101 Dr. Valdman István: Az inkák földjén, világ tetején

Nagyon vonzónak találtam a távoli kontinensre szóló meghívást, amely az inkák földje és kultúrája közvetlen közelről történő megismerésének a lehetőségével kecsegtetett. Ám a geológiai kutatás területén Chilében már meghonosodott nyugati (amerikai) munkastílus elsajátításának a lehetősége még ennél is jobban vonzott! Persze egy ilyen munkavállalásnak az anyagi vonzatai sem elhanyagolhatóak, hiszen az ügyvédek és orvosok mellett Chilében a geológusok a legjobban megfizetett szakemberek! Ami egyébként érthető is, ha figyelembe vesszük a bányászat fontosságát a chilei gazdaságban és exportban. Időközben a saját bőrömön tapasztaltam, hogy - a hazai helyzettel ellentétben, ahol valahova a bányászok mögé, a "futottak még" kategóriába sorolnak bennünket - Chilében a geológusoknak az erkölcsi megbecsülése is egészen kivételes. A frissen aláírt szerződéssel a tarsolyomban elindulhattam a nagy útra. Természetesen a cég költségén, hiszen a repülőjegy kb. egy évi romániai keresetemnek megfelelő összegbe került. A Budapest-Amszterdam-Sao Paolo-Buenos Aires-Santiago de Chile útvonalnál (amelyet a Holland Királyi Légitársaság (KLM) Boeing 737-es és 747-es gépein tettem meg) csak a sidney-i járat hosszabb és drágább. A repülés kb. 20 órán át tartott. Az óriás Boeing 900-950 km/óra sebességgel repült, az utazómagasság 10 500-10 900 m volt. Európát éjszaka hagytuk el, hajnalban pedig már a brazil partok menten repültünk. Mivel ellentétes irányba, délnyugat felé haladtunk, az Atlanti óceán felett hosszú percekig gyönyörködhettünk a szemkápráztató napfelkeltében. (Egy későbbi alkalommal, amikor vissza, azaz Kelet felé utaztam ugyanitt, a közel 1000 km/óra sebességgel haladó repülőgépen, az ablakon át ellenkezőleg, szinte robbanásszerűen zúdultak rám a felkelő nap sugarai.)

Buenos Aires után a gép pilótája angol, portugál és spanyol nyelven felhívja az utasok figyelmét arra, hogy páratlan látványban lehet részünk, hiszen, az Andok gerince felett fogunk átrepülni. A látvány valóban szédületes. Teljesen kopár, örökké hófödte, 4-5000 méter magas csúcsok felett repülünk, néhol egy-egy tengerszem tükröződik vissza. Miközben az Andok gerince fölött haladunk, jobbra, Észak felé az Aconcagua több mint 6 ezer méter magas csúcsa fehérlik. Alig 4 ezer méterrel repülünk el felette-mellette. Az utasok nagy része az ablakokra tapad. Santiago de Chile-ben a szép, modern Benittez repülőtér amolyan végállomásféle minden utasszállító gép számára, hiszen - ha az Antarktiszt nem számítjuk - innen (a világ végéről) már nincs hova továbbrepülni.

2.

Santiago de Chile

Keletről a Metropolitant (a fővárost és környékét) az Andok 2500-3500 méter magas vonulata zárja le. A Mapucho folyó Észak-Dél irányban szeli át a települést, amelynek közepén a San Cristobal hegy emelkedik. A hegy tetején óriási méretű Szűzanya szobor magaslik, óvja, védi a várost. A repülőtér környékén vadonatúj autópálya-rendszert építettek ki, a városközpont úthálózata azonban a régi maradt, nehezen is bírja a terhelést, az utcákon néha kaotikus állapotok uralkodnak. Santiago egy teknőszerű mélyedésben fekszik, ezért a "szellőzése" igen gyenge, gyakran kibírhatatlan szmog lengi be. Legfőbb közlekedési útvonala a Mapucho folyóval többnyire párhuzamosan haladó Avenida Providencia sugárút. Mint a Dél-Amerikában általában, ez is rendkívül széles, sűrűn szegélyezik üzletek, bankok (észak-amerikai stílusú 10-20 emeletes üvegcsodák), irodaházak és kormányzati épületek. Központi helyén található a híres La Moneda, az elnöki palota, az 1973-as események színhelye. A városban számos múzeum és kiállítás várja a turistákat, de azt hiszem, az európai ember számára a legérdekesebb a Prekolumbiánus Művészetek Múzeuma, amely a világon egyedülálló. Minden előzetes elképzelésemet messze meghaladja a közép- és dél-amerikai őslakosok (mapuchok, araucanok, inkák, aztékok, mayák stb.) művészetének fejlettsége, gazdagsága és a különböző tudományokban (pl. csillagászat) való jártasságuk. Chile legfontosabb szárazföldi közlekedési útvonala, a Tűzföldet Alaszkával összekötő Pánamerikai út a fővárost is átszeli. Santiagótól Északra, a perui határig, Aricaig (az örök tavasz városáig), 2000 kilométer a távolság. Kiépített vasúti hálózat igen, vasúti közlekedés viszont nincs odáig. A múlt században készült sínpálya annyira leromlott állapotba került, hogy az állam nem kívánja finanszírozni az újjáépítését. Ehelyett a jövőben a vasút bizonyos szakaszait koncesszióba bocsátják. Egyébkent Dél-Amerika első vasútvonalát éppen Chilében, az Atacama sivatagban adták át rendeltetésének, 1851-ben. A mintegy 70 kilométer hosszú sínpálya Caldera kikötőjét kötötte össze Copiapo városával, hogy az utóbbi közelében található (akkoriban talán a világ legnagyobb hasonló feltáró-helyének számított, időközben azonban kimerült) Chanarcillo bányából kitermelt ezüstércnek a kikötőig történő szállítását biztosítsa.

3.

Chilét Dél-Amerika legeurópaibb országának tartják

Nyilván nem ok nélkül. Rengeteg itt az európai bevándorló. Például az ország déli (legtermékenyebb) vidékén, de leginkább Valdivia város környékén tömör német kolóniák vannak. A németek jelenlétének és munkájának előnyeit minden chilei érezheti, hiszen ez a vidék látja el élelemmel az ország nagy részét. A németek által meghonosított rend és munkafegyelem a világnak ezen a táján fogalomnak számít. Az őslakosok nem irigyek a prosperáló németekre, hanem éppen ellenkezőleg, igyekeznek követni a példájukat. Nacionalista érzést semmilyen nemzet fia iránt nem tapasztaltam. A chilei ember rendkívül közlékeny és barátságos, de egyben szívós és kemény. Nem sokat vesződik a világ gondjaival, rugalmasan kezeli a mindennapok problémáit, és egy kicsit szimpatikusan naiv. Engem (valószínűleg a világosabb színű hajamnak és a kék szememnek köszönhetően) utcán, üzletben, bankban, mindenhol amerikainak néznek, és reflexszerűen angolul próbálnak beszélni velem. Az ember erről az országról valahogy kénytelen csupa olyasmit észrevenni és szóvá tenni ami szép, pozitív, tanulságos. Chilében a múlt nagyon együtt él a jelennel. A santiagói utcán például a modern épület-csodák mögött minden átmenet nélkül a századelőn, vagy éppen a múlt században épített épületekkel találkozhatunk. Ez a jelenség egész Dél-Amerikára jellemző. Itt a gazdagok nagyon gazdagok, a szegények pedig annyira szegények, hogy az nálunk talán elképzelhetetlen. Van viszont Chilében egy aránylag népes középréteg, amely az elmúlt 15-20 év gazdasági fellendülése idején alakult ki. Ez a réteg a chilei demokrácia és gazdasági stabilitás garanciája, ez viszi előre a chilei társadalmat. Ennek a jól szituált középrétegnek a jeles képviselői a Coemin cég tulajdonosai, az idősebb Gomez és a fiai, akik határozottan és sikeresen vezetik a több területen (így természetesen a bányászatban is) érdekelt társaságot. Egyébkent Chilében szinte minden magára valamit adó üzletembernek bányája van, vagy inkább bányái vannak. A Gomez családdal való találkozásomkor tudtam, hogy igyekezni fognak minél jobban megismerni (ez a szándék kölcsönös volt), ám mindenről beszéltünk, csak a szakmáról nem. Ez azonban csak addig tűnt különösnek a számomra, amíg meg nem tudtam: egyik geológus kollégámat főgeológusnak vették fel úgy egy kanadai érdekeltségű bányába, hogy az interjún egy szó sem esett a szakmáról, a munkáról. Tőlem máig sem kérték az egyetemi diplomámat. Tudták, hogy geológus vagyok, a többit a munkámmal kellett bizonyítanom. A bizonyítás itt kemény dolog. Odahaza a geológus amolyan megtűrt tagja a bányászok nagy családjának. Így számomra nagy újság volt, hogy Chilében a geológus szava úgy a feltárás, mint a kitermelés szakaszában döntő súllyal esik a latba. Itt már rég tudatosodott, hogy legjobban a geológus ismeri az érctelepet, tehát az ő véleményét kell figyelembe venni. Persze ebben az összefüggésben nem szabad szem elől téveszteni: az állami támogatás itt ismeretlen fogalom... A cégnek veszteséget okozó szakbarbár mérnököt vagy geológust hamar lapátra teszik. Jó néhány évvel ezelőtt erre a sorsra jutott az a bányamérnök, aki a 80-as években a bányaipar egyik legfejesebbje volt Romániában, és az a hazai geológus is, aki az "aranykorszakban" az egyik bányaipari központ főgeológusaként ténykedett. Ennek ellenére a statisztika azt mutatja, hogy a külföldön dolgozó romániai geológusok jó szakemberek. (Keresettségüket részben persze annak is köszönhetik, hogy a nyugatiakhoz képest aránylag olcsó munkaerőt jelentenek.) Ennek tudható be, hogy a nagybányai geológusok közül többen Kongóban, Szenegálban, Máliban, Líbiában, Kanadában, és nem utolsó sorban Chilében dolgoznak.

4.

