Talán a megkésettség (ülök rajta évek sora óta, pedig érdekel…!), talán korábbi regényeinek általam lelkes fogadtatása (és az új kötet más tónusa), vagy pusztán a csalárd alakok vigéckedése kortárs irodalmunk mezőiben (életvilág- és metrókijárat-szagú lett a legtöbb lírai légkör is) – ezeket nem tudhatom, csak úgy éreztem cirkalmas históriába fordult át Péterfy Gergely kötete, A golyó, amely megölte Puskint.1 Péterfy regényíró, bár ír forgatókönyvet, szakácskönyvet, más egyebet is…, de talán regényeinek jelenetsorai rendre a párhuzamos másként-látás, a többszempontú átérzés, a lehetségesnek reálisba fordult megannyi alakzata révén bomlanak ki. Már amikor bomlanak, s nem csupán bonyolódnak, sűrűsödnek, csomósodnak, akkor is rendre valamely bukástörténet a megnemesítő komponens, rendszerint valamely történeti kalandba gravírozott stiláris bravúr a morális szövegképződmény alapja is. Így alakult talán a Golyó esetében is, aki ezúttal nem ölte meg Puskint, bár erősen szándékozta volt. Viszont mementóként megmaradt nagypapi ódonságai között, utóbb hatalmasabb értékre emelkedve, mint lehetett volna karrierje, de nem lett, s lehetett volna Péter bácsi fennkölt esszéjének vagy akadémiai kiselőadásának tárgya is, ha nem mindössze egy fotó a gyilkos és elvetemült eszközről. Lövedék töredéke – kevésbé klasszika-filológiai tárgybesorolás, de még ezzé is lehetett volna… – hacsak.
Hacsak a kötet valóban egy Puskinokról akart volna szólni, akinek baja lett egy vigécz csalafintálkodása miatt. De hacsak nem lett volna ennél életvidámabb téma is, még ezzé is lehetett volna a fejlemény. A Dunakanyarban azonban erőst hegy- és szélfüggő az időjárás, megváltozott közben ez is. Ahogy rendre változik Péterfy hőstelen hőstörténeteinek sorsa, miközben szépségei már méltósággal jelzik a lehetséges eszményiségek vagy mitikus történések íveit. Hogyan s hogynem, ezúttal a Dunakanyar fényeit, meg a viharvert pilisi erdőszéleket, meg vagy nyolc falu sors-emlékezetéből összerakott helytörténeti eseménysort kapjuk, aminek ugyancsak ismerjük előzményeit korábbi regényei, a Kitömött barbár vagy a Halál Budán lapjairól. Meg aztán a Péterfy-életmű java része szinte belemasírozik valahol a börzsönyi sziklák és a dunai levegősség csáberejébe, így a zebegényi kanyar atmoszférájára az esztergomi városvilág válaszol, majd egy dömösi eseményhez már szentendrei emlékezet- vagy visegrádi igyekezet tolja a hátteret. Sőt, a háttéren túli előteret is, mert most nem történelmi fikció, amit kapunk: a megszokott 17-18. század kaotikusságában, bécsi sétányon, arisztokrata ebédlőasztalok között, tiszti sátrak melegében vagy hegyi kanyarok csuszamlós sarában otthonos szereplők helyett ezúttal a 20. század lett a közeg, az élettörténetek pedig átívelik a sorsválasztás lehetetlen korszakait és árnyait, jószerével a húszas évektől napjainkig. Sokan voltak olyanok, akiknek a Duna-partokkal kapcsolatos volt az irodalomban emlékező erővel megjelenítő szerzői művük (Móricz, Karinthy Cini, festők, evezősök, hajózni kedvelők, sziget-kerülők, kutyások, dunai indiánok), s ezek közé lép Péterfy, akinek ez a sosemvoltfalu mégisvoltháza úgy lesz szimbolikus központ a regényben, hogy a dunaiakból semmi sem lehetett soha. Viszont annyira élő falu élő háza, hogy itt áll a cédrus, mely ritkaságával fényes, és itt zajlik a regény java, lövöldözés nélkül is (avagy hát abból is többeknek jut bővebben, ha másképp nem, virtuális poklokban), ám annál tündökletesebben.
Sztorit nem mondok, fölösleges is: három szerkezeti egység, egymásba szövődve, kronologikus nagytempóval, itt-ott visszalépegetéssel vagy nekiiramodással, követve a háború utáni világok hitványságait, a családi bűnhődéseket, a kisemmizést, a kitelepítettek közös kenyerét a befogadók indulatosságával körítve. Egy ház, egy villa azonban több mindezeknél: rejtelmei még Kassáról valók, Márai emlékével és polgári dicsfénnyel, töredék oromdísz vagy illatos növény befonta tárgyak, klasszikus fóliánsok, családi fölolvasó-estek, tea-szertartás és kultuszépítés színhelye. Nem ide való a Waldstein-ház – de pusztulása még hosszú történet. S közben ezer a varázs, emberi, párkapcsolati, vágypótlási, képzeletkalandozási, erőkultuszba hajló, sikerességi és boldogsági, lemaradási és kudarcformálási egyszerre is.
