75 Sima Toader: Múzeum a lakásom

1989-ben 81 éves volt az alábbi visszaemlékezések szerzője, aki a besztercei erdészeti felügyelőség nyugalmazott vadászati szakértőjeként azzal töltötte ki öregkora napjait, hogy a város Cerbului (Szarvas) utcában álló magánházában berendezett múzeumot karbantartsa és tovább gazdagítsa.

Tudni kell, hogy annak idején a Toader bácsi háza volt Romániában az egyetlen vadászati profilú múzeum; tudomásunk szerint azóta se került riválisa az országban, de abban sem vagyunk biztosak, hogy az intézmény nem került az ebek harmincadjára, hiszen a gazda, aki annak idején már egyedül lakta a sok szobás ingatlant, minden bizonnyal az örök vadászmezőkre távozott.

Háza azonban, abban a furcsa, sorsfordító évben, amikor összehozott vele a szerencse, kötelező módon szerepelt a Besztercét felkereső szervezett idegenforgalmi csoportok útiprogramjában mint elmaradhatatlan látványosság.

- Múzeum a lakásom - mutogatta a házigazda akkor a helyiségekben az illetéktelen látogatók elleni védekezésül itt-ott felállított, működőkész medvecsapdákat -, s vannak napok, amikor egyik kirándulócsoport a másiknak adja a kilincset...

Végigböngésztem a vendégkönyvet, amelyben a román, német, orosz, magyar, kínai, angol stb. nyelvű értékelések egy emberélet értelméről szólnak. Ahogy én láttam, nem is Toader bácsi lakott a múzeumban, annál inkább a múzeum kért helyet magának a hajdani biológiatanár, majd vadászati szakértő házában.

Akkor pár napra rendelkezésemre bocsátotta életének legfontosabb dokumentumait, személyes feljegyzéseit, naplóját, levelezését, felvételeit, azzal a kikötéssel, hogy múzeumának csöndjében tanulmányozom át, jegyzetelem ki azokat.

Így született az alábbi összeállítás, vallomásként egy természetnek szentelt, kalandos életről. (Cseke Gábor)

Kívánságom

A besztercei Alexandru Odobescu Líceumban töltött első évek során, 1926. május 10-én elküldtek a Bukarestben megrendezett Tinerimea Romana (Román Ifjúság) nevezető versenyre. Megragadva az alkalmat, ellátogattam a Grigore Antipa természetrajzi múzeumba, aminek hatására elhatároztam, én is létesítek majd valami múzeumfelét.

Mivel nagyapám, továbbá apám is szenvedélyes vadászok voltak, mindent, amit az életben begyűjtöttem, tartósítottam és természethű formába hoztam, azt szigorúan megőriztem, ekként rakván le e vadászmúzeum alapjait.

Az a kívánságom, hogy a múzeum a Szarvas utca 15 szám alatti házamban maradjon...

Halálom után a múzeumot az államnak adományozom, hogy szemléltető taneszközként szolgáljon gyermekeink, unokáink és dédunokáink épülésére.

Kelt Besztercén, 1983-ban

(A képkeretbe foglalt szöveg a múzeum egyik belső szobaajtaján olvasható)

Oklevél

Sima Toader elvtárs, a termelés élenjárója ezen Díszoklevelet kapja a szocialista versenyben elért rendkívüli eredményeiért. Kelt Tordán, 1957. július elsején. (a házigazda szerint ”a sikeres vadtelepítési akcióban való részvételemért adták, a napló díszes füzetével együtt...”)

Erdőgazdálkodási és Építőanyagipari Minisztérium / Miniszteri kabinet

Nr. 11293/1976.10.6.

Sima Toader elvtársnak, Besztercére

Ezúton szeretnénk hálás köszönetet mondani az Erdőgazdálkodási és Építőanyagipari Minisztérium, valamint a Vadászok és Sporthorgászok Országos Szövetsége rendelkezésére bocsátott vadásztrófeákért, amelyekkel hazánk részt vett a f. év augusztus 28-szeptember 12. között Ceske Budejovicében, a Csehszlovák SZK-ban megrendezett nemzetközi vadászkiállításon.