Út és utazás

Chilei munkahelyem Santiagótól 800 km-re Északra, Copiapo környékén, az Atacama sivatagban van, 60 kilométerre a Csendes óceán partjától. Santiagóból az Északabbra fekvő helységekbe távolsági busszal, vagy repülőgéppel lehet eljutni. A borsos árak miatt, a repülőgéppel való utazást csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak. Én a minden kényelemmel ellátott éjszakai buszok egyikére szálltam fel, amely a 800 kilométeres utat közel 12 óra alatt tette meg. Bár Chilében a dollárban kalkulált átlagkereset kb. hatszorosa a hazainak, a menetjegy nem drágább, mint a hálófülke a Szatmár-Bukarest gyorsvonatra.

Amerre haladtunk, a pánamerikai út hol az óceán partszegélyét követi, hol az ún. Parti Kordillerák sziklái között kanyarog, előbb félsivatagos terepen, majd a kopár sivatagban. A pánamerikai út mentén hazai mércével mérve szédületes tempóban folynak a modernizálási munkálatok. Két év alatt közel 300 km hosszúságú autópálya épült ki, illetve került legalább félkész állapotba, amiből mintegy 150 km átadásra kész. Az autópálya születésével párhuzamosan sorra épülnek a hidak, viaduktok is. A terepviszonyok nehezek (helyenként egész hegyeket vágnak át), viszont több tényező kedvez a munkálatoknak. Például: egész évben lehet dolgozni, mert nincsenek esőzések, havazások, fagy, lavinaveszély stb. Ezzel együtt az építés ritmusa a helyieket is meglepte. (Én pedig kételkedem abban, hogy jelenleg odahaza két év alatt befejeznék egy, mondjuk Nagyvárad és Kolozsvár közé tervezett, autópálya építését.)

A gigászi méretű építkezések a legcsekélyebb mértékben sem akadályozzák a forgalmat, és nem okoznak késéseket. A busz személyzete a volánnál egymást négyóránként váltó két sofőrből és egy utaskísérőből áll. Mindhárman sötét öltönyt, fehér inget és nyakkendőt viselnek. A busz tiszta és kellemes, friss illat lengi be. Este indulunk, ezért rövid idő elteltével vacsorát szolgálnak fel. Vacsora után tévénézés, majd a kényelmes, ággyá alakítható székeken alvás következhet. Reggel felszolgálják a reggelit, mellé forró feketét vagy teát és már meg is érkeztünk az azonos nevű folyó völgyében teljesen kopár hegyek koszorújában fekvő Copiapoba. A város környékén szinte egymást érik a magáncégek tulajdonában lévő arany- és rézbányák. A legnagyobbak kitermelését amerikai, ausztrál, kanadai, japán stb. cégek végzik. Ebben semmi rendkívüli nincs, hiszen Chile gazdasága megfelelően nyitott és liberalizált. A külföldi tőkét és befektetőket szívesen látják. Ömlenek is a különböző befektetőktől származó dollármilliók, sőt milliárdok, főleg a bányaiparba. A Coemin cég bányája a közepes nagyságúak közzé tartozik, a tulajdonosok chilei állampolgárok. Nem akarok összehasonlításba bocsátkozni, ezért mindössze annyit említek meg, hogy ennek az egyetlen bányának a havi termelése kb. annyi, mint 3-4 Nagybánya környéki bányáé együttvéve, ugyanakkor az alkalmazottak száma a takarító nénivel együtt is összesen 110. Nem csoda, hogy a mostani nyomott nyersanyagárak mellet is elég szép haszonnal működik. A romániai valóságra gondolva hol a különbség? Mindenhol! Például itt Chilében a nap minden órájában követjük és pontosan tudjuk is, hogy honnan, milyen mennyiségű, illetve minőségű ércet termelünk ki. A kitermeléssel párhuzamosan folyik az újabb készletek feltárása (odahaza sajnos már évek óta stagnál ez a fontos tevékenység), az ércvagyon pedig nem apad, hanem folyamatosan nő. A készletszámításokat a legmodernebb geostatisztikai módszerekkel végezzük. Mindenütt tisztaság és rend uralkodik. A bánya felé vezető út mentén emeletes hirdetőtáblán ez áll: <Hacemos en mineria un trabajo de joyeria> (Tegyük a bányászatot óramű precizitású munkává.) A legtöbb helyen ezt a célkitűzést már gyakorlatba is ültették. Csak így lehet piacképesnek maradni, legyőzni a konkurenciát.

Sajátságos módon a bányaiparban az inflációs időszakban sem szünetelnek a hatalmas volumenű gazdasági beruházások. Például a Minera Chilena nevű bányászati szaklapban azt olvastam, hogy az Andokban, Chile északi részén Doria Ines de Collahuassi néven közel 12 milliárd dolláros befektetéssel újabb (angol-amerikai-kanadai-japán érdekeltségű) rézbányát nyitottak, amely évi 330 000 tonna rézkoncentrátumot kitermel ki, 0.47 USD/libra költséggel. Az ottaniak fütyülnek a mások számára kibírhatatlanul alacsony árakra.

5.

Az Atacama sivatagban

A Csendes óceán parti részén lévő ún. Parti Kordillerák és az Andokhoz tartozó Magas Kordillerák között található az Atacama sivatag nem a szó általunk megszokott értelmében sivatag. Hegyes-sziklás, kegyetlen éghajlatú vidék ez, ahol eső 4-5 évente egyszer ha esik. Növényzete ennek megfelelő: a vidék szinte teljesen kopár, csak szárazságtűrő cserjék és néhány kaktuszfajta él meg itt. A sivatagot helyenként az Andokból Kelet-Nyugat irányban egészen az óceánig lefutó folyóvölgyek szelik át, amelyeken valamikor bőséges víztömeg zúdult alá. Ma csak a legnagyobb ilyen völgyekben található víz, az is inkább télen és tavasszal, amikor az Andokból megfelelő a vízutánpótlás. Ilyen körülmények között a víz itt valóságos kincsnek számít, és tapasztalataim szerint ennek megfelelően nagy becsben is tartják. Copiapoban, a sivatag közepén fekvő városban mégis ismeretlen fogalom a vízhiány. Az ivóvizet több tíz, esetenként több száz kilométer távolságból vezetékeken juttatják el a településekre. Ugyanígy biztosítják az ipari használatra, illetve az öntözéshez szükséges vizet is. Különleges élményt nyújtó látvány a sivatagban a frissen zöldellő ültetvények sokassága. A chilei ember rendkívül munkabíró, munkaszerető, optimista alaptermészetű. Egyre újabb és újabb területeket hódít el a sivatagtól, a rendkívül termékeny vulkáni talajon teraszokat, művelhető parcellákat alakít ki. Olyannyira, hogy a Copiapo hajdanában kopár, terméketlen völgye manapság az ország egyik jelentős szőlőtermő vidékének számít, és, innen, a sivatagból még karácsony táján is több hajórakománynyi csemegeszőlőt exportálnak az Egyesült Államokba, Japánba stb. A chilei bor pedig világhírű. A vidéken immár minden adott, ami a kitűnő zamatú bor előállításához szükséges: állandó meleg napsütés, termékeny vulkáni talaj és - mesterséges öntözés révén - elegendő "csapadék" is. (Mivel a víz, mint említettem, errefele drága kincsnek számít, a takarékos csepegtetéses öntözés módszerével biztosítják a tőkék nedvességszükségletét.)

A természet csodálatos alkotása ahogyan a sivatag itt közvetlenül az óceán partján kezdődik. A tengerpart igen tagolt, ugyanolyan vad és természetes, amilyennek a spanyol hódítók megpillanthatták, amikor a XV. században vitorlásaikkal kikötöttek ezen a partszakaszon. Számomra rendkívüli élmény volt látni milyen eredeti megoldás segítségével jutnak itt édesvízhez az óceán partján, a sivatagban. Az óceán felől áramló párás légtömegek, a magas partnak ütközve felemelkednek. E jelenség kiaknázása érdekében a parton sűrű hálót feszítettek ki, amelyet elérve a pára kicsapódik. Az így befogott víz a háló tövében kialakított elvezető csatornába szivárog, abból pedig gyűjtőmedencébe jut. A saját szememmel győződhettem meg arról, hogy ebből a sajátos "csapból" állandó jelleggel folyik a víz...

A Copiapo völgyét elhagyva hírtelen találjuk magunkat a sivatagban. A vidéket 1500-1800 m magas hegyek uralják, majd kelet felé haladva a Parti Kordillerák és a Prekordillerák között elhelyezkedő inkább fennsíkra emlékeztető ún. Központi Medence következik, ahol csak (egymástól nagy távolságokra eső) kisebb emberi települések találhatók. Mivel a vidék nem kínál lehetőséget a földművelésre, és működő bányák sincsenek a közelben, ezeken a településeken óriási a szegénység, lakóik a pusztulás határán tengődnek. Ilyen település például a szép nevű Inca de Oro, amely valamikor gazdag volt, és (ezüstbányáiról) híres, de manapság szánalmasan kihalt. Az óceán partján lévő települések lakói azonban mégis megbirkóznak a mostoha körülményekkel, hiszen a halászatból, különféle kagylók (pl. osztriga) tenyésztéséből - ha nem is fényűzően - meg lehet élni.

6.

Gazdagság a mélyben

Chilében a turisták fogadása csak a megfelelően kiépített infrastruktúrával rendelkező nagyobb települések kiváltsága. Több magánüdülő is megjelent a "piacon", amelyek egyenesen amerikai szintű szolgáltatásokat nyújtanak. Az ezekben megforduló turistának aligha sikerül olyan kéréssel előrukkolni, amit ne teljesítenének azonnal. Alkalmam volt megtekinteni egy ilyen magánüdülőt. A La Serena közelében fellelhető Las Tacas nevű egy gyönyörű öbölben fekszik, pálmák szegélyezte sétányok vezetnek az üdülőházakhoz és a csónak-, vagy jacht-kikötőhöz. Az árak persze igen borsosak. Nyáron hemzsegnek itt a chilei, argentin, de még az európai turisták is.

Az Atacama sivatag szépsége a felszínen, gazdagsága viszont a mélyben található. A felszín kopár ugyan, helyenként mégis lenyűgöző tájakat csodálhatunk meg rajta. A talaj különböző típusú kőzetei, geológiai szerkezetei kristálytisztán - némelykor egyenesen tankönyvbe illően világosan - elkülöníthetők. Szabad szemmel is megfigyelhetők az üledékes kőzetek rétegződései, a vulkáni, vagy intruziós kőzetekkel való érintkezési, a kontaktzónák, a vetők, a szinklinális, vagy antiklinális szerkezetek stb.