Lekéstem a mű friss hozsannázó fogadtatásáról. Egyben talán arról szintén, ami befogadási értetlenség felhalmozódott a mű nyomán. Hogy hát sajnálatosan szemernyi Puskin nincs benne – s hát tényleg nincs is, de ettől még poénos a címválasztás, s nem a regény a rossz, hanem a tévképzet fomálója…; meg arról is, hogy ha egyáltalán megáll ez a képzet, miszerint az énelbeszélő maga az író lenne (amúgy ki más is lehetne, de itt vagy hárman vannak még ugyanabban a szerepben…!), s központi témája egyértelműen a főhősnő Olga iránti vonzalom, a be-sem-teljesülhető szerelem, amelynek előterében a cselekmény ívét vezető narrátor elfogultsága bizonyos Waldstein Péter klasszika-filológus nagyapa felé fordul, avagy hát kisebb filológiai esszékben is kapunk különlenyomatokat a mellőzött professzor kultúratörténeti eszmefuttatásaiból…, hát ezek is mennyire „elírtak”; vagy hogy „sodródunk a történéshiányban és eseménytelen unalomban”, járhat vele emlékforma tájak, életforma halálmódok, rendszerforma káoszok, kortalan korok és embertelen emberek közötti értetlenség gazdag tárháza – sőt még az emlékezeti munka is ide van csapva… – noshát tűrhetetlen az efféle kimódolatlanság a kritikusok szerint.
Félek, valahol másutt időzöm olvasáskor, miközben a kritikai szigor tempósan elveri Péterfy könyvén az értetlenség szempontjait! Több részlete talán vakargatható volna, két kisebb történés cizellálhatóbb – de hát hadd legyen már egy írónak négyszáz oldalon képzeleti és alkotói szabadsága!! Miközben szituációinak többsége iszonyatosan kompakt, emberi arcainak sokasága metszően hiteles, intim módon őszinte, gyerekmódra meglepett és klasszikusan megszállott értelmiségi családportréja zúzósan ismerős közvetlen példáimmal is – vajon miért ne lehetne teremtenie és elpusztítania regényében akárkit? Péterfy nem „múltat rekonstruál” vagy a „bolonduska szomszéd” Baltazár főhőse nem egyszerűen csak méltatlan ügynök (mint a kritikusok lihegik) – hanem arcok, karakterek, figurák, ismeretlen ismerős regényalakok ezek mind-mind, a Puskin-sors meg azért került a fókuszba végül, mert izgi lenne valóban egy golyóbis mozgása nyomán elszámolni a nemzeti költő méltatlan rangja-múltával. Vagy ilyesmi – mindegy is. Nem kell hivatásos kritikusnak lenni ahhoz, hogy egy regény élvezhetőségében ne az legyen a legnagyobb akadály, amit gyanakvó arccal reklamál: „a regény fikciója szerint 2016-ban megjelent a Kalligram Kiadónál a két tudós, Waldstein Péter és Baltazár levelezése, viszont ebből a forrásból semmi nem olvasható a regényben…” (saját érdekében hadd ne idézzem szerzői névvel a tündéri visszhangot! De sajnos nem egy van!).
Még akkor is, ha látszólag „a történelem körbe jár”, mert száz éve is hun-magyar lelkület állt a hitleri világ előtti befogadó gesztussal, meg most is ez járja – ez nem egy regényelemzési szempont! Sem a párhuzamok számonkérése, sem a történések egysíkú, egyetlen szálon lekövethető tartalmai nem egy regénytől számonkérhetők. A fájdalmas kritikai érdektelenség ugyanis pontosan azt a Waldstein-i világot teszi végleg halottá, amelynek még pozőr alakjaival, familiárisan muris szituációival minimális értelme és szépsége volt! Tea-illata, méltó hagyománya, reménynek való öröksége. Kell hát ezt lerántani a kivágott cédrus árnyas menedékének szintjére? A turul-álmítosz-erőszakkultusz termőtalajára? Bár, az is igaz, ott már lehet, mostantól kritikákból is leginkább az ilyenek szöknek szárba majd. S akkor még mindig előttünk jár Péterfy, aki digitális nomád szakácsként padlizsánt szervíroz vagy vörösboros gnocchit – de legalább nem kell álturul álsámánokkal vitatkoznia egy cédrus árnyékán. (Hát, talán ezért lett kisebb Puskin golyójának regénybeli jelentősége és hatása is!)
A.Gergely András
/Írásom rövidebb változata megjelent a vajdasági Szövet/Irodalom portálon./
1 Pesti Kalligram, Budapest, 2019., 408 oldal