Nem nagyon szoktuk magunkat elszégyellni olyankor, ha kiderül, hogy még a „hazai” szépirodalmat így-úgy-valamennyire szem előtt tartjuk, vagy kínálatát legalább felszínes hallomásokból regisztráljuk valahol a szemhatárunk sarkában, de a legkisebb szégyenérzet sem fog el, ha a határon túl (és itt nyelvi és ország-, nemzeti és kulturális határokat egyaránt értek) valami jócskán ismeretlen lakozik. Olyasmi, amit lehetne akár olvasni, érteni, kedvelni, polcon tartani, megbecsülni is. A nyelvismeret sem akadály ebben, hisz például a magyar könyvpiacon a rendszerváltási évek alatt harminchárom irodalmi mű jelent meg, melyeknek szerzője cseh/szlovák, de felőlük a legkevesebb gondja is alig van bárkinek. Kicsit úgy, mint ahogyan a „romoljon el a szomszéd traktora!” jókívánság hizlalja a gazda tekintetét, s még jobban is érzi magát, ha nincs köze a gondokhoz, probléma-ömlengéshez, bajgyűjteményhez. Legyen ez a Mások gondja, s még jó, ha nem enyém!
Ámde ahogy a kertszomszédról (sem mindig) jobb, ha semmit sem tudunk, a lakótelepi emeletszomszédról még kevesebb érdekel. A közöny széles pástja adott, az érdektelenségé még parttalanabb. Mi végre a Többiek gondja vagy öröme, van nekem sajátom is épp elegendő…! Ha nem tudok róla semmit, akkor neki sem kell tudnia, s az lehet, még jobb is, mintha tudogatni akarna… – ki tudja mi mindent!
A látható világok láthatatlansága persze nem a mindennapi történésekben, jobbára inkább a krízishelyzetekben jön elő. Olyankor válik kínossá, hogy nincs kihez fordulni, amikor szükség lenne rá, s ha meg véletlenül mégis van, rendszerint az sem érdemesül köszönetre. Hát éppen így állunk a szépirodalom terén. Talán a hetvenes években még magyarul is kiadtak cseh és szlovák drámakötetet magyar kiadók, később néhány népszerű politikus szerzőét is, de míves literatúrát oly keveset, hogy arra csak a számvetés, a lajstromok tanulmányozása során ébredünk rá valamelyest, mert azóta sem hallunk efféléről – vagy hát nem tudunk róla, s olykor így a „jobb”. Nos, ilyen mérlegkészítés (inkább talán ellenpontozó számvetés) szándéka (is) vezette azokat, akik a magyar könyvpiacon ünnepélyes alkalomra hívták meg a szlovák irodalmat, majd ez együttműködésben színre került művek kiadóit, fordítóit, irodalmi kritikusait, népszerűsítőit is. Már a címválasztás sem indokolatlan ezért: Szomszédok a kirakatban. A szlovák irodalom recepciója Magyarországon 1991 után.i Mi több, a budapesti Szlovák Intézet támogatásával rendeztek 2017-ben egy rendszerváltás utáni időszakra kíváncsi, a szlovák irodalom befogadásának kérdéseit taglaló konferenciát is, ahol elsősorban a 2016-os év termésére fókuszálva tekintették át a kínálatot, és a másik oldalon az igények körét. Mégpedig úgy, hogy az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézete és a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézete kialakította kétoldalú együttműködés időszakait vették alapul, s itt lett láthatóvá, hogy több ciklus óta kutatják „a magyar és a szlovák irodalomban zajló folyamatokat, műfaji és narratív jellegzetességeket, meghatározó művelődéstörténeti trendeket, a két irodalom kapcsolatait, kulturális cserefolyamatait, elhelyezkedését a közép-európai kulturális térben”. Mert hát a korábbi évek átlagában kettő-négy könyvhöz képest 2016-ban „magyarul 33 kötetnyi fordítás és 7 szlovák irodalmi tematikus folyóiratszám jelent meg”. Ez a nekilendülés mint jelenség is figyelemre érdemes volt, de a tematikus konferencia résztvevői kifejezetten elemezték, keresték, megnevezték „a magyar kultúrában észlelhető nyomait, a magyar irodalom folyamataival való összefüggéseit” mindannak, amit a két intézmény „a 2016-os Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra megjelent szlovák művek befogadásának feltérképezése” céljával át tudott tekinteni.
