102 Fülöp Lídia: Tenyérnyi napfény

Úti élmények Marokkóból

Különös eset

November harmincadika volt, az őszi szél az utolsó leveleket rázta, amikor idehaza valami történt, mert Gioni kutya farkát behúzva, fejét félre tartva, sandán pislantott felém, amikor a munkából hazajöttem.

A leveles láda üres, ajtaja máskor is nyitva, az újságot az üzemből hozom, minden a helyén, semmi…

A kései ebédet hamar bekaptuk Gionival s szaladtam fát vágni.

Itt kell, hogy legyen valami, gondoltam, mert Gioni megállt a ház végénél, nem jött utánam.

És tényleg. A kutyaól mellett gyűrött, egyik sarkán összerágcsált, jókora kék borítékra akadtam.

- Gioni! - kiáltottam el magam, és felkaptam a levelet, mintha a folyóvízből mentettem volna. Kiegyengettem, gondosan megtöröltem a sártól, és felbontottam. Hívólevél volt Marokkóból, az ottani román követség pecsétjével.

- Gioni! Gioni!… ha széttépted volna ezt a meglepetésnek szánt meghívót!… De minden jó, ha a vége jó.

Kik szerezték a meglepetést?

Mária lányom és István, a vejem. Mindketten matematikusok, sok dologban ellentétes elképzeléssel, de otthonukban békés egyetértésben.

Mária harmadévet végzett, István negyedévet, amikor Lugoson összeházasodtak jó ideig álmatlan éjszakáim voltak, féltettem Máriát: egyetemet végezni küldtem Kolozsvárra, nem férjhez menni, de Istvánban nem csalódtam. Mellette tanulni kellett. Szászrégenből, tanárai ösztönzésére, indult Kolozsvárra, a matematika szakra. Derekasan állta meg mindvégig a helyét. Mária egy évvel később került a Babeş-Bolyaira, ő is jó eredménnyel. Kihelyezésüket Gyergyóremetére kapták, majd három év után Szentkeresztbányára kerültek, s most a Lycee al Idrissi középiskolában tanítják a számtant franciául, Marokkóban, Safiban. Ezerkilencszázhetvenhat októberében mentek ki, s rá egy hónapra a tanügy-minisztérium segítségével küldtem utánuk két kis gyermeküket. Akkor ismertem meg az Albert házaspárt is az Otopeni repülőtéren, akikre a minisztérium a gyermekek “kézbesítését” bízta. Tünde öt éves volt, Öcsike három és fél. Úgy kértek, könyörögtek, ne küldjem őket Marokkóba, de muszáj volt, a szüleik nem bírták volna nélkülük.

Öröm és kétségbeesés

A hívólevél kétféle könnyet csalt a szemembe: az öröm könnyeit és a szomorúságét. Hogyan indulhatnék olyan messzi útra, amikor apám több mint egy éve nyomja az ágyat, és szomorúan láttam, nincs sok ideje hátra. Az útlevélkérést januárig ódáztam. Akkor is anyám nógatott, adjam csak be, nem lesz baj apámmal, amíg oda leszek.

A havas tél délutánjait a két szülőmmel töltöttem, félúton szálltam le a buszról munkából jövet. Míg anyám a fehér abroszon nyújtott rétesbe göngyölítette a szürkületet, vagy bordán csigatésztát pödörgetett, egybeolvadtak gondolataim az apáméival. Ha leveleket olvastam neki, akár Szatmárhegyről, a nagyobbik lányomtól jött, akár Marokkóból, mindig megkönnyezte. Könnyei hamar száradtak, ha Újbálincra fordítottam a szót, ahonnan ötvenegyben jöttek utánunk, vagy, ha arra, hogy milyen a tél, mennyi vizet izzad a hó, majd ha beáll a kikelet. Ízig-vérig földművelő ember volt, s amíg bírta, szántott-vetett, a kelő nap őt is, meg anyámat is tavasztól őszig a mezőn találta, alkonyok vetették őket haza. Fiatal korában jó hangja volt apámnak, vasárnap délutánonként citerázott, klarinétozott is. Gyermekkoromban fapapucs nélkül is fél centit nőttem, ha a fél falu gyermeke az udvarunkba gyűlt, alig tudtunk a konyhából kimenni, ha hallgatták apám nótáit. S aztán, ha abbahagyta, ócska kocsikerekeket kerített és jött nekünk körhintát csinálni a kert alá. Most be kellett látnom, hogy apám helyzete konokul hanyatlik. Február derekán, mikor a Szép szó irodalmi körről érkeztem Bodóról, akkor hallottam tőle utoljára értelmes mondatot.

