A. Gergely András: Csehov Szibériája

Talán nem kivételes vagy meglepő, mintegy hozzászoktunk, hogy Csehov műveiben a falusi udvarházak vagy cseresznyéskertek miliője, jobbra vágyakozó jólelkek, iszákosok és jólelkű nagymamák, városi ficsúrok, mindörökké duruzsoló szamovárok jellemzik a világot, körülvéve a megváltoztathatatlan sors, a majdnem reménytelen másság képzetével közösen. E drámaian lírikus miliő mindig tartósítja és kitermeli a megértő mód, az együttérző igyekezet számos fajtáját. Az íróét is, aki felfedezni, megismerni vágyik, s olyan tájakra indul, ahol mások korábban (írók meg egyáltalán) nem jártak.

Levél M. NY. GALKIN-VRASZKIJNAK

Pétervár, 1890. január 20.

Nagyméltóságú Kegyelmes Uram, Mihail Nyikolajevics!

Mivel föltehetően ez év tavaszán tudományos és irodalmi céllal elindulok Kelet-Szibériába, s ezenközben szeretnék ellátogatni Szahalin szigetére, úgy a középső, mind a déli részére, bátorkodom a legalázatosabban arra kérni Nagyméltóságodat, részeltessen a lehetséges segítségben ahhoz, hogy fenti céljaimat elérhessem.

Őszinte tisztelettel és hűséggel Nagyméltóságod legalázatosabb szolgája

Anton Csehov

A. SZ. SZUVORINNAK

Moszkva, 1890. február 20-a körül

...Napok óta olvasok és írok, olvasok és írok... Minél többet olvasok, annál inkább meggyőződöm arról, hogy két hónap alatt a negyedét sem tudom elvégezni annak, amit elgondoltam, pedig hiszen két hónapnál többet nem szabad Szahalinon töltenem: azok a csirkefogó gőzhajók nem várnak! A munka sokféle, de unalmas... Egyszerre kell geológusnak, meteorológusnak és etnográfusnak lenni, én meg ezt nem szoktam meg s unom. Márciusig olvasok Szahalinról, amíg kitart a pénzem, utána nekiülök elbeszéléseket írni...

Ami a szahalini munkámat illeti, olyan körmönfont, hétpróbás gazembernek tekintem magamat, hogy szeme-szája el fog állni tőle. Már sokat loptam más könyvekből, ötleteket is, tudásanyagot is, s a magaméként fogom eladni őket. Gyakorlatias századunkban másként nem megy.

Jó egészséget kívánok, Isten áldja meg minden jóval.

A kötet a Szibéria című útinaplóból, Elbeszélések fejezetében négy írásból, a Levelek részben Csehov utazását körülvevő és arról napra nap tudósító anyagból áll, a Jegyzetek és Király Zsuzsa utószava teljesítik ki. A klasszikus orosz irodalomból ilyen 19. századi vállalkozás nemigen ismeretes, Csehovot is szinte mindenki csak lebeszélni próbálta útnak indulása előtt. Ennek okait, érvényességét is elismeri utólag. Az embertelen utazási körülmények, a kihalt táj, a sötét és végeérhetetlen utak, a rohanó folyók és terpeszkedő árterek megviselik az ehhez nem szokott írót…

Király Zsuzsa utószavából: „1888–89-ben három fontos esemény játszódik le, s bizonyosan mindhárom hatott az író döntésére, hogy elutazik Szahalinra, a börtönszigetre. 1888-ban megkapta első komoly kitüntetését, az Orosz Tudományos Akadémia Puskin-díját, s ezzel teljes jogú és elismert tagja lett az orosz irodalmi életnek, amelyről pedig nem volt valami jó véleménnyel, s azt sem állíthatjuk, hogy életében nem találkozott sanda és igazságtalan támadásokkal, kritikusi balítéletekkel. 1889-ben meghal forrón szeretett Nyikolaj öccse, a festő, tüdőbajban; Csehovban ez tudatosítja végképp, hogy rá is ez a sors vár, hiszen akkor már évek óta vannak vérömlései. S harmadszor: egy hosszabb írása, A sztyepp és annak sikere jelzi írólétének nagy álmát – hogy igazi nagyregényt írjon (sosem sikerült neki), s ami egyre erősebben foglalkoztatja azokban az években. Öccse halála után viszont képtelen írni, s lassanként azt is abbahagyja, hogy legalább beszéljen a regényről. Vegyük hozzá ehhez az orosz értelmiségre jellemző küldetéstudatot, társadalmi felelősségérzetet, Csehov aggályosan mérlegelő és tiszta ítéletalkotási képességét, ami az orosz társadalmat illeti, s így nagyjából együtt van minden, ami miatt s a család és baráti kör heves ellenkezése ellenére is Csehovnak el kellett mennie Szahalinra” (164. old.).

