Öreg varánuszok szánalmas barátsága

(avagy Michal Ajvaz és a parabolikus bestiárium)

Keresve sem találni talán olyan kortárs írót, kinek munkáiban, sőt művei szinte antropomorfizált, megemberiesített változatokban kialakított szörny-készletében annyi fenekedő és mégis mosolygós állatot találhatunk, mint Michal Ajvaz textusaiban. A szerzőt nem (és semmiképpen sem eléggé) ismerjük, néhány novellája napvilágot látott a Huszadik századi cseh novellák kötetben (2006), az Art Limes, a Szépirodalmi Figyelő és a Lettre számaiban, de valójában makondói sötétség veszi körül mint alkotót. Bátorkodnék élni a váddal: alig akadnak, akiket a cseh próza bevallottan érdekel, s akiket mégis, azok sem eléggé hangosak. Vagy hangerejük nem ér el odáig, hogy szikrázó tehetségű ismeretlen írókat hozzanak a terítékre, értsék és értelmezzék, bemutassák és népszerűsítsék őket. Pedig volnának néhányan…, itt most egyetlen egyet, Ajvaz két kötetét cibálom elő, talán abban a hitben is, sikerülhet figyelmet ébreszteni iránta. Kezdem az időrendben később megjelent regénnyel (2007), s zárom a novelláskötetével (2004), melyben a kortárs bestiáriumok színpompás kelléktárát vonultatja fel a szürreália és az animális lényvilágok prágai panoptikuma formájában.

A regénykötet A másik város címen jelent meg Pozsonyban.ⁱ A helyszín mégsem Pozsony, hanem (mint írásaiban legtöbbször) Prága, mely regényes mivoltában a kötet fülszövege szerint a cseh próza „fantasztikus vagy mágikus” irodalmi vonulatához tartozó szürreális utazás helyszín-kínálata. Élményem szerint azonban inkább a kortárs európai irodalom egyik nemcsak impozáns, hanem kormeghatározó opuszának helyszíne. Utazás talán ez, ha ugyan utazás lehet egyazon városka szinte átsétálható belső terében zajló kalandozás, és szürreális is, amennyiben a nemlehetséges dolgok lehetségessége kerül a tablóra. De nem pusztán olvasási kaland ez a könyv, sokkal inkább megismeréstudományi nagyesszé, metafilozofikus parafrázis, világnézeti kulcskérdéseket szétfeszegető válaszkísérlet. Kiindulópontja talán a talány: ha van egy Másik Város, van-e szemben vele egy saját városunk? Vagy a titkos másik lenne a helyszín, melyet sosem ismerhetünk (már) meg? Talántán éppen az a titokzatos válasz adódik, mitől város a város? A titkok, az átláthatatlanságok, a rejtett történések városa a miénk ezúttal? S ha így állna is, vajon melyik város nem a titkok birodalmába tartozó, melyik város a miénk, mitől ismert vagy ismerni hitt, amelyiket sajátunknak gondolnánk…?

Bizonyos, hogy a városiság megértése idestova közel száz esztendeje a kutatások tárgya, s mintegy nyolcvan éve már evidenciaként tudjuk azt is, hogy mindaz, amit egy városban ismertnek, tudottnak, közhasználatúnak minősíthetünk, nem több, csupán egyetlen, és korántsem az egyszer-s-mindenkorra érvényesnek tekinthető olvasat. A jelenségek maguk, a város a saját széles és hömpölygő mivoltában is megismerhetetlen, miképpen a kutató érdeklődés sem kimeríthető egynémely tudások birtokában – éppúgy, miként a kutatói kérdések sem lehetnek megválaszoltak, ha a kérdező ember sem marad változatlan. Ezért azután mindannyiunk változásai s a megismerendő „objektum” a megértés határaira hívják föl a figyelmet. Egy várost megérteni olyan feladat, amelyet a benne élő is csak öncsalással, tévhitekkel, beképzeltségekkel tekinthet elvégzettnek. Mint városkutató, a várost élő mivoltában elemezni és mintegy „felmutatni” próbáló, ehhez sokfélét olvasgató emberként vettem kezembe Ajvaz könyvét, mert miért és mi, avagy mennyire érvényes tudás, amit könyvekből válogathatunk? Rémületbe ejtően rólunk szól ugyanis a kötet – nem pusztán egyfajta „érvényesség” jegyében, s ha szakkönyvként olvasom, nem csupán Prágáról, nem a városok kínálta nyilvános tér megismerhetőségének filozófiai-episztemológiai kalandjáról, vagy a prózai fantasztikum és metabolikus rémületkeltés kísérletéről. Rólunk szólvást éppúgy a „ki és kihez, mit és miért szól?” dilemmájához érkezünk, jobban mondva éppúgy a tudomány kérdező és válaszadó funkciójához, a tudás és a tudatlanság mértéke, értelme, esélytelensége vagy időbeli érvényessége programjához találunk. A szerző, Ajvaz egzisztencialista kalandja ezért legalább oly vad filozófiai rengetegbe csábít, mint amennyi felismerési élményt ad Prága általa egzaktul vagy topológiai pontossággal megrajzolt tájairól. „Nem arról van szó, hogy isten arca maszkok ezrei mögött rejtőzik. A különös titok abban rejlik, hogy semmiféle végső középpont nem létezik, a maszkok mögött nem bújik meg semmiféle arc, nincs semmiféle első szó a csendes postában, nincs a fordításnak semmiféle eredetije. Csak a változások végtelen fonala létezik, mely újabb változásokat szül. Nem létezik semmiféle autochton város, csak helyek végtelen láncolata, kezdet és vég nélküli kör, melyen közönyösen ömlik át a törvények változó hulláma. Van dzsungel-város, és olyan város is, ahol az emberek az egymást keresztező emeletes viaduktok magas pilléreit lakják, meg pusztán hangokból összeálló város, de létezik mocsár-város, a betonon lassan guruló fehér golyók városa, olyan város, amelynek lakásai szét vannak szórva szerte a világban, sötét felhőkkel borított város, ahol az égből folyton szobrok potyognak, majd törnek darabokra a padlón, és olyan város is, ahol a hold pályája a lakás belseje felé visz. Minden város kölcsönösen közepe és széle, kezdete és vége is egymásnak, egyaránt anyaváros és kolónia” – írja saját értelmezési keretéről.

Fájdalom, de kötetből nem lehet kellő bőségű példát idézni az értelmezés szándékával, mert oly gazdag ezekben, hogy kíméletlen kegyetlenséggel lehet csupán válogatni közülük – korlátozni azonban a jelentések jelentéseit és olvasatok kínálatát olyan uralmi gesztus, melyre magam képtelen vagyok. Avagy, miként Ajvaz is, a teljesség átfogását szerénytelenül szerény döntéssel redukálom most olyan szűkebb tartalomra, térben és időben határoltabb síkra, ahol kiteregethetők a tudástartalmak, kategorizálhatók az értelemmel teli jelentések, lajstromba vehetők és mintegy keresztre feszíthetők a tudományos igénnyel szelektált felismerések. Túl ködös-e mindez, ekként tálalva? Túlontúl szofisztikált is, noha szándéka nem lenne az?

