146 Cseke Gábor: Barlang a hegytetőn

Likas-barlang.

Nevét a hegységtől nyerte, amelynek tetején található. A hegységet viszont arról a titokzatos barlangnyílásról — „likról" — nevezték el, amely a tetőn ásít.

A kör bezárult.

*

Dr. Bányai János geológus mérnök: A Likas-havas titka (Ifjúmunkás, Bukarest, 1958. március 6.)

[Tájainkon] ... a nép sok helyen tart számon Likaskő elnevezésű helyeket. Ezek között mindeddig a legtitokzatosabb a Gyilkos-tó (980 m) mellett északnyugatra kiemelkedő hatalmas mészkőszirt (1676 m), amelynek egy kútszerű tölcsér a teteje, s ebből egy szűk, aknaszerű nyílás mélyül le a hegy belsejébe... Egyesek szerint fojtó gáz száll el belőle! Mások szerint egy ízben récét dobtak be, s a lent folyó patak Balánbányánál hozta ki a felszínre... A szájhagyományok nem tudtak oly érdeklődést kiváltani, hogy a szakemberek közül valaki vagy az orrukat mindenüvé beütő kirándulók valamelyike alaposabb tanulmányozásra érdemesnek tartotta volna... 1938-ban a Gyilkos-tó születésének 100 éves évfordulója alkalmából... kutató szakemberek keresték fel a helyet. Jó egynapi kirándulásba került, amíg a Gyilkos-tótól a lassan felemelkedő oldalgerincen legyűrték a mintegy 700 méteres szintkülönbséget. Fent a tetőn hamar megtalálták a kis tölcsérszerű mélyedést... Ennek a közepén ásított ki a felszínre a kb. 2 méter átmérőjű sötét nyílás. A bedobott kövek hosszan tartó kocódó zajjal értek le... Az előzetes megszemlélés után nyilvánvalóvá vált, hogy a mélyben rejtőzködő barlangrendszernek a felszínre nyíló torkáról van szó. A bejáráshoz vállalkozó szellemű barlangkutató szakemberekre van szükség, akik megfelelő felszereléssel ellátva kezdhetnek munkához. Meggyőződtek az ideiglenes vizsgálatra kijöttek, hogy itt semmiféle káros, az emberi életre veszedelmes gázömlések nincsenek. Ezt a hitet valószínűleg a torjai, szénsavas gázát kilehelő Büdösbarlang veszedelmes híre kelthette... A bedobott réce megjelenése sok kilométerrel arrább a mészkővidék egyik sajátos jelensége, a búvópatak feltételezéséből ered...

Eltelt 20 esztendő. Aránylag rövid idő alatt évszázadokba illő történelmi események zajlottak le... Közben ez a természeti érdekességünk feledésbe merült. A figyelem inkább a Békás-szorosban lévő Oltárkő szemet szúró mészkőbástyája felé fordult. Megtörtént a régiek előtt hihetetlennek tartott dolog, hogy ennek a tetejére fölszerelték — bámulatos kitartással, fáradsággal és életveszélyes alpinistateljesítménnyel — a messze világító vörös csillagot. Ez a példa kell hogy bátorítsa a kevésbé veszedelmes Likas-havas természeti csodájának feltárására a fiatal kutatógárdát... S mi kell mindehhez? Biztosítható övvel egy jó hosszú, erős kötél, a leeső kövektől védő tűzoltósisak, hosszan égő elektromos kézilámpa, no... meg egy kis kurázsi! Úgy tudjuk, hogy ebből meg bőven van a fiatal természetkedvelőknek . . .

Érdekes expedíció (Gyergyó, 1905. június 11.)

Az érdekes kráter kikutatására derék villanyigazgató mérnökünk vezetése alatt társaság alakult... az expedíció vezetőjének ígéretét bírjuk, hogy lapunkban az eredményről ismertető beszámolót fog közreadni...

Érdekes turisztikai tervek (Gyergyó, 1905. június 25.)

Nem kevésbé érdekes terv volt a Likasnak... kikutatására alakult kis expedíció törekvése is. Vass József villanyos direktor vezetésével ment ki a lelkes kis csapat, kikhez Székelyudvarhelyről Janitschek tanár kitűnő szakavatott turista is csatlakozott. A kirándulás nem járt ugyan a kívánt eredménnyel, de legalább tájékozták magukat a jövőre nézve a teendőkről. Egy legényt sodronykötélen lebocsátottak a mélységbe 16—18 m-re, kinek előadása szerint a ferdén menő lyuk belsejében mindenütt óriási mennyiségű jég van. Jobbra és balra pedig nagy, végtelennek látszó barlangjáratok, folyosók. Hiányos felszerelés miatt többet nem mertek megkísérteni, de elhatározták, hogy közelebbi alkalommal az üreg fölé hatalmas állványt készítenek, és csigán eresztik le a merész vállalkozót a föld gyomrába, mindenféle turisztikai eszközzel fölszerelve.

*

A tanulságokról 1938-ban ezek szerint jócskán megfeledkeztek, s 1947 júniusában sem igen szívlelhette meg őket Schwartz. Ernő gyergyószentmiklósi fiatalember, akinek kalandjáról így számolnak be a Gyilkos-tó turistakalauzának szerzői:

— Fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, ő lejut a lik fenekére. Hát... szakadt. Az... expedíció fölszerelése egy vastagabb kötélből és egy vékony, elnyűtt szénalekötő madzagból állt. Ernő a „tűzoltózásnak" nevezett, rendkívül fárasztó módszerrel kezdett ereszkedni. Mikor ereje elhagyta, a fogaival próbált megkapaszkodni, ezek sorra kitöredeztek, s végül a kötél is elszakadt. Szerencséjére, korai időpontot választott, mikor még vastag hókupac fedte a zsomboly fenekén dárdaként meredező karókat.

Varga Béla, nyugalmazott menedékházi gondnok (Gyergyószentmiklós) ma is emlékszik még az eseményre.

