Volt már indulásom e hasábokon Han kiégésre, társadalmi átláthatóságra, pszicho-kozmoszok manipulálására berendezett világainak bizonyos részletét ismertetni. A megidézés kötelezettsége azonban nem elnapolható. Mondhatnám: állandósult kényszer, avagy szolid felügyeletet és önuralmat igénylő kötelezettség, de nem „befejezhető” odafigyelés. Igényli is ezt, már abban is, amit mond, követeli is, amennyiben igaza van, sugallja is, amikor nem akarja, hogy elfogadjuk az eltűrnivalókat annak, amik éppen lehetnek. Ezért aztán Han könyvei a banalitások racionális megnevezéseivel, a megfontolások tárháza és a hangzatos kulcsmondatok válogatása közötti bölcseleti (filozófiai, lételméleti, pszichológiai, médiakritikai) tudások együttes sokféleségével érvelnek tovább, sőt ezekben is gyökereznek. Ha a médiahatalomról, a pszichopolitikáról, a munka világáról vagy a társadalmi kitettségek legkülönbözőbb műfajairól ír is, egyszerre és árnyalt elkülönítésben szólaltatja meg azokat a hangzatos motívumokat, amelyektől a gondolkodó ember késztetést érezhet a tudott vagy sejtett világképek kétértelműségéről.
Sajátosan értelmiségfilozófiai tónusú az egész munkássága, de áthatja a sajtóreflexiók, a tudományos tézisek, a nagy filozófiai rendszerek és kis bölcseleti megfigyelések megannyi hangtartománya is. Magánbeszéd ez sok szempontból, de felelős közgondolkodás is ugyanannyira. Sorra keletkező kötetei szerint szinte természetes folyamatok eredménye, hogy a társadalom mostanra kiégett, a munka kényszerét egykedvűen és együttműködően fölcserélte a kényszerrel végzett önkizsákmányolás, a gondolkodás és kételkedés eszközeit az elfogadás, a „lájkolás” és a megfelelés készlete, az egészségtudatot a betegségérzet helyettesíti immár, a karcos felületeket a csiszoltakra cserélik a fogyasztás pápái, a tétova képzeteket a képtelen vizuális kínálatra egyszerűsítik a világnagy etetőrendszerek. Messze nem véletlen, hogy mindezek mellett a korábbi immunológiai paradigmát, a vírusok és betegségek, bizonytalanságok és ellenhatások egyensúlyát átváltotta a szenvedő emberiség egy tévesen szabadságként megélt individualizmusra, amelyben a puszta fogyasztói érdeklődés a kiszolgáltatottság teljes készletére cserélhető, mintegy csereszabatos lett mindaz, amit „birtokolni” hittünk mint saját tudást, egyedi tapasztalatot, méltó szakértelmet vagy kulturális reménytöredékeket. Mindebben Han főszerepét látja az infokommunikáció és totális manipuláció egész fegyvertárának, a készen kapott „tudásnak”, a hihető teljesség olcsó hozzáférésnek, a képekről való képzetek helyetti képtelen készletek tömegének. Köteteiben fölsejlik, hogy nem titkolja a digitális képek fertőzését mint indulatokat elősegítő, a kommunikációs trágárság kínálatát az esztétikai befogadás révén agymosó jelenségeként megnevezni, amit ezzel a kulcsmondattal fejezi ki: „Az okostelefonok optimalizált felületein árván tükröződünk”.