Ebből a szempontból itt a felszíni geológiai térkép-készítés kellemes elfoglaltságnak számít. Csakhogy az éremnek ebben az esetben is van másik oldala, amelyen viszont a következőket találjuk: nehéz terep, állandóan tűző nap, erős szelek és az egészségre káros, igen intenzív ibolyántúli sugárzás. Igaz, mindezek ellen lehet védekezni.

Az Atacama sivatag altalaja Chile és egyben a világ legnagyobb rézérc készleteit rejti. Észak-dél irányban gyöngyfüzérszerűen sorakoznak itt az olyan óriási felszíni kitermelésű bányák, mint Collahuasi, Zaldivar, Escondida, Chuquicamata, Salvador, Candelaris stb. De olyan hatalmas aranybányákkal is találkozhatunk, mint Maricunga, Coipa, Refugio. A Parti Kordillerákban vasércet bányásznak.

Mivel Chile jellegzetesen hosszúkás, a Csendes Óceán és (az Andok gerince között elterülő) keskeny ország, itt az óceán partjáról igen rövid idő alatt eljuthatunk a 4000-4500 m magas ún. altiplanoig (magasfennsikig), és azontúl az Andok gerincéig, amely a legtöbb helyen az 5000 m. feletti magasságot is eléri. A hegyeket sokfele belföldi vagy (Argentína, illetve Bolívia felé vezető) nemzetközi utak szelik át. Sajnos a geológusok csak a legritkább esetekben dolgoznak a műutak mentén, rendszerint a lakatlan, úttalan vidékek számítanak a legfőbb kutatási területüknek. Emlékezetes marad számomra annak a Mantoyapu nevű területnek a kutatása, amely Copiapotól keletre, a Prekordillerák és az altiplano határán, 3900-4200 méteres magasságban található. Négykerék-meghajtású Toyota terepjárónk csak 3500 méteres magasságig bizonyult alkalmasnak a hegy megmászására, onnan tovább egy kb. 8 km hosszú ösvényen (illetve helyenként ösvény hiányában) jutottunk fel arra a 3900 méteres magasságban található helyre, amely a kutatásra kijelölt terület legalacsonyabban fekvő pontja volt. Miután erőltetett gyaloglás végén ide elértünk, sajnos nem az volt a teendőnk, hogy megcsodáljuk a (nyár lévén) még megmaradt hófoltokat és egy jót szippantsunk a hegyi (de itt már igen ritka) levegőből. Ehelyett munkához láttunk. 4000 méteres magasságig még viszonylag könnyen eljutottunk, de innentől már igen súlyosnak éreztük a hátizsákot, minden lépés megerőltetőnek tűnt, a kövek kopácsolása, a minták begyűjtése pedig hosszú perceket vett igénybe. 4200 m magasságban már csak 20-30 méteres szakaszokat voltunk képesek megtenni pihenés nélkül, a geológus kalapáccsal is csak nehezen tudtunk bánni. A nagyon ritka levegő miatt minden lélegzetvétel külön erőfeszítésbe került. És innen, hátunkon a mintákkal teli zsákkal, még vissza is kellett jutni a terepjáróhoz...

Régebben a geológusok az ilyen túrákat bérelt lovak vagy szamarak hátán tették meg, mára azonban ez már kiment a divatból. Akármilyen technikai csoda is különben, a Toyota terepjárónak hátránya, hogy a meredek, úttalan hegyoldalak megmászására alkalmatlan. Az amerikai és a kanadai feltáró geológusok ezért minden nap bérelt helikopterrel repülnek a kutatásra kiszemelt területre...

7.

Utazások Dél-Amerikában

Hosszabb utazást tettem Chile északi szegletében, valamint Brazíliában és Peruban. A chileiekkel a természet egyszerre adakozó és mostoha. Az ország északi felében olyan kopár sivatag az úr, amely mostohaságát csak azzal tudja némiképpen ellensúlyozni, hogy bővelkedik kincsekben. A déli országrész ezzel szemben termőföldekben, erdőkben, bővizű folyókban gazdag. Nyugaton az óceán tagolt partja, Keleten az Andok vonulata teszi változatossá a vidéket. Chilében rendkívül kedveltek és látogatottak a nemzeti parkok. Ezeken a területeken a turista a lényegében érintetlen természettel találkozhat.

Pan de Azúcar néven nemzeti park található Chile északi harmadában, az óceán és a sivatag találkozásánál, Copiapo-tól mintegy 200 kilométerre Északra, a festői szépségű Chanaral városka közelében. Nyersfordításban cukros kalácsot jelent, ami rendkívül találó elnevezés, hiszen az óceán partján gépkocsin közlekedő turista több olyan kisebb-nagyobb szigetet láthat maga előtt, amelyek mindegyike mintha finom porcukorral lenne meghintve. A szóban forgó "porcukor" nem más, mint a szigeteken élő madaraknak a sziklákat elborító, foszforban gazdag, fehérre száradt ürüléke, a guanó, amely holdvilágos éjjeleken élénken foszforeszkál.

Chanaral városa felől a parkot az óceán partja mentén lehet megközelíteni. Rövid kocsikázás után az óceánról felszálló párából szinte szabályosan kerek "porcukorral" meghintett "cipók" tűnnek elő. Ezek a "cipók" az általunk keresett, fehéren virító, sziklás szigetek. Több kilométer hosszúságban sorakoznak, a parttól mindössze néhány száz méter távolságra. A rendkívül tagolt, öblöket rejtő part és a közelben sorakozó szigetek különleges látványt nyújtanak. A nemzeti park bejáratánál elhelyezett óriási hirdetőtáblák bőségesen ellátják információkkal a látogatót, de ha ez nem elég, az ügyeletes parkőr további tudnivalókkal szolgál. A part mentén a hegyoldalban több motel várja a szállást keresőket, a parton pedig egy eredeti halászfalucska keskeny utcáin bámészkodhat az idegen. A nemzeti park a szárazföldi és a szigeteket magába foglaló óceáni részekkel együtt több ezer hektár területen terül el. Sajátos növény és állatvilága van. A különféle kaktuszoktól a gyönyörű kék és tűzpiros hajtásokat bontó virágokig a sivatag jellegzetes növényei találhatók meg itt. A kaktuszcserjék között elterjedt a "zorro", a sivatagi róka. Ha az ember elég türelmes és némi élelmet is kihelyez, a közelben található példány néhány perc elteltével már nagy valószínűséggel a kezéből eszik.

A halászfalucska tenyérnyi kikötőjében (nagyon drágán, egy órára mintegy 40 USA dollárnak megfelelő összegért) csónakot lehet bérelni, és következhet az álomutazás. A csónakkal bejárjuk a mini-szigeteket. A parthoz legközelebb esőkön a meredek sziklák üregeiben kormoránok fészkelnek. Egy másik, nagyobb szigetről Humbold-pingvinek csapata figyel bennünket. Ezek a pingvinek, íme, a déli szélesség 27. foka körül tanyáznak, sőt egyesek a perui partokig is eljutnak, ami a chilei partok mentén érezhető hűvös Humbold-áramlással magyarázható. Ugyanezen a szélességi körön fókák is megfigyelhetők.

A Pan de Azúcar kis szigetein a pingvinek békésen megférnek a tengeri farkasokkal, ezekkel a szárazföldön elég lomhán mozgó, a vízben azonban rendkívül fürge nagytestű tengeri "szörnyekkel". Ahol ezek az állatok megjelennek, a halászoknak kevés esélyük marad a bőséges fogásra, mert elriasztják a halakat.

A parthoz közelebb eső sziklákon pelikánok hada várja nyugodtan a naplementét, amikor elkezdik a halászatot. A legtöbb nagytestű madár inkább a tengerről visszatérő halászcsónakok közelében csapkodja a vizet és az emberektől vár alamizsnát.

A látogatók többsége számára a szigeteken a partraszállást nem engedélyezik azért, hogy ezeknek a ritka és védett állatoknak az élőhelyei érintetlenül maradjanak.

A pontosan egy órás csónakázás után a kis halászfaluban nagyon jól esik a "sopa marinero", ami lényegében halászlé, olyan sajátos változatban, hogy hal van benne a legkevesebb. Bőségesen fellelhetők viszont benne mindenféle óceáni csodabogarak: kagylók, rákok, polip-karok stb. Citromlével savanyítva rendkívül ízletes eledel. Akárcsak több más helyen errefelé, az ember ebben a halászfaluban is úgy érzi, mintha 200-300 évet visszautazott volna az időben. A falucskának ugyanis olyan a hangulata, amilyen akkoriban is lehetett, amikor ez a védett öböl még spanyol vitorlások, vagy kalózhajók számára szolgált kikötő gyanánt. Azt követően, hogy a napkorong alábukik az óceán horizontján, szinte pillanatokon belül sötét lesz, a déli part magasságában pedig teljes pompájában feltűnik a Dél Keresztje.

8.