Való tény, nem is menekednék a vádtól. A ködösség, a fantázia-szabta létbizonytalanság az őszre hajló vagy párálló hajnalok atmoszféráját idéző prágai miliőben ugyancsak jelen van, s ha „köznapi” olvasatát keresném Ajvaz üzeneteinek (azok számára, akik kitartóan kedvelik az egyértelműségeket), semmi mást, csupán lehangoló helyzetjelentést adhatnék: Ajvaz – bár néha történeti kalandnak tetszik élménydús leírása – napjainkban járkál Prága utcáin, helyzeti élményei szinte a turista-útvonalakhoz kapcsolódnak, ezért bárki elhelyezheti mentális térképén, a regényben éppen hol jár most… – de azon mód csalódik is majd, amint a bédekker alapján kíván helyzetrajzot formálni. Ajvaz ködei nem a folyó-szelte Prága parkjai fölött vagy a várdomb utcái között szállonganak, hanem magában az egyetem épületében (titkos éjjeli előadásokon), vagy a polgárlakások szekrényei mögött (a falak szűkös folyosóin), a külvárosi temető felé vezető úton (ahol akár a mezőbe visz a titokzatos zöld villamos), vagy épp a főtér hajnali óráiban arra vonuló hal-sereg borzongató hűvösségét lehellve. Az itt és most ismeretlensége, meg a múlt és a lehetségesen tudott vaksi jelen bizonyossága együttesen formálják a képtelen és bizonytalan jövőt, avagy a képzelet rendjét és természetes útvonalait. A ködösség mint értelmi és érzelmi alapélmény tehát úgy lengi át ezt a regényt és ezt a várost, ahogy a fenti idézetben szól: „csak a változások végtelen fonala létezik, mely újabb változásokat szül. Nem létezik semmiféle autochton város, csak helyek végtelen láncolata, kezdet és vég nélküli kör…”.

Ugyanakkor jelen olvasatban Ajvaz regénye nem mint irodalmi mű foglalkoztat csupán. Az élmény, a tudás, a sejtések rendszere és a ködösség a lírai próza szintjén úgy gomolyog a kötetben, mintha Krúdy Gyula és Konrád György ténferegne együtt, kart karba öltve és beszédes sétára indulva a kimódolt város utcáin Kafka emlékeit keresve, miközben időről időre Szentkuthy Miklósba akadnának… A kötetnek ezt a litteralisztikus szféráját szívesen átengedném a hozzáértőknek, akik nálam csak mélyebben láthatják meg, miként honol itt „isten arca maszkok ezrei mögött”.

A tudományszférát tekintve speciális érdeklődésemmel olvasott, városantropológiai „kihallásokat” megengedő szövegkezelés e maszkok mögötti, vagy olykor előtti világot tekinti értelmezési keretnek. Ajvaz éppúgy a „sűrű leírás” eszközével, a pontoskodó ábrázolás és a mögöttes jelentések kettős olvasatával kezeli városi terepét, mint a városantropológusok. Amikor azonban ezt az olvasati lehetőséget kínálja, mindjárt abba a titokzatosan titkos szférába kalauzol, amelyben „nincs a fordításnak semmiféle eredetije”, vagyis nincs az a konkrét textus (akár egy titokzatos könyv betűi, „amint zölden világítanak egy ódon kiadványban”), amelynek kontextusa épp arra szolgálna, hogy a konkrét szövegszerűség tükrében értelmezzük. Nincs eredeti város, nincs a városnak „eredeti” leírása abban az értelemben, hogy a történeti irodalom válogatott szempontjait tekintve is sokféle olvasatot egy képzelt vagy létező eredetihez hasonlíthatnánk… Miképpen Lisszabon ostromának hiteles leírása is rémisztő mennyiségű másként-olvasatot tesz lehetővé a főszereplő korrektor szemében, noha egzakt történeti anyagnak tetszik Saramago regényében, s miként Krúdy Gyula vizivárosi, óbudai vagy margitszigeti poroszkálásai is folyamatos át-interpretálást igényelnek, úgy Ajvaz kötete sem pusztán „fordítása” a történések rendjének, nem csupán leíró elbeszélésmód, hanem folyamatos kontextualizálás is. Merthát, mint írja is: „Megnyílik előtted az összeomlott idők Labirintusa…”, s mert éppen a városantropológusok és városépítészek élnek a Labirintus szinte biblikus jelentéstartalmának értelmezéseivel, e szakrális vagy legalább antik képzettel, mely a biztos bizonytalanságot és labilis biztonságot tükrözte örökkön örökké, s képes volt fölidézni, ahogyan a várost mint labirintust kezelik réges-régi idők óta. E kiismerhetetlenségi szimbólum, mint az antropológiai kutatások által is fölidézett tartalom, épp azt jelzi, hogy a madártávlatból leírhatónak tetsző város, vagy a tervezők asztalain egybefüggő város-horizont épp attól válik látszólag áttekinthetővé, hogy elmulasztja a részletek bizonytalanságainak, az összefüggések kósza és kusza rendjének feltárását.

Csakhogy, a Labirintus (a maga megnevezhetőségével, a látszólagosan, s épp a névadás révén definiáltnak látszó mivoltában) a legfőképpen abban érdekelt, hogy rejtve megtartsa működése titkait, s ne válhasson a kiismerés vagy épp a mentális gyarmatosítások terepévé. A labirintus-formán kusza és kiismerhetetlen város az egyik alaptípusa a városhistória történetének, s ezért maga a városantropológia is csupán hasonlóképpen bizonytalannak tetsző fogalmisággal képes megragadni a saját releváns tudás-tartalmait. A városantropológiai perspektívából szemlélt, mentálisan megépített, megélt és elbeszélt városról szóló leírás, mely a labirintus-dimenzióktól nemcsak elválasztva, de velük egyidejűleg is egzisztál, adott esetben ugyanabban a társadalmi és imaginációs térben leli meg terepét. A városi társadalom szimbolikus tereit reprezentáló egyes csoportjai olyan lokális világként mutathatók be, amelyeket a stabilizálódott történeti állapot teátrális védelme és az átmeneti rítusok sokszínű szerepkészlete jellemez, s amelyek szereptudata a település identitásfenntartását és konfliktusos helyzetben is megmaradt reprezentálását szolgálja. Ajvaz regénye, sőt novellái is a „saját társadalmában kutató antropológus” kérdéseivel és narratív-értelmezési szándékával gazdagok. Ugyanis a városi társadalom tereit nemcsak térképek olvasatával, hanem a terek értékeihez kapcsolódó „értéktérképek” alapján tekinti át és idézi meg, szembesítve mindezt a hétköznapi történések rendjének látszólagos érdektelenségével, mellette a modernitás-folyamatokhoz kapcsolódó ideák, utópiák, oksági érvek érintésével, főként résztvevő megfigyelésre és elbeszélésmódokra alapozott feltáró munka alapján. Ezt a „városképi archeológiát” olyasfajta kutatástörténeti (konkrétan: városantropológiai) előképekhez lehet kötni, amelyekben a város nemcsak házak és utcák szimpla építmény-együttese, városlakó emberek modernizációs telephelye vagy gyűjtőformája, hanem társadalmi rítusok, belülről sokszorosan tagolt szimbolikus cselekvések, kulturális narratívák univerzuma is.

