A történelmi idõk kezdete óta nehézséget jelent az emberiségnek a nyelvek sokfélesége, s hogy ezek a nehézségek súlyos gondokat okoztak, azt számtalan hagyomány bizonyítja. Legismertebb a bábeli torony története, amelybõl kiderül: az emberek már abban az idõben is szigorú büntetésnek, Isten csapásának érezték azt, hogy nem egy nyelven beszélnek, vagy inkább azt, hogy nincs legalább egy közös nyelvük.
Az ember minden korban megkísérelte leküzdeni a nyelvi korlátokat, sajnos azonban ritkán talált jobb megoldást, mint katonai vagy gazdasági erõszakkal valamely nemzet nyelvének a többi nyelv rovására történõ elterjesztését. Természetesen minden hatalom a saját nyelvét próbálta más népekre erõltetni, amivel további fölényt szerzett azok felett, akik azt a nyelvet nem anyanyelvként beszélték.
Néhány ritka kivétel is akadt. Ilyen volt Európában, a középkorban a latin, amely akkor már nem kötõdött egyetlen országhoz vagy nemzethez sem. Hasonló szerepet töltött be egykor India népei között a szanszkrit.
Különösebb történelmi ismeretek nélkül is valószínûsíthetõ, hogy a latin megbízhatóbb közvetítõ nyelv volt mint bármely más "élõ", vagyis nemzeti nyelv, és nyilvánvaló, hogy a különbözõ anyanyelvû emberek közötti érintkezésben egyenlõ esélyeket biztosított, hiszen mindenki számára tanult nyelv volt. Szó sincs persze arról, hogy ebben az idõben egyik nép ne nyomta volna el a másikat, de legalább a nyelvi egyenlõség (nyelvi demokrácia) biztosítva volt. Janus Pannónius-nak lényegesen több esélye volt Európa szerte ismert költõvé válnia, min mondjuk Arany Jánosnak. (Ismert is volt, mint ezt öntudatosan kijelentette egyik versében.)
Talán a mai napig a latin maradt volna a nemzetközi érintkezés nyelve Európában, ha a egyik-másik hatalom fel nem ismerte volna a nyelvi elnyomás fegyverének hatékonyságát. A török uralom vége óta a más népekre nyílt vagy burkolt erõszakkal kényszerített nyelvek hûen tükrözik a mindenkori hatalmi viszonyokat Európában. Ezt a magyar népnek sokszorosan alkalma volt megtapasztalni. Abból, hogy mely nép nyelvét volt kötelezõ, vagy ajánlatos tanulni az iskolában, mindig kiderül, hogy ki kerekedett fölénk. Az sem véletlen, hogy pld. Franciaországban és Németországban nemzeti mozgalmak bontakoznak ki az angol nyelv aránytalan térhódítása ellen.
Miért ne a latint válasszuk közvetítõ nyelvnek?
Mint említettem, a középkorban az Európa lakosságának tekintélyes része birtokában volt a latinnak, a nemzetközi érintkezés nyelvének. Általánosan elterjedt volt, mint a tudomány, a vallás, a jog, a diplomácia, sõt a mûvészet nyelve. A latinnak megvoltak a maga nagy elõnyei: semlegesség, széles elterjedtség, fejlõdõképesség. Belõle kifejlõdhetett volna a kívánt egyetemes nyelv, ha szabad fejlõdése tartós lett volna - de bizonyos, hogy ez a fejlõdés olyan irányba vezetett volna, hogy a latin nyelv teljesen megváltozva került volna ki belõle. Ma már nem lenne egyéb, mint a mindenkori szükségletek szerint tervezett nyelv. Ha pedig ez így van, nem érdemes a latint feleleveníteni, hogy azután néhány száz éves fejlõdés után létrejöjjön belõle egy - talán jól használható - tervezett nyelv, hiszen ilyen már rendelkezésre áll, tudniillik az ESZPERANTÓ, amely lényegében szintén latin gyökerû nyelv.
Más - élõ nemzet nyelve - nem lehet jó megoldás, mert használata vagy valamilyen elnyomáson alapul, vagy szükségszerûen erre vezet.