Chile északi része

Chile északi részébe legkönnyebben a pánamerikai országúton, vagy repülőgéppel lehet eljutni. Mivel a pánamerikai úton a távolság óriási (Chile mintegy 5 ezer km hosszúságban terül el a Csendes óceán partja mentén, és a nagyobb városok rendszerint több száz kilométerre esnek egymástól), az autókázás elég hosszú időt vesz igénybe. Ezért nagyon sokan a légi járatokat választják. A nagy forgalomra való tekintettel a légitársaságok aránylag olcsón kínálják szolgáltatásaikat. (Az állami mellett több magán légitársaság is működik.) Copiapobol Arica-ba, Chile legészakibb városába repülőgéppel Antofagasta valamint Iquique érintésével lehet eljutni. Aricaból aztán mar csak egy ugrás Bolívia és Peru, a tiwanakuk és az inkák birodalma. A chilei légitársaságok szinte kizárólag amerikai gyártmányú repülőgépeket üzemeltetnek, ezek közül is a legnépszerűbbek a Boeing 707-esek. Gépünk mindvégig partközelben halad, így alkalmunk nyílik alaposan megfigyelni a part mentén húzódó ún. Parti Kordillerákat, a mögöttük Kelet felé húzódó Központi Medencét és a távolban felsejlő Magas Kordillerákat. Fűszálat, bozótot, de még magányos fát sem látni. Az Atacama sivatag felülről is félelmetes. Nyugat felé az óceán végtelen víztükre csillog a lenyugvó nap bíborvörös fényében. 35 percnyi repülés után a gép leszáll Antofagasta-ban. A repülőtér a várostól nagy távolságra, a Mejillones félszigeten van. A főbejárat felett több méteres óriás-hirdetőtábla tudatja, hogy megérkeztünk a chilei bányavidék fővárosába. (A város környékén, az Andok 3000-4000 méteres magaslatain találhatók Chile legnagyobb arany- és rézbányái.) A legtöbb Chilében tevékenykedő külföldi cégnek Antofagasta-ban is vannak kirendeltségei. A város hatalmas kikötője a roppant méretű óceánjárók, tartályhajók és ércszállító hajók útvonalainak metszéspontjában található, sőt azok kiinduló- és végpontja. A legnagyobb bányáknak saját kikötőjük van és az Andokban kitermelt, helyben dúsított rézércet több tíz km hosszú vezetékeken egyenesen az ilyen kikötőkbe irányítják. Ott behajózzák és néhány nap múlva már kezdetét veheti a feldolgozás - valamelyik amerikai vagy japán üzemben. Antofagasta, Chile második legnagyobb városa. A környéken 200 km-es körzetben nincs földművelésre alkalmas völgy, ennek ellenére az üzletek úgy roskadoznak az árutól, mint Nyugat-Európa bármelyik nagyvárosában. Antofagasta központi tere, a Plaza de Armas a parttól mindössze néhány száz méterre található. A teret díszítő óriás pálmák lombjai között sirályok és más halászmadarak tanyáznak. A tér közepén a londoni Big Ben kicsinyített mása áll és ugyanúgy üti a pontos időt, mint az eredeti. Az antofagastai angol kolónia építette 1911-ben, a város alapításának 100 éves évfordulóján. A mini Big Ben-nel szemben a római katolikus katedrális gyönyörű, spanyol stílusú épülete fehérlik. A város rendkívül kedves, hangulatos, és az éghajlata is igen kedvező. Az eső itt ismeretlen fogalom. Mivel erősen szeizmikus övezetben található, Antofagasta lakói számára a legnagyobb veszélyt a földrengések jelentik. De talán még veszélyesebb a földrengést követő árhullám, a tsunami. Ezért minden helybeli abban reménykedik, hogy ilyesmi nem fog bekövetkezni. Antofagasta és Arica között mintegy 600 kilométeren nincs más, csak a sivatag. Némi változatosságot csupán 2-3 transzverzális völgy jelent, amelyekben kevés növényzet lelhető fel, sőt itt-ott zsebkendőnyi területeken még földműveléssel is foglalkoznak. A két település között található továbbá a szintén több százezer lakosú Iquique, amelyet a chilei történelemkönyvek hős városként emlegetnek. Itt zajlott ugyanis 1879-ben a híres iquique-i csata, a csendes óceáni háború legemlékezetesebb eseménye. A chilei és perui armada csapott össze. A győztes csata nyomán Arturo Pratt fregattkapitány nemzeti hőssé vált, és Chile végleg bekebelezhette az Antofagasta és Arica közötti nyersanyagokban rendkívül gazdag területeket. A háború, mint szinte mindig, gazdasági okok miatt tört ki. A tét is nagy volt: ki fogja kézben tartani az abban az időben rendkívül értékes nyersanyaglelőhelynek számító chilei salétrom bányászatát és piacát. Iquique ma a chilei haditengerészet egyik fellegvára, szabad kikötő, annak minden előnyével. A város szabadpiacán rendkívül olcsón és persze vámmentesen lehet hozzájutni mindenféle külföldi áruhoz.

9.

Arica

Természetesen Chile északi nagyvárosa, Arica is van mivel büszkélkedjen. Elsősorban azzal - és ezt a város bejáratainál óriási pannók hirdetik -, hogy az örök tavasz városa. Itt ugyanis minimális hőmérséklet-ingadozásokat mérnek és állandóan kellemes, tavaszias meleg van. A sivatagból a város irányában lefutó két nagyobb völgyben évente 2-3 alkalommal is vetnek, illetve betakarítanak. A kukoricát például háromszor szedik. Arica szimbóluma az "El Morro", vagyis ’a bástya’, amely a város déli szélén, az óceán partján egy óriási sziklakiszögelés, és távolabbról tényleg bevehetetlen bástyának tűnik. A Csendes óceáni csatában ez a szikla képezte az egyik legfőbb hadászati stratégiai pontot, olyannyira, hogy miután a chileiek kezébe került, győzelmük szimbólumává vált. Az óceán partja mentén épült várost az 1885-ös erős földrengés és az azt követő árhullám, a tsunami szinte teljes egészében romba döntötte. Ma is megtekinthető itt az a hajóroncs, amelyet az árhullám annak idején a parttól több mint egy kilométer távolságra vetett ki a szárazföldre. Az ár visszahúzódása után a hajó a szárazon maradt és ma turisztikai látványosság.

A városba és az óceánba lefutó Azapa völgy egy kb. 60 km hosszú oázis-szalag a kietlen sivatagban. Az itt virágzó ültetvények nagy része olasz bevándorlók kezében van, ők ennek a vidéknek a "bolgár kertészei". Az év minden szakában egzotikus (maracuya, guayaba, mangó, ananász), és számunkra ismertebb gyümölcsöket (narancs, citrom, mandarin stb.) egyaránt lehet itt kóstolgatni. Az Azapa völgye arról is nevezetes, hogy itt került elő az a mintegy 10 ezer éves emberi koponya, amely a tudósok, illetve a kutatások mai állása szerint azt bizonyítja, hogy ezen a vidéken éltek Dél-Amerika talán "legősibb" őslakói. Ez a koponya és más, a későbbi évezredekből-évszázadokból származó antropológiai leletek (pl. épségben megmaradt múmiák) egy jól berendezett múzeumban tekinthetők meg.

Az Azapa völgyében gépkocsival haladó a (napsütötte) északi hegyoldalakon érdekes rajzolatokat, ún. geoglif-eket figyelhet meg. A geoglifek a hegyoldalakban kődarabokból kirakott állat- (elsősorban láma, hal, sas), illetve emberábrázolások, amelyek mindegyikének jól meghatározott szimbolikus jelentése van. A geoglifek az inkák által használt útvonalakat "díszítették" és egyben iránymutató jelzéseket tartalmaztak a hajdanában az Andokból az óceán felé leereszkedő karavánok számára. Érdekes "apróság", hogy a kialakításukhoz felhasznált kődarabok az Andok 3000-4000 méteres magaslatairól származnak és alapanyaguk szerint olyan, az erózióval szemben ellenálló magmás kőzetek, amelyeket a sivatag szélsőséges időjárási körülményei sem tudtak szétmállasztani.

Az Aricaban tartózkodó turista rosszul tenné, ha kihagyná a Chungara-tó megtekintését. Ez a tó ugyanis az Andok magasfennsíkján, az altiplanon 4520 méteres magasságban található, és így a világ legmagasabban fekvő tava. Autóbusszal indultunk megtekinteni, s e kirándulás során egyetlen nap alatt előbb a tengerszintről feljutottunk 4500 m magasságba, majd onnan vissza a tengerszintre. Nem mindennapi élmény de egyben megerőltetés is az ilyesmi az ember számára. Az egyes emberek szervezete különbözőképpen reagál erre a különleges próbára, de a közben leggyakrabban tapasztalható tünetek az erős fejfájás és az aluszékonyság.

Az Arica-t Bolívia fővárosával, La Paz-al összekötő országút a Valle de la Lluta völgyében kapaszkodik fel az Andokba. Kezdetben (mintegy 40-50 km-en át) utunk jól megművelt parcellák és gyümölcsösök között vezet. Amint azonban elérjük az ún. középfennsíkot, a völgy elszűkül, a növényzet idő multával egyre ritkább, majd el is tűnik, és immár sivatagban haladunk tovább. Körülbelül 3000 m magasságban egyedülálló látványban van részünk: a hegyoldalakon és a völgyekben itt-ott rendkívül ritka növényeket, Candelaria kaktuszokat figyelhetünk meg. Ezek óriáskaktuszok, magasságuk a 3,5 m-t, törzsük átmérője pedig akár az egy métert is elérheti. Alakjuk leginkább többkarú gyertyatartóra emlékeztet.

10.