Prágát mint várost a felszínes vizsgálódás nyomán leginkább a Leonardo Benevolo által megnevezett, és a turisztikai látványosságok szintjén is ekként kínált kváziközépkoriság jellemzi: „Az utak és terek egyetlen tagolt, közös környezetet alkotnak, amelynek kialakításában mindenki részt vehet, és amelyben a közösség önmagára ismer” (Benevolo 1994). A prágai városlakók – mint lokális közösség – számára viszont a város nem pusztán utak és utcák, terek és falak, lakóhelyek és közintézmények vagy egymás mellett élő (ám igencsak el-eltérő) létformák színtere, hanem kulturális hagyományból és topológiai metaforákból álló szimbolikus struktúra is. Ebben az egyének és csoportok, korosztályok és szakmák, érdekek és szubkultúrák, vallások és etnikai csoportok olyan reprezentációkat építettek ki és formálnak ma is, melyek hordozzák vagy megtestesítik a város történeti-kulturális életrajzát, rendjét és identitását. Számukra az épületek térbeli-topológiai egysége és maga a város „labirintusa” épp annyira az anyagi kövületekben (a Várban, a folyóban, az óvárosi épületekben, a Károly-hídban vagy a régi zsinagógában) rögzül, mint amennyire elképzelésekben, imaginációs formákban, bejárható és beélhető tartalmakban is. A „közösség önmagára ismerése”, és a mindenki részvétele által megmutatkozó tartalmak viszont ennél sokkal bajosabbak, konfliktusosabbak, mondhatnák: nemcsak kulturálisan hangoltak, hanem modernizációsan érdektelítettek is.

Ez a kulturális hangoltság mint alaptónus, s az emögött meghúzódó magánéleti szférák adják Ajvaz regényében is az olvasati hátteret, avagy fejezik ki illő mélységig a magánlétek narratíváit. E narratívák spontánul városi sajátosságai visszakereshetők persze Budapesten vagy Baján, Sopronban vagy Nyíregyházán is, tehát összehasonlíthatók a különbözőek is. De a hasonlóságokban rejlő különbségek idővel még fontosabbak tudnak lenni: a kutató érdeklődéssel, vagy a jelentések hálózatát firtató megértő móddal első körben is ott találkozhatni, ahol már megérthető, hogy „csak a változások végtelen fonala létezik, mely újabb változásokat szül. Nem létezik semmiféle autochton város, csak helyek végtelen láncolata, kezdet és vég nélküli kör…” – mint Ajvaztól fentebb idéztem már.

A város korára és kvalitásaira itt csupán utalva, szembeszökő az is Prága titkos és ismeretlen világában, „másik városában”, hogy a Lewis Mumford jellemezte módon „szükségletről szükségletre, lehetőségről lehetőségre lépve” formálódott az az építészeti história, amely kulturális színpaddá vált a mai polgári mentalitást éltető városi lakosság számára. Ettől persze szükségképpen vegyes, stilárisan konfúzus lesz a városról alkotható impresszió – de csupán a turistabusz ablakából. Mert az „őslakosok” számára (vagy épp a jelentések titkos terét firtató író számára) mindez tisztán olvasható kép, imaginárius birtok, virtuális tulajdon, a „saját csoport” (szociálpszichológiai értelmű) tere. Itt, ahol a helyi társadalom otthonosan berendezkedhetett az anciennitás élményében, ahol a vár árnyékában a védettség, a kiépíthetőség, a történeti identitást alakító együtthatások és a lokális közérzet szervezte folyamatok drámai konfliktusba kerülnek a társadalmi viselkedésmintákban kifejeződő gyakorlattal és társadalmi ritmus szabta dramaturgiákkal…, itt találja meg igazi szerepkörét az író, s itt lesz otthonossá a kutató is.

Mert hát mi sem biztosabb, mint hogy Prágát megismerni nem turista-kaland, s még a helyben lakás evidenciájából sem következik a rejtett és titkos világok ismerete is. A társadalomkutató éppúgy nem lehet biztos abban, hogy a megfelelő, a lehetséges olvasatokból is a legjobbat kiválasztó felkészültség elegendő a város tényleges leírásához. De a városokról való tudás például, ami nem csupán a várostörténészek, vagy mikrotörténetírók, esetleg városnéprajzosok kiváltsága, egyúttal a kutató érdeklődésnek vagy a megértő befogadásnak-átélésnek is terepe. Olyan terep, amelyen belül nem csupán a város-élmény egésze, hanem a lehetetlen világok is éppúgy megvannak, mint a megértésre nyitottabbak számára a szimpla „város-olvasat”. De mindketten rákényszerülnek az önreflexióra, a „tudom-e, hogy mit ismerek, értem-e valóban, ami elhangzik…” folyamatos kontrolljára. Továbbá arra is, hogy a példázatokból, előképekből a városok „olvasata” során elkülönüljön a teherautók és lakótelepek, védett övezetek és sétaterek, eszpresszók és templomi szertartások másik városa. Ajvaz művében ez így hangzik: „Van dzsungel-város, és /…/ pusztán hangokból összeálló város, de létezik mocsár-város, a betonon lassan guruló fehér golyók városa, olyan város, amelynek lakásai szét vannak szórva szerte a világban, sötét felhőkkel borított város, ahol az égből folyton szobrok potyognak, majd törnek darabokra a padlón, és olyan város is, ahol a hold pályája a lakás belseje felé visz. Minden város kölcsönösen közepe és széle, kezdete és vége is egymásnak, egyaránt anyaváros és kolónia…”.

