133 Dobrescu Anna és Gabriel: Kubai vendégség

Jó ideje készülődtünk a családdal, hogy amikor a kis Mária még nem lesz egy éves, elmegyünk vagy Mexikóba, vagy Kubába, méghozzá télen, miközben Torontóban csattog a fagy.

Január 24-én, az indulás napján mínusz 25 fokra ébredtünk.

Végül is Kuba lett az úticél, ahol állítólag ilyenkor +25 fok az átlaghőmérséklet, de mint utólag kiderült, ez az érték ott „hidegnek” számít.

Nagyjából nyári öltözéket csomagoltunk, de azért biztonság kedvéért beraktunk egy-egy hosszú ujjú pólót meg tréninget.

A repülő Torontóból Santiago de Cubáig vitt, útközben rövid ideig megálltunk Camaguayban is. Santiagóban komoly iratellenőrzés folyt: útlevelet és turistakártyát kellett felmutatni, ez utóbbit a turistatársaságtól lehetett kiváltani, amely az utazást szervezte.

Mario, a Hola Sun cég képviselője mikrobusszal várt a reptér kijáratánál. Elmondta, hogy Brisas Sierra Mar, az üdülőtelep mintegy 70 kilométerre fekszik Santiagótól, de az út a városon át vezet.

Ismerőseinktől már hallottuk, hogy Kubában meglehetős szegénység van, mégis megdöbbentett a látvány. A város kopár, szürke, az épületek mintha félbe-szerbe hagyták volna őket, minden poros és lehangoló. Az emberek láthatóan céltalanul lézengenek az utcákon, pedig hétfő van, munkanap. Az egyik utcában a férfifodrász kinn dolgozott, az utcán, épp egy kliens haját vágta, körülöttük férfiak csoportja beszélgetett. Egy másik épület előtt asszonyok ácsorogtak, gyermekekkel.

Elhagytuk a várost, a dombos tájon nagy a szárazság, a fű kiégett, az út poros. Időnként egy-egy kunyhó (vagy viskó?) mellett húzunk el, kaktuszkerítés mellett, az emberek az ajtajából nézik a száguldó kisbuszt. Egy-egy gyalogost is látni az út szélén, de épület sehol sincs a közelben, vajon honnan jöhetnek, hová tarthatnak, meddig kell gyalogoljanak? Odébb fiúcsapat focizik, mezítláb. Aztán egy befejezetlen betonépület, ki tudja, mire használják? A falán óriási nyomtatott betűkkel: „Revolution, 50 anno victorioso”. Hirtelen visszaemlékszünk a valamikori, otthoni „Éljen a Román Kommunista Párt” feliratokra, amikor már minden reménytelen volt...

Egy órája haladunk a sivár, kopár úton, találgatni próbálom, hol lehet az üdülőhely, amikor hirtelen kanyar után befordulunk, s egy kődarabról leolvashatjuk a feliratot: Brisas Sierra Mar. Rögtön utána csinos kis bódé áll elénk, piros cseréptetővel, jobban néz ki, mint bármelyik más ház, amit eddig Kubában láttunk. Kilép belőle egy fiatal őr, a busz megáll, Mario int neki, a férfi vissza: szabad az út. Az egész olyan, mint egy némafilm.

Immár „bent” vagyunk, az üdülőtelepen. Az út szélén magas pálmafák, pár pillanat után pedig feltűnnek a telepi épületek is. Befutunk a szálloda elé, az egész olyan, mint egy álom – a semmiből a luxus közepébe pottyanunk. Kerámialapokkal lerakott teraszra lépünk, egy pincérnő tálcáról üdítő italokkal kínál, a háttérben kubai zene szól. A teraszon kényelmes heverők, karosszékek, középen zongora áll (később megtudjuk, hogy esténként mindig zongorázik valaki a vacsora után a vendégek szórakoztatására). Itt van a szállodaigazgatóság, meg a bár is, amely éjjel-nappal nyitva áll, itt üldögélnek nap közben a különböző kubai utazási cégek képviselői, mindenféle kirándulásokat ajánlva, persze mindezt újabb tarifáért, „átváltható pesosért”, ami 1 amerikai dollárnak megfelelő pénznem (Kubában ugyanis sehol nem fogadhatnak el hivatalosan dollárt, hát kitalálták ezt a furcsa pesost, amit persze sehol másutt nem lehet beváltani és nem azonos a kubai pesosszal).

Sokat üldögéltem a teraszon a kis Máriával délelőttönként, amikor erős volt a napsütés. Mivel fedett, egész nap kellemes árnyékot találtunk rajta. Örökké lézengett valaki a bárnál, a pénzváltónál, turistákkal zsúfolt buszok érkeztek és mentek. A teraszról sétány vezetett a vízmedencéhez, a medencével szemben volt a fővendéglő, ahol reggelit, ebédet, vacsorát tálaltak a vendégeknek.

