160 Gyarmath János: Athosz, a szerzetes köztársaság

Egy újabb friss hír megint eltérít eredeti szándékomtól, hogy szóban és képben is beszámoljak azokról a friss görögországi élményeimről, melyek az ókori, illetve a jövő évi athéni olimpiai játékok helyszíneihez fűződnek. Nemrég olyan tudósítás futott be, amely egészen más fénybe helyezi mindazt, amit láttam, megéltem a görög-keleti egyház hívei által szent- és zarándokhelyként tisztelt Athosz, görög nevén Agiosz Orosz „megtekintésekor". Távoli szemlénél többről ugyanis nem igen lehetett szó, mert az ortodoxia Vatikánja címére törő „szerzetes köztársaságba" az egyszerű halandónak roppant nehéz, ha meg véletlenül nő, szigorú büntetés felvállalása nélkül tilos belépnie!

Éppen emiatt „háborogtak" nemrégiben az ET parlamenti közgyűlése emberi jogi jelentésének szerkesztői, kifogásolván, hogy az egyébként örökölt görög törvények szerint az a nő, aki megsérti a szabályt, tehát valamiképp bejut a Halkidi félsziget keleti vidékén elterülő területre, kettőtől 12 hóig terjedő börtönbüntetésre ítélhető. Csak azért, mert ezeréves szokásjogot sért. A Parlementi Közgyűlés kifogása miatt görögföldön volt is jó kis ribillió: oda aztán asszony ne tegye be a lábát! - szögezték le az athéni honatyák, akik szeretik ugyan Európát, de nem annyira, hogy... mindenben engedjenek is.

A térképre nézve, a Szalonikitől délre elterülő Halkidi félsziget úgy néz ki, mint egy háromujjú kéz, amelynek egyike, a keletre elterülő az Agiosz Orosz. Ezt mi, de a románok is a déli végében kimagasló hegység neve után inkább Athoszként ismerjük, amely az első évezred végén kezdte el írni sajátos és egyedülálló történetét. A sziklás, vad, természeti adottságainak köszönhetően jól védhető vidéken keresztény remeték telepedtek meg, a „köztársaság alapítónak" tekintett Athanasziosz barát pedig 962-ben már kolostorépítésbe is kezdett, amelyet újabbak és újabbak követtek. Ezek szövetségéból alakult ki az az egyházi államforma, mely máig sem módosult lényegesen. A XIX. század végén a sajátos szerzetes- köztársaság húsz kolostort, tíz falut, 250 magányos cellát és 150 remetelakot ölelt fel, és még a török hódoltság idején is széleskörű autonómiát élvezett. A terület kormánya húsz küldöttből állt és áll ma is (minden klastromból egy) és négy elnökből. Ez tartja a fegyelmet, kezeli a vagyont, hozza minden területen a döntéseket. A kormányzó testület Karieszben, egy völgyben megbújt faluban székel. Török időkben itt lakott az aga, ma pedig a görög kormány képviselője, aki közvetítő volt, illetve ma is az a szinódus és a világi hatalom között... A kolostorok építését és fenntartását az évszázadok során kizárólag a görök-keleti országok uralkodói, köztük szép számmal a román fejedelmek támogatták, olykor hatalmas összegekkel, de lakosságának „utánpótlásával" is. És ez nincs másként ma sem, ámde a román kolostor lassan, de biztosan haldoklik; nem így az orosz, amely a görög, a bolgár, a szerb mellett a legnépesebb, és a kolostoraik a legvirágzóbbak.

A „határváros" Uránopoliszban azt állítják az ottlakók: nemcsak nő nem teheti be oda a lábát, de a nőstény állatokat is - a „köztárság" egyik jövedelmi forrása, az adományok és az olivatermesztés mellett, az állattenyésztés - száműzik. No de akkor miből a szaporulat?! Az emberek azt is sietnek megjegyezni: nagy a keletjük a luxusyachtoknak, gépkocsiknak, mobiltelefonoknak...

Mindezek után mit tehet a máshitű - muzulmán fogadásáról szó sem lehet, de nem igen szívlelik a másfajta keresztényeket sem -, esetleg az a nő, aki mégis látni kívánna valamit a pazar tájból? A nő egyértelműen semmit. A férfi mehet viszont Szalonikibe, a konzuli hivatalhoz, s ha szerencséje van, hét-tíz napon belül belépési vízumhoz jut, s szamaragolhat kedve szerint a tájban. Ha nem, úgy marad az egyetlen útja-módja annak, hogy lássunk valamit: Uranapoliszban hajóra szállunk, és madártávlatból - mi is ezt tettük - megcsodáljuk e furcsa, a maga módján a világon egyedülálló csodálatos „államocskát", amelynek konzulátusa, harárőrei, vámosai, meg ki tudja még mi egyebei is vannak. És mindez a tengerből kiemelkedő, 2033 m magas Athosz hegység tövében.

Aki ennyivel nem elégszik meg, s többet akar tudni az ortodox kolostorokban zajló életről, az tehet még egy mindenképp sikeresebb és látványosabbnak bizonyuló kísérletet: ellátogat az Athosztól sok száz kilométerre elterülő Kalambaka közelében található Meteorákhoz, amelyek története nem sokban különbözik az Agiosz Oroszétől. Annyiban viszont igen, hogy minden négyzetmétere szabadon bejárható. Nőknek is, ha nem... nadrágban vannak, illetve magukra öltik ama szürke vászonszoknyát, amiből a bejáratnál bőven lehet válogatni.

A Meteórákat, ami körülbelül annyit jelent, mint Légbeli vagy Légből való, állítólag a VII. században az arabok támadásai elől menekülő szerzetesek, biztonságos helyet keresve, kezdték kiépíteni, hogy a török veszély és uralom idején az ortodox egyház legelszántabb híveinek „várává" váljanak, de nemcsak a férfiaknak, hanem... a nőknek, az apácáknak is. Ami mindebből mára megmaradt – hat kolostor-, arról vall, hogy valamiféle emberfeletti és több nemzedék erőfeszítését igénybe vevő sziszifuszi munkával születhettek meg ezek a „fecskefészkek", amelyek több száz méter magas, az utóbbi időkig egyszerűen megközelíthetetlen sziklacsúcsokon épültek ki. Előbb egy-egy természetes vájatot mélyítettek, majd a csúcsokon csupasz kézzel kolostorokat emeltek. A legkomolyabb szállítóeszközük a csiga volt. Azzal szállítottak fel – néha még ma is – embert, eszközt, építőanyagot, élelmet és mindent, amire a szerény léthez szükségük volt.

RMSZ-Kalandozó, 2003 november

*

A Meteórákról szóló, annak környezetében játszódó művészfilm megtekinthető alább, a youtube jóvoltából.