Az ön hozzájárulása, e pompás trófeák begyűjtése és rangos nemzetközi vadászversenyen való bemutatása révén hazánk az első helyen végzett; 619 érmet szerzett, amelyek közül 525 az aranyérmek száma. (Gépírásos okmány, a napló második lapjára ragasztva)

Napló: előhang

Számtalanszor foglalkoztatott már a gondolat, hogy nekiüljek papírra vetni mindazt, ami velem történt, ami van és ami megtörténhet; hogy akik soraimat olvassák, képet alkossanak az életben fellelhető változásokról és állandóságokról.

Én, aki úgy ismerem az erdő életét, ahogy az keveseknek adatott meg, néhány emlékeztető sort jegyeznék ide anélkül, hogy valakitől is másolnám...

Az állatok életéről mondanám el, amit tapasztaltam. Erőm, időm már nincs elég ahhoz, hogy mindent följegyezzek. Akik netán majd elolvassák soraimat és képesek rá, talán még kiegészítik mindazzal, amivel szükséges...

Napló: szemelvények

...A szőr vagy tollazat borította vadak a természet teremtményei; ennek megfelelően nagyjából birtokában vannak valamennyi érzéknek. Lényüket és életük biztonságát a faj fennmaradásának ösztöne szabályozza...

...A vadállatok állandó létharcban vannak. Igazában el sem tudjuk képzelni, milyen küzdelemre kerül sor az erdőben a nemek, a fajok között - az uralkodásért, az élelemért, a túlélésért.

Az emberi civilizáció és tudomány előrelépésével a vadak is fejlődésen mentek keresztül.

Még apám mesélte például, hogy ő a nagyapámtól hallotta, aki Bethlen gróf vadőrjeként szolgált a Czibles hegységben, hogy arrafelé (lásd a Zamboita, Dealul Zimbrului, Zimbroara helyneveket*) a XVIII. században még léteztek szabadon élő bölények, melyekre kovakő hegyő, primitív fegyverekkel vadásztak; az állatok akkoriban távolról sem voltak olyan elővigyázatosak, mint napjainkban.

Fegyverviselési engedélye lévén, nagyapám két méter hosszú, kovaköves puskával járt-kelt, amihez lőport, kenderfojtást, lópatkóhoz való csavarszeget és ócskavas darabokat használt lövedék gyanánt. Tudta, hogy merre túrnak a vaddisznók, s útjukat elállva, lesbe állt a hegyekben. Közte s a vadak között mintegy 70-80 méteres volt a távolság. Nagyapám többször is a kovakőhöz ütögette a puska kakasát, amíg a lőporhoz vezető gyutacs tüzet kapott, a por meggyúlt, tüze kiröpítette a csavarszeget, egyenesen a célpont felé. E mővelet nem egyszer 5-10 percét is felemésztette. A vaddisznók bizonyára hallották a zajt, de kezdetben nem tartottak tőle...

...A fentebb említett létért való küzdelemről számos olyan történetet mesélt nekem az édesapám, Sima Toader, amiket személyesen is átélt.

A XIX. században, amikor még legényke volt, a telet a hegyek közt töltötte, a juhokkal, azon a helyen, ahol nyáron a szülei a szénát csinálták, de lehordani a faluba már nem tudtak mindent, ezért aztán a juhokat vitték föl a szénához. Az állataik rögtönzött akolban éldegéltek, az emberek meg kalyibában húzták meg magukat.

Egy februári reggelen Telcs fölött, az Öreghegyen apám csak hallja, amint a juhászkutya vadul ugat. Felkapta a vedret és abba az irányba sietett, ahonnan az ugatást hallotta, vagyis a forráshoz, melyről a vizet hozzák. A forrástól nem messze szokatlan fújtatásra, dulakodás zajára lett figyelmes. Ahogy egy vastag fenyő törzse mögé bújva jobban kilesett, egy vaddisznó és egy medve párharcát láthatta. Mindkét állat rendkívülien nagy, agresszív és erős példány volt. Apámnak földbe gyökerezett a lába a látványtól, s mellette a kutya is megtorpant. Hallgattak, mint a sír. Apám közben csupa szem és fül volt, a fejleményekre kíváncsian. A medve egy idő után belefáradt a vadkannal vívott párharcba, váratlanul felhágott egy jókora fenyőcsutakra, miközben a kan őrjöngve forgolódott tovább a csutak körül, agyarával jókora szilánkokat hasítva ki belőle. Mikor aztán a medve szusszant egyet, a csutakról egyenesen a disznó határa szökött, s az elkeseredett harc tovább folytatódott. Nem kellett már semmiféle víz apámnak, lóhalálában iszkolt vissza a kalyibához. Csak a kutya maradt a helyszínen, s addig ugatott, amíg végleg berekedt, a küzdelem pedig még sokáig elhúzódott.

