A társadalmi folyamatok, sőt jelképes struktúrák, szerkezetek és értelmezések szépecske (inkább tanulságos?) példája volt és maradt az etnológus-antropológus Boglár Lajos esete, aki dél-amerikai indiánok körében kutatva mulatott a vele párhuzamosan ugyanott tartózkodó francia kutatók sátrának súlyos felpakoltságán, akik az „összehasonlító etnológia” szaktudományát azzal a klasszikus változattal gyakorolták, hogy magukkal hozták a legmarkánsabb szakkönyveiket az esőerdőbe, rögtön a helyszínen végezhessék el a komparatív aprómunkát. Mint az ilyesmiről feltehető, a valódiság kontrollja nem a nyomatott szöveg és a tapasztalati világ ekképpeni egybevetésén múlt – persze –, hanem a megismerő mélység, a szituációkhoz alkalmazkodás, a megfigyelés hitelességének minél aktívabb, sőt minél élethűbb művelésén. Mondhatnánk „lábszagúan”. Ott lenni az esőerdői kutatói magányban, találkozni „az emberrel”, a hiteles „adatközlővel”, megismerni és megérteni cselekvéseit, megmagyarázni motivációit, sőt alázattal elfogadni azt is, amikor az „úgy kellene lennie” kevésbé hiteles még a szakirodalommal való összehasonlításban is, mint az „úgy van” hétköznapisága és mindenkori mássága, változandósága. Vagyis éppen AZT megtanulni, hogyan jön házhoz a más, hogyan jön be az ajtón a valódi történés…, hogyan ölt másféle rituális jelmezt valami, aminek addig még a leírása sem igen létezett… – ez sokkalta fontosabb, mint „hitelesíteni” vagy hitelesnek mondhatóan „cáfolni” a szakirodalmat, amely erről igencsak mást tudott vagy mondott…
Megesik viszont, hogy a mondások sora éppen ráépül a lehetséges valóságtartalmakra. Az elméleti tudás életszerű tudástapasztalata, avagy a tudások elméleti konstrukciójának rekonstrukciója mint izgalmas kontraszt világlik fel Boros János könyvében, A demokrácia filozófiája című monográfiában,1 aki a témakörben sorozatban hozza A demokrácia antropológiája, Pragmatikus filozófia, stb. című köteteket,2 amikor a könyv két nagyobb tematikus egységében (Dewey és Rorty értelmezési aspektusára helyezve a fő hangsúlyt) azzal a „behívó” fogalmi körrel kezdi művét, amelyet az amerikai demokrácia alkotmányos alapjaihoz az alapító atyák és a későbbi nemzedékek úgy tettek hozzá, hogy abból nem a kantiánus „gyakorlati ész kritikája” bontakozott ki egészséges keljfeljancsi módjára, sőt még csak nem is a Jürgen Habermas kritikai munkásságára épülő európai demokrácia-felfogás erősödött meg, hanem valami ennél sokkal izgalmasabb, mégis alapvetően „mezítlábasabb” konstrukció. Boros (nem ok nélkül, és a morálfilozófia érdemi kifejtésében jóféle „amerikai-európai-magyar” verzióval minket lehengerlő) Heller Ágnestől a Morálfilozófia-kötetet idézve kifejti: „Kizárólag a gyakorlati tudás, az etika, a morális bölcsesség az, amit örökül kell hagynunk” (16. old.). A kell imperatívusza itt nem pusztán a filozófusok bölcselmeinek velejárója, hanem a hatalom felosztásának, birtoklásának és az igazságos politikai társadalom működésének illúziómentes változata, ennyiben szükséges és mindenkor elvitathatatlan alkotmányos mechanizmusként szolgáló, „alanyi” megoldás is. „E könyv címében a ’demokrácia’ nem mint a filozófia tárgya, hanem mint alanya jelenik meg. Alapkérdése, hogy a demokrácia igényel-e egy sajátos, új gondolkodásmódot. Az amerikai pragmatikusok segítségével itt megfogalmazott válasz az, hogy igen” (szól a Bevezetés előhangjaként).