Háromheti szenvedés után, a Március kilencedike könnyű utazást biztosított számomra: elvitte tőlem a legdrágább szót: Édesapám.

Temetésére sokan jöttek, szerették, mint ő a földet, mely földit szül, Öcsém a koporsójánál fehér volt és öreg, anyámat hideg szél ingatta, mint búzatáblában a kalászt. Üzemi kollegáim hozták a legszebb élővirág-koszorút és együtt sírtak velem. Mária és István táviratot küldtek, s nyomában ők is elindultak. Hat napig jöttek, kocsiban a két gyerekkel, méteres hóban, fagyban, hogy nagyapjuk sírjánál leróják kegyeletüket.

Az útlevélre már nem is gondoltam

Anyámhoz és a temetőbe jártam. Ahogy tavaszodott, anyámra a kerti-munka erőt parancsolt, lassan dolgozgatott. Március harmincegyedikén egyik szomszéd néni temetésére fordultam ki a kapun, amikor a postás az értesítést a kezembe adta: április huszadikán jelentkezzem az útlevélért.

Egy pillanatra gyökeret vert a lábam. Hosszan néztem végig az Oituz utcán, a szomszéd portán virágba boruló barackfákon és magamon talpig feketében. A kartonlapocskát a táskámba tettem. Mintha mindkét lábamra ólomsúly nehezedett volna, amikor a harmadik szomszédig elértem, már jöttek kifelé a halottal. A tömeg közé álltam, végig a boksányi úton, tekintetemmel a bolyhodzó hársfákon, ballagtam a táskám súlyával. Jólesett most a hallgatás a tisztességtudó tömegben. A sorompónál sokat álltunk, egyik szomszédasszonyom a karomat érintette: rosszul van talán, hogy olyan szomorú? Megnyugtattam, nincs semmi bajom, viszont a táska titkát elhallgattam. A katolikus templomnál a halottal megálltak. Én a jelenlegi német iskolával szemben. A negyvenes évek elején itt volt az inasiskolánk, hetente két délután. Úgy készültem ezekre a délutánokra, mintha vizsgára mennék. Iliescu francia szakos tanárnő volt az osztályfőnököm. Egyik délután felkeresett a varrodában, beszámolt főnöknőmnek a jegyeimről, mindenből tízes. Miután elment, először szólt rám a főnöknőm ingerült hangon: - Lili! Ha maga olyan nagyon szeret tanulni, miért nem gimnáziumba ment?

Akkor is hallgattam, mint általában, s lestem az alkalmat, hogyan osonhatok ki a verandára kitörölni szememből a gyöngyöző könnyeket, amelyek itt-ott már a blúzomra cseppentek.

A menet elindult, végig a Templom utcán, szemsugaraim fésülték a házakon szikkadó vakolatot, a nyitott ablakokat, melyeken egyszer-egyszer szerettem volna bekiáltani: - Jó barátok! Kis városom, Lugos! Bánság ölében hangyaboly!… Megyek, hozok nektek valamit, megérdemlitek. És tovább léptünk a macskaköveken.

A temetőből anyámhoz mentem. Nekem itt csak ő van, de jó, hogy van, s még legyen is sokáig, ez a tisztavizű folyó. Anyám letisztította gondosan a kapát, amíg a táskám titkával kiborultam.

- Csak higgadtan – mondta. A konyhában elém tette a szerény legízletesebb ételt, s mikor elköszöntem, már mosolyogni próbáltam.