Az indulást erős hónapokig tartó és alapos olvasás előzi meg: mindent megismerni, amit eddig írtak a szigetről, a tájról, a leírhatatlan országrészről…

A. P. CSEHOVNAK

Moszkva, 1890. február 25.

február 25.

Ázalagom!

Mindenképpen muszáj részletesebben megismernem, mit írtak az újságok Szahalinról, hiszen nem csak a bennük megjelent híradások érdekelnek. Persze, azokra is szükség van, de történelmileg is meg kell világítani azokat a tényeket, melyek e tudósítások lényegét alkotják. A cikkeket vagy olyanok írták, akik sose voltak Szahalinon s egyáltalán nem értenek a dologhoz, vagy olyanok, akik nagyon is érdekeltek a szahalini kérdésben, tőkét kovácsoltak maguknak belőle és ugyancsak gyermetegnek mutatták magukat. Az előbbiek vakmerőségét és az utóbbiak fortélyait, mivel ködösítenek és akadályoznak, a kutatónak minden más tudósításnál értékesebbnek kell tekintenie, hisz ez utóbbiak többségükben alkalomszerűek és pontatlanok; mindez egyúttal kiválóan jellemzi, hogyan viszonyul társadalmunk általában a dologhoz, s részben a börtönkérdéshez. Csak akkor értjük meg a szerzőt és indítékait, ha elejétől a végéig elolvassuk cikkét. (99. old.)

A könyv is akkor adja teljes önmagát, ha végigolvassuk. Az első rész, maga az indulás kalandja és az első találkozás a végtelen (szépségű és határtalanságú) tájjal, a legszűkebb értelemben a „Szibéria-fogalom” körvonalazása, parasztjaival, madaraival, lemondó unalmával, durva és reménytelen életű embereivel – csak bevezető az Elbeszélések helyzetképeihez, portréihoz, de mindez (olykor szövegszerűen is) vissza-visszatér a Levelekben, részletező leírásban, sőt a végjegyzetek is számos pontosítással szolgálnak a teljesebb képhez. Csehovot tényleg a kényszermunkára ítéltek sorsa érdekelte, minthogy közben arra is rádöbbent, mennyire a korrupt és önkényes ítélkezési rendszer áldozatai (a száműzetések rendszerint életfogytig szóltak!), akiknek minden álnok durvasága és elvadult embersége is csak láthatóbb része a rendszer egészének. Ezzel együtt is száműzetésbe küldöttek emberi világát fedezi föl közöttük. Egy ekkora mű (nem terjedelmét, hanem mélységét és emberségét tekintve) nemcsak Csehov színpadi munkáit vagy kisregényeit, elbeszéléseit teljesíti ki a „keleti utazás” élményvilágával, de a szibériai világ megjelenítésében is korszakos érték.

Valójában már a nagy útra készülve elmereng a lehetséges műformán, hogy ez útinapló, elbeszélés, portrék és helyzetképek sorozata, szinte „természeti regény” vagy publicisztikai tónusú tudósítás legyen inkább, sőt a kezdetekkel messze nem volt elégedett. Előképként szolgált számára Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából kötete, és Maximov Szibéria és a kemény munka című munkája, melyekre nem egy helyen hivatkozik is. Suvorinnak írt levelében a könyv stílusáról ír a várhatót tekintve, de a szerzői nehézségekkel is szembenéz: „Sokáig írtam, és sokáig éreztem, hogy rossz úton járok, míg végül elkaptam a hazugságot. És visszafogom magam. De amint elkezdtem ábrázolni, milyen különcnek éreztem magam Szahalinban, és mit disznók voltak, megnyugodtam, és forrni kezdett a munkám...”