Élet a magasban

Útszéli fogadóhoz érünk, amely egyedüli lakott hely a környező sivatagban. A fogadónak a hófödte csúcsok felé néző, rendkívül könnyű és esztétikus terasza a Candelaria kaktusz szárából készült. A fogadó tulajdonosa egy kék szemű, olasz származású, örökké mosolygó férfi, aki kreolbőrű chilei feleségével és gyermekeivel él ebben a pusztaságban, távol minden lakott helytől, ám közvetve, az itt megpihenő utazók révén mégis állandó kapcsolatban állva a világgal. A fogadót és környékét nagyon ízlésesen alakították ki. A tulajdonos maga süti a kemencében a finom lepényt, amelyhez a <coca> leveléből főzött teát szolgál fel. Ez egyébként errefelé javallott is, hiszen serkenti a vérkeringést és vérnyomás szabályozó hatása van, amivel átsegíti az embert a nagy magasság, illetve a ritka levegő okozta rosszulléten. Az életet jelentő víz több kilométer hosszú, magántulajdonban lévő vezetéken jut el a fogadóig a magas hegyekből. Onnan ahol a hóolvadás eredményeként meggyül a víz, de nem párolog el mint a forró sivatagban. Tovább folytatva utunkat, Putre városához érünk, amely a 6132 m magas Parinacota vulkán tövében húzódik. A 3500 m magasan fekvő városka körül éppen olyan sziklába vájt teraszok sorakoznak most is, amelyekhez hasonlókat 500-600 évvel ezelőtt az inkák is használtak. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen már az inkák földjén vagyunk. Az itteniek jellegzetes, más tájakon élő embertársaikkal össze nem téveszthető arcvonásúak. Öltözékük is hagyományos, már első látásra jelezve, hogy az idő múlásával keveset változott errefelé a világ. Az út mentén lámák, vikunyák legelésznek békésen, és szürcsölgetik a hóolvadás nyomán csordogáló vizet. Putre városka építészete már a spanyol hódítás jeleit viseli, az épületek hófehérre vannak meszelve, a kis római katolikus templom és a harangláb éppen olyan, amilyet a mexikói filmekben lehet látni. A várost elhagyva rövidesen a 3800-4000 m magasságban elterülő ún. altiplano következik. Ez egy óriási kiterjedésű, lényegében sík terület, amelynek szélein koszorúszerűen szöknek az ég felé a 6000 métert is meghaladó, kúp alakú, örökké hófödte vulkánok, amelyek közül néhány füstölög. A látvány szédületes, ám itt nem csak ezért kerülgeti szédülés az embert, hanem a nagyon ritka levegő miatt is. Az altiplano ezen részének gyöngyszeme az égbe nyúló Parinacota és Pachayata vulkánok tövében elterülő Parinacota városa. 4392 méter magasságban fekszik. Igaz (bár hivatalosan annak számít) a város minősítés ebben az esetben kissé túlzás, hiszen mindössze néhány százan lakják. A kis település mértani középpontjában XVII. századbeli, koloniális stílusban épült templom. A kívül-belül hófehérre meszelt épület a környező keskeny sikátorokkal és kis házakkal varázslatos látványt nyújt, nem véletlenül nemzeti műemlék. A templom melletti piactéren hosszú bazársor húzódik, ahol az altiplano művészetének és színeinek egész kavalkádja fogad. Itt olcsón lehet láma, alpaka, inka motívumokkal díszített kötött szvettereket, sálakat sapkákat, kesztyűket stb. vásárolni. A városka szélén, a bekötőút mentén labdarúgó-stadion. A játéktér döngölt föld, itt-ott fűcsomókkal. Mellette néhány száz nézőt befogadó lelátó. Számomra rejtély maradt, hogy 4400 méteres magasságban ki képes ezen a pályán 90 percet futni. Én, amikor kíváncsiságból próbát tettem a stadion futópályáján, már 100 méter könnyű futás után is alig kaptam levegőt! Nem hiszem hogy tévedek amikor azt állítom, hogy a világ legmagasabban található stadionjában volt alkalmam néhány percet edzeni. Parinacota városától már csak egy ugrás a 4517 m magasságban fekvő Chungara tó, amely szintén "világrekorder", hiszen a világ legmagasabban fekvő tava. A mintegy 22 km területű tó vizében tökéletesen látni a Parinacota vulkán fehér kúpját. A tó vizén vadrécék sőt flamingók úszkálnak. Ebben a magasságban már tényleg minden lépést nagyon meg kell gondolni. Amikor rövid nézelődés és fényképezés után levegőért kapkodva visszatértem a parkolóban várakozó autóbuszhoz, nem lepődtem meg a látványon: a gyerekek és az idősebb utasok (utóbbiak mar ki sem szálltak megcsodálni a tavat) úgy aludtak mint a tej. A visszaúton is majd csak Aricaban ébredtek fel.

11.

Tiwanaku

A La Paz-ba látogató turista nem hagyhatja ki a fővárostól mindössze 70 km-re, illetve a Titicaca-tótól 20 km-re fekvő Tiwanaku városka és régészeti komplexum meglátogatását.

A már eléggé megviselt állapotban levő nemzetközi műút azon a magasfennsíkon halad keresztül, amelyet északon a bolíviai ún. Real Kordillerák 5-6000 m magas vonulata zár le. Az időjárás szeptemberben (itt ez a hónap a tavasz elejét jelenti) eléggé zord. Hűvös, erős szél fúj és kellemetlenül hideg eső szitál. Ehhez hozzáadódik még az oxigénben szegény magaslati levegő, amely minden lépést fáradságossá tesz.

Dél-Amerika prekolumbiánus történetében, de különösen Bolívia történelmében az ősi tiwanaku kultúra rendkívül fontos helyet foglal el. Bolíviában a rendszeres régészeti kutatások csak az 1960-as években kezdődtek, tehát az ilyen jellegű leletek is aránylag frissek.

A tiwanaku kultúra térben és időben megelőzte a méltán híres inka kultúrát, amelyről szintén szó lesz a következőkben. Perui és amerikai régészek szerint az évszázadok során Dél-Amerikának ezen a részen kialakult civilizációk, így a tiwanaku is, a chavin kultúrában gyökereznek. Tehát az egyik legősibb andesi kultúra, a tiwanaku (a spanyol nyelvű könyvekben tiahuanaco) megjelenése bővelkedik mitológiai elemekben. Erről részletesebben F.P. Salazar és E.E. Salazar, El valle Sagrado de los Incas, mitos y simbolos című, 1996-ban megjelent könyvében olvashat az érdeklődő. (Lebilincselő olvasmány. Nem tudom, nálunk megjelent-e fordításban, ha nem, ennek a könyvnek a lefordítását szívesen elvállalnám.)

A tiwanaku kultúra kezdetei a kr. e. 1200 körüli időszakra tehetők. Az itt élők már ekkor ismerték az öntözéses földművelést, többek között burgonyát és egy, a lencséhez hasonlító, fehérjékben rendkívül gazdag quinoa nevű növényt termesztettek. (Ezek ma is a lakosság által fogyasztott legfontosabb élelmiszercikkek közé tartoznak.) A kr. e. első évszázadban minőségi ugrás következett be, főleg a mezőgazdaságban. A vizet csatornarendszereken vezették a megművelésre kiszemelt parcellákhoz. Igen érdekes módon alkalmazkodtak a magas fennsíki zord éghajlathoz: a vizet nemcsak öntözésre, hanem (jobb kifejezés nem jutott eszembe) "fűtésre" is használták. Hogyan? Ennek a sajátos technológiának a makettjét a tiwanaku-i múzeumban láttam. Nyilvánvaló (és ezt az őslakosok is tudták), hogy kontinentális éghajlati viszonyok közepette, és ráadásul az altiplano-n az éjszakai lehűlés nem kedvez a növények fejlődésének. Ezért a nagyobb mértékű éjszakai lehűlés megakadályozása céljából a megművelt parcellákat széles vizesárkokkal vették körül. Persze miután megfigyelték, hogy a víz lassabban hűl le, ami által hosszabb ideig képes kedvezően befolyásolni a környező hőmérsékletet, megakadályozni, hogy a parcella hőmérséklete reggelre túlságosan lecsökkenjen...

A gr. e. 133 - gr. u. 374 közötti időszakban a tiwanaku építészet (csak a követ használták) jelentős fejlettségi szintet ért el, ekkor készítették a híres, óriási (több tonna súlyú) monolit kőszobrokat, amelyek közül néhány a Tiwanaku régészeti komplexumban, a Kalasasaya templom területén van kiállítva. A tiwanakuk ismerték az épületek csatornázásának a technikáját, értettek a víz be- és elvezetéséhez.

A tiwanaku kultúra az ún. klasszikus korszakban (kr.u. 374-900) érte el az aranykorát. Ebből a korszakból maradtak fenn a híres puma-arcú embert ábrázoló kőszobrok és kerámiák, amelyek a tiwanaku nép harciasságát hivatottak bizonyítani. A táj őslakói ismerték a fémek (így az arany és ezüst) megmunkálásának a technikáját is. A legenda szerint a híres és művészi remekmű, a Puerta del Sol (A Nap Kapuja) és több más szobor is olyan aranylemezekkel volt díszítve, amelyeket a spanyol hódítók távolítottak el. A Nap Kapuja sajátos "történelemkönyv". Egész felszínét kőbe vésett emberi és állati alakok, motívumok, letűnt idők mondanivalóját hordozó jelképek borítják.

A Napisten tiszteletére templomokat, piramisokat építettek, amelyek mindegyike építészeti remekmű (ilyen például az Akapana piramis, a Kalasasaya templom stb.)

A tiwanaku kultúra az ún. birodalmi korszakban kezdett hanyatlani ( kr. u. 900-1200). Ezt a korszakot a terjeszkedési tendencia jellemzi, amikor is a tiwanakuk a Csendes óceántól egészen az Andok gerincéig mintegy 600 ezer négyzetkilométer területet uraltak. Érdekes, hogy a területi terjeszkedés időszakában a művészet gyorsan hanyatlik és 1100 körül bekövetkezik a ’kollapsz’, a végleges hanyatlás.

Később az inka kultúra sok helyen szinte ráépült a tiwanaku kultúrára, annak sok elemét vette át.

12.

Chilei Karácsony

A chilei Karácsonyból számomra hiányzott a tél, a szikrázó hó, a fagy, a fenyőfa gyantaillata. A chileiek ünnepi asztaláról hiányzik a nálunk ilyenkor megszokott töltött káposzta, a kocsonya, a véres és májas hurka, általában az otthoni decemberi disznótorok ínyencségei. Van viszont bőven hal, osztriga, tengeri polip, óceáni rák, csiga, sün és egyéb (rendkívül finom és ízletes) ételkülönlegesség. A megpróbáltatásokat csendesen és méltósággal viselő chilei ember nagyon őszintén tud örülni az ünnepeknek, általában mindennek, ami jó, illetve szép, és természetesen érvényes a karácsonyra is.

Hó, hideg, karácsonyfa meg a többi hazai "kellék" hiányában hogyan zajlik a karácsony Chilében? Az ünnep első napján rengetegen kimennek az óceán partjára és élvezik a tűző napot, az óceán ilyenkor már kellemesen langyos vizét. Óriási szatyrokban és hűtőtáskákban viszik a rengeteg sört, üdítőt, dinnyét, szőlőt, sokféle egzotikus gyümölcsöt. És az óceán partja mentén mindenfele mintha egy nagy majális zajlana...

Karácsony alkalmából természetesen magam is megmártóztam a tenger vizében, és kis időre megfeledkeztem az otthoni Szenteste színeiről és hangulatáról, átadtam magam a chilei Karácsony örömeinek.

13.