Az erről kiadott kötet minden alaposabb írásáról (márpedig java többségük éppen ilyen!) nemigen fogunk tudni könnyed képet nyerni és adni sem… De fontosabb ennél, hogy bárki számára elérhető a könyv elektronikus változata, olvasni és terjeszteni is úgy adják, hogy abból szinte máris a recepció sejlik föl a háttérben.ii A befogadás tehát, az elterjedés, a beszívódás és befogadás lehetősége a hangsúlyos, mely nélkül az irodalom csak „országok rongya”, ahogyan Vörösmarty megírta egykoron a „lom-tár” és „rongy”-gyűjtemény méltatlan sorsának aktuális állapotát és áldatlan sorshelyzetét. Ebben a kötetben azért kissé másról van szó, ha lehet éppen ellenkezőjéről: ablakba, „kirakatba” állított művekről, s ha látványossággá nem is, de szemrevalóvá mindenképpen lett tehetségekről, alkotói pályákról, irodalmi hatásokról, nyelvi köztességről, megértésről és megbecsülésről mindenképpen. A szomszédok kirakata, de ettől még nem ellenérdekeltség, hanem testvériség a kölcsönös atmoszféra-meghatározó.
Közelebbről is nézve, felépítményében két egységre tagolt a könyv: a tanulmányok köre mindkettőre kiterjed, (ebből hat esik az első fejezetbe, öt a másodikba), melyek külön is, együttesen még annyira az interkulturális kölcsönösséget a kiadványokon túl a szavakban és értelmezésben keresik. Az első fejezet jobbára a könyvfesztivál, kiadás- és kultúrpolitika fókuszába kerül, ez A recepció kulturális kontextusa és intézményi háttere címen fogalmazza meg az „adó” és átvevő országok, a kultúrdiplomácia szerepét, meg a kulturális közvetítés vállalásának fontosságán túli tágabb, kultúrtörténeti, irodalom- és eszmetörténeti kontextusait azok számára, akik a kortárs szlovák irodalmat figyelemmel kísérik, a kortárs szlovák szépirodalmi és publicisztikai szövegekben a közös múlt hagyományára épülő kulturális identitást érzékelik. Mégpedig túl az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés megítélésén, „a 1968-as prágai tavaszt követő ’normalizáción’, a mindenkori provincializmussal kapcsolatos emléknyomokon, vagy a vallási és felekezeti kérdéseknek a kollektív emlékezetben rögzült lenyomatain” (7-8.) – kiemelten a nyelv és kultúra, identitás és nyitottság, a kiadói szerepek és olvasótáborok, a közös fogalmak („expat”, „migráns”, „disszidens”) a hangsúlyosak, valamint mindezekben a fordítások által vállalt szerepek fontosságát tárgyaló teljesebb összképek. A második fejezet már „beljebb” kalauzol, itt Esettanulmányok: fordítás és kritikai befogadás cím mögötti recepció, írásművészeti és alkotásmetodikai, valamint fordításelméleti kérdések kerülnek a konkrét irodalmi művek és alkotók (Pavel Vilikovský, Vladimír Balla, Franz Kafka, Daniela Kapitáňová, Veronika Šikulova, Monika Kompaníková) értelmező elemzése és fordítási rejtelmei közé. Nem igazán ismerjük őket, ez a benyomásom – de csak örülhetnék annak, ha rám cáfolna valaki, hogy hát ez nem igaz, csak én nem ismerem, de illik tudni amúgy, kik is ők…!
