27 Siklósi Nándor: Tengerre, Bolívia!

„Van tengerünk. Csak ellopták."

„Tengeri flottánk kifutásra kész!"

„Történelmi jogunk a tengeri kijárat!"

„Visszaszerezzük tengerpartunkat!"

Ezeket hatalmas táblákról másoltam le, egy nagy tó partján. Ha ez a Balaton lenne, az egyesült (de főleg a várószobás) Európa egy emberként ítélné el a magyar irredentizmust. A szóban forgó tavat azonban úgy hívják: Titicaca. Az inkák valamikori szent vize. A bolíviai tenger.

Bolívia egymillió négyzetkilométernél is nagyobb, de alig hatan lakják négyzetkilométerenként (mifelénk száz körüli a népsűrűségi mutató). Emeletes ország. Legfelül, az Andok hatezer méter fölé nyúló hegyláncai között található a két Magyarországnyi Altiplano felföld, az örök szelek birodalma, maga is majdnem négyezer méter magasan (itt van a Titicaca is). Középen van az állandó esők áztatta trópusi dzsungel a völgyekben. Legalul pedig a trópusi síkság. A világ tüdeje, az Amazonas-medence a vízgyűjtő. A hatalmas amerikai földrészen csak két tengerpart nélküli ország van. Egyiknek sosem volt tengere (Paraguay), a másiknak volt (Bolívia). A XIX. század elején megalakult latin-amerikai köztársaságok egymás közötti harcának következménye a bolíviai tengeri kijárat elveszítése. Chile a század vége felé háborút indított egykori konföderációs társai, a peruiak meg a bolíviaiak ellen, és elragadta tőlük a salétromban és sóban gazdag sivatagos tengerpartot. Az új országcímerben már nincs tenger, csak hatalmas hegyek, tűzhányók, síkság, nap, kondorkeselyű, láma és pálma. Nincs benne az ezüst és az ón, meg a földgáz sem; a spanyolokat az előbbiek vonzották, az északi Nagy Testvért főként az utóbbi érdekli. A világ bányakincsekben talán leggazdagabb országában él a földkerekség egyik legszegényebb népe.

A fenséges Titicaca-tó nyolcezer négyzetkilométeres, téglalap alakú vízfelület. (A hosszúkásabb „magyar tenger", a Balaton tizenháromszor kisebb.) A majd kétszáz kilométer hosszú, helyenként két-háromszáz méter mély tó csodás kék színét a feneketlenség és a tisztaság adja. Ez a világ legmagasabban fekvő nagytava („tószintje" 3800 méterrel van a Csendes-óceán „tengerszintje" felett). Javarészben hajózható, még nagyobb hajók (hadihajók) számára is. A kikötőkben hadiszürkére mázolt monitorok és naszádok („Lakinger Béla"-típusú zsebcirkálók, hogy a magyar haditengerészet Moldova írta kézikönyvét idézzem). Meg hatalmas táblák, az írásom elején idézett lelkesítő szövegekkel. Senki sem szól miattuk. A nemzeti büszkeség tárgya, a hadiflotta senkit sem fenyeget: a tó másik partja a baráti Peruhoz tartozik, a kikötőrabló Chile viszont a hegyeken túl van, jó háromszáz kilométerre.

A flottát ékesítő lobogók messziről magyar trikolórnak tűnnek: piros-sárga-zöld színűek. Az ország a nagy Felszabadító, Simón Bolívar nevét viseli függetlensége kikiáltása, 1825 óta. A gyarmatosítás elején Alto (Felső) Peru volt a neve - a névadók a konkvisztádor Pizarro-testvérek voltak. Túpac Amaru itteni inka (elsőként lázadt fel a spanyolok ellen, 1780-ban) lett az uruguayi városi gerillák, a tupamarók keresztapja. Egy másik gerilla is kötődik ide: Che Guevara, a legendás argentin-kubai „comandante" 1967-ben itt kísérletezett hiába egy világforradalmi góc kialakításával, bele is halt.

Észak-déli irányban átlósan kettészeli, megfelezi a tavat a határ. A háttérben az Illampú, távolabb a La Paz fölötti Illimani és más havas hatezres csúcsok (van belőlük vagy tucatnyi az országban); a távolban - már Peruban - a mindig füstölgő Misti vulkán. A tópart nagyon tagolt. A Copacabana és a Taraco félszigetek (egyfajta Tihanyként) két részre osztják a Titicacát: egy nagyobb víztükörre és egy kisebb kacsaúsztatóra. A kisebbik van közelebb La Pazhoz, alig száz kilométerre. Arrafelé van Tihuanaco (Tiwanaku) is, a leghíresebb bolíviai régészeti lelőhely, egykori - inkákelőtti - kultúrközpont, csodálatos monolit Nap-kapujával, lépcsőzetes piramisával és óriási, dülledt szemű kőbálványaival.