A hirtelen tavasz, a kiskert a ház körül, a bokrosodó salátafejek, a megugró szőlőhajtások annyi gondot okoztak munkaidő után, észre sem vettem, hogy tűntek a napok.

Munkahelyemen keveset beszéltem közelgő utamról, tudtam, hogy a gyár vezetősége, a kollegák, szívesen segítenek, hiszen már huszadik éve dolgozunk együtt. Azonban, amikor idehaza egyedül készülődtem az útra, olyan rosszullétek, fejfájások fogtak el, az éjjeleken is alig aludtam valamit.

Az utazást június tizedikére terveztem. A repülő hetente egyszer tette meg ezt az utat, és mindig csak szombaton. Az üzemben aláírták a huszonnégy munkanap szabadságomat, meg huszonegy fizetetlen munkanapot. Április, május minden vasárnapját az üzemben töltöttem szolgálatos tisztként, ezekre szabadnapokat kaptam.

Május derekán úgy esett, hogy egy hét leforgása alatt kétszer is Bukarestbe küldtek a gyár ügyes-bajos dolgaival kapcsolatban.

Miután gyorsan és pontosan mindent elvégeztem, jutott időmből személyes dolgaimra is. Már csak a repülőjegyem volt hátra, ami főleg azért húzódott, mert nem volt valutám. Nos, az egyik bukaresti utam alkalmával ez is rendeződött, 350 dollárt és 50 centet kaptam 5624 lej ellenében. Ekkor már madarat lehetett volna fogatni velem. Ugyanaz az utam más szempontból is kedves lett nekem, mert menőben, amikor Lugoson felszálltam a bukaresti gyorsra, szerencsésen indultak a dolgok. A hálókocsiban mind azon rágódtam: ki lehet felül? Még Karánsebesig sem értünk, kigyúlt a kicsi fény s elnézések pergetése közben, már létrázott is lefelé a kedves hölgy.

- Aranka vagyok – mutatkozott be. Temesvárról jött, a szülei sírjától. Bukarestben lakik, nyugdíjas tisztviselőnő. Ő is özvegy már tizenegy éve. A férje repülőtiszt volt, s egy szerencsétlen út a halálát okozta, bennégett a repülőben.

Neki születésnapja van, mondja, s mivel hallotta, hogy csak forgolódom, inkább töltsük ülve az éjjelt.

Csengetett. Kávét, hűsítőt hozatott. Amikor megtudta, hogy én is repülni készülök, sajnálta, amit a férjével kapcsolatban mondott. Megnyugtattam: nálam csak a szép álmok alakítanak jobb, vagy nyomottabb másnapot. Különben hiszek benne, kinek-kinek mennyi van megírva.

Az éjszakát átbeszélgettük. Meghívott magához, keressem fel, alhatok is nála, tágas a lakása. Ez volt az az éjszaka, mely elvitt engem Bukarestbe érve az Intercontinental halljába, és reggel nyolckor már a kezemben is volt a repülőjegy.

Hogy értem haza?… Hogy szaladtam vele anyámhoz?… Hogy mutattam meg a kolleganőimnek?… Nem tudom leírni.

Az anyagkönyvelésen a hónap első napjai nagyon zsúfoltak. Úgy forogtam, mint az orsó, hogy a májusi hónap zárásával meglegyek idejében. Meg is lettem. Nyolcadikán délután háromra, már a júniusi hónap nyitását is elvégeztem. Könnyű szívvel búcsúzhattam el a kollegáktól, akik rengeteg jó tanáccsal láttak el, mielőtt megöleltek.

Hazaérve a lakásban tettem-vettem, pihenni kellett volna, de meg se próbáltam. Egyik szomszédasszonyomhoz mentem elbúcsúzni, azt mondta, hogy szép tőlem ilyen hosszú út előtt. Lehet, vissza se térek, valami baj érhet, nem látjuk többé egymást. S valóban, az utazásban, legyen az hosszú, vagy rövid, mindig legszebb a hazatérés. Amikor hazaértem, nem láthattam viszont, mert szívinfarktusban meghalt, idehaza.