Ugyanakkor mint olvasónak és írkásznak is legtöbbször az a meggyőződésem, hogy tudományos művekből kiragadott (jól csengő vagy címnek is formás) mondatokat, csábos félsorokat citálni kellőképpen méltatlan vállalás, és még méltatlanabb, ha ez irodalmi művekkel esik meg, ahol ugyebár a befogadás elemi egysége az olvasói érzékenység, a reflektálás képessége, a tónusok, stílusrétegek értése és izgalma! Hát még ha fordítási műhelytitkok fedik még mindezek előterét is. De a sokat markolás recenziós szüksége rávisz, hogy néhány kiemelt gondolatot megidézzek, ha nem is többért, a lehetséges olvasó megnyerése kedvéért… Mentségemül szolgál, hogy a kiadvány Előszavának tónusát a fesztiválszervező menedzser-szerepet vállaláson túl Deák Renáta megadta már, amikor bemutatva a két (valójában több) intézmény közös projektjének célját, módszereit, eszközeit és históriáját is, maga ugyancsak felmutat ily összegző, kivonatos áttekintést. Kiemeli ebben a budapesti Szlovák Intézet, konkrétan Hushegyi Gábor igazgatói szerepét, aki (e kötetben mint egyik szerző is) a kulturális közvetítés „befogadó ország (elsősorban humán) értelmiségével, író- és művészköreivel kialakított kapcsolatrendszerre épített” stratégiáját teszi kulcshelyre, de jelzi ugyanakkor „hogy miben maradt le Szlovákia a többi visegrádi országhoz képest”, miként kellett közvetítő-intézményi stratégiát is váltani az elmúlt negyedszázadban, hálózatot építeni, szakmai presztízst kiérdemelni, s mindezt a kultúrdiplomácia költségtámogatások nélküli „csakazértis sikeressége” értelmében továbbfejleszteni.
Deák Renáta a Jó könyv, jó szomszédság fesztiválbevezető (másik) írásában felvonultatja a 33 könyv és 7 folyóirat formálódásának körvonalait, miközben a kötet-bevezetőben is jelezte már, hogy „Dusík Anikó érdekes kísérletben, Pascale Casanova, George Steiner és Jan Assman elméleti megközelítéseit segítségül hívva arra a kérdésre keres választ, miként jelennek meg a kortárs szlovák szépirodalmi és publicisztikai szövegekben a közös múlt hagyományára épülő kulturális identitás elemei” (7-8.). Dusík írása Nyelv és kultúra, identitás és nyitottság – és a kortárs szlovák irodalom címmel a „saját nyelv”, a nyelv-nemzet-irodalom herderi örökségét nevezi meg mint a nemzetkoncepciók egyik 19. századi forrását, de sort kerít George Steiner, a hermeneutika, a „dekonstrukciós kritikai iskola” kollektív identitás-fenntartás felé vezető útvonalterveire, ezen belül a „szlovák közös múlt” kérdésének a Kalligramnál, Rudolf Chmel elméletében, vagy Bernolák és Štúr hagyatékában, valamint nem utolsósorban az olvasói személyes preferenciákban, az „átjövő” reprezentativitásban is mutatkozó nyitottságára. Teljes listát ad (tizenhárom kötetnyit sorol föl) a könyvfesztiválon máris láthatók köréből, de szövegének egészében valahol a szlovák értelmiségi szerepvállalás, a folklór és politika, a történeti és „reálszocialista” örökségbe merült olvasatok, vagyis a különbségekben is hasonlóságokat észrevevő érdeklődés válik meghatározóvá.