Ugyanakkor a városi terek szinte minden városban historikusság és modernitás konfliktusából építkező összetettsége jellegzetesen többközpontú struktúrát formál. A térnek ez a történetileg alakuló belakottsága, a szerves-tradicionális értékek menti, és sugaras-koncentrikus formában tagolódó ökológiai kontextusa egy nem túl könnyen áttekinthető értékdzsungelt éltet. Ennek a helyi forrásokra (például turisztikai potenciálra, szabadidős-rekreációs térre, tradicionális megélhetési szubkultúrákra stb.) épülő interkulturális mezőnek alapvetően két főbb szereplője van, akik között történeti léptékű konfliktusháló szövődött immár. Az egyik, javarészt ugyancsak térbeli dominanciára törekvő szereplőcsoport a helyi igazgatás és városvezetői érdekracionalitás körét formálja (persze korántsem egységes motiváltsággal), a másik, kevésbé a térben, annál inkább az időben legitimitást kereső szubkulturális közösség, amely a maga városiságát és urbánus túlélési stratégiáit egy survival-értékrendre alapozza. Utóbbi (talán túlegyszerűsítő leírásban) mint tradicionális értelmiségi miliő lenne jellemezhető. Ebben van főszerepe, kalandor funkciója a regény írójának is, aki a másik város sajátos, egyszerre félelmes és igéző rengetegében fölfedezi más létek, más világok látható, együttélő lenyomatait…

A társadalmi térben e második közösség mint a város történeti-turisztikai értékeit hangsúlyosan belakó érdekcsoport van jelen, ugyanakkor a várost az ősiség, a rejtekező másként-lét útjára ösztökélő, pragmatikus ideákat forgalmazó késztetések gyámolaként jelentkezik. A két érdekszféra természetesen nemcsak a városi tér virtuális fölosztásában érdekelt, hanem a térátélés és a téri beszédmód különböző elemeit, narratív késztetéseit a város mint komplex jelentés-struktúra egészére kiterjesztő gesztussal mindezen küzdelmek téri dramaturgiáját is megalkotó módon szervezi. Olyan, a város nagyságával, térbeli helyével, fizikai adottságaival, térszerkezetével és intézményeivel összefüggő, kommunikált színjátékról van itt szó, amely a történeti és urbanisztikai értelemben rögzített funkcionális értékek mellé narratív tereket rendel, s a reprezentációk szereplőit a fizikai terek képviselőivé teszi egyik oldalon, értelmezési konfliktus bajnokaivá vagy veszteseivé alakítja a másik oldalon. Az olvasó látszólag a kényelmes kívülálló, a távolról leskelődő, a kalandokat racionális derűvel felülbírálni törekvő néző karosszékben kap helyet – már ha képes ott nyugodtan, hidegvérrel megmaradni…

De hát hogyan is lenne képes erre? E kétszereplős teátrumban – mely spektákulum-jellegét annyiban is őrzi, hogy a városi közélet szereplőinek többsége visszafogottan dönt a jelenlét és képviselet, résztvevő megfigyelés és beavatkozó buzgalom terén – a múlt felé figyelő, és az újabb nemzedékek számára is ezt a pozíciót ajánló egyik érdekcsoport számára kínál menekülési teret. Az ellentétes másik oldalról szemlélve viszont a szakrális közösségek, életközösségek vagy élményközösségek térbeli egysége és hatása olyan szimbolikus univerzummá kovácsolódott össze, amelytől téridegen és identitás-fosztott jelenségként választják le a másik politikai-gazdasági aspirációk kialakította kör egész célrendszerét. E másik csoport, amely számára a város mint funkcionális univerzum képeződik le, a maga pragmatikus terveiben és érdekjátszmáiban szinte (vagy látszólag) tudatosan nem veszi figyelembe a város mint átélhető élményközösség (belülről sokszorosan tagolt) egészét, ellenben a maga policy-ját, dramaturgiai szerepét – vagy éppenséggel az „alapító atyák” hitvallását és feladattudatát folytonosan fenntartó kötelezettségét egy sajátlagosan lokalitás-idegen performance-hoz kapcsolja. Pragmatikusan átformált saját terük lényegi sajátossága az, hogy szerintük a fizikai értelemben vett város térbeli-kulturális profilját egyedül és kizárólagosan a turisztikai és modernizációs projektumok térségi-regionális modelljéhez lehet és kell kapcsolni, a városi tér lokális dimenzióit csakis a piaci-gazdasági trendekhez és útvonaltervekhez érdemes felzárkóztatni, követve ebben a példakép nagyvárosiság régi modelljét. De ehhez a hagyományos viselkedésminták és kulturális gyakorlatok lényegi megváltoztatására volna szükség, mely nem is az utókor feladata, s még kevésbé az aktív íróé. Utóbbi talán csak sugall, képzel, javasol, álmodozik, fantáziál, cselez, provokál, megsimogat vagy megijeszt, de bele-beleszól a felfogás érzékletességébe, őszinteségébe is.

A két érdekcsoport drámai, sőt tragikus huzivonija – lévén szó nem nagyobbról, csupán egy kisvárosi vagy óvárosi léptékről – talán néhány tucat „pragmatikus” vagy „idealisztikus” jelzővel minősíthető helyi döntéshozó, illetve a szürreális valóságot követni merész „fantaszta” csoportkonfliktusában kulminál. Nem térek ki itt ennek a viadalnak regénybeli fejezeteire, de (Geertz kifejezésével) a helyi „színházi állam” működésében megnyilvánuló számtalan forma fejezetről fejezetre, mint egy szabályos fejlődésregényben a városi térstruktúra átélésében és a város lakói számára interpretálható miliők szimbolikus tartalmai szempontjából fontos imaginációk közegében mint érdekcsoport-stratégia egyszersmind narratívákat is formál. Mint mindenütt, ahol a helyi értékek kihasználhatósága megindul mint program, a prágai modernizáció hívei a materializált értelmű város túlélési gyakorlatot egy strukturális megjelenítésben próbálják megfogalmazódni. A másik csoport, amely a várost mint identitás-univerzumot forgalmazó tradicionalista tagságból áll, ugyanezt a teret funkcionális egységként kezeli, hangsúlyozva a lakosi emlékezet-közösséget és a szimbolikus jelentőséggel bíró immateriális-spirituális tartalmakat. A mikrotársadalom egésze következésül megoszlik a pragmatikus és „idealisztikus” érdekkörök mögött, az átmenetek, informális hálók, kulturális és politikai örökségek képviselete mentén. Ebből támad a regény belső, szerkezeti mezője, ettől lesz a látszólag pusztán „leíró” narratíva megkettőzött jelentésű sztorivá…

Ez a megoszlás a város kulturális életrajzát és a kollektív emlékezet közösség-formáló dimenzióit tekintve is arra a dualitásra épül, melyet a városkutatások tradíciói, a klasszikusok (Tönnies, Weber, Park, Burgess, Mumford, Hannerz, stb.) munkái nyomán kétféle értelmű közösségként is le lehetne írni. Egyfelől ez a város mint intézményesült közösség alakját ölti: a civitas ebben a kontextusban egy területi alapú, térbeli funkcionális helyzet és organizáló szerepkör nyomán definiálható intézményi egység lesz. Ezen belül van az a societas, mely mint a vérségi kapcsolatok, legitim hagyományok, értékközösségi tartalmak, kulturális legitimációk formája kap jelentőséget. Másfelől azonban az együttélő közösség szellemi-szimbolikus szférája a communitas és a lakóhelyi universitas alakját ölti. A két szféra abban a titokzatos, föld alatti és „lényegek” mögötti térben találkozik a regénybeli Prágában, ahol a templomtorony tetején támadásba induló rája éppoly hétköznapi vendég, mint a polipok, halak, rákok városlakói közösségének éjszakai főtéri szeánsza… A város ezáltal nemcsak az élményközösség-jelleget, az „élhető város”-funkciót mellőző pragmatikus érdekkör megjelenített programja lesz a regény világában és a mindennapi városlakói szférában, de a modernitás-ellenes ókonzervatív politikai mentalitás követőinek egyik perspektívája is. Az intézményesült pragmatikus közösség mellett létezik ugyanis egy élmény-, érték- és tradíció-közösség is, mely éppen a visszahatás elve nyomán vállalja a „puha társadalmi tények”, kulturális folyamatok megjelenítését, de szintúgy nem mellőzheti a másik csoport néhány értékszempontjának legalább részbeni átvételét...