S bár éppen a kötet IT-alkalmazások alá rendelése (ebook) is jelzi, hogy mindez miképpen van egyre inkább így, Han A szép megmentése című kötetei a hazai könyvpiacon a harmadik mű, melyben a társadalmi termelés Marx utáni időszakának elméleti tételeit, kapitalizmus-kritikáját, a neoliberális társadalom pszichopolitikai manipulációját a kiégést, az önkizsákmányolást és az orvosi-gyógyászati piacnak kitettséget követően az esztétikai jelenségek széles körét veszi nagyítója alá. Magabiztosan érvel amellett, hogy a szépből pornográf tartalom lett, a művészetből árucikk, az értékekből érdek, a szem érintkező funkciójából fogyasztói függés, a személyességből kitettség, a gondolatok szükségképpeni és egészséges ütköztetéséből meg ellentmondásos tartalmaiból simára csiszolt felületek kölcsönös és érdektelen tükröződése…
„A simaság a jelen kézjegye. Összeköti egymással Jeff Koons szobrait, az iPhone-t és az intim szőrtelenítést. Miért tartjuk ma szépnek a simaságot? Az esztétikai hatáson túl egy általános társadalmi imperatívuszt tükröz. Ugyanis a mai pozitív társadalmat testesíti meg. A simaság nem sért. Ellenállást sem képez. Lájkot követel. A sima tárgy megsemmisíti ellentettjét. Minden negativitás kiküszöbölve. Az okostelefon is a simaság esztétikájának engedelmeskedik. /…/ Ez a simulékonyság és ellenállás-nélküliség a simaság esztétikájának lényegi vonása…” (7. old.)
A simaság kora, a sarkosság kerülése ugyanakkor rendre szemben áll a lét minden más kudarcával, konfliktusával, küzdési céljaival, kemény és érdes megoldásaival. A „negativitás” Han szótárában a tartózkodó, meggondolásra vállalkozó, másként is látó, ítéletmondás előtt reflexióra érett viselkedésmód, mely teljességgel ellentétes a jóváhagyó és a gépies jóváhagyást időráfordítással helyettesítő, odaforduló, mérlegelő, belátó és ellenvéleményező attitűddel. Sem a világ, sem a fogyasztói lét, sem a nagy rendszerek eredményes fenntartása nem épül a másságra. Nem tolerálja az eltérést, a vitát, a megküzdést, a máskéntgondolást. Viszont ezen az úton a közlésmódok banalitásai, netán a rábeszélő apparátusok önkéntes beengedése a saját létszféra intimitásába teljesen ellehetetlenül vagy megnehezedik – ezáltal az információ-forgalom akadályává, nehezítőjévé is válik. Ha csakis vitatkozol egy közéleti fórumon, ha mindig valami más szempontod (is) van, ha kiteszed magad a különcség vádjának, akkor nem lihegsz együtt a többiekkel, elbitangolsz a nyájból, amit az üzleti cél nem engedhet meg.
Viszont ha mindezt a befogadói oldalon mint esztétikai élményt, a szépség megtapasztalásának elmaradt esélyét tekintjük, bizony abban a modern világ sérülékenységi komponensei csupán mint azonnali és ezzel meglehetősen időleges tetszés lakoznak, a mást gondolok ellenérdekeltté és ellenféllé is válnak időközben – hisz a mindenkori és egyoldalú, kétely nélküli és megengedő elfogadással a jóváhagyásra épülő egész rendszer megerősítést kaphatna… A felelősség tehát a máskéntgondolásé, a vitatkozásé, az alkalmazkodni nehezen képesek közé tartozásból fakadó teher marad – immár egyedileg, pszichésen, magáramaradottan kényszeres helyzetként is.
„A simaság nem korlátozódik a digitális készülékek külsejére. A digitális készüléken keresztül zajló kommunikáció is le van simítva, hiszen mindenekelőtt szívességeket, tehát pozitivitásokat cserélnek. A megosztás és a lájk kommunikációs simítóeszközök. A negativitásokat kiküszöbölik, mert a felgyorsult kommunikáció akadályát képezik…” (8.). S mert a simaság itt a közös többszörös, mindent ehhez már a rendszer, továbbá kiterjedéseihez: minden lájkolt tehát, „nincs katasztrófa, nincs sérülés, nincsenek törések, nincsenek szakadások, varratok se. Minden lágy, sima átmenetekben folyik össze. Minden lekerekítve, lecsiszolva, lesimítva. /…/ Nem nyújt semmit, amit értelmezni, megfejteni vagy meggondolni kellene. A lájk művészete…” (8.). Vagyis minden, amivel „kapcsolatban nyilvánvalóan nincs szükség ítéletre, értelmezésre, hermeneutikára, reflexióra, gondolkodásra”, eleve nyerőbb, mint a direkt helyett az árnyalt, a tömegpiaci helyett az egyedi, a lájk helyett a kételkedés válasza. A hiba kiküszöbölése nemcsak hatékonysági, piaci, termelési kérdés, hanem esztétikai értékké is válik. Ezért azután „a simaság esztétikuma” szükségszerűen „érzésteleníti” az addig bevált esztétikai tapasztalatot, elkeni és lealázza a tudat gyengéit és kétkedő-sebezhető reflexeit, sebezhetetlenné teszi a befogadót akkor is, ha a művészi kifejezés éppen erre irányult (Madonna-ábrázolások vagy szentképek tipikusan ilyenek, de portrék ezreit kínálja a művészettörténet, melyekben nem a mai kor szerinti „sima szépség”, szőrtelenített felület és ránctalan öregség a nyerő, hanem a képzelet kalandja a valódi és a tükrözött között. és elerőtleníti a tudatot, a művészet nem tud megsebezni).