Ezután Balogh Magdolna saját tanulmányában Szigeti László és a Kalligram kiadó (meg folyóirat) egyedülálló kulturális közvetítő szerepét emeli ki mint valaminő regionalitás tudatának felmutatási szándékát, melyet „a nacionalizmus ellenszereként” próbált meggyökereztetni, rendszerint a „provincializmussal” szemben is. Sőt: a „Kalligram kiadványaiból egy értékként tételezett, európai mintákat preferáló Közép-Európa ideális konstrukciója vázolható fel. Ebbe a konstrukcióba illeszthetők a Kalligram magyarra fordított szlovák publicisztikai kiadványai is, amelyek kapcsán a tanulmány a mai Magyarország és Szlovákia helyzetének szignifikáns különbségét emeli ki (az utóbbi javára)” (8.), amely valamiféle hálózatépítés és brand-kialakítás révén a könyv, a szó médiumán át kíván megvalósítani. Ez a „kalligramos” kisebbségi értelmiségi értékrend egyben nemcsak liberális, de konvencionális értékeket (Krúdy, Kosztolányi, Mészöly életművét, Komoróczy zsidóságtörténeti kötetét, csallóközi történeti témaköröket) is készséggel forgalmaz mint egyfajta Közép-Európa kulturális entitását megalapozó mintát. Ezért is segíti a két világ egymás felé nyitottságának eddig nem eléggé attraktív mivoltát (pl. a Visegrád Könyvek vagy a Dominó Könyvek sorozataival) megváltoztatni, de olyan témakörök közrebocsátásával is, mint Rudolf Chmel, Miroslav Kusý, Juraj Špitzer vagy Peter Zajac írásainak kötetekbe gyűjtése, Bibó István szellemiségének és a rendszerváltás éveinek regionális tanulságait a kisebbségi kultúrákra érvényesítő esszéirodalom forgalmazása.
Németh Zoltán már a kötet során lassan, de érzékenyen kibontakozó politikai represszió, a történelmi események révén közös ügyekké vált impulzusok, s különösen a rendszerváltások 1989 utáni kelet-európai negatív jelenségekre adott válaszaként értelmezhető jelenséget, a „transzkulturalitást” vizsgálja a kortárs szlovák és magyar irodalomban. Ezekben rendre megjelenik a hősök mint otthonukat elhagyó „expatok”, „migránsok” és „disszidensek” kétséges alakváltozása, akiknek sorsa is „a kultúrák közötti mozgások, határátlépések számos húsbavágó kérdését veti fel. E jelenségek a transzkulturális irodalomban bonyolult összefüggésrendszereket felfedő mintázatokat rajzolnak ki az identitás/ok/, a nyelv/ek/, az otthon és a haza, valamint a kulturális keveredés kérdései körül” – fogalmaz Deák Renáta (8.). Németh Zoltán a Varsói Tudományegyetem Bölcsészkarán professzor, így A transzkulturalizmus és a kortárs szlovák irodalom. Az expat, a migráns és a disszidens című tanulmánya egyenesen egy harmadik dimenzióból is látja az „expatovská próza” jelenségét, a „globetrotter” identitást, a „Husák gyermekei” generációjának prózájában is már jelen lévő irodalomtörténeti tüneményt. Írása a határ (az idegenség és az otthon határainak) fellazulásával együtt járó értelmezési mezőt (mintegy nyelvi határt) hozza közelebb a szlovák és magyar olvasók, a jelen társadalmainak „migráns irodalom és kulturális dialógus” nagy kérdéseire érzékenyebbek fogékonyságához (70.). A hazavesztés, a nyelvcsere, a kisebbségi lét, a nomadizmus, a globalizáció iránti fogékonyság, az új médiák iránti nyitottság, a bilingvizmus, a diszpóra, a fordítások iránti igény szinte korszakosan jelen van immár, de ezt nemcsak a vágyképek