Király Zsuzsa még pontosítja is: „A kutatók szerint már a Szahalin-sziget tervezetének kidolgozása során is meghatározták a teljes könyv szerkezetét: az I-XIII. fejezetek utazási vázlatokként épülnek fel, amelyeket először Észak-, majd Dél-Szahalinnak szenteltek; XIV-XXIII. fejezetek – mint problematikus esszék, amelyek a szahalini életmód, a mezőgazdasági gyarmatosítás, a gyerekek, a nők, a szökevények, a szahaliniak munkájának, erkölcsiségének stb. A szerző minden fejezetben megpróbálta átadni az olvasóknak a fő gondolatot: Szahalin a ’pokol’”.

A pokolba vezető útról, melyről tudta, hogy jó esetben is legalább három hónapig fog tartani, még indulása előtt így írt a Novoje Vremja kiadó-szerkesztőjének, akitől „levelezőjegyet” kapott mint tudósító:

„Szóval, kedvesem, szerdán, de legfeljebb csütörtökön indulok. Viszlát decemberig. Boldog maradni. Úgy érzem magam, mintha háborúba indulnék, bár nem látok veszélyt, kivéve a fogfájást, ami biztosan lesz az úton. Mivel, ha már dokumentumokról beszélünk, csak útlevéllel vagyok felfegyverkezve, semmi mással, akkor kellemetlen összecsapások a hatalmon lévő hatóságokkal lehetségesek, de ez egy átmeneti katasztrófa. Ha nem mutatnak meg valamit, akkor csak beírom a könyvembe, hogy nem mutatták meg – és ennyi, de nem fogok aggódni. Vízbefulladás vagy hasonló eset esetén tartsd észben, hogy mindenem, amim van és a jövőben is lehet, a nővéremé; ki fogja fizetni az adósságaimat”.

Csehov saját költségén utazott, részben kiadója jelentős támogatásával is, de ennél meghatározóbb maga a felfedezés folyamata, az eseményekbe tagolódó táji élmény. Az olvasónak itt nem igazán lenne szüksége a recenzens „közvetítésére” – Csehov saját szavai sokkal izgalmasabban tükrözik a vállalás hatalmas és önzetlen emberi és világnézeti nagyszerűségét is. Engedtessék ezért az alábbiakban Csehov sorait idézni, melyeknél intenzívebb „könyvajánló” nemigen kell.

Csehov: Szibéria¹

A. SZ. SZUVORINNAK

Moszkva, 1890. április 19.

Táviratban ne használja a Szahalin szót. Az ügyintézők fülének ez éppoly kellemetlen, mint a Péter-Pál erőd.

Az Obot még jég fedi, ezért Tyumenytől Tomszkig fogaton kell megtennem az utat. A táj pokolian unalmas és komor.

S hiábavaló volna várni arra, hogy a jég eltakarodjék, mert a hajózás csak május 10-én indul meg.

Köszönet az újságírói igazolásért.

A következő levelet a Volgáról fogja kapni, amelyről azt állítják, nagyon szép. Szándékosan megyek Jaroszlavlba, nem pedig Nyizsnyijbe, hogy minél többet lássak a folyóból.

Az újságnak csak Tomszkból tudok írásokat küldeni, hiszen agyoncsépelt, túlírt és érdektelen, ami addig fog történni...

Az Ön A. Csehovja

A. SZ. SZUVORINNAK

Moszkva, 1890. március 9.