Rengeteg a kisebb-nagyobb sziget, a Nap-szigeten meg a Hold-szigeten inka templomok és paloták romjai. A legenda szerint a szent Nap-szigetről származtak az első inkák, és ez a sziget a tó névadója is. Itt van ugyanis a Titi-Kaka, a Puma Sziklaoltár (a Kaka nagy követ jelent, a Titi meg pumát). Machu Picchu, az inkák (most perui) szent városa sincs nagyon messze. A parton települések, pl. a bolíviai Copacabana (hatalmas székesegyházában az Indián Madonnát imádják a felföldi zarándokok), vagy a perui Huancane. A tiszta vizű tó igen gazdag halban, vízimadarakban és totorának nevezett nádban. E nádból építették az indiánok csónakjaikat és úszó szigeteiket; ezekre menekült az egész falu az ellenség elől. Thor Heyerdahl is itt építtette meg a Kon-Tiki és a Rá II expedíciókhoz a hajóit (bebizonyítandó, hogy Kolumbusz, sőt a vikingek előtt már a polinéziaiak vagy akár az egyiptomiak is eljuthattak nádhajóikkal Amerikába). Beszélgettem is - guaraní tolmács segítségével - az egyik hajóépítővel, Limachi úrral, aki „nyugdíjasan" a turistáknak szövi-kötözi nádcsónakját (esténként meg szétbontja, mint egy magashegyi Pénelopé, hogy reggel újra bemutathassa csónakszövő mesterségét). Testvére - ugyancsak a norvég világutazó egykori hajóépítője - egy nádkajakban evezett föl-alá fotogénen a tóparton, a turistákra villantva mind a három - kokalevéltől majdnem fekete - fogát.

Minden bennszülött kokát rág. Megkínáltak vele, de nem volt hozzá gusztusom: a szárított kokalevélből, mészporból és még ki tudja miből (lámaürülékből?) összegyúrt „rágógumi" a nagyapám rágta büdös bagóra emlékeztetett. A kokalevél egyébként ártalmatlan, rágva, teában egyaránt. Különféle vegyi bűvészkedésekkel gyártanak belőle gyilkos kokaint. Ideutaztunkban, a repülőúton végig kokateával itatták az utasokat: az indiánok már sok ezer éve rájöttek, hogy a kokalevél enyhíti a magaslati szédülést (meg az éhségérzetet). Amikor La Paz, a székesfőváros négyezer méter fölötti repülőterén leszálltunk, mindenkit figyelmeztettek, hogy lassan, komótosan menjen le az oda gurított lépcsőn, mert a hirtelen mozdulatok az oxigénszegény magasságban ájulást, rosszullétet, akár halált is okozhatnak. A lépcső alján vöröskeresztes mentősök várakoztak oxigénpalackkal; majdnem minden gépnél akadt dolguk.

A tó partján tetőtől talpig kukoricába öltözött aymara indiánok lejtették ősi táncukat a Földanya (Pachamama) - no meg a turisták - tiszteletére. Réveteg szemű kecsua sámán avatott be - jó pénzért - bárkit az ősi rejtelmekbe, közben rá-ráhúzott az előtte álló, homályosra összefogdosott Johnny Walkeres üvegből. Inti - a Nap - nevét ki-kihallottam kábult mormogásából. Enyhén rasszista - túlburjánzott indián öntudatában a fehéreket okkal, ok nélkül becsmérlő - helyi idegenvezetőnk szerint a nap, a víz, a föld meg a kokalevél energiát ad a meditáláshoz. (A viszki csak rásegít.) Tucatnyi fehér fiatal „meditált" a tóparton, kézzel sodort cigarettákat füstölve. A turisták itt is a leszólt fehér fajból kerülnek ki. Megnézették velünk a szálloda melletti kis bolíviai indián disneylandet is. A sámánbarlangot kihagytuk, elég volt a korábbi, enyhén alkoholista tüzesvizes füvesember. Megsimogathattuk a lámákat; az egyik dühösen (az indián pásztor szerint: barátkozási szándékkal) tenyérnyit köpött ránk. Ennek ellenére megrohamoztuk a finom lámagyapjúból (alpaka, vikunya gyapjából - ezek is lámafajták) kötött sapkákat, sálakat, pulóvereket és poncsókat árusító népművészeti boltot. Este „altiplano" zenekar szórakoztatott bennünket síppal-dobbal-nádigitárral - ilyent látni-hallani budapesti és más európai aluljárókban. A csinnadrattát talán a hegyeken túl is hallották, az ellopott, árva óceánparton.

K a l a n d o z ó