táplálják, hanem az irodalmi művek is „kiszolgálják”. Kilenc irodalmi példa alapján (Jaroslava Blažková, Ivana Dobrakovová, Svetlana Žuchová, Zuska Kepplová, Mária Modrovich, Irena Brežná, Svetlana Žuchová, Daniela Kapitáňová, Maros Krajňak, Alexandra Salmela) még az artikuláció szintjére „leásó” próza és az elemi erejű idegenség-imázsok körébe is elkalauzol, valamint kifejti „a transzkulturalizmus mint összekötő kapocs” e könyvfesztiválon is hangsúlyos, Deczki Sarolta által megfogalmazott jelenségét, melynek irodalomelméleti és közléselméleti mögötteseiről is szól. A nemi és nemzeti identitásokat nemegyszer veszélyeztető globális hatások, a szüntelen határátlépések megjelenései a legkülönfélébb regényszíntereken arra is utalnak, hogy „ha a transzkulturalizmus fogalmát érvényesítjük az értelmezés során, akkor figyelnünk kell e fogalom belső differenciáltságára is. Más jelentése van a politikai emigránsnak, más a gazdasági migránsnak és megint más az expatnak – továbbá más identitáslehetőségek, más kulturális dialógusok jelennek meg általuk. A szlovák transzkulturális regények bonyolult összefüggései arra utalnak, hogy ezek a mintázatok tovább rétegezhetők és értelmezhetők” (78.).
Paszmár Lívia forrásértékű és forráskritikai elemzése itt mintegy előlegezi a következő részt, a fordításelméleti és irodalom-interpretációs blokkot, mikor tanulmányában a szlovák irodalomból született magyar fordításokat vizsgálja meg, mindenekelőtt történeti metszetben. Mint írja: e vizsgálat „célja a jelzett időszakban (1990–2015) megjelent, szlovák nyelvről magyarra fordított kötetek felkutatása és rendszerezése volt, amely a befogadás első lépcsőfokának teljesítését, a fordítások létrejöttét követő lépésben alapvető segítséget nyújthat elemző munkák készítéséhez, de akár recenziók, kritikák írását is előmozdíthatja” (79.). Áttekintése szerint e negyedszázados időszakban több mint ötven szlovák szerző mintegy nyolcvan műve jelent meg magyar nyelven, aminek körülményei között a könyvkiadás rendszerváltás utáni átalakulásának szlovákiai jegyei, a két irodalom között működő közvetítés problémáinak bensőségesen irodalmi vagy intézményes, külső, szervezeti okai is megnevezhetők. Írása végén egy 77 tételből, megnevezhető szlovák műből álló listát ad, ami nem csekély ahhoz képest, amennyit az „átlag olvasó” e két eszmei és irodalmi világból egyáltalán megismerhet a fordítások révén. Összegzését azzal zárja: „A 2016-os év (és valamelyest a 2017-es is) példátlanul nagy ünnep volt a szlovák irodalom számára, amely tényszámokkal és számokkal nem kifejezhető érvekkel is alátámasztható. A 2018 utáni időszak pedig éppen azért lesz érdekes, mert mindig másokra összpontosul majd a külföldi irodalmat magyarul olvasók figyelme. Mindez további kérdéseket vet fel. Meg tud-e kapaszkodni legalább néhány szlovák szerző a magyar befogadói közeg érdeklődésének látóterében, vagy folytatódik a korábbiakat jellemző egy-két könyves, szinte láthatatlansággal járó tendencia? Mi mindent von magával a Kalligram hiánya? Remélhetőleg hamarosan meg tudjuk válaszolni ezeket a kérdéseket, levonjuk a következtetéseket, és meg is vitatjuk majd ebben vagy hasonló közegben a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok aktuális helyzetét” (86.).