— Ez az Ernő örökké szeretett kijárni, nagy természetbarát volt, az Egyeskőhöz is sűrűn felment. Úgy öltözött, mint a cowboyok, nagy kalap, bőröv, mindenüvé úgy járt. De nagyon jó fiú volt, kedves ember, örökké otthagyta az úti élelmét nálunk, az akkoriban nagy szó volt. Egyik nap megjelent a menedékháznál a barátjával, s mondta, fel akar menni a Likasra. Megreggeliztek, s onnan indultak útnak. Kérdeztem: — Meddig maradtok, Ernő? Nevetett, mint máskor: amíg tart az élelem s még három napig... Hát nem belezuhant, oda a fák közé?! Megüthette magát, becsületesen. És hideg is volt lent. Kiáltozott a barátjának, azzal volt szerencséje, hogy azt is magával vitte, az ledobott neki két pokrócot, abba bebugyolálta magát éjszakára, mert ott kellett hálnia. A barátja lejött a városba, segítségért. Ugye, akkor még nem volt katonai tűzoltóság, csak olyan önkéntesek, azok aztán kimentek, az Ernő édesapja meg, akinek fűrészüzeme volt a városban, a főtéren toborozta az embereket...

Karda László, a gyergyószentmiklósi Jövő sportklub törpe labdarúgó-csapatának edzője kis hökkenet után felcsillanó szemmel idézi emlékeit.

— Fiatal focista voltam akkor, úgy bizony! Éppen meccsünk volt, fent voltunk a pályán, játszottunk, amikor beállított oda az öreg Schwartz, s mondta, hogy mi történt. A nézők között toborozta a mentőket. Tekintélyes ember volt, sokan rohantak segíteni, mi is mentünk volna, de a meccset, ugye, nem hagyhattuk... Első éjszaka lent aludt Ernő, aztán a másodikon is, mert az emberek nem tudták kihúzni, végül harmadnap a tűzoltók segítségével kikecmergett a Likból. Milyen izgalom volt...

Wild Ferenc hegyimentő, egykori alpinista edző, a Gyilkos-tó turistakalauzának ,egyik szerzője a hatvanas években hasonló kalandon ment keresztül, s hogy el tudjuk képzelni a Schwartz helyzetét, el is meséli.

— A menyházai barlang egyik aknáját másztam, elszakadt alattam az utolsó létrafok, s mikor zuhanni kezdtem, rá voltam készülve, hogy legalább 200 méternyit esem. Már zuhanás közben elájultam. Egy órán át lehettem eszmélet nélkül, a fent maradt társam azt mondta, hogy sokáig nem válaszoltam, s már-már lemondott rólam... Arra ébredtem, hogy fejjel lefelé lógok, egy faágon. Csodáltam, hogy egyáltalán élek még. Vigyáznom kellett, ne nagyon fickándozzak, mert leeshetek, s másodszor nincs menekvés... Azzal volt szerencsém, hogy a barlang közelében lévő fakitermelésről sok fát, ágakat dobáltak be az aknába, az eltömődött, s én épp egy ilyen fán akadtam fenn. Mikor látta, hogy élek, társam ledobott egy hálózsákot meg vizet, ő meg elment a márványbányába segítségért. Késő este lett, mire kihúztak onnan valahogy... Egy év múlva ismét arra jártunk, s azt mondja nekünk egy falubeli öregember: nagyon vigyázzunk ám, mert a tavaly járt ott egy ember — akkor jöttem rá, hogy rólam beszél —-, beesett a lyukba, s a csontjait is alig tudták összeszedni ... Tehát már legenda lett belőlem. Az az igazság, hogy őrült szerencsém volt...

Rozonczi Mózes (Marosvásárhely): Hozzászólás a Likas-havas titkához (Ifjúmunkás, 1958. április 10.)

1954. május elsején 15 tagból álló kirándulócsoport közelítette meg a Pongrác-tetőn lévő vadászházat. A csoport fő célja a kiránduláson kívül az volt, hogy föltárja a Likas-hegy titkát. Ez a feladat különösképpen a barlangkutató csapatra hárult... Dr. Bányai János nem tudott erről a munkáról, így állíthatta, hogy 1938 óta nem történt semmi a Likas-hegy feltárása körül... A mélység könnyedén elnyelte a 40 m-es kötélhágcsónkat. Alig indultam útnak, elveszett a szilárd talaj a lábam alól, és teljesen a levegőben lógtam! Ezután jókorát haladtam, majd meglepetten tapasztaltam, hogy a kötéllétra nem éri el a „feneket". Megállapíthattam, hogy a távolság a fenékig nem nagy. Mintegy másfél métert kellett ugranom, hogy a fenéken összegyűlt havas hulladék közé kerüljek. Alulról teljes egészében szemügyre lehetett venni a barlang belvilágát. Ez többé-kevésbé kör alakú, két és fél méteres átmérőjű. A nyílástól lefelé eső rész hasonlít egy felül összeszűkülő, majd középen kiszélesedő zsákhoz. Ami a fenékrést illeti, fahulladékokkal, mészkőtörmelékkel, a tél folyamán behullott hóval volt tele. Az időközben elolvadt hólé összefagyott a törmelékkel, és erős jégréteget alkotott. A jégréteget nem tudtuk áttörni, annyi azonban bizonyos, hogy a nyári napokban elolvadt hólének valahol le kellett folynia, ellenkező esetben ki kellett volna töltenie a barlangot. Feltételezhető tehát, hogy a mélyedés folytatódik. Talán többet lehetne megállapítani a nyári hónapok valamelyikében, amikor a „jégpáncél" elolvad... A növényi élet teljesen hiányzik, hiszen hiányzik a termőtalaj. Annál gazdagabb az állatvilág... Kénhidrogén kiömlést nem észleltem. Az ilyenszerű kiömlés... posztvulkanikus jelenség. Tehát vulkanikus területekhez van kötve. (Ezen a környéken mint uralkodó kőzetről, csakis a mészkőről beszélhetünk ...) Ennyit tudtunk meg... Nem sok, de több annál, amit 1938-ban állapítottak meg... És elég ahhoz, hogy tudjuk, milyen eszközök segítségével lehetne újabb eredményes kutatómunkát végezni.