E nem-legitim módon létező regénybeli világnak fizikai környezeti és territoriális tagoltsági hangsúlyai egy olyan, térképek fölötti és tér-birtokbavételi koncepcióra épülnek, amely a hagyományok kialakítására és beépítésére úgy tett kísérletet, hogy a város igazgatási perfekcionizmusát múlta fölül a helyi imaginárius univerzummal. Vagyis éppen a városturisztikai és irányítási-fenntartási eljárások „tették” ez esetben organizálandó várossá az írható-reprezentálható-képzelhető várost. A helyi hatalmi igazgatási köröknek erre a lokális hagyományra, a turisztikai Prága mutatkozására mint preferált értékre hivatkozása egyúttal a városi (politikai és gazdasági) színpad mai szereplőinek is díszletéül-hátteréül szolgál. A nyilvános politikai (avagy rejtett érdekreprezentációs) szcénában a pragmatikus tábor „történeti nosztalgiájaként” érvényesül, historikus értékként válik hivatkozhatóvá ez a fajta érték-térkép, amely a város több adottságát több önálló funkciójú egykori települési térből csoportosította egybe, s végső értékként az anciennitást, az időbe-vetettség értékét bélyegezte rá a regénybeli prágai világ templomokból, Károly-hídból, egyetemből, régi főtérből álló mezo-univerzumára. A modernizációs csatazajtól távol maradó, s főként a város képzelt fantázia- vagy szimbólumvilágában kontinuitást átélő szereplők viszont a terek értékeit inherens hagyomány fenntarthatósága szempontjából forgalmazzák, s emögé vetítik háttérként a városi underground praxis informális vízióját. A szcéna szereplői persze kiegészülnek a kellemes városias miliőben lakó hétköznapi emberekkel, az újságossal, a vendéglőssel, a szomszédokkal vagy utcabeli lakosokkal, egyetemi portással, stb. A városi emlékezet és az „infernális” narratív közösség éltetői olyan, maguk számára megalkotott térben szervezik tevékenységüket, melyben a maguk közt fölosztott mentális térben a régi („tősgyökeres”) városlakók számára a közösségi tér (amely a mumfordi „tartály-gyűjtőedény” funkciójú város fogalmához kapcsolódik) egyúttal élet-miliő és reprezentáció is. A regény képzelt világában a városi épület- és tér-arányok mint a lakosok mozgásának architektúrája, szabályozó szerepe, stílusa fontos: részint egyéni-társas „birtok”, ugyanakkor materializálódott formája annak az univerzális programnak, amely holisztikus módon átélhető, de a birtoklás lokális alakjában az egyéni és a társas létet szervezett rendszerként definiálja. Ezt a szférát a pragmatikus felfogás (pl. a városlakóké, üzemeltetőké) nem a spirituális tartalmak térbeli kiterjedéseként értelmezi-értékeli, hanem a város mint statikus territorialitás érzékelhető csupán számukra. A kétféle stílus között eltérő ritmus-dominancia szinte zeneileg is értelmezhető: a város mint ritmus a fantáziaszülte regényalakok észlelési mezőjének legelemibb szintjein is megjelenik: a tóval, természettel, környezettel kialakult összhang abból az összhangzásból ered, amelynek a városi tér építészeti elemei, az életutak és létmódok ciklusai, a zárt és jelképesen mégis védtelen hullámzás ad szabályosságot – avagy, másként szólva: rendet. Saját, mesebeli, képzelt rendet, de olyat, amely ellene tör, összevész, konfrontálódik a „hivatalos város” rendezettségével. Az a narratíva, amely Prága városi terének ilyetén elbeszélhetőségét, a modernitást sürgető káosz-érzettel szembeni kontemplatív nyugalmat sugározza, valamiképpen a város mint épületek és emberek harmonikus összhangja mutatkozik, s az épített, megőrzött, elbeszélt helyek összehangolódottságából ered. Sokak számára a „város mint labirintus”, a „város mint burok” architektonikus felfogás azokat a periódus-szabályozó és elkülönítéseket eszközlő képzeteket jellemzi, amelyek a város határoltságát mint a védettség terét tükrözik. Ez a városi labirintus, vagyis „a másik város” titkos élete türelemmel megfejthető, de a városi lét folyamatainak, áramlásainak szabályozására koncentráló energiákkal ennek csupán eszköz-jellege lehet hangsúlyos. Az eszköz ebben az értelemben ama szűk tárgyi együttes, amely falakkal határolt terében egy városi funkciójú fizikai teret tételez, vagyis az építészet nyelvén íródott elbeszélést, amely primer fogalmakra bontja a teljes kontextust: az építészeti egységként felfogott város a fal és üreg, kő és levegő dualitására épül, s ez a típusú tértagolás olyan funkciótlan racionalitásokat is tartalmaz, amelyeket képtelen kezelni. Nem építészeti, nem architektonikus, ám mégis városi a megélt lokalitás, ha egy tanya magányosságához vagy egy domboldali várkastélyhoz viszonyítjuk, de ebben a statikus felfogásban nincs helye egy nyári vasárnap délutáni csöndes utca árnyékos fasorának, sem egy gyermek-álomnak téli hóesésben, sem a halak és tengeri bizgentyűk felvonulásának, sem a templomok vagy utcai elektromos szerelvények alatt tanyázó, „innen fentről” könnyedén megleshető másik világoknak. Ajvaz „másik Prágája” pedig tele van ezekkel a lényekkel és világokkal, árnyékokkal és sötét előszobákkal, hálószobai falakkal, konyhai gőzökkel, kamrai porokkal és pókokkal, almáriumi lényekkel és terráriumi lakókkal.