Másnap reggel aztán a kutya, fogai közt egy vaddisznólábbal állított haza, majd elkísérte apámat a küzdelem helyére, ő pedig elborzadt az eléje táruló látványtól: dúlások, gödrök, vaddisznóvér és szőrcsimbókok a medve bundájából, disznócsontok és a kan leszakított feje, a sarló nagyságú agyarakkal borították be a havat.

Március-április táján, amikor aztán apám a juhokkal kivonult a legelőre, a küzdelem színhelyétől valamivel távolabb a medve oszlásnak indult tetemére bukkant. A harcban tehát a vadkan is végzetesen megsebesítette ellenfelét, amely kevéssel élte túl talmi győzelmét.

...1948 őszén egy épülő vadászház munkálatait vezettem Felsőbudakon. Egyik reggel a tetőn dolgozó ácsok elrikkantották magukat: a szarvas, a szarvas! Később meg: a medve! a medve! Kiáltozásukra felfigyelvén, futásnak eredtem, hogy lássam, mi is történik. Két-háromszáz méternyire lehettem a közeli pataktól, amelyen híd épült a fakitermelés felé, s látom, hogy a híd alá egy szarvas vette be magát, míg a patak túlpartján egy medve ólálkodott, s még a hegyekben üldözöttje nyomába szegődhetett. Mivel hasonló esetekre érvényes utasítást nem kaptam, telefonon kapcsolatba léptem a besztercei erdészeti igazgatósággal, ahonnan azt mondták, lőjem ki a szarvast, tartósítsam, majd adjam le a megfelelő hivatalban. A medve addig el nem mozdult onnan, amíg meg nem hallotta a puskalövés dörrenését. Miközben a szarvast nyúztam, észrevettem, hogy az állat három bordája törött volt. Valószínűleg elesett, összezúzta magát, sebe legyengítette, a véres nyomokon pedig a medve a hídig követte...

...1954 telén sertésvész ütött be a vidéken, aminek során rengeteg vaddisznó elhullott, s a tetemekből a farkasok és a medvék lakmároztak. A Borgói havasok egyik körzetében, egy munkásbarakk közelében, egy januári éjszakán a szálláson tartózkodó munkások állatok horkantását és indulatos hörgését hallották. Igy ment ez egy fél órán át, majd iszonyatos bődülés hallatszott, utána meg halotti csend borult az erdőre. Reggel aztán az emberek telefonáltak a borgóprundi erdőkerülethez, amelynek kerülője parancsot kapott, hogy jelenjen meg a helyszínen és vizsgálja ki, mi történt. Odaérve azt állapíthatta meg, hogy egy magának éjjeli szállást fészkelő vaddisznóról egy arra vetődő medve azt gondolta, hogy élettelen tetem és lakmározni akart belőle. Ádáz harcra került sor. A kétségbeesetten támadó vadkannak agyarával sikerült felhasítania a medve hasát, az meg úgy belegabalyodott kiomló beleibe, hogy rövid idő múlva ott maradt, kimúlva a helyszínen. A vaddisznó meg továbbállt...

Zimankós telek idején a ragadozók könnyebben mozognak a vastag hótakarón, s olykor valósággal megtizedelik a haszonvad-állományt. Szükséges ilyenkor az ember beavatkozása, visszaállítani a megbomlott egyensúlyt.

Röviden megpróbálom összefoglalni, milyen műveletekben vettem részt e téren, munkatársaimmal együtt. Az 1949-50-es évtől kezdve, amikor is a tanügyből az erdészethez kerültem, mindvégig haltenyésztési és vadgazdálkodási kérdésekkel foglalkoztam. Régi vadászfamília leszármazottjaként mindig is nagy szeretettel mőveltem ezt a sportot, egészen 1968-ig, amikor saját kérésemre nyugalomba vonultam. Ez idő alatt igyekeztem mind az emberektől, mind az állatoktól tanulni; az emberektől a vadnevelés és -etetés eszközeit és módszereit, az állatoktól életmódjuk sajátosságait lestem el, ebből pedig az a hasznom származott, hogy képes voltam segíteni rajtuk, s mesterséges szelekció révén egészéges és kellő számú tenyészanyagot biztosítani, adott területre.