Peru

Arica-tól északra mindössze 20 km-re húzódik a perui határ. Ezúttal szárazföldön utazunk, az aricai Geotour turisztikai iroda kényelmes mikrobuszán. A buszvezető, aki egyben idegenvezető is, az aricai egyetem tanára. Néhány nappal korábban lelkesen és szakavatottan ismertetett meg bennünket a térség történelmével a kezdetektől mostanáig. Iván (így hívják) jól tudja, hogy a perui határőrök és vámosok az idegenekkel néha furcsán viselkednek, ezért a biztonság kedvéért a határon minden papírt, pecsétet ő intéz helyettünk. Így gond nélkül érünk perui területre. Az első szembeötlő változások: a pánamerikai műút rázósra módosul, hiányoznak a Chilében megszokott útjelzők, fényvisszaverő lapocskák stb. Az országhatártól 30 km-re lévő Tacna városba érve azonnal konstatáljuk, hogy a határ innenső oldalán másképpen építkeznek. A chilei könnyű, rugalmas szerkezetű házak helyett itt beton és téglaépületeket látunk. A legtöbb kicsi, de két szintes. Érdekes módon az emeleti része egyiknek sincs befedve. Iván észreveszi a csodálkozásunkat és elmagyarázza, hogy ez az építészeti "stílus" szoros összefüggésben áll azzal a perui adótörvénnyel, amely azt írja elő, hogy a befejezett (tehát tetővel is ellátott) házra nagy adót kell fizetni, az épülőfélben lévő, befejezetlenre viszont semmit.

A tacnai repülőtéren a perui Aero Continente magán légitársaság Limából érkező gépére szállunk fel. Úticélunk Arequipa, Peru második legnagyobb városa. Útitársaink öltözéke, általában külső megjelenése, és nem utolsó sorban a fedélzeten belélegezhető félig-meddig elhasznált levegő engem a hazai un. navétás vonatok atmoszférájára emlékeztetett. Ennek ellenére kényelmesen és biztonságosan utaztunk és fél órán belül le is szálltunk Arequipában. A város a perui Kordillerák dél-nyugati szélén, csodálatos környezetben, a Misti (5800 m) és a Chachani (6075 m) vulkánok tövében fekszik egy, a Kordillerákból lefutó termékeny völgyben. A spanyol építészet sajátos jegyeit viseli. Fehér városként is emlegetik, mivel legtöbb épülete a közeli hegyoldalból kitermelt fehér színű vulkáni tufából épült. A város Peru legnagyobb bányászközpontja. A közelben óriási réz- és aranybányák működnek, amelyek nagy része külföldi óriáscégek kezén van. Az arquipai emberek határtalanul büszkék, egészen európai mentalitásúak és igencsak regionális szellemben gondolkodnak. Szeretik hangoztatni, hogy ők megtermelik mindazt amire szükségük van, sőt még sokkal többet is. Közben jelentős összegekkel adóznak az államnak, ám - a számunkra olyannyira ismerős képlet szerint - az államkasszából csak nagyon kevés pénz jut vissza hozzájuk. Az arequipai szállodától csöppet sem voltunk elragadtatva. A város egyik szűk és forgalmas utcájában, igencsak zajos helyen található. Kényelmi foka meglehetősen alacsony, berendezése idejétmúlt. De hát Peruban ez van (illetve, minként odahaza, ezt kell szeretni). Igaz, csak amennyiben nem 4-5 csillagos, méregdrága szállodában bérel szobát az ember.

A város főtere, a Plaza de Armas gyönyörű. Egyik oldalról az óriási katedrális, három felől pedig hófehér tufákból épített, spanyol stílusú, árkádos, két szintes üzletsorok övezik. A tér közepén üde foltot képező, tökéletesen nyírt pázsit, máshol is megszokott óriási pálmák valamint élénk sárga, kék, tűzpiros színű virágok, dísznövények.

Az arequipai repülőtér a város határában a Chachani lábánál található. Az innen nyíló kilátás fantasztikus. Előttünk a 6075 m magas állandóan hófödte vulkáni kúp, a város alatt a gyönyörűen zöldellő, teraszokkal díszített termékeny völgy, a település ellenkező oldalán pedig a Mist vulkán szabályos kúpja tornyosul. Felszállás előtt gyönyörködhetnénk még, hiszen volna miben, csakhogy a Lan Peru állami légitársaság egy kellemetlen meglepetéssel szolgálva a perui valóság másik, sokkal prózaibb oldalára döbbent bennünket: közlik velünk, hogy az utazási iroda által napokkal azelőtt lefoglalt és kifizetett jegyet csak akkor fogadják el, illetve csak akkor utazhatunk tovább Cuzco felé, ha helyben és készpénzzel (dollárban) kifizetjük a jegy egy nappal azelőtt duplájára emelt árát. Tehát gyakorlatilag még egyszer kifizettetik velünk a jegyünket. Ügyintézésre nincs idő, a különbözetet saját zsebből kell kiegyenlítenünk. A kellemetlen incidenst igyekszünk hamar elfelejteni, és immár a következő úticélra, Cuzcora, az inka birodalom és kultúra központjára összpontosítani. Az inka birodalom emlékeinek a megtekintését a perui Kordillerák szinte elképzelhetetlenül szép és vad környezetében úgy élem meg, mint egy vágyálom beteljesülését. Megvallom, a beteljesülés kézzel fogható közelsége engem már akkor, különös izgalommal töltött el, amikor még csak közeledtünk Cuzco felé és alattunk egyelőre az Andok hófödte vagy kopár szirtjei látszottak.

Itt-ott megcsillant egy-egy kis tó vize, lenn a völgyekben és a simább hegyoldalakon művelt parcellák körvonalai rajzolódtak ki: tudtam, hogy már nagyon közel vagyunk. Éppen azt találgattam, vajon hol lehet majd ilyen terepen leszállni, amikor a repülőgép éles kanyart írva le a levegőben, hirtelen ereszkedni kezdett egy ezen a részen olyannyira szűk völgy felé, hogy a gép szárnyai szinte a sziklákat súrolták. Ha nem ültem volna a gépen, talán ma sem hinném, hogy egy Boeing ilyen helyen is biztonságosan leszállhat, de problémamentesen landoltunk a völgy aljában, Cuzco nemzetközi repülőterén.

14.

Az Inkák Szent Völgye

Amikor a turistakalauz bejelentette, hogy a következő napot teljes egészében az Inkák Szent Völgye (El Valle Sagrado de los Incas) megtekintésének szenteljük, még elképzelni se tudtam, hogy a Kordillerák szorításában olyan gyönyörű, termékeny, mindenütt gondosan művelt parcellákat rejtő völgy húzódhat, amilyet nemsokára közelebbről is alkalmam nyílott megnézni.

Az Urubamba folyó valahol a Kordillerák gerince közelében ered, előbb észak felé folyik, majd Cuzco térségét elhagyva észak-nyugat felé veszi az útját, végül kikerülvén a magas hegyek közül, immár Brazília területén beleolvad az Amazonas óriási síkságába. Ez a folyó Cuzco és Machu Picchu között az inkák számára a termékenységet, a lakhelyet, az életet jelentette. Már ezen a részen érződik az Amazonas síksága felől áramló meleg, trópusi légtömegek hatása, amely nagyon kellemes mikroklímát teremt.

Cuzcot elhagyva, az országút előbb átszeli a magas vízválasztó fennsíkot, majd az Urubamba egyik mellékvölgyébe ereszkedünk. Máris óriásit változott a táj képe, hiszen kényelmes, széles völgybe érünk, ahol teraszosan művelt parcellák sorakoznak. Tavasz kezdete van (szeptember eleje), így mindenütt földművelőket látni. Keskeny élű, igavonó állatok által húzott ekékkel szántanak. A vetést kézzel, a századokon át használt technikával végzik. A látvány rendkívül arhaikus, de a külső feltételek ismeretében nincs miért csodálkozni. A parcellák keskenyek, a teraszok a meredek hegyoldalakban vannak kialakítva, gépesített mezőgazdaságot nehéz itt elképzelni. A fő termék természetesen a kukorica, amiből egyébként Peruban több mint 170 (!) fajtát termesztenek.

Urubamba városka egyik kényelmes és tiszta vendéglőjében, a svédasztal-stílusban felszolgált ebéd fogyasztása közben alkalmunk nyílik konstatálni, hogy a menü rendkívül gazdag. Például sok olyan gyümölcs és zöldség is szerepel az étlapon, amilyet addig még nem is láttunk. És ezt a rendkívül gazdag választékot az Urubamba völgye kínálja, az itteniek nem szorulnak behozatalra.

A völgy egyik gyöngyszeme Pisaq falucska. Itt találkozik a folyóval az a mellékág, amelyen Cuzco felől leereszkedtünk az Urubamba völgyébe, és tulajdonképpen itt kezdődik a tájegységnek az a része, amely az Inkák Szent Völgye nevet viseli. A helység feletti meredek hegyoldalban kialakított teraszok, lakóépületek, illetve a csillagászati megfigyelések, vallási szertartások céljára emelt építmények körvonalai az andesi kondor-sas alakjára emlékeztetnek. Nem véletlenül, hiszen az andesi hitvilágban a kondor állt legközelebb az istenséghez. A hegy aljában, a folyó mentén elterülő mai Pisaq már a spanyol hódítás időszakában alakult ki. Varázslatosan festői településecske. Parányi főterén és a szomszédos szűk utcácskákban, vagy inkább sikátorokban, állandó vásár fogadja a látogatót. Itt mindent árulnak: élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, de mindenekelőtt hihetetlenül gazdag és változatos népművészeti alkotások, emléktárgyak sokaságát. A helybeliek és a környékbeli kecsua lakosok sajátos, ősi népviseletben járnak. Egy rokonszenves elárusítóval, akitől apró emléktárgyakat vásároltunk, beszélgetést kezdeményeztünk, spanyolul. Néhány mondat után átváltott ősi anyanyelvére, a kecsuára, és szemmel láthatóan nagyon elcsodálkozott, amikor azt tapasztalta, hogy nem értjük amit mond.

Pisaq után az út az Urubamba völgyében kanyarog. A műút felett mindkét oldalon 1000-1500 m magas, néhol függőleges sziklák meredeznek, a távolban pedig 5000 m feletti, hófödte csúcsok látszanak. Itt lenn a völgyben már trópusi meleg, és mindenütt zöldellő növényzet fogad.