Március 9. A negyven vértanú és 10 000 pacsirta napja

Ami Szahalint illeti, mindketten tévedtünk, de vélhetően Ön sokkal inkább, mint én. Azzal a biztos tudattal indulok el, hogy az utazásom semmi értékessel nem járul hozzá sem az irodalomhoz, sem a tudományhoz: ehhez sem a tudásom, sem az időm, sem az igényeim sem elégségesek. Nincsenek Humboldthoz, de még Kennanhoz méltó terveim sem. Mindössze száz-kétszáz oldalnyit akarok írni, hogy valamit törlesszek az orvostudománynak, amellyel, mint tudja, disznómód viselkedtem. Az is lehet, hogy képtelen leszek bármit is írni, de az utazás így sem veszíti el számomra a vonzerejét: olvasás közben sok mindent megtudok és megtanulok; meg azzal is, hogy körülnézek és odafigyelek arra, amit hallani fogok. Még el sem utaztam, de a könyveknek köszönhetően, amelyeket el kellett olvasnom, sok olyasmit megtudtam, amit negyven korbácsütés terhe mellett mindenkinek tudnia kéne, s amit korábban a műveletlenségem okán nem tudtam. Ráadásul föltételezem, hogy ez az utazás megszakítatlan fizikai és szellemi munka lesz, s erre mindenképp szükségem van, mivel hohol3 vagyok, s már kezdtem ellustulni. Ráncba kell szednem magamat. Lehet, hogy ez az utazás csak az én szamárságom, konokságom és hóbortosságom szülötte, de gondoljon csak bele, és mondja meg, mit veszítek, ha elutazom. Időt? Pénzt? Mostoha körülmények közé fogok kerülni? Az én időm egyáltalán nem számít, pénzem meg amúgy se lesz sose, ami meg a mostoha körülményeket illeti, csak huszonöt-harminc napot fogok fogaton utazni, s ami még hátra van, azt egy gőzhajó fedélzetén vagy egy szobában üldögélve fogom eltölteni, miközben folyamatosan bombázom majd a leveleimmel. Tegyük föl, hogy az utazás nem ad nekem semmit: de hátha lesz benne két-három olyan nap, amire aztán egész életemben lelkesen vagy keserűen fogok emlékezni stb., stb. Ez a helyzet, uram. Nemigen meggyőző, de hát amit Ön ír, az sem az. Például azt írja, hogy Szahalinra senkinek semmi szüksége és nem érdekel senkit. Igaz ez? Szahalinra csak annak a társadalomnak nincsen szüksége, és azt nem érdekli, amely nem száműzi oda ezerszámra az embereket, és nem herdál rá milliókat. A múltban Ausztrália és Cayenne volt ilyen; most Szahalin az egyetlen hely, ahol tanulmányozható, hogyan gyarmatosítják a bűnözőket. Szahalin iránt egész Európa érdeklődik, nekünk nem kell? Alig huszonöt-harminc évvel ezelőtt Szahalin tanulmányozásával a mi oroszaink olyan csodálatos hőstetteket hajtottak végre4, amilyenekért csak magasztalás illeti az embert, de nekünk nincs rá szükségünk, nem tudjuk, mit tettek azok az emberek, csak üldögélünk a négy fal között, s azon panaszkodunk, miféle ostobaság volt Istentől, hogy ilyenné teremtette az embert. Szahalin az elviselhetetlen kínszenvedések helyszíne, ezeket csak a szabad és nem szabad ember képes elviselni...

A környékén és a szigeten magán dolgozók szörnyű, felelősségteljes feladatokat oldottak és oldanak meg. Sajnálom, hogy nem vagyok szentimentális, mert különben azt mondanám, hogy a Szahalinhoz hasonló helyekre úgy kéne elzarándokolnunk, mint a törököknek Mekkába; a tengerészeknek meg