Ott, ahol ez nehézségekbe ütközött, telepítéshez folyamodtunk. Az 1952-56 közötti esztendőkben például Mócs és Vajdakamarás vidékén létrehoztuk a Transzilvania elnevezésű fácánost, méghozzá telepítéssel; e madár azóta terjedt el az erdélyi hátságon. A feladat távolról sem volt egyszerű, a veszélyes ragadozók miatt, amelyeket előzőleg el kellett távolítanunk. Biztosítanunk kellett továbbá a fácáneledelt s egészségük megóvását, hogy jó minőségő szaporítóanyagot nyerjünk.

1956-62 között a tordai erdészeti körzetnél dolgoztam, ahol vezetőink irányításával, munkatársaimmal együtt a kárpáti szarvas telepítését hajtottuk végre a Nyugati Kárpátokban. E célból karámot állítottunk fel a Jára völgyében, ahová szarvasgidákat szállítottunk, amelyek előbb cuclin át kapták a táplálékot. 1962-ben, amikorra ivarérettekké váltak, szabadon engedtük valamennyit, mire szétszéledtek és elszaporodtak. A legnehezebb feladat itt is a ragadozók fékentartása volt, s ez annyira jól ”sikerült”, hogy a vidékről szinte teljesen kiveszett a farkas, a róka és a hiúz. Történetesen sertés- és szájvész pusztított, ezért jónak láttuk a szarvas mellett a medvét is elszaporítani a körzetben, mivel ezt az állatot az erdő szanitéceként tartják számon. Karámot építettünk, minden szükséges körülmény megteremtettünk a bocsok neveléséhez, s ivarérettségükig gondoztuk őket.

...Miután kollegáimmal együtt szabadon engedtük az általunk fölnevelt 16 szarvasünőt és 17 bikát, átkerültem a naszódi körzethez. Távozásom előtt került sor a medvék szélnek eresztésére is, akik a pisztrángoktól megmaradt főtt húson nevelkedve rászoktak a húsevésre s a Nyugati Kárpátok marháinak és legelőinek rémei lettek...

Naszódi munkám azzal indult, hogy felmérést végeztem a zerge meghonosítása végett. Sikerült rábukkannom a Muncelu tájékán egy zergecsaládra, amely néha elkalandozott egészen a Cziblesig, a Telcs-Kistelcs-Fiad átjárón keresztül. Felfedezésemet a telcsi vadászok, mint Grof Viktor és Tompa Gheorghe is megerősítették. Ezzel párhuzamosan a nyírfajd jelenlétét is sikerült földerítenem Rebra fölött, a Pietrosz erdeiben.

Azért, hogy a zergét a Radnai havasokban meghonosítsuk, átirányítottak a radnai kerülethez. Kollégáim, valamint Majoros község vezetőinek támogatásával előkészítettem a karámot és mindent, ami kellett.

Először 1962-ben mentem el a Fogarasi havasokba, az árpási körzethez, ami Brassóhoz tartozik, ahol ivarérett zergéket szándékoztunk fogságba ejteni. Erős hálóval zártunk le minden átjárót Erdély, illetve a déli országrész irányába, majd a visszautakon is hálókat helyeztünk el. Ezután nem maradt más hátra, mint hogy megfogjuk az állatokat, ez viszont nehézségekbe ütközött, mert a foglyul ejtett vadak szinte a végkimerülésig vergődtek a háló szorításában. Akkor szalmával bélelt ketrecekben helyeztük el őket, s Árpásról újabb szállítóeszközökkel saját karámjaink felé tartottunk. A testileg sérült állatok megszenvedték az 1500 méternél alacsonyabb szintmagasságot, amiért is alkalmatlanak voltak az elszaporításra.

Más megoldást kellett találnunk. Elhatároztuk, hogy felnőtt zergék helyett gidókat fogunk be. Tudtuk, hogy a zergék párzása ősszel, október-november folyamán történik, attól függően, hogyan alakul az időjárás. Ha érzik, hogy a tavasz korán köszöntene be, októberben párzanak, s májusban már sor kerül az ellésre. Ugyanakkor a zergék az év nagy részében 4-5 fős, de akár 10-20-30-as létszámú csordákban élnek. Amíg a hótakaró kitart, a sziklákon tartózkodnak, télen pedig a ritkás fák közé merészkednek, ahol szederindával táplálkoznak, amely télen is megmarad zöldnek. Tavasszal a vemhes zergék elléshez készülődnek. Kiválnak a csordából, a déli oldalak sziklapárkányai közé rejtőznek, ahol egy-két gidót fialnak. A nagyon fiatalok, vagy az idősek egyet, az érettek és egészségesek kettőt ellenek. Legtöbbször egy nőstény és egy hím utód jön világra. Pár nappal az ellés után az anyaállat kibújik a napfényre, s egyúttal táplálékot keres. További két-három nap elteltével a gidók is vele tartanak. Ép eszű ember fejében meg se fordulna, hogy a sziklapárkányokig merészkedve zergefiakat ejthetne foglyul.