A Likas-havas titka: Az Ifjúmunkás expedíciója. Alpinisták, tudósok, újságírók készülnek feltárni a Likas-kő titkát (Ifjúmunkás, 1958. augusztus 7.)

Ez év márciusában cikket közöltünk Bányai János doktor tollából... A cikk és a szerkesztőségbe érkezett levelek hatására az Ifjúmunkás munkaközössége úgy határozott, hogy a nyár végén expedíciót szervez a Likas-havas titkának feltárására... A jövő hét végén egy alpinistákból, muzeológusokból, geológusból és riporterekből álló expedíció kél útra, hogy bevegye a természetnek ezt a mostanig titkokat rejtő fellegvárát. A kis kutatócsoport pár napos helyszíni táborozása alatt korszerű felszereléssel leereszkedik a mélybe, feltárja a zsomboly esetleges elágazásait, feltérképezi a terepet, gyűjtést rendez a mélyedés geológiai ismérveinek megállapítására, példányokat hoz napvilágra a barlang faunájából és esetleges flórájából. Újabb fehér folt tűnik majd el hazánk térképéről, újabb adatok gazdagítják a Kárpátok rengetegének ismeretét.

Zöld Lajos újságíró (Csíkszereda), az expedíció egykori szervezője magyaráz:

Alig telt el egy éve, hogy beindult volt az Ifjúmunkás legutóbbi sorozata, s öltük meg magunkat, hogy olyasmiről írjunk, ami érdekes. Ha nem találtunk az életben, teremtettünk mi izgalmas helyzeteket. Például visszajátszattunk egy bűnesetet, hogy a fiatal nyomozótiszt ténykedését fotóriportban megörökíthessük. Vagy ez a barlangi história... Nem az én ötletem volt, Csík s Gyergyó vidékét járva mindegyre hallottam a geológusoktól, hogy így a Likas, meg úgy a Likas, gondoltam, a csoda rúgja már meg, nézzünk utána, mi lehet ottan... Lezajlott a lapban a vita, meggyőztem a főszerkesztő Domokos Gézát, hetek alatt nyélbe is ütöttük a vállalkozást, a lap állta az útiköltségeket, a többit mi magunk teremtettük elő. Felfelé szekér hozta a málhánkat, de a hágóra érve toltuk is a szekeret. Mindenki ki volt dögölve, hatalmas kúphegyet kellett megmászni. Olyan volt, hogy azt mondtuk: nem lehet megmászni. Estére aztán felértünk. Fölvertük a sátrat, tüzet raktunk, paszulyfőzeléket főztünk, életemben olyan jóízűt nem ettem... A likat azonnal megtaláltuk, hideg levegő áramlott ki belőle, s tátongott, mint egy sötét torok. Borzongtunk, szabályosan megijedtünk. Nézegettük: hogy lehet fedetlenül hagyni ekkora lyukat? Hátha valaki beleesik. Még csak jel se volt mellette, semmi... Egész éjjel le nem hunytuk a szemünket. A kincsről beszélgettünk, amit majd ott találunk, ha leereszkedünk...

Zöld Lajos: Három nap története (Ifjúmunkás, 1958. szeptember 4.)

Éjfélre járt az idő, mire az expedíció sereghajtója is, hátán a húszkilós zsákkal s a rákötözött tízszemélyes sátorral, mindkét kezében egy-egy élelmiszeres csomaggal, megérkezett. Feljutottunk végre, 1676 m magasból tekinthettünk végig az erdőrengetegek fölött.

* A jégszekrényben * A munka nehezebbik része csak másnap következett. A felvonó szerkezetet kellett összeácsolni. Hatalmas szálfákat döntöttünk ki, takarítottunk meg és cipeltünk a 9X12 méteres lik nyílása köré. A csoport egyik része ezalatt Both Károly turistavezető irányításával a kötelek, a biztositó övek és a többi felszerelés ellenőrzésével foglalkozott. Kristó András, az expedíció geológusa elindult föltérképezni a vidéket, Zrínyi Endre és Kónya István, a marosvásárhelyi Tartományi Múzeum munkatársai pedig hozzáláttak a vidék flórájának tanulmányozásához. Délután 4 óra lehetett, amikor Both Károlyra biztosító övet kötöttünk, s megkezdtük a leszállást a kürtőszerű likban.

Végtelennek tűnő percek teltek el néma várakozásban. Fogyott az acélsodrony, meg kellett toldani a biztosító köteleket.

Végre aztán mélyből jövő kiáltás jelezte, hogy jöhet a következő. Megrándult a kötél, hűvös léghuzat járja át a testet, félhomály, majd sötét ölel körül. Ereszkedünk. Vad, ezerarcú sziklák ölelkeznek, támogatják egymást mohával, majd lejjebb cseppkőpáncéllal borított testét. 30—35 m után kiszélesedik a kútszerű nyílás. Nemsokára hatalmas hókupacon találjuk magunkat. Megkezdődik a kutatás. Derékra kötött biztosító övvel, villany- és karbidlámpák fényénél vizsgálgatjuk a hármas teremmé szélesedett kürtőt. A falakat cseppkőképződmények borítják, a második teremben mázsás jégcsapok támaszkodnak a sziklához. Meg is tartjuk a névadót, a másik termet ezután „Jégszekrény" néven emlegetjük.

* A szikla elnyeli a füstöt * Tovább kutatunk. Csákányok koppannak a kövön, minden sziklát, minden sarkot átkutatunk, lejáratot keresve. Semmi eredmény. Pedig lejáratnak lennie kell valahol, a szikláról sűrűn csepegő víz erre utal. Valakinek aztán mentőötlete támadt. Nagy lángú karbidlámpával s cigarettával a szájban járjuk körül, négykézlábra ereszkedve a falakat. Ahol levegőáramlást tapasztalunk, ott kell lennie a továbbvezető útnak. Csípős hideg van, s bár a fogak vacognak, a ruha átnedvesedett, senki se hajlandó abbahagyni az izgalmas kutatást. — Megvan a továbbvezető út! — kiáltják váratlanul az első teremből. Odasietünk s az akadály elhárításához látunk.