A szállodát domboldalra építették, s a szobák lépcsőszerűen vezetnek le az óceán partjára. Az étterem az ötödiken van, mi az elsőn lakunk, ahová lifttel megyünk le. Kellemes meglepetés fogad: két pluszágyat állítottak be a szobánkba, így négy ágyban pihenhetünk, mindenkinek van kényelmes fekhelye.

A szálloda 3 csillagos, nem igazán luxushely, de kényelmesen elvoltunk. Sajnos, meglátszik, hogy nem tartják karban, a fürdőszoba kissé „lerobbant”, ráfért volna egy felújítás. Ajtónkat mágneskártya nyitja, de kaptunk még egy klasszikus kulcsot is, ahhoz a kis páncélszekrényhez, melyet a szobánkba állítottak, a meleg ajánlással, hogy ott tartsuk fontos és értékes dolgainkat. Mi bele is tettük az útleveleket, a Gabi vízalatti fényképezőgépét és Mária tejporát (ha lába kél a tejpornak, mit is adunk neki enni???)

A telepen, az úszómedencéken kívül, az óceán partján van még két teniszpálya, golfpálya, tornaterem különböző erőkészülékekkel. Megtudtuk, hogy létezik egy Gyermekklub is, amolyan napközi 4 évesnél idősebbeknek, s ingyenes. Első este meg is találtuk a klub székhelyét a fürdőmedence mellett, elolvastuk a két hétre szóló napi programot: reggel 9-től délután 5-ig üzemel. Gondoltuk, másnap 9-re oda megyünk, nehogy elkéssünk, de aztán kiderült, hogy nem kell annyira sietni, itt semmi sincs annyira pontosan időhöz kötve, minden nagyon rugalmas. A program is csak azért van kiakasztva, hogy legyen, reggelenként úgyis a gyerekek döntik el, mit akarnak csinálni. Így aztán Andrea naponta mehetett lovagolni, az óceáni napozó homokjában játszani, kajakozni...

Este hét óra lett, mire berendezkedtünk a szobánkban, s mehettünk is vacsorázni. Este hét órától fél tízig tálalnak a fővendéglőben, bármikor be lehet ülni. A bejáratnál a további program: reggeli fél nyolctól tízig, ebéd fél egytől fél háromig. Benn szépen megterített asztalok, fehér abroszok, szalvéták, svédasztal, mindenki azt vesz a tányérjára, amit akar, a pincérek csak a vizet, teát, kávét és a szeszes italt hozzák az asztalhoz (itt is szokás a borravaló, általában egy átváltható pesost adnak a pincérnek, aki aztán rögtön kiszolgál s másnap széles mosollyal fogad). Nagy a választék, éhesek is vagyunk a hosszú út után. Körülnézek az étteremben, nagyon sok a 60 éven felüli, idős turista. Mária mágnesként vonzotta a nagymamákat-nagypapákat, s pár nap alatt mindenki ismer bennünket. (Ha valaki meglátott engem a kis Mária nélkül, pl. délutánonként, amikor a szobában aludt, rögtön azt kérdezte: hol a kisbaba?)

Vacsora után naponta szórakoztató műsor kezdődik a pódiumon, az első nap kabaré volt, de később láttunk vízibalettet, divatbemutatót, egzotikus táncosnőket, az utolsó este pedig kubai zenekar énekelt. Andrea megismerkedett két másik kanadai kislánnyal, Reginából, nagyjából egykorúak, így megvolt a játszótársasága.

Második nap reggelén Gabival felkerestük az üdülőhely búvárközpontját. Gabi itthonról vitte a felszerelését, a súlyokat és a levegőtankot leszámítva (azokat helyben bérelte), s úgy döntött, hogy hazautazásig nyolcszor lemerül. Megbeszélték a főnökkel, Carlos-szal, hogy másnap délelőtt motorcsónakkal viszik ki az óceánra mindazokat, akik búvárkodni óhajtanak. (Első és utolsó napon csak Gabi volt egyedüli kliens, úgyhogy a végén már nem is a nevén, hanem „hey, diver”-nek – te búvárnak – szólították a központ alkalmazottjai.) Minden alkalommal magával vitte a fényképezőgépét és gyönyörű felvételekkel tért haza.

Megtudtam, hogy az üdülő területén a turistákon kívül csak az ott dolgozók tartózkodhatnak, őrök „biztosítják a rendet” éjjel-nappal, váltásban.

Egyik délután, amikor Mária éppen aludt a szobában, Andreával sétáltam az óceán partján, kagylók után kutattunk. Nem tudtam, hogy a kis fahíd tulajdonképpen a telep határát jelzi, csak miután átmentünk rajta, látom, hogy távolabb egy kubaiakból álló csoport üldögél. Mikor megláttak, rögtön felálltak. Andrea mondta, mert ő többször járt arra, hogy a közeli faluból vannak és kéregetni jönnek a turistáktól ezt-azt. Erre meg is fordultunk, t mert nem volt nálunk semmi és spanyolul sem beszélünk, kínos lett volna a találkozás.