Mi viszont, mivel otthonosan mozogtunk a hegyek között, a sziklákon, a nyaktörő gerinceken, ahol az ember bármelyik lépésre otthagyhatja a fogát, és mivel kötelekkel, sziklaszegekkel, cementtel, acélpatkókkal voltunk fölszerelve, a zergék nyomába eredtünk, megvizsgáltuk a helyet, ahol a kis gidók rejtőztek, haditervet készítettünk, s egymást kölcsönösen támogatva, vesszőkassal a hátunkon később visszaóvakodtunk a kicsinyekért; hol nőstényt, hol hímet vittünk magunkkal, attól függően, mire volt éppen szükségünk. Igy a foglyulejtés biztonságban folyt le, az anyaállat ugyanis elmenekült, a kis zergék pedig mozdulatlanul a sziklához lapultak...

Dolgunk végezetten ereszkedtünk alá a hegyekből, Viktóriavárosig, ott aztán cuclival tápláltuk a kicsinyeket. Sajnos, nem számoltunk azzal, hogy többségük gyomorrontást kap és hamarosan bele is pusztultak...

Akkor szelíd kecskéket vásároltunk, köztük fekete és tarka példányokat, elválasztottuk őket kicsinyeiktől, s rávettük őket, fogadják örökbe a zergefiakat. Az első évben itt is újabb hibába estünk, mert hagytuk a kicsinyeket egyszerre túl sokat szopni, s ismét csak elhullottak. A második esztendőben aztán, mielőtt sor került volna a szopásra, előzetesen fejtünk valamit a kecskétől, s amíg a kicsinyek meg nem erősödtek, rendszerint kevesebb tejet hagytunk az anyák tőgyében.

Miután a kecskemamák hozzászoktak a kicsiny zergékhez, elválasztottuk őket, s a gidók külön karámba kerültek. Ekkor viszont meggyűlt a gondunk a medvével és a hiúzzal, mert sokszor a három méter magas, fent szögesdrótban végződő kerítésen is átmásztak, de résen voltunk s a megfelelő engedélyekkel rendelkezve, kilőhettük a támadókat.

A karámban tartózkodó kiszergék természetes környezetben éltek, s mert megkapták hagyományos táplálékukat, gyorsan fejlődtek. Megszűnt az elhullás is. Egymás után látogattak ki hozzánk a főnökeink, az egészégi ellenőrök és mindent rendben találtak.

Az ivaréretté vált állatokat páronként engedtük szabadon, s ma is vígan szaporodnak a Radnai havasokban és annak környékén. Természetesen, segíteni kell fennmaradásukat, mert a hiúz továbbra is esküdt ellenségük. Védhelyeket, sózókat állítottunk fel a hegyekben...

...Még a Nyugati Kárpátokban dolgoztam, amikor a siketfajd nyomai után kutattam. 1961 tavaszán egy erdész kíséretében a kisbányai turistaház mellett, a Buszkát 1800 méteres csúcsa alatt, a kikericsek közötti hóban siketfajdtyúkok sűrű nyomát fedeztem fel, igen kevés kakasnyommmal egyetemben. Volna hát körülmény, hogy azon a vidéken is élhessenek, mégis teljesen eltűntek. Azt javasoltam akkor, hogy a Kelemen havasokból telepítsük meg a siketfajdot a Nyugati Kárpátokba. Rengeteg vitánk volt arról, hogyan is lássunk hozzá... Egyesek azt javasolták, gyűjtsünk fajdtojásokat, azokra ültessünk házikotlót, vagy használjunk keltetőgépet. Kipróbáltuk ezt is, azt is, eredménytelenül. Erdőmernökökkel is konzultáltunk. Egyiküknek felvetettem, hogy szerintem nem ártana szeszes áfonyával próbálkozni. Egyszer ugyanis, amikor egy befőttes üvegből az udvarunkon kidobtam valamennyi, szeszben áztatott áfonyabogyót, tyúkjaink vidáman felkapdosták, majd 2-3 órán át teljesen önkívületi állapotba kerültek. Feleségem már vágta is volna le valamennyit, én viszont megtiltottam neki, hogy láthassuk a további következményeket is...