* Erdő a föld alatt * Másnap hason, centiméterről centiméterre kúszunk előre a likban. Bizony jó néhányszor koppan a sisak a mennyezeten, s döfködi hátunkat a szikla. Nem látunk egyebet, mint szorosan sziklához támaszkodó jégtömböt, mely dugóként elzárta a Likas kürtőszerű lejáratát... Több mint tíz vagon hó jegesedett itt össze.

Aztán eltűnik a talaj a lábunk alól. Kialszik a lámpa, s hála a biztosító kötélnek, függve maradunk a levegőben. Bekapcsoljuk a villanylámpát.

Eddig soha nem látott kép tárul a szemünk elé. Rothadt, sikamlós felületű, szeszélyesen egymásra dobált hatalmas fenyőtörzs-kupac tartotta fenn a roppant hó- és jégtömeget. Évszázadok óta bedobált s felhalmozódott fahulladék között tornásztuk magunkat tovább. Bár fennhangon nem mondtuk ki, ott motoszkált a fejünkben, mi lenne, ha csak egy fél méterre ereszkedne alá ez a hatalmas jégréteg. Kutatókhoz illően el is neveztük a helyet „Pokol Torkának". 25 m után a fakupac aljához jutottunk. Most már kőtörmelék zárta el a tovább vezető utat. Újabb nyílás, újabb beugrások következtek.. Mit érezhet a tudós, mikor hosszú hónapok munkája után papírra vetheti munkájának eredményét, vagy a festő, amikor a kész vászon előtt félredobja ecsetjét? Ilyenszerű érzések uralkodtak el rajtunk is, amikor a „Csontszalon" és a „Roncsoló" cseppkőképződményeinek vizsgálatához láttunk, mikor olyan helyre léptünk, ahová ember még nem tette a lábát, amikor kilencven méter mélységben felírtuk a falra, hogy idáig jutott az Ifjúmunkás expedíciója.

Mikor a szakemberek is befejezték munkájukat, s nyakig sárosán, szakadt ruhával újra napfényre értünk, az volt az érzésünk, hogy mi is valamivel, ha nem is sokkal, hozzájárultunk hazánk földrajzának teljesebb megismeréséhez.

A szerző mai megjegyzései korabeli beszámolójához.

Úgy volt az, ahogy akkor írtam ... Ma is csak így tudnám elmesélni. Az első nap a csörlőt csináltuk. Fát döntöttünk, deszkát vágtunk, hogy a lift biztonságos legyen. Legelőször Kristó András ment le Both Karcsival, s nemsokára kiabáltak lentről: „Csak hó és jég van!" A második szállítmánnyal én mentem le. Csupa szikla mindenütt, csak a lámpa világított, iszonyú félelem vett erőt rajtam, denevérek cikáztak, estefelé járt... A. fal az én cigarettám füstjét nyelte el, csak akkor nem akartam dicsekedni vele a riportban, tisztára véletlen volt, hogy észrevettük abban a homályban. Különben nem találjuk meg a továbbvezető utat! Nagyon nehezen haladtunk, törtük a jégcsapokat, az ágakat, kezdett nagyon melegünk lenni. Volt ott egy vájat, teli kőtörmelékkel, egész nap hordtuk kifelé, de meg se kottyant neki, több száz tonnányi maradt ott még, képtelenek lettünk volna fölhordani. Akkor felírtuk a nevünket a falra; meg a papírra, az állt rajta, hogy idáig eljutottunk ekkor és ekkor, a papírt beletettük egy palackba. Szenzációs érzés olyan helyen botorkálni, ahová ember még nem tette a lábát, rajtunk kívül senki nem járt.

Kristó András geológus (Csíkszereda): Barangolás a barlangban és környékén (Ifjúmunkás, 1958. szeptember 4.)

A tetőn található Likas-barlang a barlangoknak azokhoz a fajtájához tartozik, melyeknek magyarázatát hosszas kísérletezések után csak az utóbbi időben adta meg a tudomány. Az ilyen függőlegesen elhelyezkedő barlangokat zsombolynak vagy aknabarlangnak (népiesen ördöglyuknak) nevezik. Az az érdekes, hogy rendszerint hegytetőkön találjuk, ahol még megfelelő méretű vízgyűjtő felület sincs, hogy a leszivárgó víz oldó hatásával magyarázhassuk kialakulását. A megoldást Kessler Hubert adta meg, aki nagyobb barlangüregek kupolás mennyezetének beszakadásával magyarázza a zsomboly kialakulását. A kupola legmagasabb pontján indul meg kör alakban a mennyezet beszakadása, s addig hangsúlyozódik, míg fokozatosan keskenyedve a felszínt is eléri. Ilyen gömbboltozat pedig csak ott keletkezhetik a barlangokban, ahol repedésvonalak keresztezik egymást. Persze előfordul, hogy a lehulló törmelék annyira felhalmozódik a zsomboly alsó nyílásánál, hogy elzárja a barlangok vezető járatát... Hogy zsombollyal van dolgunk, azt világosan mutatja a barlang vázlatos keresztmetszete. A zsomboly kialakulását pedig megmagyarázza a környező terület vizsgálata.

A Likas-barlang körül ÉK—DNy és ÉNy—DK-i irányban rendeződve apró kis víznyelő tölcséreket (dolinákat) találunk, amelyek ilyen irányú repedésekről tanúskodnak. A Likas-barlang éppen két ilyen repedésvonal találkozásánál van. Még ékesebb bizonyíték az a kis árokszerű bezökkenés, mely a Likas-tető csúcsát körülöleli a keleti oldalon. Ez a Likas mészkőtömegeinek az árok mentén húzódó törésvonalon történt bezökkenéséről tanúskodik. A törés iránya tökéletesen megegyezik a dolinák irányával.