a börtönszakértőknek pedig úgy kéne Szahalinra tekinteniük, mint a katonáknak Szevasztopolra. A könyvekből, amelyeket elolvastam és olvasok, egyértelmű, hogy milliószámra rothasztottuk el az embereket a börtönökben, ráadásul mindhiába, értelmetlenül, barbár módon; hóban-fagyban, megbilincselve tízezer versztákat tetettünk meg velük, szifilisszel megfertőztük, lealacsonyítottuk őket, megsokszoroztuk a bűnözők számát, s mindezt a vörösorrú börtönőrök nyakába varrtuk. Mára az egész művelt Európa tudja, hogy nem a börtönőrök a bűnösök, hanem mi, méghozzá valamennyien, de hát nekünk ugye, mi közünk hozzá, miért érdekelne minket. A dicsőségteljes hatvanas években semmit sem tettek a betegek és bebörtönzöttek érdekében, ily módon megsértették a keresztény civilizáció legfontosabb parancsolatát. A betegekért ma már tesznek valamit, de a bebörtönzöttekért semmit; jogászainkat egyáltalán nem érdeklik a börtönviszonyok. Biztosítom, hogy Szahalinra szükség van és érdekes, s csak azt sajnálom, hogy én utazom oda, nem másvalaki, aki jobban ért a dologhoz, és nagyobb a tehetsége, hogy fölébressze iránta a társadalom érdeklődését. Hiszen én semmiségek miatt utazom oda...

Az Ön A. Csehovja

M. V. KISZELJOVÁNAK

Az Irtis mellől, 1890. május 7.

Üdvözletemet küldöm, valóban tisztelt Marija Vlagyimirovna!

Akartam ám búcsúlevelet írni Önnek Moszkvából, de nem volt rá időm, így hát meghatározatlan időre el kellett halasztanom. Most pedig az Irtis partjáról, egy kunyhóban üldögélve írok Önnek. Éjszaka van. Úgy kerültem ide, hogy a szabad embereknek fenntartott szibériai útvonalon utazom. Már 715 versztát megtettem. Teljes mivoltomban vértanú lett belőlem. Ma reggeltől éles, hideg szél fúj, s a legundorítóbb fajta eső szemetel. Meg kell jegyeznem, hogy Szibériában még nincs tavasz: a föld kopár, a fák kopaszok, s bárhová néz az ember, mindenütt hófoltok; éjjel-nappal bundában és nemezcsizmában utazom... Na, szóval reggeltől fúj a szél... Súlyos, ólomszínű felhők, csupasz föld, sár, eső, szél... brrr! Utazom, utazom... vég nélkül utazom, az idő pedig nem enyhül. Alkonyatkor az állomáson azt mondták, nem szabad tovább mennem, mert minden el van öntve, a hidak elsodorva stb. Mivel tudom, hogy a szabad fuvarosok mennyire szeretik az elemekkel ijesztgetni az utasokat, hogy hálásra ottmarasszák őket (ami kifizetődő nekik), nem hittem el egy szót se, és megparancsoltam, hogy fogják be a trojkát. Na, meg is adtam az árát! Alig tettünk meg öt versztát, amikor megpillantottam az Irtis lapályos partját, amelyet hatalmas tavak borítottak; az út ott volt valahol a víz alatt, s valóban, az átkelő hidacskákat vagy elvitte a víz, vagy el voltak korhadva. Egyrészt a konokságom akadályozott meg abban, hogy visszaforduljak, másrészt az, hogy szerettem volna már megszabadulni ettől a rettenetes környéktől... Neki hát a tavaknak... Istenemre, soha életemben nem éltem át ahhoz hasonlót! Éles szél, hideg, undorító eső, én meg méltóztathattam kiszállni a (nem zárt) tarantaszból, hogy a lovakat tartsam: mert azokat minden egyes hídon csak egyesével lehetett átvezetni... Hová kerültem, hol vagyok? Köröskörül pusztaság, magány; csak az Irtis csupasz, komor partja látszik... Nekihajtottunk a legnagyobb tónak: akkor már szívesen visszafordultam volna, de az nehéz... Hát döcögtünk tovább a keskeny földsávon... A sávnak vége lett, mi meg zsupsz! Aztán ismét egy földsáv, ismét zsupsz... A kezem meggémberedett... A vadkacsák meg mintha rajtunk kacagtak volna, rajokban szálltak a fejünk felett... Sötétedett... A kocsis néma – eltévedt... De végre kiértünk az utolsó földsávhoz, amely a tavat elválasztotta az Irtistől... Az Irtis lankás partja egy arsinnal magasabb volt: agyagos, csupasz, göröngyös, látszatra sikamlós... A víz zavaros... Fehér hullámok csapdossák az agyagot, a folyó maga nem mennydörög, nem csobog, hanem valami szörnyűséges hangot ad, mintha koporsókat döngetnének a víz alatt... A túlpart lapos, vigasztalan sivatag...