A kutya, mintha valamit érzett volna, lépten-nyomon a sarkamban volt. Idegesített. Sajnáltam nagyon, hogy egyedül marad. Az öcsém vállalta a gondozását, s abban biztos voltam, hogy anyám csomagol neki naponta annyit, meg se eszi. A házat jó szomszédokra bíztam, nyár van, az éjszakák is rövidebbek, s az utca is forgalmas. A csomagom már készen állott, tízszer átnéztem az útlevelet, jegyet. A bukaresti gyors éjfélkor vesz fel a lugosi állomáson. Alkonyatkor kisszékre ültem az udvaron, simogattam az álmos virágokat és Gioni kutyám nyugtalan fejét.

Este tízkor megszólalt a csengő. Az öcsém jött kocsival, hozta anyámat is, hogy vigyenek az állomásra. Oda számos rokonom is kijött, s az egyik azt kérte tőlem: nézzem meg számára is Párizst. – Megnézem én kedves, számodra is, de az még odébb van, akkor már visszafelé jövünk kocsival. - Egy könnycsepp esett hívatlanul a kezem fejére.

A vonat befutott, már indult is velem, egy pillanatig integettünk, és vágtatott velem a csillagos éjszakában.

Másnap igen sok elintéznivalóm akadt a fővárosban, többek között a védőoltás sárgaláz ellen. Arankához, a megegyezés alapján, csak este jutottam el. Ott tartott éjjelre is.

Álom Arankánál

Különös álmom volt akkor éjjel. Annál is inkább, mivel a gyermekkoromból magammal hozott babona alapján, csak szépet álmodunk abban a szobában, ahol először alszunk, s az teljesül is, ha lefekvés után megszámoljuk a szoba sarkait.

- Számold csak meg – mondogatták a szomszéd nénik, ahogy simogatták szöszhajam –, s amit álmodsz, beteljesül.

Hát én azt kívántam, hogy ne teljesüljön, amit azon az éjjelen álmodtam.

Ellopták a kézitáskámat, amelyben az útlevelem s a repülőjegyem volt. Éktelen kavarodás közepette visszakerültem Lugosra, onnan újra Bukarestbe, megkerestem Lacit, az Aranka fiát, Arankának levágtam a fejét, a két karját, üvöltöttem, mint a sakál, mellettem termett halott férjem, sírva panaszoltam neki, mi történt velem. Itt, ahol vendégül láttak, ellopták az útlevelemet, s nekem még ma utaznom kell Marokkóba. Szakadt rólam a víz, alig kaptam levegőt, Aranka teste vonaglott fej és kezek nélkül, a padlózaton mindenütt folyt a vér, bokáig gázoltam benne, az ajtón hosszan csengettek, egyre idegesebben, biztosra vettem, hogy csak a rendőrség lehet. Ültem, amikor felébredtem. A szívem annyira kalapált, rá kellett szorítani a kezem. Jaj de jó, hogy csak álom volt!

Pitymallott. Boldogan bújtam vissza, s húztam magamra a patyolatfehér paplant. Szét lehetett látni a szobában, mire felmértem egészen a helyzetet. Kinyújtottam a karomat, megtapogattam a táskámban az iratokat és mosolyogtam… Micsoda álom!

Aranka hatra ígérte, hogy felkölt. Lefekvés előtt még szépítkezést is terveztünk, legyek csinos az első repülőutamon.

Félhatkor talpon voltam. Elbúcsúztam Arankától, a pirosan kelő nap nevetett rám a fák levelein keresztül, míg az állomásra vivő trolibuszra vártam. Mentem a megőrzőben hagyott bőröndért.

Mivel a bukaresti taxisofőrök vagy későn-kelők, vagy korán áll be a csúcsforgalom, a 85-ös trolin a 18 kilogrammos bőrönddel, sikeresen értem a Brezoianu 10 szám elé. Közben a fejemnek is sikerült formásabb külsőt kapnia és koromat megcáfoló könnyedséggel léptem fel a buszra, mely többedmagammal száguldott velünk az Otopeni reptérre.