A Likas hegytömbjében hosszan járható barlangrendszerre tehát nem nagyon számíthatunk, mivel a Kárpátok kigyűrődése során a mészkövek erősen összetöredeztek, s így feltehetően a barlangjáratok is beomlottak. Az is valószínű, hogy a Likas aknabarlangja alul vízszintesen haladó barlangban folytatódik, aminek esetleg járható részei is vannak. A zsomboly alját elzáró törmeléken át egyébként gyenge légmozgás is érezhető — ez legalábbis barlangra utal... Ha a Likas-barlang nem is a legnagyobb aknabarlangja hazánknak, mert a Somlyó-hegyen vagy a Nagy-királykő tetején 100—200 m mélyek is akadnak, mégis jelentős, mert a Keleti-Kárpátoknak eleddig ez az egyedüli ilyen képződménye.

Az egykori geológus balánbányai földrajztanárként, annyi évtized távolából előveszi pontosan vezetett expedíciós naplóit, helyszíni vázlatrajzait.

Ilyet is csak Zöld Lajos tudott kitalálni!

Még az egyetemről ismertük egymást, s megkeresett. Akkor geológiát tanítottam. Már nem emlékszem, miért esett a Likasra a választásunk. Tudtuk, hogy létezik, és hogy zsomboly. Meg hogy karsztforma. Érdekessége, hogy a hegy csúcsán van. Geológiailag figyelmet érdemel, mert' a mostani vizesbarlangoknál korábbi állapotokról vall, tönkrement nagy barlangrendszerek maradványa... Engem a téma érdekelt elsősorban, másokat talán a kaland: a mélység, az, hogy sziklamászással lehet lejutni, hogy liftet szerkesztettünk... Létezett is holmi versenyféle, ki legyen az első, aki lejut, hát én ennek nem voltam híve. Egyszer vagy kétszer magam is leszálltam, ott körülnéztem, lerajzoltam, amit kellett. Inkább fent a környéket jártam, szépen megnéztem mindent, ez volt az én kenyerem. Nem szólok én meg senkit, de a kutatók nem a barlangok emberei. Tanárként számos földrajzkört vezettem, kutatótáborban is voltam a gyermekekkel a Szent Anna-tó környékén vagy a Vargyas szurdokában, de én nem engedtem őket a barlangokba. A komoly munka után nem volt mit keresniük ott. Aki a barlangot járja, azt a bujkálás, az izgalom érdekli, nem a lényeg. A karszt például jóval kevesebb embert foglalkoztat. Elsősorban kincseket keresnek, szenzációs őslénytani leleteket remélnek. A tönkretett, megrongált barlangok zöme olyan, amihez valamilyen kincslegenda fűződik. Az is igaz, hogy a rongálók legtöbbször csak az első komolyabb zsombolyig merészkednek, az aknát látva meghátrálnak. Szerencsére...

Tanulságos élményem, amikor egyszer híre terjedt, hogy óriáscsontokra bukkantak a tolvajkői barlangban. A' hír izgalomba hozta az egész környéket. Engem mint szakértőt mozgósítottak, s jöttek a múzeumtól, a milíciától, az erdészettől. Terepjáróba ültünk, föl a Hidegségbe, gyorsan be a barlangba. Alighogy szétnéztem, nevethetnékem támadt. A barlang környékén mindig legelő volt, s a pásztorok, ha leszámoltak egy-egy állattal, a csontokat bedobálták a barlangba. A belső terem előtti szűk rés, a rajta betűző napsugár a nagyító szerepét játszotta, s az optikai csalódás révén óriásira növelte a benti látványt. A marhacsontokat is... De azért óvakodtunk bemenni, végül a milicista vállalkozott, hogy tiszta vizet önt a pohárba. Nekem lett igazam: odafent egyből „összementek" a trófeák... Mindettől függetlenül, a barlangok világa szép, bejárásuk kellemes élmény. S ha a barlangászok nem lennének, nélkülük szegényesebb lenne az élet.

Kónya István muzeológus (Marosvásárhely): Növény-, állat-, rovarvilág (Ifjúmunkás, 1958. szeptember 4.)

... A tetőn elszórtan néhány kopár sziklacsúcs áll, amelyen a növényvilágot kőrontó-félék képviselik. Itt dacol az állandó szél s az idő viszontagságaival a sárga kövirózsa (Sempervivum hirtum Jusl), a fürtös kőtörőfű (Saxifraga aizoon Jacq), a Rózsás- kövirózsa (Sempervivum Schlechani Schott) és a csillagos kőrontó (Saxifraga stellaris) ... A mészkővízben egy darab növénytörténelmet találunk. Kiveszőben lévő harmadkori fajaink talán utolsó példányait. A nagy eljegesedések emlékét őrzik a Delphinium Simonkaianum, egy sarkantyúvirág-féle, az Astragalus Römeri és az Astragalus Pseudopurpureus... Amint haladunk a zsomboly nyílása félé, úgy változik meg a növényvilág képe is. Közvetlenül a zsomboly torkában ugyan még a környező növénytársulások odavetődött egyedei tengetik életüket, ám ahogy mélyebbre hatolunk, elmaradnak ezek a „betolakodók", és átveszi helyüket a barlangi növényvilág... A Likas 50—60 méteres mélységében, a „vágható" vaksötétben is felleljük az élet nyomait. A legjellemzőbb barlangvízi élőlényeket ugyan nem találjuk meg, mivel hiányzik az állandó kialakult víztükör. A bedobált, besodródott fatörzseken s a falakon penészgombákat, többféle baktériumot és moszatokat találunk... Igen érdekes jelenség, hogy a zsomboly aljában, a jégkúpon is megtaláljuk az élet nyomát: pókhálószerű moszattömkeleg borítja a piszkosszürke havat... A zsomboly állat- és rovarvilágát nagyon kevés faj képviseli. Tulajdonkeppen nem is barlanglakó állatok ezek, hanem barlangkedvelők, amelyek nappalra behúzódnak a zsombolyba, és csak alkonyatkor bújnak felszínre. Ilyenek pl. a denevérek, amelyek annyira észrevétlenül húzódtak meg a szinte láthatatlan repedésekben, hogy jelenlétükről csak az esti szürkület beálltával vettünk tudomást, amikor egymásután cikáztak ki a zsomboly torkolatából!... Számos légy- és szúnyogfélével találkoztunk a zsomboly aljában, amelyek aztán a szürkület halvány fényében rajzottak ki a Likasból.