E város működési ritmusának jelei, szimbolikus és atmoszferikus megjelenésmódjai nem az idő szigorú rendjében lelik helyüket, nem az „óramű és a váz viszonyában” érthetők meg (Vidor Ferenc kifejezésével, 1994), nem a tér és az idő áramlási ciklusai szerint interpretálhatók csupán. A bennszülött számára a téri jelek szemiotikai rétegei (akár olyasfajta dualitásokban mérve, mint a szokás/szokatlanság, magányos/közös, nyilvános/familiáris, harmonikus/konfrontatív, konvencionális/modern, látható/láthatatlan, stb.) nemcsak könnyedén áttekinthetők, hanem önfenntartó struktúrákba és kontextusokba illeszkednek. Az építészet nyelvén elbeszélt város például a közlekedés, a távolságok, az életritmusok dinamikájához illeszkedik, vagy fordítva: a létmódok ritmusa tagolódik az óvárosi, a gyárvárosi, a kikötői, a kertvárosi, a belvárosi, a tóvárosi vagy erdővidéki létformákhoz, azaz a helyek nyelvén elbeszélt térhasználatot hallhatjuk ki a városlakók interpretációiból. Ugyanakkor a másik, a statikus territorialitásban megfogalmazódó, az ehhez rendelt magatartásokban kibomló narratíva éppen az idő dinamikájában mérhető orientációs élmény szempontjából marad csökevényes és kerül szembe a város ritmusát az idővel mérő, a múltból hitelesítő felfogással, vagy éppen a benépesítő érzékenységgel, amely Ajvaz saját alapmagatartása. Ez utóbbi ugyanis képes a biometrikus szinttől a transzcendentálisig ívelő, értékrendi és szimbolikus, emocionális és emlékezeti összhangokig minden együtthangzásra reagálni: zöldövezetben élni és annak léleképítő hatására életvezető értékeket építeni teljességgel más állapot, mint a praktikus lét betonozott formái közé szorulni egy lakótelepi tömbben...; éjszakai városban ébredni más egzisztenciális létforma, mint a nappalok napos vagy esős közömbösségében; reális létben más a létezés alapkérdése, mint a nemreális-irreális-fantázialétben. Pedig ezek éppúgy a város részei, tartozékai. A lakályosság, otthonosság és szépség arányai olyan montázsba illeszkednek a városlakók mentális szférájában, amelyben orientáló olvasatot, harmonikus struktúrát formálnak, vagy éppen unalmasat, érdektelent is. A város az ő számukra egyfajta jelképes végtelen, ciklikus és kontrasztos rendezettség, de nem a dekoráció vagy a topológiai tagoltság értelmében, hanem a fázisok, állapotok belső ritmusának kivetítődéseként. Ezzel áll szemben a város másik tempója, máskénti egzisztálása a regényben is, és vélekedésem szerint a mindenkori-mindennapi egyéb városokban is. (Ennek izgalmas világát, kontrasztos másságát leírni még mindig adós maradt a várostudomány, mintha bizony nem is létezne az ókori vagy középkori városok ilyetén mássága, alternatív kultúrája…!)

A pragmatikus „folyamatszabályozó logika” számára ez a városi modernizációs vagy fejlődési tempó az áramlás retardáltsága szempontjából „maradi”, „megcsökött”, sőt a világ dinamikus rendjéhez illeszkedni képtelen entitás, mondhatni (s a regényben kimondatlan marad, de Ajvaz kétségeken kívül érzékelteti) nem más, mint a Gonosz birodalma. Pontosabban olyan, a nyers strukturalista felfogással nem harmonizáló tempó, amely a megóvás/megújulás dinamikájához alkalmazkodni képtelen, mondhatni „rendetlen”, „megbízhatatlan”, „nemlogikus” vagy „prelogikus”, szakrális-vizionált. A rendnek és harmóniának ez a kettős interpretációja rejtőzik a regénybeli Prága falai, öreg fái és bokrai, kertjei és gyártelepei közt, rejtve és titokzatossá téve az érdekek vagy a láthatatlan másság definiálható köreit, avagy az ilyesmikben lakozókat, legyenek azok hüllők vagy bogarak, halak vagy kagylók, rákok vagy kenguruk. A labirintusban bóklászó, ráérős, múlt és jövő harmóniáját a jelenben reprezentáló lakosi mentalitáshoz így mint durva érdeksértő, intoleráns magatartás kapcsolódik a rejtett világok képviselőinek életvilága. Az érdekek és értékek őserdejének ez a szabályozható vadsága mint korszakos kihívás van jelen a lokális és szomszédsági szférát saját célrendszerében idegen kultúraként értelmező, annak életképtelenségét és fejlődési trendekkel ellentétes voltát reklamáló felfogásban. Rengeteg regénybeli finom tónusú kritika világít rá arra, hogy mily találkozásképtelen ugyanabban a városi térben is a vélekedések-törekvések külső-kívülálló érdekszféráját képviselő, illetve a bensőségesen, intim módon rejtekező városhasználói értékfelfogás. Ahogyan a hagyományok által közvetített minták és a jelenben fogant kulturális változások azt lehetséges különbségek interpretálásaként nyilvánvalóvá is teszik, a várost lakni és elsajátítani, kezelni vagy átélni, kirakatként manipulálni vagy a városi együttlét formáiban megnyilvánítani egészen eltérő identitás-tartalom. A város múltját és értékeit priméren, a turisztikai-gazdasági haszonvétel logikájával méricskélő szemléletmód olyan interpretációkat segít életre, amelyek a mindennapi kulturális és életviteli gyakorlatban nemcsak idegenek, de azzal ellentétesek is. A „saját kultúrában” bizton elterpeszkedő mentalitások nagymértékben eltérnek a „hiperrendszerekben” gondolkodókétól, s ez már nem egyszerűen az érdekkülönbségek szövegszerűen és viselkedésmintákban is megjelenő módja. Hanem olyan, a város komplexitásának, ontológiai státusának feltételezésére épülő értelmező gesztus, amely a lét áramlásában, hullámzásában meglévő idői és téri folyamatokat a zeneietlenség, a nemharmonikus létezés sodrásába taszítaná. Mégpedig tisztázatlan „fejlődési célok”, kvantifikálható, de nem követhető normák, praktikus, de cél és érték nélkül való finalitások érdekére hivatkozva: „alkalmazkodnia” kell a városnak „a fejlődési igényekhez”, „föl kell zárkóznia” az idealizált modernizációs folyamathoz, „ki kell lépnie” a nosztalgikus emlékezés ködéből, naprakész identitást kell választania, amely egyidejűleg kiformálja a jövő nemzedékek lakosi tudatát is... – hangzik a pragmatikus narratíva. S vele szemben a városról alkotott szövegek, vagy a létformákban és értékrendekben gyökerező megélési technikák épp oly esélytelennek látszanak, mint az a jelentéstulajdonítás, amely a város komplexitását nem képes vagy nem hajlandó a pragmatikus „túlélési technikák” normáihoz igazítani. Ajvaz „másik városának” lakói, akiknek léte „ebben a városban” is éppúgy jelentéses a maguk számára, olykor többfunkciós típusok (pl. a vendéglői pincér mint egy titkos mise főpapja, a pincérnő mint gonosz tündér a modernitás minden köntösébe öltöztetve). Szimbolikus tartalmú eseményeken, szeánszokon, amelyek az egykori „nagyság”, a rangos múlt értékeinek renoválásával, tartalmaik újrafölfedezésével válnak alkalmassá arra, hogy kreált történelem, fiktív indentitástartalom segítségével egyfajta „pozitív szemantikájú önkép” építésébe fogjanak általuk, állandósult szituációk a regényes másik Prága világában. A múlt szelektív újrakonstruálásával például olyan közösségformáló konstrukciók intézményesítésére merészkednek, amelyek morális, esztétikai, történeti értékük alapján új közéleti kommunikációs eszköztár részeivé lesznek. Az események, érdekcsoportok egész arzenálja olykor semmi mást nem reprezentál, mint a lehetséges kooperációk, a szükséges kompromisszumok ritualizálási folyamatát, ezek kizárólagosságát vagy kompromisszumos-időleges rejtekezését, de majdan várható testesülését. Mintha a (Boglár Lajos guarani indiánoknál tapasztalt életvilág normái szerinti) „nappali és éjszakai kultúra” különbségei jelennének meg itt, mintha a hétköznapok értéktartalmai a kifelé reprezentált kulturális magatartást és formális igazodási folyamatot tükröznék, s estére-éjszakára a saját világok émikus újraátélése már nemhogy ezek nélkül, de kifejezetten ezek ellen történne meg. Gyakorta ez csupán talmi színjáték, felszínes népszínmű, alkalmi testcsel, vagy értelmezhetetlen szimbolikus gesztus, amilyenből a „Mester és Margarita” bulgakovi világában vagy a Svejk oldalain seregnyi van. Ezzel szemben a mai társadalmi szereplők, a városi érdekcsoportok drámái bonyolultabb sokmenetes játszmákból épülnek föl. A példák sorolhatók még, papírfogytáig. E játszmák és viadalok szcénája mindenesetre arra vall, hogy az elbeszélt történelem múzeumi tárlói, az emlékezeti helyek szimbolikus univerzuma, valamint a város létmódjának egész ritmusképlete ott áll ellent a tempót fokozni kívánó modernitásoknak és uralmi racionalitásoknak, ahol azok csak megnyilatkoznak... Az értéktérképek átrajzolása, a szcéna újabb és újabb dramaturgiai szabályrendszerének kiépítése, s a körülmények szorításában zajló mentális párbaj is azt a lehetőséget kínálja, hogy a város hangjait, e hangok egész hangzásvilágát és dinamikáját másképpen és más céllal hallgassuk-halljuk meg.