A kötet második felében publikált írások is mintegy kapcsolódnak ehhez a „szondázáshoz”, a sikeresek bekopogtatását, esetleg befogadását, meg a pályakezdők új törekvéseinek tudomásulvételét tekintve is. Görözdi Judit, aki a pozsonyi SZTA Világirodalmi Intézet igazgatóhelyettese és tudományos főmunkatársa, így egyike a legismertebb és a magyarhoni könyvtárakban is jelenlévő kortárs szlovák szerzők írásművészetét közvetlen közelből tanulmányozóknak, itt közölt tanulmányában Pavel Vilikovský írásművészetének magyar kapcsolódási köreit vizsgálja, s nem a „szlovák Esterházy” fogalomból indul ki, amikor szövegszerű párhuzamok révén Nádas Péter és Závada Pál egynémely szövegeljárásainak Vilikovský prózájával egybehangzó tartalmakat nevez meg, de a recepció szlovák-magyar elemző sajtóanyagát meghaladva írása második felében Vilikovský műveinek különböző fordítók által készített magyar változatait elemzi a szerzői poétika, a nyelvi újjáteremtés és a tényleges irodalmi életben való részvétel szempontjából – záróhangként mégiscsak Esterházyval kerekítve a megjelenítést.
Gintli Tibor ugyanitt Balla magyarországi recepciójáról és a kafkai hagyományról címen a rokoníthatóság tárgykörét folytatja, de egyúttal kritikai befogadásra is vállalkozik. Beható és eligazító párhuzamkeresésének egyik lehetséges kihangzása, hogy az emberi lét abszurditásba hajló és megnevezhető értelmetlenségeinek (mint afféle egyszerű tény-tény-tényeknek) hétköznapisága felől a még sajátosabb lehetőséget, a további párhuzamokat nevezi meg: „Ha Balla narratív eljárásait összevetjük a kortárs magyar irodalom jellegzetes tendenciáival, több rokon vonásra találhatunk. Ezek között említhetjük az olyan a kortárs irodalomban immár közkeletű eljárásokat, mint a lineáris időrend felbontása, a nyelvi alulstilizálás, az alsóbb nyelvi regiszterek szövegbe emelése, egészen a trágárságig menően. Ugyancsak itt említhető a valószerű és az irreális szférái közötti átjárás” (106.). Analógiáit így Esterházytól Bodor Ádámon át az abszurd fekete humor más képviselőiig, és egészen Thomas Mann, vagy Thomas Bernhard felé elkanyarodó tónusos mélységekig körvonalazza, a hanyatlás rezignált tudomásulvételéig is elrajzolja szituációi és alakjai élethelyzetét. De végkövetkeztetése sem elvetendő: „sehová se tart, mert neki nincs szüksége arra, hogy a dolgok alakuljanak, mindig az adott, mozdulatlan pillanatnak él…” /…/ „Balla szövegei a reflektált passzivitást, a kibúvókat elutasító, érzelgősségtől mentes rezignációt mutatják fel a lét értelmetlenségére adható egyedüli válaszként: a ’melankolikus múlásban, semmire sem töreked[ni]’, ez a cél” (112.).
E melankolikus létminőség olykor magára az írói, máskor inkább a befogadói világra jellemző, de mindig jelen van a közvetítő szereplő, a fordító is. »Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről című könyve kirobbanó siker lett, amikor 2000-ben Szlovákiában megjelent. Az első kiadáson nem szerepelt az írónő neve, így mindenki azt hitte, hogy a szerző valóban a Samko Tálének nevezett, félkegyelmű főszereplő. Ez kisebb indulatokat is kavart a recepcióban, hiszen voltak, akik egy fogyatékos ember kifigurázásaként értelmezték a helyzetet. Mások – sokan – azonban egyszerűen mulatságosnak, viccesen bizarrnak találták a komárnói tolikocsis hős történetét, és egyszerűen nem vették észre, hogy jóval többről van szó; Samko Tále figurája túlmutat saját magán, és egy általános emberi, sőt, középeurópai létszituációt jelenít meg. A regényt hamar sok nyelvre lefordították, köztük angolra, németre, svédre, franciára, arabra és japánra. A magyar kiadás azonban egészen 2016-ig váratott magára1 holott Kapitáňová számára ez lett volna a legfontosabb. „Azt hittem, a magyarokat érdekli majd leginkább. Mert hiszen Komáromban játszódik, sok szó esik benne a magyarokról, illetve a szlovák-magyar ellentétről. Ez 2000-ben olyan égető probléma volt, hogy komolyan attól féltem, fegyveres konfliktusba torkollnak az indulatok. Azóta szerencsére javult a helyzet, de szerintem a könyv tükrözi az akkori közhangulatot. Aggasztóan sok, magát normálisnak tartó szlovák vélekedett úgy a magyarokról, mint az én főhősöm, aki mindenfajta másságot elutasít, és egyértelműen negatív figura, még akkor is, ha részben a körülmények áldozata. Szóval vártam, hogy majd csak lefordítja valaki magyarra, de tizenhat évet kellett várnom. És halálosan komolyan gondolom, hogy most szabadultam meg tőle végleg…”«.
