely alig ismeri az örömöt. Ezek a kisgyerekek már nem sokáig szórakozhatnak dallamos játékaikkal, sőt, lehet, hogy már ma is csak kivételesen. Valószínűleg mind dolgoznak már, hajlékony hátuk javában tanulja a görnyedést. Cukrot keveset ettek életükben, csokoládét talán sohasem láttak, tejet szopós koruk óta alig ittak. Hangjuk most tiszta, mint a pataké, de őszi köhögésükről nem készül hangfelvétel, és tüdejük Röntgen-képe, ha volna is, nem igen kerülne a nyilvánosság elé.
És a balladaéneklő 62 éves asszonyról mit tudunk? Felejthetetlen hangjában nemzedékek szomorúsága. Hatvankétéves, de valószínűleg sokkal többnek látszik. Nyilván azok közé tartozik, akikre a statisztika szerint naponta átlag 20 fillér jövedelem esik. Nyilván nem azok közé tartozik, akikkel „A nő korszerű problémái” cím alatt szoktak foglalkozni. Hallgatom hangját és a vitnyédi kislányok hangját, könyvek között, egy polgárian berendezett lakásban. Tér, idő, származás, osztályhelyzet, életforma mérhetetlen távolságát hidalják át ezek a csodálatosan igaz hangok. Különös boldogságot érzek, ha arra gondolok, hogy bármikor hallgathatom őket. „Mi közöd hozzájuk?” - kérdezi megvetően a divatos elfogultság. Látszólag csakugyan nagyon kevés - valójában nagyon sok. Személyesen alig ismerem őket, de ha tollat veszek kezembe, hiába, mégis csak ők vannak „minden gondolatnak alján”. Azt hiszem, hazug és tökéletlen minden leírt gondolat, melynek alján nincsenek ott. Azt hiszem, sohasem kaphatunk megnyugtató választ semmiféle kérdésre, amíg az ő alapvető kérdésüket nem tisztáztuk. Mi közöm hozzájuk? Azt hiszem, csak hozzájuk van közöm.
Forráshely: Magyar Elektronikus Könyvtár, https://mek.oszk.hu/13500/13511