Ajvaz regénye persze csak ürügy ahhoz, hogy a városról, a városkutatásról, a megértés határairól és a tudások végességéről szóljak. Nem érinthetem érdemben a szaktudományokban közismerten megfogalmazódó helyek és „nem-helyek” problémáját, a kollektív emlékezet kérdését, a város mint élettér lakosi átélésének megannyi formáját, amelyet talán más regényekből, más városokból, sőt más tudásterületekről kellene összeszedegetni. De, ha létezik az a másik világ, másik város, másik-többedik lét, abba majd talán ez is érdemben bele fog férni… Addig pedig nosza, kutakodjunk az éjszakai és rejtekező másik városban, másik kultúrában, másik térben és időben!

Mert, mint Ajvaz írja: „A boldogság és kétségbeesés olyan szavak, melyeknek csak egy olyan világban van értelmük, amelynek van kezdete és folytatása, közepe és széle. Ha hagyod magad sodortatni az érkező hullámmal, elfelejted, mit is jelentenek, nem fogod tudni megmondani, hogy vajon minden elvesztette-e az értelmét, vagy épp az utolsó atomig értelemmel telt meg. Megnyílik előtted az összeomlott idők Labirintusa, melynek sötét folyosóit szabályos távolságban lerakott játékautomaták világítják majd be üldözők üldözéséről szóló számítógépes játékokkal, nem fogod tudni, hogy megőrültél-e, vagy megértetted a világmindenség titkát, ami egész életedben megragadhatatlan maradt a számodra”.

Ajvaz felülmúlja, átrepüli, alulról átbújva kikerüli, saját értelmezési köríveken kijátssza a város képzelt tartományában biztos helyeken lecövekelt múltat és a jelen élményét közvetlen ingerekben is felfogó másik városi érzékenységet. Meghív, megidéz olyan bestiáriumot, valódi és képzelt állatok vagy növények bonyolult rendszerét, akik és amik minduntalan jelen vannak a városban, csak saját vaksiságunk nem engedi meglátni őket.

„Lassacskán hajtogattam a lapokat, a lámpa fényében úgy bukkant elő egyik oldal a másik után, mintha a sötét árnyékból úszott volna elő; a kerekded és tüskés betűk sorai mágikus nyakláncok fonalaiként terültek szét a papíron. A betűk lehelletében, mely ott terjengett a lapok fölött, dzsungelekben és szövevényes, kiterjedt városokban játszódó történetek rezegtek, időnként úgy tűnt, hogy felvillant egy kép ezekből a történetekből, egy fantasztikus eretnek mozgalom elszánt tagjának rossz arca, egy ragadozó halk léptei az éjszakai palota mélyén, egy kéz nyugtalanító gesztusa a szabad selyemben, egy kerti bokrok közt álló kőkerítés romjai”…

A kötet minden második fejezete egy prágai helyszín (egyetemi könyvtár, antikvárium, kávéház, bisztró, üzletek, Károly-híd, pályaudvar…), s minden helyszínen a meglepetés valaminő állatsereglet, rája, dzsungel, halak, képzelt és valódi lények, bogár vagy hüllő, ősnövényzet vagy moszat, tengeri gezemice vagy más talpas-szőrös-szárnyas lény. Velük Ajvaz szinte intim, regényes kapcsolatban van, s bár mindegyikkel meg kell küzdenie, a békés kimenetel szinte jósolható. Majd aztán együtt beülnek valami kricsmibe, koccintanak, vagy leborulnak egy sötét szoba lakatlan zugába és békésen elszundítanak. A prágaiak ebből a semmit veszik észre, talán a hiányt vagy a látványt, a meglepőt vagy a titkosat, de nem hevülnek másképp, mint szoktak. Azért persze ők is beülnek egy kricsmibe…

Ajvaz másik könyve, mely ebből az intim világból még több hüllővel, bogárral, varánusszal, csikóhallal, medveboccsal és sok egyébbel találkozást foglal magába, Az öreg varánusz visszatér címmel idézi meg a kevéssé ismert ázsiai és óceániai lényeket,ⁱⁱ de a másikvárosi egyetemi miliőből is több filozófiai nehézkedést emel át a kritikai cinika irodalmi tónusába. Már fülszövege is kellőképpen elűzni hivatott a várostopológia szakértőit, ellenben meghívni látszik a bonyodalmasságok ironikus köntösébe öltöztetett filosz-figyelmességet: „Hegel szemére veti Kantnak, hogy kategorikus imperatívusza csupán formális és absztrakt jellegű, tehát a konkrét helyzetekben nem képes bennünket igazán eligazítani. ’Cselekedj úgy, hogy viselkedésed alapelve általános maximává válhasson’: talán annak kell általános maximává válnia, hogy ’segíts a megtámadottnak’ vagy inkább: ’segíts a nőknek, ha varánuszokkal küzdenek’? Kant azt mondja: ’Tetteidben az ember legyen mindig cél, ne pedig eszköz.’ És mi van a varánusszal, az eszközzé válhat? Erről A gyakorlati ész kritikája semmit sem mond; úgy emlékszem, hogy ebben a terjedelmes műben nincs egy fia megjegyzés sem a varánuszokról. Kantot ugyan némileg menti az a köztudott tény, hogy sohasem hagyta el Königsberget (jóllehet arról spekulált, hogy halálunk után más égitesteken folytatjuk majd az életünket), tehát bizonyosra vehető, hogy komodói varánusszal sohasem találkozott; másrészről viszont egy ilyen figyelemreméltó állatról, mint a háromméteres varánusz, legalább néhány sor erejéig megemlékezhetett volna. Lehet, hogy most egy varánusz üldözi őt valamilyen csillag végtelen pusztáin át”.