Ezért aztán itt ülök éjszaka egy kunyhóban, amely az Irtis partját nyaldosó tóban áll, egész testem nyirkos, a lelkem magányos, hallgatom, hogyan döngetik a koporsókat az én Irtisem mélyén, hogy üvölt a szél, s azt kérdem magamtól: hol vagyok? És minek? A másik szobában alszanak a révészek meg az én kocsisom. Jó emberek. Ha gonoszak volnának, kirabolhatnának s belefojthatnának az Irtisbe. A kunyhó magányosan áll a parton, tanúk nincsenek...

Itt a fekete himlő grasszál, de furcsa mód errefelé nem olyan fertőző, mint máshol: ketten-hárman megbetegszenek, belehalnak s vége a járványnak. Kórház és orvos nincs. A felcser gyógyít. Hatalmas mértékben divat az érvágás és a köpölyözés. Útközben megvizsgáltam egy zsidót, aki májrákban szenvedett. Leromlott állapotban volt, alig lélegzett, ez azonban nem zavarta a felcsert abba, hogy tizenkét helyen megköpölyözze. Még valamit a zsidókról: szántanak, kocsiskodnak, fogatot tartanak, kereskednek, és parasztoknak hívják őket, mert valójában, de jure és de facto is parasztok. Általános tiszteletnek örvendenek, és a kerületi rendőrkapitány szerint gyakran őket választják meg sztarosztának. Láttam egy magas és vékony zsidót, aki elégedetlenül ráncolta a homlokát és kiköpött, amikor a kerületi rendőrkapitány sikamlós vicceket mesélt. A felesége csodálatos hallevest főzött. Annak a zsidónak a felesége, aki rákos, csukaikrával és igen finom fehér kenyérrel vendégelt meg. Nem hallani a zsidók elnyomásáról.

Hát akkor már a lengyelekről is. Vannak száműzöttek, akiket 1864-ben küldtek ide Lengyelországból. Jóindulatú, vendégszerető és igen udvarias emberek. Vannak köztük nagyon gazdagok és nagyon szegények, akik a postaállomásokon írnokoskodnak. Az amnesztia után a gazdagok hazamentek, de aztán hamar visszatértek Szibériába: itt gazdagabb az élet; a szegények csak ábrándoznak a hazáról, pedig már öregek és betegek. Isimban Zalesszkij, az egyik gazdag pan, akinek a lánya hasonlít Szása Kiszeljovára, egy rubelért kitűnő ebéddel vendégelt meg, s adott egy szobát is, hogy kialudjam magam. Kocsmája van, pénzéhes a csontja velejéig, hét bőrt lenyúz mindenről, mégis érződik minden mozdulatán, az asztalnál, egyáltalán a viselkedésén, hogy úr. A kapzsiság miatt nem megy haza, tűri itt a havat Miklós-napkor. Ha meghal, a leánykája, aki itt született Isimban, örökre itt marad: így aztán Szibériában több lesz a fekete szem és a gyöngéd vonások. Szükséges is ez a véletlenszerű vérkeveredés, mert Szibériában nem szépek az emberek. Barnahajúak egyáltalán nincsenek.