A 3-4 óra letelte után valamennyien kétségbeesetten kezdték keresni az ivóvizet, majd teljesen magukhoz tértek. Szóval, arra gondoltam, nem ártana a siketfajdok esetében is bevetni ezt a fegyvert: ha megeszik az áfonyát, berúgnak, mi megfogjuk őket, s még ha el is szabadul néhány, a többség nekünk marad.

Összeállt a csapat, amelynek a fiam, Sima Corneliu állatorvos is tagja lett, s elmentünk a moldvai Suceavába, ott is a brosteni-i erdészethez. Kivittek bennünket az élőhelyre, ahol aztán a madarakat előbb hozzászoktattuk az ártalmatlan áfonyához. Mikor láttuk, hogy keletje van a gyümölcsnek, felállítottuk fácáncsapdáinkat, s bennük szeszes áfonyát helyeztünk el. 8-10 nap elteltével három tyúk és négy kakas birtokában voltunk, amelyek az előre elkészített vesszőkosárba kerültek, majd meg se álltunk velük a Gyulai havasokig...

(A napló utolsó bejegyzése, külön sorban, egy tárgy nélkül maradt keltezés: 1988 augusztus 13.)

Napló: Utóirat

- Augusztus 13-án már csak leültem a napló mellé, de nem folytattam. Nem volt hozzá türelmem. Nyakamon a múzeum, a ház karbantartása, a családi mindennapok terhe. Pedig tudom, a java még hátravan, volna mit írni...

Egyszer lejár mindenki órája. Életemben gyógyfürdőn nem jártam. Pedig a reuma, az ízületek... Egy idő óta alig éreztem a lábamat. Azt mondták, szinte már meg is állt benne a keringés. Aztán szót fogadtam az orvosnak, és elutaztam Herkulesfürdőre, a Domogled hegység alá. Nagyon jól telt, de mintha el is gyengültem volna tőle. Úgy magyarázta akkor a doktor, hogy a fürdő felbolygatta a szervezetemet. Az egészég küzd benne a betegséggel, hogy legyőzze... De a fürdőn se volt nyugovásom. Már az első nap meghallottam: vigyázat, itt viperák élnek! Mindig szívesen fogtam volna egyet, tanulmányozás céljából, de nem volt rá alkalom. Pedig a helye megvolt a múzeumban...

De hogy megyek én a sziklák közé, öreg fejjel? Nem olyan könnyű találkozni vele...

Az egyik nap az utcán csak látom, hogy összeszaladnak az emberek, mindjárt a szálloda tövében. Idegesek, kiabálnak. Mi lehet ott? Visítás, kiabálás: a vipera! A vipera!

Odamegyek, s látom, egy férfi husánggal püföl egy szarvas viperát. Gyorsan villás ágat vettem a kezembe, majd egy másikat is kerítettem, a kettős villát a nyakára tettem, ahogy azt kell. Megfogtam!

Nagyszerű példány volt. Lemértük, a hossza ütötte az 1 métert. Szerencsém volt! Csak a szarvát sértette meg a husángos. Én pótoltam ki, gittel. Addig ki nem mozdultam a szállodából, amíg ki nem preparáltam. Itt van, megmutathatom. Íme, milyen nagy. Egy görbe ágra helyeztem, hogy jobban mutasson. Lelakkoztam, a gittet lefestettem, most úgy csillog, mintha élne...

Mégis egy trófea, nemde?...

-----------------------

* zimbru = román nyelven bölényt jelent

A visszaemlékezést a szerző jóbarátja és vadászpajtása, az ugyancsak besztercei Andon Alexandru fotói illusztrálják

Kecskeviadal a Kárpátokban

Mackókíváncsiság

Vaddisznózsákmánnyal, hazafelé

Vadászebek vetélkedője

Szemközt a fegyverrel

Farkastetem

Kilátó

Vadászat utáni tábortűz

Vadásztanyán

Képek Sima bácsi vadászmúzeumából

K a l a n d o z ó