Zrínyi Endre muzeológus, régész (Marosvásárhely), ma nyugdíjas; szűkszavúan nyilatkozik az egykori expedíciós társnak, Kerekes Péter Pálnak:

Mindenki a maga profiljának megfelelően vett részt a munkában. Az én feladatom arra korlátozódott, hogy a csörlőn leereszkedve, feltérképezzem a víznyelőt és az alatta meghúzódó üregeket. Ez a térképvázlat az egyik kézzelfogható eredménye az expedíciónak... A kutatás tulajdonképpeni céljával adósak maradtunk. Ki kellett volna bontanunk az általunk feltételezett barlangrendszerbe átvezető részt, de ez olyan óriási munkát igényelt, amire akkor lehetőségünk nem volt. Talán a fiatalabbak vállalnák ezt a munkát,, akiknek igen hálás feladatuk lenne behatolni a barlangrendszerbe, ahová óriási mennyiségű víz kerül be évente, s ennek a víznek valahol biztosan kifolyása is van. Számomra felejthetetlenek az expedíció mindennapjai, amiket értelmes munkával töltöttünk, azok a tűz körüli esték, amikor csöndesen beszélgettünk, szalonnáztunk. Sajnos, valaki már hiányzik: Both Károly természetjáró barátunk csak kegyeletes emlék...

Both Károly turistavezető: Megtisztelő feladat volt (Ifjúmunkás, 1958. szeptember 4.)

... A szerkesztőség felkért, hogy szervezzek kutatócsoportot a Likas-probléma megoldására, örömmel tettem eleget a megtisztelő feladatnak... A kutatás eredménnyel járt, tudományos választ adott a barlang keletkezésére... A kutatócsoport tagjai mindannyian erejük, lelkesedésük legjavát adták, s néha életveszély közepette is helytálltak...

Máthé Borcsa gépírónő és szenvedélyes természetjáró (Marosvásárhely) elsősorban főzőtudománya miatt lett, a Likas-expedíció — egyetlen női — tagja.

A tábor, vagyis nyolc férfi élelmezése lett a feladatom. Már nem emlékszem, hogy milyen élelmiszereket és milyen mennyiségben szereztünk be, de élénken él bennem egy vita, mármint hogy 3 kg zsír elég lesz-e 10 napra vagy sem. Hogy elég lett-e, már nem tudom, mint ahogy arra sem emlékszem, mennyi krumplit vásároltunk s vittünk magunkkal, de ha visszagondolok, hogy délelőttönként mit is csináltam, mind csak a krumplihámozás jut az eszembe. A lakótábor két régi katonai sátorból és a konyhából állott. Ez utóbbi nem volt más, mint egy kisebb mélyedésben elhelyezett szabad tűzhely kövekből s egy vaskampón függő bogrács. Mellette farakás. A fát mi termeltük ki, gyújtósra valót naponta szedegettünk. A sátrakban fenyőgallyakon aludtunk. Az éjszakák hidegek, nyirkosak voltak, ez viszont bőséges harmattal járt, s reggel ebben mosakodtunk. A sátortető petyhüdtebb részein jó kis víztócsák keletkeztek, ez jó volt arcot mosni. A víz ugyanis drága kincs volt odafent, a Likas tetején, mert messze voltak a hegy alatti források. Így is naponta ketten mentek le vízért. Jelentkezőben nem volt hiány, mert a jutalom az alapos mosakodás lehetősége volt. A vízhordó először körülaggatta magát kulacsokkal, oldaltáskában literes üveg, kézben veder és tejeskanna. Mindezek a forrástól elinduláskor még tele voltak, de mire az ember felért a tetőre, a víz fele kilocsogott. Út nem létezett, a hegy pedig meredek. Ez a vízmennyiség a konyha számára és a szomjoltásra kellett, s arra is alig-alig volt elég. Miután például a hámozott krumplit megmostam, a vizét gondosan félretettem, mert abban az evőeszközöket kellett megmosni, miután nedves fűvel átdörzsöltem őket... A háztartási munkák elvégzése után odaültem a zsomboly széléhez, s a szolgálatossal lestem az órát s az alulról érkező jelzéseket: mikor jön fel valaki és hogyan. Egy ízben Both Károly és Zrínyi Endre jöttek fel, több órás föld alatti tartózkodás után. Megdöbbentő látványt nyújtottak: hamuszürke, beesett arcú, éles vonású öregembereknek hatottak... Egy alkalommal nagy vihar kerekedett, irgalmatlan esővel. Kétségbeesetten kuporogtunk a csörlő mellett, attól tartva, hogy víz kerül a sziklatölcsér mélyébe, elönti a barlangot s a bentlévőket. De szerencsére a vihar elvonult, s a föld alatt dolgozók is baj nélkül felértek, nem is sejtették, mi zajlott odafent... Egy idő után már mindenki járt a barlangban, csak én nem. Kristó András geológust éppen leszólították, s engem is biztattak. Nagy fohászkodással ültem be a hintába. Előrenyújtott lábbal kellet kivédeni, hogy a lengő hinta ne csapódjék a sziklatölcsér falához. Eközben lelöktem egy kis követ a mélybe, ami a lent várakozó Kristó térdét találta el... Végre, én is leértem, egy köves-havas jégkupacon kötöttem ki. Kristó rámutatott egy fal tövében vájt lyukra, amilyeneket a kutyák kotornak ki a kerítések alatt, s azt mondta, parancsoljak azon bemászni, bent várnak a többiek, ő majd jön utánam... Csak néztem azt a lyukat, s elgondoltam, hogyan fogok én azon hason csúszni?! Hát kell ez nekem? Csak hogy elmondhassam: voltam a barlangban?! Hát ha rosszul leszek, hogyan húznak ki onnan?!... Visszaültem a hintába, búcsút mondtam a geológusnak, és felhúzattam magam a felszínre. Ma sem bánom, hogy nem lettem a Likas „hőse"...