S igen, látható, hogy a varánuszok most már akár a filozófusokkal is birokra kelnek, legalábbis a kötet írásai (21 rövid novella) megannyi társukat meginvitálják. E parabolisztikus esszék, avagy fantázia-történetek éppúgy a prágai sörök és templomok, utcák és boltok, kávéházak és irodák világába kalauzolnak, de szinte mindenütt eljő, s néha igen kínos episztemológiai kérdéseket is feltesz némely megszemélyesített lény – hovatovább a kanti és hegeli dialektikák kritikai, valamint a narratív irodalomesztétikai eszmeképzetek szövegpoétikai ellentmondásaira utalóan is (mint egy impozánsan síbajnok kenguru), vagy próbára teszik a szerző időbeosztását egy telefonfülke csikóhal általi elfoglalása révén, melynek kétségtelen áthallása van az állatbarátság és az együttélés morálfilozófiai aspektusai felé. A kötet utószavában a fordító Benyovszky Krisztián Bevezetés Prága animális tipológiájába (116-119.) címen roppant izgalmas összefüggéseket tár fel, ezeket eloroznom nem illendő, de Ajvaz prózájáról talán senki sem írt a mágikus-fantasztikus próza terén jobb áttekintést (A másik várost is ő fordította!), úgyhogy az érdeklődő olvasót készséggel kalauzolom a néhány oldalas, kiváló áttekintéshez. Ami talán kiemelhető a rövid értékelésből is: Ajvaz képszerű írásmódja, az antropomorfizáló habitus, a metaforák rettenetétől menekülő szerzői őszinteség, a valós és fiktív közötti minduntalan átváltozás megoldásai oly módon teszik egyedivé a szerzőt, hogy a bizarr fantasztikum a cselekmény nemcsak szerves része, de alapértelme is leend. De amíg valamely gőte vagy csíkhal helyett minősítgetjük a Szerzőt, kínálkozik a közvetlenebb megoldás, megadni saját hangját az irodalmi mű értelmét illető gondolatait fölidézve.ⁱⁱⁱ

„A könyv titokzatossága akkor mutatkozott meg a számunkra, amikor mint dologgal szembesültünk vele, a titok megújítja a könyv tárgyi mivoltát, és a dolgok rendjébe utalja vissza. Minden dolog a maga módján enigmatikus és csodaszerű. A dolog csodás jellege nem a jelenség mögötti mélységekben keresendő, a dolog megmutatkozásának stílusegységéről van szó. Még az a körülmény sem szakítja ki a könyvet teljesen a dolgok rendszeréből, hogy egy irodalmi mű hordozójáról van szó. Az irodalmi mű értelme és végső egysége fogalom-előtti, gesztus természetű, ezért testi mivoltában nem más rendű, mint a dolgok értelme. Másrészt pedig minden dolog egy bizonyos világot, a lét egy bizonyos móduszát árasztja magából, erről beszél, ami beléivódott, egy jelentésaurát sugároz szét. Képek és szavak villannak meg ebben az aurában, ugyanúgy, ahogy a könyv szavai alázatosan merülnek vissza az öröklét ragyogásába. Bizonyos pillanatokban a könyvek és a dolgok társasága oly bizalmasan záródik magába, hogy úgy tűnik, az irodalmi mű csupán a dolgok aurájának valamiféle belső artikulációja útján jött létre, hogy a könyv a dologból született meg, amely életének adott szakaszában szétpukkant és lapokká terebélyesedett. A könyvvel mint dologgal kell találkozni, meg kell újítani az olvasás esemény-jellegét. A tapasztalat autentikus egységével és értelmével csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, ha mindez akadályok nélkül zajlik le. De nem járna-e ez a megújítás azzal, hogy a könyv örök jelentései elhomályosítanák vagy teljesen elfednék az irodalmi művet? Az autentikus értelem, az irodalmi mű utolsó váza, ahogy mondtuk, fogalom-előtti, gesztusszerű ritmus, amely a mű összes rétegének alapját képezi, és egyúttal, paradox módon, saját maga is csak ekkor, e kifejeződés jelentéseként születik meg. Az irodalmi művet akkor értjük meg igazán, ha megismerjük ezt a ritmust, a kifejezés egymást kölcsönösen megalapozó egységében. Ez a ritmus testi természetű, az irodalmi mű testi életéről van szó, melyben nem tudjuk elválasztani egymástól a létet és a jelölést. Az irodalmi mű bármelyik rétege válhat e jelentés kifejezőjévé és egyúttal teremtőjévé is, a teremtő és a teremtett egymást kölcsönösen megtermékenyítő játékából adódóan. Az irodalmi mű értelme alapvetően szituált: nem valami, ami belép ebbe a szituációba, s általa meghatározódik, hanem a szituációban még csak születik, mintegy válaszreakcióként arra, hogy mivel is találkozik ebben a szituációban. Nyitott azzal szemben, ami őt szituálja s egyben teremti is, kész behatolni a szituáltság új rétegeibe. A könyv örökkévalóságának megújítása a szituáltságnak ezt az új rétegét hozza játékba, ez a réteg új válasszal szolgál az irodalmi mű értelmét firtató kérdésre, és részt vesz annak megteremtésében; a könyv dologként való megújítása egyben az irodalmi műnek és értelmének megújítása is…”

Köteteiben, melyekben a szituáltságnak is a testi léttel összefüggő mentális rétegeit és térbeli kiteljesedéseit követi, valójában egy nem titkolt barátságosság sokrétűsége lakik, mely látszólag valami parabolikus bestiáriummá sűrűsödne össze. De meglehet, ennek elsődleges cáfolatát Ajvaz is egy széles mosolyú békára vagy egy impozáns rája küzdőképességére bízná. Amit ellene és vele tehetünk. olvassuk Ajvaz könyveit. Ez mint szituáltság is „új válasszal szolgál” az irodalmi mű értelmére nézve és a varánuszok irodalomelméleti iskolázottságát tekintve egyaránt.

A. Gergely András

i Kalligram, 2007., 160 oldal

ii József Attila Kör – Kijárat Kiadó, Budapest, 2004., 119 oldal

iii A könyv titka. Magyar Lettre Internationale, 50. (2003) http://scripta.c3.hu/lettre/lettre50/ajvaz.htm