Ezt az „igent” Boros háromszáz oldalon át fejtegeti, számos verzióban, és Dewey esetében a kell szándékát elsők között megidézve. Talán még Ő maga sem lenne merész röviden összefogni mondandóját, így ezt most én sem vállalnám. Mégpedig azért sem, mert első fejezeteiben Boros is egyhamar meggyőz arról, hogy ami magyarázatra szorul, az olykor nem is az, amit valóságosként tételezünk, de ellenkezőleg is: ami valóságos, annak magyarázatra érdemes mivolta nem sérelmi állapot, hanem adottság, sőt szükségszerű eljárás. A pragmatikusság talán elemi velejárója, hogy nem kapaszkodik a klasszikusok értelmezésében lefektetett (s „bizonyos” változatokban, fordításokban, interpretációkban így-úgy-valamiképp fennmaradt) „tudományosan” hitelesített demokrácia-felfogás egyetlenségének valóságos lehetőségébe, hanem az adott világ adott helyzeteire keres – és folyamatosan keres, talál, elfogad, elvet, újrakeres – változatokat, melyeknek hitelét nem az anciennitás, az ősiség joga szavatolja, hanem talán éppen a Heller összefoglalta morális bölcsesség öröksége. John Dewey ebben kontrasztos ellenpélda volt sokak szemében, minthogy számára „a filozófia a demokrácia szolgálója, ellenőrzése pedig a demokrácia filozófiájaként a demokratikus filozófia”, „mely a maga szerkezetében és dinamikájában fogja hordozni a demokratikus társadalom és a konstitúció alapelveit” (109. old.). Ebben „megfontolt kuszaságok” képviselik a rendszert, bármilyen furán hangzik is ez (állítja Rorty), ugyanis „a harminchat kötetet kitevő életműve egy olyan hatalmas őserdőhöz hasonlítható, melyet a populációk milliárdjai népesítenek be, ahol a kutatóknak szinte leküzdhetetlen nehézségekkel kellene megküzdeniük, ha az ’egész’ rendszeres feltérképezésére törekednének. Az egész művet békés, demokratikus és toleráns ősvilági anarchizmus uralja, és ez ugyanúgy igaz a fogalmak ’liános’ viszonyára, mint a művek szerkezetére”. Épp ezért a rendszerező szándék akár a tudásterületi új névadással is kell kísérletezzen, a Dewey filozófiáját tárgyaló fogalmi körökbe Boros a demokratikus filozófia mellé bevezeti a historizáló antropológia, a metafilozófiai nominalizmus, a naturalisztikus humanizmus, a nézőközösség-filozófia, a részvételi filozófia, a kísérleti és alkalmazott etika, a jövőfilozófia (stb.) fogalmait is, hogy a Dewey által képviselt sajátos gondolkodásmódot kellő valóságossággal megidézze, miközben bizonyítja, hogy nem valami imaginárius rendszerben, hanem tudományelméleti és episztemológiai beágyazottságuk akkor is megvan, ha Dewey szándékai szerint semmilyen rendszer nincs ezekben a fogalmakban. Hisz a demokratikus gondolkodásmód kialakításának lehetőségeként nem a filozófia és a társadalom két külön jelenségét tekinti érvényesnek, hanem éppen „a demokráciára mint a gondolkodás struktúrájára is érvényes szervezőelvre hivatkozva visszautasít a filozófia történetéből ismert mindenfajta fogalmi hierarchizációt, és felfüggeszt minden olyan klasszikus filozófiai ’duális’, szigorú igen/nem igazságértékű fogalmi megkülönböztetést, amelynek segítségével a hivatkozott ’valóságot’ …oppozicionális fogalmakkal írják le” (110-112. old.).
Kétségtelen, hogy a van/nincs, igen/nem, állítás/cáfolat, azonosság/ellentmondás (stb.) kétpólusú világához képest a harmadik szempontok, a külső, kölcsönzött, rávetített, gyakorlat kiállta igazolással hitelesített szemléletmódokból éppen az idő, a változás, az átalakulás folyamata, a mindenkori „pragmatikus” reflexió hiányzik legtöbbször – s éppen ez az, ami miatt Boglár példájával kezdtem írásom. Aki ugyan nem filozófus, de a maga mito-logikus pragmatizmusával éppen azt a gyakorlatias elfogadást tekintette meghatározó hatásnak, amit a kutatott „primitív” törzsi társadalmak körében (fél tucat ország és indián közösség vidékén) úgy tekintett, mint a valóságnál meghatározóbb alapelvet. S mert a valóság változásai is a praktikum részei, a praktikum is a valóság viszonyításának eleme, e kettősnek látszó ellentmondás ugyanabban a „meta”-logikus gondolkodásban ragadható meg leginkább, amit könyveiben képviselt. A „meta-logika” az antropológusok körében gyakorta alakul át a „mito-logikák” vagy „antropo-logikák” követésének irányává – de ez itt most ki kell maradjon mint részletező szempont. Boros János, amikor „a demokráciáról szóló, nem történeti, hanem filozófiai írásokat tartalmazó” kötetében (A demokrácia antropológiája, Jelenkor, 2009) a „mi a demokrácia?” alapkérdésre úgy válaszol, hogy (Kant nyomán) az „az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából”, az arisztotelészi „boldog és erényes élet” megvalósíthatóságának esélyével, de ehhez szükségesen a filozófia hozzájárulásából is áll, ami az időhöz, a kihívásokhoz, a pragmatikusan is ésszerű szempontok felfogásához vagy felvetéséhez szükséges kérdésfelvetésekkel is együtt kell járjon – mert „a demokrácia életmód, és nem politikai struktúra” (155-170. old.). Mindez mint „az egyéni élet személyes módjaként” (Dewey) Európában kevesebb figyelmet kapott életvilág azért lenne fontos, mert „a működő áldemokráciák instabilak és felfordulást, bármikor kirobbanó polgárháborús veszélyt rejtenek magukban”, az instabilitás pedig a communitas, a közös és általános közösségiség ellenoldala, mely nem jön létre magától, hanem fejleszteni, nevelni, formálni, folytonosan újraalkotni kell (170-177. old.). S újraalkotni már úgy – teszem hozzá… –, ahogy a Boglár kutatta közösségekben is ez a minduntalan újraformálódási késztetettség állandósult elemként jelen van, s ahogy nem lehet „tankönyvi alapon” tesztelni az életvalóság esőerdői „helyességét”.