Az inkák másik települése Ollantaytambo, sokkal inkább megőrizte ősi jellegét mint Pisaq. A település nevét Ollantay hadvezérről eredeztetik, aki Cusi Ccollor hercegnő iránti szerelme miatt elveszítette Pachacutec inka fejedelem kegyelmét.

A településsel szemközti hegyoldalba építették az inka erődítményt, ami stratégiai szempontból nézve a térség legelőnyösebb helyén található, hajdanában bármilyen külső támadás ellen biztonságos védelmet nyújtott a Szent Völgynek. Az erődítmény óriási, mesterien faragott kőtömbökből épült. A több tonnás kőkockák éppen olyan pontosan illeszkednek egymáshoz, ahogyan azt Cuzcoban is megfigyelhettük. Az erődítmény tetején található a szentély, amely a Napisten imádatára szolgált. Ugyanitt csillagászati megfigyeléseket is végeztek, amelyek alapján pontosan meghatározták a téli és nyári napforduló idejét, és ehhez igazították a mezőgazdasági munkákat. Az itt található tökéletesen faragott, poligonális kőtömböket egy távolabbi helyen termelték ki és a mai tudósok nem tudják, milyen technikával szállították fel a hegy tetejére. Az erődítménnyel szemközti Pinkuylluna-hegy oldalában Wiraccocha 140 m magas, sziklába vésett alakja látható. Wiraccocha az andesi mitológiában óriási termetű, természetfeletti erőkkel felruházott prédikátor volt. Meg sem kísérelem leírni, hiszen így úgysem tudnám érzékeltetni a sziklába vésett alak fenséges látványát.

15.

Machu Picchu

Az Inkák Szent Völgyének szépségét és mitikus gazdagságát az andesi kultúra e vidékén csak egy valami múlja felül: Machu Picchu - az Andok gyöngyszeme, az inkák legnagyobb és legszebb szentélye, a rejtélyes város, minden turista dédelgetett álma. A Machu Picchuról író szerzők szinte kivétel nélkül valóságos eufória hatása alatt fogalmazzák meg a várossal kapcsolatos érzéseiket, élményeiket. Nem csoda, hiszen én sem mondhatok mást, mint, hogy ennél szebb természeti környezetet, ennél grandiózusabb és ugyanakkor légiesebb műalkotást még soha életemben nem láttam. Mielőtt a helyszínre látogattam, egyáltalán nem igyekeztem a Machu Picchuval kapcsolatos irodalmat megismerni. Már a helyszínen, saját magam akartam minél több látnivalóra felfigyelni, lehetőleg minél több mindent önerőből felfedezni. Most utólag úgy érzem, célszerűen jártam el, hiszen így teljes mértékben átengedhettem magam a látványnak, az érzéseknek, mondhatni felfedezőként járhattam be ezt a páratlan helyet. Amit utólag a látottakhoz "hozzáolvastam", egyáltalán nem tudta befolyásolni a boldog felfedezés élményét. Machu Picchu-ba eljutni még Cuzco-ból sem könnyű feladat. Tanácsos jó előre feliratkozni az útra, és a vonatjegyet is ajánlatos idejében beszerezni. Cuzco-ból ugyanis az Urubamba völgyében néhány, már ismert helység (Arco, Iscuchacha, Ollantaytambo) érintésével vonaton tehető meg az út Aguas Caliente-ig. Az utasokat Pullman kocsikban szállítják. A turistákkal zsúfolt vonat reggel korán indul Cuzcoból. A kényelmes kocsikban kitűnő a kiszolgálás. Elegánsan öltözött kiszolgáló-személyzet lesi az utazó minden kívánságát. Reggelivel, később üdítővel, kávéval, édességgel kínálnak mindenkit. A kocsikban Machu Picchuval és általában Peruval kapcsolatos videó-reklámfilmeket sugárzó TV készülékek működnek. Természetesen a jellegzetesen dallamos andesi zene sem hiányzik. A reklámfilmeket még megnézzük de aztán minden tekintet az ablakokra tapad, mert a táj fantasztikus. Ollantaytambot elhagyva a völgy egyre szűkül és több száz méter magas meredek sziklák között kanyarog. A növényzet egyre dúsabb, a levegő páratartalma egyre növekszik, mind jobban érezhető az Amazonas medencéjének trópusi lehelete. Ahol a völgy olyan szűk, hogy a hegyoldalak szinte összeérnek, elérjük Agua Caliente-t, ezt a szurdokba préselt kis üdülőfalut. A település onnan kapta a nevét, hogy a sziklák közül itt hévíz bukkan a felszínre. A turisták számára szabadtéri strandot építettek, amelyben állandóan hemzsegnek a fürdőzők. A falucska keskeny utcáin alig lehet közlekedni a sátrakban és bazárokban kiállított mindenféle árutól. Kora reggeltől késő estig állandó a nyüzsgés. A mindennapi szükségletek kielégítésére szolgáló árucikkektől a legegzotikusabb emléktárgyakig minden kapható. Innen, Agua Caliente-ból még nem látszik Machu Picchu, a csodálatos város, mert az Urubamba kanyonszerű völgye egy olyan óriási, cukorsüveg alakú gránittömböt kénytelen megkerülni, amely a Machu Picchu és a Wayna Picchu csipkézett ormait eltakarja. Agua Caliente-ból sűrű időközönként indulnak a turistabuszok, hogy leküzdjék a 450 m szintkülönbséget a Szent Város (egyesek szerint az Elveszett Város) bejáratáig. A város bejáratához vezető út a Wayna Picchu meredek oldalán kapaszkodik fel és mindössze 8 km hosszú, ám szédítő fordulókkal, kanyarokkal tarkított. Ezt a szerpentint csak 1948-ban adták át a forgalomnak, addig öszvérháton vagy gyalog lehetett a várost megközelíteni. Minden hajtűkanyar megtétele után (18-at számoltam össze) újabb és újabb feledhetetlen panoráma tárul a szemünk elé és egyre jobban látjuk a 4-5000 m magas hófödte csúcsokat, a csipkézett gerinceket. Egy valamit nem látunk még: az elveszett várost. A szerpentin végén a meredek sziklákba vésett szűk teraszokon parkoló, szálloda, vendéglő, csomagmegőrző stb. áll a turisták rendelkezésére. Amikor a belépőjegyünk ellenőrzése után végre egy szűk ösvényen elindulhatunk felfele, az emberek a felfokozott várakozás miatt szemmel láthatóan egyre türelmetlenebbek. Mindenki elsőként akarja megpillantani a csodálatos várost. Erre azonban egy kicsit még várni kell, hiszen az ösvény egyre csak kanyarog és a dús növényzet is akadályozza a kilátást. Már 2800 m magasságban vagyunk, és több alkalommal pihenőt kell tartani. Amikor az utolsó kanyart is elhagyjuk, hirtelen teljes pompájában tárul elénk a világ legszebb panorámája. Nem is próbálom leírni, mert ahhoz költőnek kellene lennem, inkább beszéljenek helyettem a mellékelt fényképek. Már értem miért maradt az inkáknak ez a szentélye az idegenek előtt évszázadokon át rejtve. Olyan helyen épült, amelyet csak a híres kondor sas tud felülről megszemlélni. Körülöttünk az Andok hófödte, ködbe burkolózó, csipkézett csúcsai, gerincei sorakoznak, alattunk pedig az Urubamba gránit sziklákba meredek kanyont bevésett völgye kígyózik. A helyet csak 1911-ben fedezte fel véletlenül Hiram Bingham amerikai régész. Talán továbbra is ismeretlen maradt volna a számunkra, ha egy pásztor említést nem tesz ennek a régésznek arról, hogy ott messze, a hegytetőn valamiféle romok vannak, ahol alkalom adtán ő is menedéket talál az állataival a természet haragja elől. Így lett Hiram Bingham világhírű, mint az inkák legszebb szentélyének a felfedezője. Utazásait, kalandjait és felfedezéseit egy lélegzetelállítóan izgalmas könyvben írta le.

16.

Napkelte a Szent Városban

A panoráma csodálatos, messze felülmúlja azokat a Machu Picchuról készült felvételeket, amelyeket a turistakalauzokból ismerhetünk. Mi, akik először járunk itt, szinte kivétel nélkül megállunk néhány percre és csak nézünk, mozdulatlanul, áhítattal nézünk, teljesen lenyűgöz bennünket a látvány. A csend közben úgy elmélyül, hogy szinte hallani lehet. Talán csak az Urubamba folyó vizének valahonnan a mélyből érkező, alig érzékelhető csobogása töri meg. A kecsua turistakalauz érces hangja riaszt és helyez vissza bennünket a valóságba. Körútra indulunk a Szent Városban. Szinte mindenki előkapja a fényképezőgépét és lázas fotózás kezdődik. Csak néhányan tudjuk, hogy másnap visszatérünk ugyanoda (mert egy nap alatt csak befutni lehet a várost, megismerni nem) és akkor sokkal nyugodtabb körülmények között fotózhatunk. Nem úgy, mint első nap, amikor a szinte végig futólépésben megtett két és fél órás látogatás után csak egy általános képpel lehet gazdagabb a turista. Ugyanis a csoport még aznap vissza kell érjen Cuzco-ba. A csoport igen, a feleségem és én azonban szerencsére nem. Mi megbeszéltük, hogy az éjszakát a hegy alatti kis falucskában, Agua Caliente-ben töltjük, illetve korán reggel újra felkapaszkodunk a Szent Városba, hogy ezúttal minden tekintetben nyugodt, zavartalan körülmények között csodálhassuk a hajnali ködből előbukkanó inka szentélyt. Így is történt és miközben a turisták serege Agua Caliente kis állomásán beszállásra várva felsorakozott a pullmankocsik előtt, mi a falucska egyik hangulatos éttermének a teraszán pisztrángot ettünk, amit egy korsó (méltán híres) perui sörrel öblítettünk le.