Talán a tatárokról is írnom kéne? Már bocsánat! Kevesen vannak. Jó emberek. A kazányi kormányzóságban még a papok is szépen beszélnek róluk, itt meg, Szibériában ők ’a legjobb oroszok’ – legalábbis a kerületi rendőrfőnök ezt mondta róluk, méghozzá oroszok jelenlétében, akik a hallgatásukkal ismerték el ezt a tényt. Édes Istenem, de sok is Oroszországban a jó ember! Ha nincs a hideg, amely elrabolja Szibériától a nyarat, ha nincsenek a hivatalnokok, akik tönkreteszik a parasztokat és a száműzötteket, akkor Szibéria volna a leggazdagabb és legboldogabb föld. Nincs semmi ebédre. Aki okos, fél pud harapnivalót visz magával, amikor Tomszkba utazik. Én viszont ostoba vagyok, s ezért két héten át tejen és tojáson éltem, amelyet itt a következőképpen főznek meg: a sárgája kemény, a fehérje lágy. Ilyen ételből két nap alatt elege van az embernek. Egész úton csak kétszer ebédeltem, ha nem számítom a zsidóék hallevesét, amelyet meg is ettem, pedig teli voltam a teázás után. Vodkát nem ittam: a szibériai vodka ellenszenves, meg aztán le is szoktam róla, míg eljutottam Jekatyerinburgig. Pedig vodkát inni kell. Felfrissíti az agyat, ami az utazástól ködös és működésképtelen lesz, ettől aztán az ember maga is elhülyül és legyengül. /…/

Május 7-én a szabad fuvaros, amikor lovakat kértem, azt mondta, az Irtis kiáradt és elöntötte a rétet, meg hogy előtte való napon Kuzma nekivágott az útnak, s alig bírt visszavergődni, és hogy nem lehet utazni, várni kell... Megkérdeztem, meddig? Válasz: azt csak a Jóisten tudja! Elég homályosan hangzott, ráadásul szavamat adtam magamnak, hogy az úton megszabadulok két hibámtól, amelyek nem kevés kárt, bajt és kellemetlenséget okoztak nekem, ezek pedig az engedékenység és a hajlékonyság. Általában gyorsan beleegyezem bármibe, ezért aztán az ördög tudja, miféle alkalmatosságon kellett utaznom, néha kétszer annyit fizettem, s órákig vártam... Abbahagytam hát a bólogatást és elkezdtem a gyanakvást, s egyszeriben megkönnyebbült a májam. Például, ha nem fogatba, hanem valami rázós tyelegába kezdtek befogni, nem álltam rá, hogy azon utazzam, kitartottam, s akkor bizonyosan előkerült a fogat, holott előzőleg azt bizonygatták, hogy az egész faluban nincs egyetlen egy sem stb. Így aztán, mivel gyanítottam, hogy az Irtis áradását csak azért gondolta ki, hogy a sárban ne kelljen elvinnie éjnek évadján, tiltakoztam, és megparancsoltam, hogy indulás. A paraszt, aki Kuzmától hallott az áradásról, de maga nem látta, a fejét vakargatva ugyan, de belement a dologba, az öregek meg biztatták, azt mondogatva, hogy hej, amikor fiatalkorukban maguk is kocsisok voltak, akkor bizony semmitől se féltek. Elindultunk... Sár, eső, üvöltő szél, hideg... rajtam meg nemezcsizma. Tudjátok, milyen a nedves nemezcsizma? Mintha fagyos kocsonyából szabták volna. Megyünk, mendegélünk, egyszer csak feltűnik szemem előtt egy hatalmas tó, amelynek a felszínén imitt-amott kilátszik a föld meg egy-két bokor meredezik rajta – na, ez volt az elöntött rét. A távolban az Irtis meredek partja: még hó fehérlett rajta... Hát, odaóvakodtunk a tóhoz. Vissza kellett volna fordulni, de ebben megakadályozott a konokságom, s valami érthetetlen kakaskodás is elfogott, mint amikor annak idején, fejest ugorva a hajóról, megfürödtem a Fekete-tenger kellős közepén, s ami arra indított, hogy nem kevés ostobaságot elkövessek... Vélhetően valami pszichózis. Megyünk s nagy ötölve-hatolva kikeresgéljük a száraz foltokat, földcsíkokat. Az irányt a hidak és az utat átívelő átjárók mutatják: valamennyit elsodorta a víz. Ha át akarunk kelni rajtuk, ki kell fogni a lovakat s egyenként átvezetni őket. A kocsis leszerszámozta őket, én meg a nemezcsizmában hopp, bele a vízbe, és tartottam őket... Feledhetetlen! Na meg, az eső és a szél... Istennek szent anyja, ments ki innen! Végre elvergődtünk a megállóig, ott is egy tető nélküli kunyhóig. Az ázott ganéban ázott lovak toporogtak. Hosszú bottal a kezében egy férfi lépett ki a kunyhóból, s vállalta, hogy elkísér minket. A bottal megmérte, milyen mély a víz, próbált feneket találni... Az Isten áldja meg érte, kivezetett minket egy hosszú földnyelvre, amelyet ’hát’-nak nevezett. Kitanított minket, hogy erről a hátról elindulva próbáljunk meg valahová jobbra – vagy balra? nem emlékszem már – eljutni, s elérni a másik hátat. Ezt is tettük...