Han szépen és gazdag szakmai hivatkozási anyaggal, művészetfilozófiai, episztemológiai, ismeretelmélet-alapú filozófiai és pszichológiai eszköztárral mutatja ki, hogy így lesz áldozattá a képzelet is, melyet a „mindent láttatás” nyom el, vagy a rémület és félelem tükröződése, mely éppen „az élvezet” akadályozná – egészen az ember adattá válásának, az adatbázisok numerikus mutatóinak képtelenségéig, ahová művek és filozófiák, értékek és normák csak úgy kerülhetnek be, ha számszerűsítik és hasznosítják őket. Ezért is él Han e kötetében a kanti fenséges fogalmának fölidézésével, Hegel „szabadság gyakorlataként” felfogott művészet-értelmezésével, Proust narratív emlékezetre épülő közlésmódjával, Heidegger létigazságának példájával, Adorno törékennyel szembeni megrendülésének fogalmával, majd Walter Benjamin közelképkritikáját és Roland Barthes sérülésesztétikáját is megidéző példáival. Viszont a műalkotásokat jellemző „negativitás, amely távolságtartásra késztetne”, mindezek ellenében ma leszavazásra kerül a „sikeresség” és hatékonyság nevében, ugyanis az esztétikai ítélet szemlélődő távolságot feltételez. A simaság művészete ezt megszünteti… /…/ A simaság csak egy kellemes érzést közvetít, amelyhez semmilyen értelem, semmilyen mélyértelműség nem kapcsolódhat. Kimerül a ’Váú’-ban, az olcsó és azonnali tetszés kulcsszavában” (10.).
De mert a simaság, amely a befogadói oldalon „kimerül a nekem tetszikben”, még a csúnyát is simává teszi, a csúf sem lesz már „ördögi” vagy félelmetes, „hiányzik belőle a medúza-pillantás”, vagyis a vizuális kommunikáció az elleplezés és a leleplezés eszközére redukált figyelmet is elvonja, „a képzeletbeli hullámmozgást” is szimplifikálja, a láthatóság tárgyává teszi a rejtekezőt is, testi mivoltában tárgyszerűvé fokozza le a mezítelent, pornográf közléssé tesz mindent, ami „fogyasztási vagy élvezeti formulává silányítható”. Szótárában a pornográf nem az, amit a köznyelvi minősítés ekként kezel, hanem a vétlen és korláttalan kitettség esztétikumának előtérbe nyomulása, árucikké válása, leértékelődése, eszközfunkciójának túlsúlya válik meghatározóvá.
„A higienikus ész fényében minden kétértelműséget, minden titkot is piszkosnak érzékelnek. A tiszta az átlátszó. Átlátszóvá válnak a tárgyak, ha az információk és adatok sima áramlásába kerülnek. Az adatokban van valami pornografikus és trágár. Nincs bensőségük, nincs hátoldaluk, nem duplafenekűek. Ebben különböznek a nyelvtől, amely nem teszi lehetővé a teljes élesre állítást. Az adatok és információk kiszolgáltatják magukat a totális láthatóságnak, és mindent láthatóvá tesznek. A dataizmus bevezeti a második felvilágosodást. A szabad akaratot feltételező cselekvés az első felvilágosodás hiedelemkészletéhez tartozik. A második felvilágosodás műveletté, adatüzemű eljárássá simítja, amely az alany legcsekélyebb autonómiája vagy dramaturgiája nélkül zajlik…” (18.).