Így indítja tanulmányát Deczki Sarolta, az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb szlovák könyvsikerének bemutatását. „Vicces könyv”, „szatíra”, „elfogult kritika”, értetlenség, közhelyesen a mindig is áldozat fogyatékos, a „mindenkori kispolgár szatirikus-groteszk karikatúráját” körülvevő hangulat reagált rá ilyképpen. S mert a besúgóvá váló főhős a titkos jól „ismert”, mindenesetre kellőképpen elképzelt mindenkori ügynök egy változata, a sikertelenség természetrajzához tartozónak vett tipologizálás is bénulttá tette a recepciót. A könyv alaposabb áttekintése itt nem lehet vállalásunk, de a felelősség, a moralitás közösségi dilemmáinak egyik lehetséges válaszaként a kvázirealitás kérdése mégis adekvát marad. Deczki összegzésében: „Ám nem csak a moralitásról van itt szó, hanem a szembenézésről is: a múlttal és a jelennel egyaránt. Ennek az ideje pedig mintha mostanában érkezett volna el a magyar irodalomban. Hiszen úgy tűnik, egész Közép-Európában ugyanazt a rozzant tolikocsit tologatjuk, melyről letörött a visszapillantó tükör. S talán a temető metaforája is extrapolálható az egész térségre, mely évszázadok óta kényszeresen, újra meg újra megismétli régi hibáit” (120.).
Dobry Judit Szilánkos világok címen a kortárs szlovák prózairodalom egyik jelentős képviselője, Veronika Šikulova írásművészetét, valamint magyarországi befogadását mutatja be a szerző három műve, a Menettérti (Miesta v sieti, 2011), a Hiányos fiasítás (Medzerový plod, 2014) és a Tulipánból paprika (Domček jedným ťahom, 2009) egyedi tónusú rétegzett szövegvilág magyarra fordítása közben akuttá váló műhelyproblémákat véve írása tárgyává. Kiemelni szándékozza a többnyelvű kulturális közeg különféle nyelvi regisztereket ötvöző írói eszköztárát és megjelenítési módjait. Eközben arra a kérdésre talál választ, vajon „megkonstruálható és elmesélhető-e egy többgenerációs családtörténet hosszabb-rövidebb emlék- és történetfoszlányokból, s amennyiben igen, milyen olvasati lehetőségeket kínál az ilyen módon szerveződő történet az olvasónak és a fordítónak” (121.). Šikulova „kritikai fogadtatása Szlovákiában nagyon gazdag, az Irodalmi Információs Központ (Literárne informačné centrum – LIC) nyilvántartása 78 recenziót, újságcikket és tanulmányt sorol fel, melyek Šikulová köteteivel foglalkoznak” – de a magyar recepció sem idegenkedik tőle: a Menettérti magyar kiadásban Závada Pál utószavával jelent meg, a magyar kritikai irodalom is elismerte, némelyek a szövegek sokrétűsége, sokféle forrásból táplálkozó motívumai kapcsán dicsérték, ám ez „a kettős kultúrájú szövegvilágának kevert, a szlovákba magyar szavakat, mondatokat applikáló nyelve kihívás elé állítják a fordítót” (125.). A nyelvi és még közelebbről dél-szlovákiai tájnyelvi fragmentumokból („szilánkos”) építkezés a szövegekben eltérő nyelvi regiszterek szintjén mutatkozik, Šikulova „többféle megszólalásmódból szövi a történetet. A legapróbb részleteket, minden egyes rezdülést, illatot és hangot érzékletes metaforákkal szemléltető, az olvasó több érzékszervét ’megmozgató’ lírai passzusok váltakoznak a hétköznapi beszélt nyelvi, tájnyelvi megszólalásokkal, szándékosan rontott nyelvvel írt kifejezésekkel”… – mindez a fordítás közbeni eljárások, választások, döntések, megoldások felé, ezek problematikáihoz vezet tovább… (127).