Mentünk... A nemezcsizmámban olyan tocsogás, mint egy budiban. Cuppogás. A harisnyám összeráncolódott. A kocsis néma maradt, néha cuppantott egyet a lovaknak. Örömmel visszafordult volna, de már késő, sötétedett. Végre, micsoda öröm, kiértünk az Irtishez. A túlpart meredek volt, de az itteni lankás. Göröngyös, szemre csúszós, undorító, növényzetnek nyoma se volt rajta. Fehér tajtékkal verte végig a zavaros víz, és haragosan húzódott vissza, mintha átallotta volna még megérinteni is ezt az idétlen, csúszós partot, amelyen láthatóan csak varangyos békák és gyilkos lelkek élnek meg... Az Irtis nem zajongott, nem bömbölt, hanem olyan hangot adott ki, mintha koporsókat döngetnének a fenekén... Átkozottul hangzott! A túlpart magas, fekete, üres...”

Nehéz megállni, hogy az Olvasó kedvére tegyek (s akkor már saját szavaim helyett mégiscsak hitelesebb a csehovi szöveg, mint a sajátom), s tovább idézgessek. Ám még egy „lábjegyzet” illik azért ide – mielőtt vándort, hőst, álmodozót vagy fantasztát látunk bele Csehov személyébe. Az írói szavak talán csak a fordítói utószóban kapják meg megértő kontrasztjukat a kötet végén:

„Azokban a levelekben, amelyek egy kicsivel közelebb hozzák az olvasóhoz az embert: a köhögős, aranyeres, tartózkodó, mafla írót, aki csak kérni tud, parancsolni nem, csak fizetni, alkudni nem; s akit az utazás nem összetör fizikailag és szellemileg, hanem újjáéled tőle. Talán, hogy bizonyítsa nekünk az örök közhelyet, egy ember megölhető, de az emberi mivolt elpusztíthatatlan. S még valamit; hogy sosem késő újragondolni, újra elrendezni az eseményeket gondolatban, mert a tisztánlátás segít abban, hogy bármilyen körülmények között jobban érezzük magunkat. Ahogy a Gyilkosság hősével, Tyerehovval is történik: ’Már mindent tudott és értett, azt is, hol van Isten és hogyan kell neki szolgálni, csak egyvalamit nem értett… miért van az, hogy ezért az egyszerű hitért, amelyet mások ingyen, a születésükkor megkapnak Istentől, neki ilyen drágán kellett megfizetnie… Feszülten meredt a sötétbe, s úgy érezte, ezer és ezer versztára ellát, egészen a szülőföldjéig… – és élni akart, hazatérni, beszélni az újdonat hitéről, s legalább egy embert megmenteni a pusztulástól, s legalább egyetlen napot megérni szenvedés nélkül’” (Király Zsuzsa).

Legalább egy napot… Ennek fontosságát és hangsúlyos mivoltát maga a könyv, a szöveg egésze, az elbeszélések tónusa is magába foglalja, melyekben a felfedezni, megismerni vágyó szerző a felfedezetlen és felfedezhetetlen gazdagságú Szibéria rejtelmeibe vezet kézenfogva…

1 a kiadó jóvoltából és a keletkutatás évtizedek óta következetes képviseletével az Olvasó lehetőséget kap a kötet on-line elérésére is: Terebess Kiadó, Budapest, 1998., 165 oldal, on-line https://terebess.hu/keletkultinfo/csehov.html