Mindez kiterjed sok minden másra, egy egész kor közlésmódjaira, ízlésére, érzékenységére, értékeire, a szép ideájára, az igazság mint szép normáira, a színházi megjelenítés funkcióváltozására, a politikai retorikára, a „digitális szép” programozható jövőjére, a tárgykultúrától a közlésmódok esztétikájáig lényegében mindenre.
„Az információ a tudás pornográf formája. Hiányzik belőle a bensőség, amely a tudást kitünteti. Annyiban a tudás is negativitást hordoz magában, hogy nem ritkán ellenállással szemben kell kiküzdeni. A tudásnak egészen más időszerkezete van. A múlt és a jövő között feszül ki. Az információ ezzel szemben a jelen semleges pontjainak kisimított idejét lakja. Esemény és sors nélküli idő.
A simaság olyasmi, ami pusztán tetszik. Hiányzik belőle az ellen negativitása. Már nem ellentest. Ma a kommunikáció is elsimul. Információk súrlódásmentes cseréjévé simították. A sima kommunikáció mentes a másik és az idegen minden negativitásától. A kommunikáció ott éri el maximális sebességét, ahol a hasonló a hasonlóra reagál. A másikból eredő ellenállás zavarja a hasonló sima kommunikációját. A simaság pozitivitása felgyorsítja az információ, a kommunikáció és a tőke körforgását…” (19.)
Így hát attól, hogy „fokozódó illékonyság” jellemzi immár nemcsak a pénzpiacokat, de az állandóság és tartam minden lényeges elemét is – ezekből a kötet többet is sorra kerít, de Han más kötetei még intenzívebben illusztrálják – felmutathatóvá teszi az ember mint kortárs szereplő, akinek a „radikális esetlegesség” még talán utolsó eszköze marad arra, hogy „a simaság esztétikája”, „a digitális szép”, a leleplezés és a sérülés vagy a „katasztrófa esztétikája” kérdései révén „a szépség mint igazság” igazságát is előtérbe hozza, ide értve „a szép ideája”, „a szép politikája” kérdésköreit egy-egy önálló esszé-fejezetben, s eljusson végül „a szépség mint reminiszcencia” kérdéséhez, az emlékezet funkciójához, az összevetés és hasonlítás öröméhez, vagyis ama (talán még utolsó előtti pillanatban vállalható”) feladathoz, hogy megtanuljuk becsülni az „elidőzni a szépnél” lehetőségét, a hűség felelősségét. Mert – mint a kötet záró mondata önálló tartalomként is kiemeli – „A szépség megmentése annak megmentése, ami leköt” (107.).
Han könyve sok-sok hangzatos, nyelvileg precíz és választékos (Csordás Gábor fordítása is fölöttébb leleményes és izgalmassá teszi a szöveg egészét), így ha megannyi pontján sarkított-poentírozott kijelentésekkel szembesülünk, az nem a szalagcímek érdektelen közlése. Így hát bárminő vitathatóságot rejt is, annak haszna már azé, aki olvassa és értelmezi, elidőz és fölfedez, megbecsül és gyönyörködik. Han kötete akár a liberális piacgazdaság haszonelvű befektetőinek is nyereség lehet, mert kelendő, simára problematizált, önkritikusan és hatalomellenesen pajkos filozófiai esszé-füzér. S ha érdesnek tetszik olykor néhány retorikai megoldása, az nem egyéb, mint serkentés a máskéntgondolásra, lekötése annak, ami kritikai derűként a szépség megmentőinél még elvárható készlet maradt.
Mert a megértésre szánt elidőzés csakis azok eszköztárához tartozik, akik magánál a könyvnél, gondolatainál, saját kritikai performansza lehetséges céljainál teszik föl saját kérdéseiket, s megkeresik rájuk a nem simakodó válaszokat. Mert a simítottság itt már nem tudás, hanem „nemtudás” és kiszolgáltatottság, tévedéssel pótolt magabiztosság, látványkényszerré tett tükröződése valaminek, ami már messze nem önmaga, csupán látszata. A látszatok látszataiban viszont már csakis a bölcs kétely lenne ellensúlyozó eszköz. Esetleg további Han-kötetek olvasásának és kritikai elfogadásának eszköztára…