A telepen dolgozók szolgálatkészek, kedvesek, abban a reményben, hogy rendszeresen kapnak borravalót. Ahogy észrevettem, nem is a pénznek örültek a legjobban, hanem egy-egy szappannak, fogpasztának, gyógyszernek... Egy barátunk tanácsára mi is vittünk magunkkal Torontóból néhány darab szappant, pipereszert, kis körömkészletet, s főként a takarító asszonynak hagytuk ott reggelenként az ágyon, s mikor később visszatértünk a szobánkba, gyönyörű tisztaság, kellemesen légkondicionált hűvösség várt, az ágytakarók, a törülközők pedig hattyú- meg szív alakúra tűrte össze, köszönetként.

Egyik nap odajött hozzánk egy pincér, s azt kérdezte, nincs-e véletlenül valamilyen orvosságunk, mert van egy állandóan köhögő, egy éves kisfia. Mi vittünk magunkkal köhögés elleni szirupot két éven felülieknek, s az utolsó nap oda is adtuk neki, mondván, érdeklődje meg az orvosától, mennyit adhat a fiának belőle. Nagyon meghatódottan köszönte...

Az esti szórakoztató műsorok egyik szervezője, Carmen, aki minden nap kedvesen rám köszönt és eljátszogatott Máriával, elmondta, neki is van egy 10 hónapos kisfia. A harmadik napon szégyenkezve megkért, hogy ha véletlenül maradna plusz pelenkám, neki adnám-e? Mondta, hogy éjjelre van rájuk szüksége, hogy ne keljen fel a fia s ő is ki tudja egyszer pihenni magát. Végül 14 darabot hagytam neki, ő pedig könnyes szemmel köszönte meg.

Egyik este, a műsor előtt egy táncosnő szólított meg, beszélgettünk, s kiderült, neki is van egy 9 hónapos kislánya. Ő nem kért semmit tőlem, csak beszélgettünk, s megmutatta a fényképalbumát a kislányáról. Utolsó nap, emlékül odaadtam neki Mária egyik nyári ruháját, ami vadonatúj volt, de mire Torontóban is nyár lesz, a kislány már régen kinőtte...

Sajnáltam, hogy nem vittünk magunkkal több apróságot, s eszembe jutottak azok a romániai idők, amikor mifelénk sem lehetett fogkefét, vécépapírt, vattát meg egyebeket kapni...

Hamar eltelt az idő, az idő végig ragyogó volt: reggel-este kellemesen hűvös, délután pedig jó meleg, + 27 fok.

Pénteken váratlanul feltűnt pár kubai gyerek is, s kiderült, hogy hét végén az igazgatóság engedélyével időnként a személyzet is behozhatja családját. Az egyik pincérnő – szintén Maria – büszkén mutatta be nekünk kislányát, az egyik búvármester pedig az egész családját. Szombaton még többen voltak a „házivendégek”, vasárnap pedig már elfoglalták a telep egy részét, így a fürdőmedencében egy adott ponton 3 kubai családra jutott egy turistaházaspár. A pódium mellett egy nagyobb csoport lelkesen táncolt, a szuvenírbolt melletti „bodegában” pár férfi hangoskodva biliárdozott, a bárnál szorgalmasan fogyasztották az ingyen italt, miként a turisták. De mindvégig óvatosak voltak, látszott, hogy megtanulták a leckét: a turistákat nem szabad zavarni.

Az utolsó napon Andrea még elment egyszer lovagolni, Gabi egy utolsót úszott az óceánban, Máriával pedig beültem a melegvizes medencébe. Aztán csomagoltunk, ebéd, s 2-kor várt ránk a hordár a szoba előtt, fél óra múlva indult a busz Santiago de Cuba repülőtere felé.

Mindenütt ugyanaz a lehangoló táj fogadott, mint az első nap, a városban lehangoltság, kilátástalanság. A reptéren kígyózó sor a torontói járat pultja előtt, jó háromnegyed órát ácsorogtunk. A tisztviselő ráérősen nézi át az útleveleket, repülőjegyeket, méri le a csomagokat, ellenőrzi, hogy a babakocsi nem nagyobb-e az előírt szabványnál, kiállítja a helyjegyeket. Majd kifizetjük a kiutazási díjat – amit nemrégen vezettek be Kubában, 25 átváltható pesos fejenként -, s a vámon túl ott a repülőnk, amely négy óra múlva hazavisz Torontóba. A kijelzőn látjuk: a hőmérséklet mínusz 3 fok; ez jó, ennek örvendünk, azt jelenti, hogy idehaza is meleg van...

Toronto, 2004. február 6.

Fotók: Dobrescu Gabriel