Jól megkavartam… Boros két kötete is ezt a pragmatikus demokrácia-gyakorlatot taglalja oldalak százain át és filozófusok munkássága, életműve, értelmezéseik végtelen gazdagsága megidézésével. A Boglár felvetette „valóság tesztje” mint szakirodalom az esőerdőben, és a Boros felmutatta példa, a formálódó alkotmányosság mindenkori kérdéseinek kényszerű logikai hagyomány kényszerű követése nélkül, de annál több morális kötelezettséggel vállalt felfogásmódja itt párba kerül. A közösség, a közösségiség antropológiája lesz kihangzó közös nevezőjük.
Boros János megosztja velünk az alapvető dilemmát: mi is van akkor, ha egy fenekedetten demokrácia-értelmezési elgondolás autonóm felfogását egy másik rendszeralkotó értelmező szemüvegén, rekonstrukciós szándékán (Richard Rorty) és egy harmadik elemző (ez esetben Jacques Derrida) „dekonstrukciós” teóriáján át tudjuk leginkább „nekünk szólóan”, számunkra is adottan felfogni, hogy általuk a demokrácia filozófiai hagyatéka közvetlenül is hatóerőként, társadalomépítő funkcióként érvényesülhessen. Boglár Lajos viszont épp a funkcionális elemzés létjogát kezdi ki ama kérdésével: lehet-e konstruált valóságot (értsd: szaktudományos tapasztalatot, írásos „dokumentációját” és elbeszélésmódját egy mesékre és mítoszokra épült társadalom hétköznapi valóságát) a történő életvilággal úgy párba állítani, hogy abból ne a tudomány menjen ki megszégyenülve, hanem a valóság érkezzen meg hozzánk abban a változatban, ahogyan éppen akar…? Mindkét teória a maga nemében valóságviszonyt feltételez, jóllehet Borosé a felépített-konstruált arculattal, Bogláré pedig a lebontott elmélet mellett is életvidáman létező verzióval. De mindkettőben ott sejlik a valódi kérdés: a „házhoz jött” megismerési módok akkor valóságosabbak-e, ha nemlétük addig nem hiányzott senkinek, vagy ha immár meglétük épp a hiányérzetekre ad méltó választ. Boglár válasza a messze nem „demokratikus államfilozófiával” együtt élő, de a maga államilag még nem végsőkig manipulált változat (tegyük hozzá: több munkájában e manipulációk sokféleségét éppúgy megjeleníti, miként Boros a demokrácia filozófiájában mutatkozó teoretikus megközelítések számos verzióját!), Boros pedig az alkotmányosság és demokrácia konvencionális képtelenségeiből fakadó gondolkodástörténeti késztetéseket segít kihallani, itt éppenséggel a fogalmi dzsungel analógiájával. Nem „összeillő”, mégcsak nem is „kiegészítő” páros ez így. De a lét emberszabású megoldásait egyként sürgető, serkentő, elváró és megteremtő hagyomány örökségének megszólaltatói, e felfogásokhoz vezető „dzsungel-útvonalak” felfedezői és megjelenítői mindketten. (Más kérdés, hogy Boros alighanem sosem hivatkozna Boglár guarani indiánjaira, és Boglár sem olvasta volna az őserdei közegben a „metafilozófiai nominalizmus” amerikai filozófus-törzsbe tartozó képviselőjének „újra-teremtő fejlődés” iránti lelkes természetlogikai eszméit.
De ez maradjon esetleg éppen „az igazság” házhoz érkezésének még rejtekező esélye. Rajtunk áll ugyanis, hogy mindkettőjüket olvassuk, még az őserdőn innen, de a filozófián „túl”. Ha ugyan lenne ilyesmi… A „túlon” túl ugyanis valószerűen csak még liánosabb gondolati dzsungelek lakoznak. De lehet, ez már filozófiai antropológiai álkérdés…
A. Gergely András
1 Dianoia könyvek, Jelenkor kiadó, Pécs, 2000., 333 oldal. On-line: https://mek.oszk.hu/10100/10191
2 lásd on-line https://mek.oszk.hu/10100/10151