A kötet angol nyelvű összefoglalóit és a szerzők-előadók egysoros bemutatását megelőzően Monika Kompaníková Az ötödik hajó (Piata loď) című sikeres regényét elemzi Pénzes Timea, aki a magyar fordítás közben felmerült „értelmezési és fordítási kérdéseket tárgyalja konkrét példák alapján, főként a metaforikus kifejezések tükrében”, de emellett „a reáliák, a passzív szószerkezetek és a gyakran előforduló kifejezések fordítási lehetőségeit” problematizálva. Talán érthető, ha itt bővebben nem taglalom a véletlen családokban felnövő gyerekek és szüleik kapcsolatának bonyodalmait, vagy a felnőtté válás konfliktusainak a műfordítás műhelymunkájába bevonó részkérdéseit, ezeknek fordítási kérdéseivel összefüggő teoretikus munkák sorát vagy a mű szövegéből vett példák reflexiót, a kötet elő- és utóéletére jellemző ügymenetet, mellesleg a szintén érintett, a Könyvfesztivált megelőző Szlovák Irodalmi Börzét és a Fordítói Szalonban zajló munkára kitérő bekezdéseket. Ezeket Pénzes Timea takarosan megteszi.
Bizonnyal nem összefoglalóan, de egyértelműen látványosan kihangzó formában jellemi ez a kötet az SZTA Világirodalmi Intézete meg a budapesti Szlovák Intézet partnerségi viszonyán és sikerén túli irodalmi kultúrát, a szlovák irodalom magyar hangjának tónusát és az alkotók szándékait. A recepció persze mindig hosszabb távon érvényesülő jelenség. De ami mindebből fontos, azt talán a kötet címlapja is érzékletesen tükrözi: a borítón látható intézményi portál tükrözött felülete, a világosság és a tónusok „fordítva” is hasonló jelentéstartalma látványosan fejezi ki a fordítás mint eljárás, a megértés mint lehetőség, s a „kirakat” szomszédban létének árnyalataiban rejtekező kettős értelemkeresést. A kirakat mintegy tükre is a kultúra és a társadalom világának, ahogyan ezek is fenntartják, megépítik, tükrözhetővé teszik a kultúrákat. A nyelv sem különb tükör, s a fordítás még ennek is javarészt inkább visszfénye… Így hát az ismeretlen irodalom adja a lehetőséget, hogy a múlté legyen, s helyébe az ismerhető vagy az ismert léphessen. Addig azonban talán elsősorban csak a kirakati tükröket tudjuk szemügyre venni. Ez sem kevés, főképp ha a fordítás, a „letükrözés” vagy visszfény nem csak az árnyékos terekre hull, hanem a megértés és megismerés világosságát is növelni lesz képes.
i Szerkesztette Balogh Magdolna. MTA BTK Irodalomtudományi Intézete, Budapest – Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézete, Pozsony. reciti, 2018, 151 oldal.
ii https://www.reciti.hu/2018/4962