Kerekes Péter Pál, a marosvásárhelyi cukorgyár technikusa, ma elismert természetfotós 1958-ban az expedíció legfiatalabb tagja volt.

Egy év alig telt el azóta, hogy kézbevettem hegymászó igazolásomat, amikor Both Károly cukorgyári kollégám, az ország egyik legszenvedélyesebb természetjárója és túravezetője beszervezett az expedícióba azzal, hogy foglalkozzunk a technikai problémákkal. Természetesen egy hegymászónak nem lett volna kunszt a Likason leereszkedni, de az expedíció többi tagjai nem rendelkeztek hegymászó tapasztalattal. Olyan megoldást kellett találnunk, ami biztonságos leereszkedést tesz lehetővé. A hintaszékes megoldást választottuk. A széket s a biztonsági berendezést Péter Ádám barátommal, kitűnő tájfutóval, az expedíció tagjával együtt a vállalatnál készítettük el. Aki a székbe ült, s maga előtt leeresztette a védőkorlátot, ki nem eshetett belőle... Úgy emlékszem, az első napok a csörlőberendezés felszerelésével teltek el, legalábbis számunkra...Elég nehéz ügy volt, mert mindenképpen el akartuk kerülni a baleseteket. A zsomboly közelében volt 2 fa, azokra dolgoztuk rá a csörlőberendezés két végét. Majd összeült a „Vének tanácsa", hogy eldöntse, ki ereszkedjek le elsőnek a lyukba. Meg voltam győződve, hogy mint gyakorló sziklamászót engem illetne az elsőbbség joga, de zokszó nélkül fogadtam a megfellebbezhetetlen döntést: Both Károly lesz az első leszálló, a csörlőnél pedig Zöld Lajos fog állni, mint az expedíció legerősebb tagja. Both kissé idegesnek látszott, amikor beleült a hintába, de ez érthető, mert bár rangidős volt, ilyen vállalkozásban addig még nem vett részt. Múltak a percek, a kábel fogyott, a mélyből rejtélyes hangok jöttek a felszínre. Később vallotta be Károly, hogy végig beszélni próbált velünk, s akkor még egyikünk se tudta, hogy ez hiábavaló fáradozás, mert egy bizonyos mélységen túl már érthetetlen a lenti szövegelés. (Péter Ádám, aki rádióamatőr is volt, készített ugyan egy kezdetleges telefont, de nem tudtuk használni, s hogy milyen okból, sem ő, sem én nem emlékszünk már.) Harmadikként került rám a sor, s bizony, a fogam kissé vacogott, amikor kibillent a hinta, és libegni kezdett a mélység fölött. Enyhe zökkenésekkel megindultam lefelé, s nemsokára már csak kerek fényes lyuk árulta el, merre is található a felszín. Lámpám fénye meg-megcsillant a sziklafalon, alattam pedig titokzatos sötét mélység, amiről még azt sem tudtam, hol a vége Aztán tompa hangok ütötték meg a fülemet, s lefelé pillantva, furcsa fényeket vettem észre. A többiek voltak. Minél lejjebb eresztettek, annál jobban érződött a hőmérsékletváltozás. Nem féltem, de a hidegtől újra vacogni kezdett a fogam. Még néhány zökkenés, s egy hatalmas hókupac tetején találtam magamat. Társaim már lázasan kutattak a kupac oldalában, s meg is találták a továbbjutást jelentő lyukat. Míg a többieket vártuk, szétnéztem a barlangban. Rideg látvány fogadott. Valahogy másként képzeltem el az egészet: ragyogó cseppkövek, lámpafénynél csillogó, apró tavacskák, lecsüngő denevérek ésatöbbi. Ezek helyett óriási nagy hókupac, összejegesedett farönkök, amelyek felülről kerültek be, körös-körül nedves sziklafalak. Lehangoló látvány. Akkor még nem tudtam, hogy zsomboly és barlang között különbség van. A havon látni lehetett a felgyülemlés rétegvonalait, olyanok voltak, mint a fák évgyűrűi. A szűk lyuk előtt kérdőn néztünk egymásra, ami kb. azt jelentette, hogy „Na öregem, ki lesz az első, aki bedugja a fejét az oroszlán szájába?" Talán Zöld Lajos volt az, aki gondolkodás nélkül fölállt, és beerőszakolta felsőtestét a lyukba, majd egészen eltűnt a szemünk elől. Remek ember, gondoltam magamban irigykedve, csupa erő és energia! Követtük példáját — egy kivételével, aki a fentről érkező szerszámokat fogadta s továbbította a belső járatban tartózkodóknak. Hernyó módjára gyömöszöltem magamat előre a szűk nyílásban. Kísérteties látvány fogadott: körös-körül egymásba fonódó, egymásra hullott farönkök, csepegő nedvesség mindenütt. Szinte moccanni se mertem, attól félve, hogy elég egy rossz mozdulat, s minden összeomlik, akkor viszont nincs visszatérés. Képzelegni kezdtem: mi lenne, ha fentről egy óriási zivatar újabb fákat sodorna a mélybe, s minket éppen itt találna? Még halvány esélyünk se volna a menekülésre... Egy nyakamba gördülő jéghideg vízcsepp vetett véget gondolatmenetemnek, s továbbindulásra sürgetett. Óvatosan kievickéltem a rönkök közül, és kúszva folytattam utamat. Pár méter után a járat kezdett kiszélesedni, s egy nagy harántrepedésbe vezetett. Itt gyülekezett a társaság, mert nyugodtan lábra lehetett állni. A plafont nem láttuk, mert a repedés, ha egyenletesen szűkülve is, felfelé tartott. Kevés nézdegélés után megtaláltuk a cseppkövesedés nyomait is... Most, majdnem harminc év távolából nagyon érdekes visszaemlékezni azokra a pillanatokra, amikor kis csoportunk összegyűlt a föld alatti szűk sziklarepedésben, és sápadtan meredtünk egymásra. Ilyen helyzetben közülünk még senki nem volt. Kis pihenőt tartottunk, útközben faltunk valamit, és emlékeztünk a családtagokra, barátokra, és még ha nevetségesen is hangzik, de voltak egyesek, akik „végrendelkeztek" arra az esetre, ha baleset érné őket, s nem kerülnének élve a felszínre. Valóban kutyaszorítóban voltunk, mert mindenfelől masszív sziklatömbök vettek körül, s szabadulni onnan csak akkor lehetett, ha az ember saját erejéből kikecmereg, vagy ha elhordják a hegyet a fejünk fölül... Akkor még mindannyian meg voltunk illetődve egy ilyen látványtól. Mai szemmel nézve egy közepesen nehéz barlangjáratban voltunk. A reális veszélyt, amely mindig és minden föld alatti kutatáson jelen van, sose kell lebecsülni. Sokszor banálisan könnyű szakaszon történtek komoly balesetek. A magam 17 esztendejével, bár sziklamászóként már éreztem magam valakinek, tisztelettel és csodálattal néztem fel társaimra. Nagyon meg voltam hatódva, amikor abban a szűk járatban mindenki mindenkit a barátjának fogadott, és mindenki mindenkivel kezet fogott. Majd Zöld Lajos elszántan megmarkolt egy feszítővasat, s előreindult az egyre szűkülő járatban. Egyenként követtük őt, de kis idő múlva annyira elszűkült minden, hogy képtelenség volt továbbhaladni. Az előttünk tátongó résből viszont léghuzat érkezett, ami arra engedett következtetni, hogy a járatnak folytatása van! Lajos vezetésével nekiláttunk tágítani a rést, de sem akkor, sem a következő napokban nem sikerült tovább jutnunk. Azzal a reménnyel kapaszkodtunk végleg a felszínre, hogy majd egyszer, egy újabb expedíción ismét nekilátunk... Péter Ádám barátom még próbálkozott egyszer, másodmagával, a hatvanas évek derekán, de szervezetlen formában. A gyilkos-tói hegymászó táborból magam is felmenteni a zsomboly bejáratához, hogy segítsek beszerelni a kötéllétrát,, és biztosítókötéllel is segítsem őket. Két órai benntartózkodás után bukkantak felszínre, s tudatták velem, hogy még a szikla oldalán lévő lyukat sem találták meg, időközben biztosan eltömődött.