Másnap korán reggel csodálkozva vettük észre, hogy a hajnali busszal nem csak mi akarunk feljutni Machu Picchura. A teljes egészében ködbe burkolózó faluból elsősorban amerikai, spanyol és német turisták társaságában vágtunk neki az útnak. A rendkívül páradús hajnali szürkületben még a szerpentinek hajtűkanyarjait is alig látjuk. A növényzet a mediterrán vidékekre jellemző illatokat áraszt. Miután a romváros bejáratánál a jegykezelő álmosan kilyukasztja a belépőjegyünket, nagyon igyekszünk az ösvényen, mert hallomásból tudjuk, hogy aki turista Machu Picchun zavartalanul akar gyönyörködni a napfelkeltében, a legjobb kilátást biztosító helyek egyikét idejében el kell foglalnia. Végre a kiszemelt helyre érünk. Az elveszett város a közelünkben, alattunk terül el, de még gyakorlatilag semmit nem látni belőle. A csend ismét szinte hallható. Keleten, az Andok legmagasabb, csipkézett csúcsai közül már fény dereng, itt-ott ritkulni kezdenek a felhők és egyre inkább körvonalat öltenek a környező alacsonyabb (kb. 3000 m magas) csúcsok. Néhány perc alatt a nap sugarai szinte teljesen áthatolnak a felhőrétegen, bennünket már eláraszt a fény, csak az alattunk elterülő romok maradnak még ködben. Elsőként a Wajna Picchu (a város feletti, süveg alakú hegycsúcs) kezd el szikrázni a fényben, majd a város egyes részei kezdenek körvonalazódni a foszladozó ködben. Amikor aztán a nap sugarai az Urubamba völgye fölé emelkedő legközelebbi csúcsot is megkerülik, a fény szinte egyszerre önti el Machu Picchu romjait. Ez az a pillanat amely a fáradtságot, az utazást, a költségeket, egyáltalán az ideérkezésünkig bennünket ért minden kellemetlenséget elfeledtet velünk. Ez az a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy ezt a csodálatos szentélyt csak most fedeztük fel. Ezt követően nyugodtan és alaposan megnézhetünk mindent. Machu Picchu nagyon sok írót, költőt, művészt ihletett értékes, az egyetemes kultúrát gazdagító alkotásra. Juan Larrea például a "Machu Picchu, az utolsó remény városa" című művében többek között ezt írja: "Az utazót egy ritka és ismeretlen euforikus érzés hatja át. Mintha egyszer csak váratlanul nem tudná feldolgozni az alant kibontakozó látványt. (...) Az érzéseknek ez a típusa, amely a látvány hatására jelentkezik, és amely egyfajta végtelen nyugalmat vált ki, magyarázza, hogy az ember miért hajlandó feloldódni az enigmatikus városhoz kötődő mitikus világban. Ebben rejlik Machu Picchu szuggesztív ereje."

17.

Itihuatana, puma, gyík

A romvárosban fellelhető vallási-rituális kellékek sokasága igazolja, hogy Machu Picchu valójában szentély volt, de ugyanakkor politikai-adminisztrációs központ is. A krónikák szerint használták egy másik elnevezését is: Huanque Kutsir. (Akárcsak az Inkák Szent Völgye esetében, amelyet Égi Folyónak, vagy Tejútnak is neveztek.) A szent várost két oldalról vigyázó két hegycsúcs, a Machu Picchu és a Wayna Picchu az inka mitológiában isten-párt alkot. Egy, a szóban forgó két hegycsúcs közé eső helyen (amely egyben a szentély központi része is) az inkák "csillagvizsgálója", az Itihuatana található. Ennek legfőbb alkotó eleme az a csillagászati megfigyelések céljára szolgáló, tökéletesen vésett, különös alakú gránittömb, amelynek segítségével az inkák meghatározták a téli és nyári napforduló időpontját. (Amihez aztán a mezőgazdasági munkálatok menetét igazították.) A város északi szélén emelkedő hegy, a Wayna Picchu alakja egy óriási, védekezésre és támadásra egyaránt kész puma alakját idézi. A meredek sziklarészen, amely a puma fejét sejteti, ma is jól láthatók a vésések nyomai, amelyek révén a puma szemeit, orrát és pofáját mesterségesen kialakították. Mint tudjuk, a puma igen gyakran szerepel az inka mitológiában. Az erőt, határozottságot jelképezi. Nyugat felé, a puma alakjához közel, a város architektúrája egy madár körvonalait sejteti, ami szintén nem a véletlen műve. Amikor az inkák az akkori, megközelíthetetlen dzsungelben hozzáláttak a város építéséhez, a nyugati, rendkívül meredek, sziklás hegyoldalban olyanformán alakították ki a teraszokat és az épületek körvonalait, hogy azok egy, a Tejút felé repülő, ősi madár alakját sejtessék. Machu Picchuhoz fűződik a gyík szimbolikája is (Amaru Tupac). Ezt valószínűleg az indokolja, hogy egyetlen más gerinces állatfaj sem produkált annyi evolúciós változatot, illetve tett tanúbizonyságot olyan nagyfokú adaptációs készségről, mint a hüllők - ami lehetővé tette a számukra, hogy a földet, a vizeket, a levegőt egyaránt benépesítsék. Az andesi világban (egyébként nehezen megmagyarázható okok miatt) a repülő gyíkok szinte egyetlen ősi kultúrából sem hiányoznak (Pucara, Tiwanaku, Chavin, Inka). A gyík sok mindent szimbolizál: a víz mitikus fia, a föld és a levegő ura, az életet adó, a kondorsas és a puma anyja stb. Így természetesen Machu Picchun is fellelhető. Az azonos nevű hegycsúcsról nézve a település keleti felén ma is világosan kivehető, hogy a város architektúrája egy fekvő gyík körvonalait sejteti, sőt, a házak, falak elhelyezkedése a gyík hátának a pikkelyes rajzolatát szimbolizálják, éppen úgy, mint Amaru Tupac mitológiájában. (Amaru Tupac egyik fia volt Pachacutecnek).

Az eddigiekben azt próbáltam meg érzékeltetni, kb. milyen kép- és érzésvilág alakul ki az emberben, miközben felülről, madártávlatból pillantja meg, illetve szemléli a várost. A folytatásban közelebbről is szemügyre vesszük majd ezt a szentélyt.

18.

Múlt és jelen

Az inkák biztonsági és vallási okokból városaik és hadászati építményeik legnagyobb részét a magas helyekre (hegytetőkre, gerincekre) építették. Machu Picchu az azonos nevű csúcs és a Wayna Picchu közötti hegygerincre épült. A lakások, teraszok, templomok architektúrája szinte beleolvad a környező domborzatba. A város nagy szintkülönbségű helyeken lévő részeinek minden pontját a hegyoldalakban kiépített lépcsőrendszer köti össze. A néhai település bejárati kapuja egyben azt a pontot is jelzi, ahol az inkák híres ösvénye véget ér (El camino de los incas). Ez az ösvény köti össze Machu Picchut Cuzcoval és az Andok legmeredekebb szikláin, csúcsain illetve gerincén keresztül vezetett a fővárosba.

A település legmagasabb pontján őrházak épültek, amelyek a mai napig jó állapotban maradtak fenn. A meredek hegyoldalban teraszok egész rendszerét alakították ki. Ezekre a teraszokra termőföldet hordtak fel, és öntözéses földművelést folytattak rajtuk. Főleg burgonyát, kukoricát, quinoa-t (fehérjékben rendkívül gazdag lencseféleség) termesztettek itt, amelyek révén a város élelmiszerszükségleteit fedezték.

A lakosság számára és a teraszos művelés szempontjából egyaránt elengedhetetlenül szükséges vizet egy gránitsziklából fakadó forrás szolgáltatta. A forrást mesterien alakították ki, ma is ugyanúgy buzog fel ott a víz, mint hajdanában. A forrásból a víz jól kiépített kőárkokban jutott el a város minden pontjára. (Mára a víz nagy részét a város bejáratának közelében kiépített szálloda-vendéglő komplexum irányába "térítették" el.)

A város szívében található a Plaza Sagrada (Szent Tér), ahol az inkák a vallási szertartásaikat végezték. A teret a település legfőbb templomai és középületei vették körül (pl. Fő-Templom, Három Ablaku Templom - Templo de las Tres Ventas). Ez utóbbi egyben trilógia-szimbólum is, amely (ma még nem teljesen tisztázott) különleges jelentést hordozhatott. Igaz, egyesek szerint nem misztikumról van szó, hanem arról, hogy az építményt tulajdonképpen sohasem fejezték be...

A város központi részének legmagasabb pontján található az Intihuatana, vagyis a hely, ahol felkel a nap. Ezen a helyen egy különleges alakú, faragott gránittömb áll, amely csillagászati megfigyelésekre szolgált. Az inkák meglepően fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkeztek. Volt egy hold-naptáruk, amely szerint az évet 12 hónapra osztották fel. Meghatározták a napfordulók és napéjegyenlőségek időpontját, amikor vallási szertartásokat rendeztek. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen számításokat végeztek. Feltételezik, hogy a csillagászati időpontokat matematikai számítások és a nap járása alapján határozták meg. A gránittömb tetején található prizma alakú, kisebb, ugyancsak mesterien faragott "műszer" által vetett árnyéksíkok segítségével valószínűleg pontosan meg tudták figyelni a nap mozgását. A szóban forgó prizma alakú kődarab az Inti (a Nap Istene) tiszteletére tartott vallási ceremóniák egyik központi tárgyának számított.

Ugyancsak a város szívében található a Nap Temploma (El Templo Solar). Ennek legfontosabb eleme egy toronyszerű építmény, amelynek az alakja a kör és a parabola között képez átmenetet és egyik oldalával szinte hozzásimul az egyenes, külső falak egyikéhez. Feltételezik, hogy a parabola-szerű formák az inka építészetben a Napisten (Intihuatana) tiszteletére készültek és a Nap kultuszával hozhatók összefüggésbe.

Az inka érában a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük és rangjuk függvényében gránitszikla-kriptát vagy -mauzóleumot építettek az elhunytaknak. Amikor az ásatásait végezte, Hiram Bingham az egyik mauzóleumban arany és ezüst ékszereket talált. Ilyen ékszereket az inkák annak idején a királyi család tagjainak a sírboltjaiba helyeztek. Ez a királyi sírbolt ma is megtekinthető.

Machu Picchu vidékén tavasszal (január, február, március) köszönt be az esős időszak. Ilyenkor minden üde és zöld. A városhoz vezető ösvény mentén orchideák, begóniafélék, levendulafélék stb. virágoznak, és rengeteg más különlegesen illatozó trópusi növényféleség.

K a l a n d o z ó