A Gyilkós-tó készülő útikalauzának kéziratából:

A. Likas-expedíció tulajdonképpen a Keleti-Kárpátok első zsombolyfeltárása volt. Nem sokkal később járhattak a Likasnál a brassói Hadsereg Sportegyesület hegymászói (edző Emilian Cristea), de a zsombolyt ők is csak szemmel mérték föl. Pontos mérésre a hatvanas évek derekán került sor, s 1977-ben a gyergyószentmiklósi hegyimentők is meggyőződhettek az adatok pontosságáról. A valóságban a zsomboly mindössze 52 m mély, és három jól elkülönülő szakaszra oszlik. A felső szakasz 35 méteres függőleges kürtő, amelynek átmérője felül 8 m, legszűkebb részén 3 m, az aljban pedig 9 m. A kürtő fenekén 3 m vastag jégdugó képződik, ezen akad fönt a sok bedobált kő és fadarab. Nyár folyamán a jégdugó nyugati szögletében szűk nyílás olvad ki, ezen át lehet a jégtömb alá ereszkedni. Innen kétméteres függőleges szakasz után meredeken lejtő járatba jutunk, amelyet 17 m m után törmelék zár el. A barlangász szaknyelv ezt „álfenéknek" nevezi, mert nem zárja ki a továbbjutás lehetőségét. Az aknabarlang májusban és júniusban a leglátványosabb, ilyenkor a hókupac magassága eléri a 3—4 métert, a falakat csillogó jégburok fedi, az áthajlásokban pedig hatalmas jégcsapok és -drapériák csüngenek. Május és november között 30—35 cm-t olvad a jég, havazás beálltával képződése újrakezdődik. A hőmérséklet különbség miatt a nyílásnál valóban érezhető „a kráterből kiáramló fojtó lég", nyáron hideg, télen pedig melegebb enyhe légáramlás formájában. Időnként párafelhő is lebeg a zsomboly fölött, „füstölög a vulkán". Végtelen oldaljáratok, sajnos, nincsenek az aknabarlang falában, Vass József expedícióján a rossz megvilágítás miatt 2—3 méteres beszögellések tűnhettek annak. A leereszkedéshez nélkülözhetetlen a korszerű fölszerelés (40 m hágcsó és biztosító kötél) és a barlangász szakértelem. Az ereszkedés még viszonylag egyszerű, a feljövetelt azonban megnehezíti az, hogy a kürtő falai mindvégig áthajlóak. Mindezek mellett ajánlatos valakit a felszínen hagyni, s előzőleg a Gyilkos-tónál a hegyimentő szolgálatot értesíteni, mert gyakran hetekig senki se vetődik a Likas környékére...

1988

Az Ifjúmunkás 1958-as Likas-expedíciója a kaptatón, útban az aknabarlanghoz (archív fotó)

A Likas-barlang bejárata télen

A Likas-barlang bejárata télen, más megközelítésben

A sodronybiztosítás a környező fatörzsekhez történt

Zöld Lajos a csörlő által működtetett székben, alászállás előtt (archív fotó)

Tanácskozás a zsomboly mélyén. Középen, tűzoltó sisakkal Zöld Lajos, az expedíció kigondolója (archív fotó)