Az Otopeni repülőtéren

Tizenegy óra volt, amikor a karcsú autóbusz megállt velünk a repülőtér bejárata előtt. Felmutattam az útlevelemet, s a szolgálatos őr tiszteletteljesen köszönt, majd utat engedve mutatta, merre kell mennem. Miután a bőröndömet átvilágították, kényelmesen helyet foglaltam az egyik süppedő fotelben. Az óra mutatója még sohasem haladt ilyen lassan.

Éhes voltam, de nem akartam enni, nehogy hányingerem legyen a repülőn. Félrehúzódtam, közel a vámhoz. Három nőből álló csoport állt meg mellettem. A legidősebb megszólított. Felelgetek, lám az ember sokszor a kevésnek is hasznát veszi. Moszkvából valók, Berlinbe utaznak. Egy másik család leült mellém. Németek. Már örültem, hogy együtt utazunk, de megtudtam, hogy csak a következő nap utaznak. Fantasztikus! Huszonnégy órát itt tölteni, mondtam. De ők azt felelték: szívesen vannak itt, mert Otopeni nagyon szép, s hamar telik az idő. Előttem nem messze kezdődött a sor, odaálltam én is. A vámoláson egy óra előtt tíz perccel túlestem. Leültem egy padra egy idősebb ember mellé. Szót váltottunk. Tőle tudtam meg, hogy a repülőnk Berlinben és Lisszabonban leszáll. Ő csak Berlinig utazik, üzleti ügyben. Szerződést köt a román televízió folytatásos filmjeire. Neve Radu Anagnoste. Kedves, szimpatikus ember. Egy óra tizenöt perckor az egyes számú kijárat felé irányítottak. Szigorúan kitartottam új ismerősöm mellett, aki szakmájánál fogva sokat utazott repülőn.

A gépen is egymás mellett ültünk Berlinig. Oktatott, hogyan kell repülőn viselkedni.

Először repülőn

Különös érzés volt elszakadni a földtől. A hangszóró állandóan jelentette a gép hollétét, milyen ország fölé közeledünk, hány méterre vagyunk a földtől. Többnyire 10000 méter magasan és 950 km/h sebességgel haladtunk. Alattunk a hullámzó felhőtenger, arcunkon a tisztán ragyogó napsugár. Útitársam minden mozdulatomat figyelte. Nem győzte csodálni hősiességemet első repülőutamon. Pedig neki köszönhettem. Ő avatott be minden mozdulatba, mikor kell szájunkat nyitva tartani, fülzúgás ellen. Tálcán hozta elém a sors ezt az embert. Ő is örült, hogy jó tanítvány vagyok, arra kért, ha hazatérek, és Bukarestben járok, látogassam meg. Szívesen fogad a családjával együtt. Valahányszor koccintottunk a konyakos üveg kupakjával, hozzámondtuk: Viszontlátásra otthon! A légikisasszonyok mosolya szentesítette bennünk a hitet, hogy úgy lesz. Érdeklődtek hogylétünk felől, enni- és innivalóval szolgáltak, egyiket el sem vitték, hozták a másikat. Az evésekkel is siettem, akárcsak útitársam, ebben sem maradjak le. Ő egy kicsit elszundít, de belőlem az ihletet csalogatja elő az egyenletes zúgás s az ibolyakék ég. Előveszem a jegyzetfüzetemet, verset írok. A jelzőlámpák villannak: kapcsoljuk fel az öveket. Amint közeledünk Berlinhez, útitársakat keres nekem új ismerősöm. Kiválóan beszél hat nyelvet. Szorongatva szerény kötetemet, melyet kézjegyemmel láttam el, s adtam át neki, meleg kézfogással búcsúzott el tőlem leszállás előtt.

Minket, átutazókat másik ajtóhoz irányítottak, miután földet ért a gép. Hűvös fejbólintással üdvözölt bennünket egy szőke légikisasszony. Berlinben három óra volt. Kávét ittam négy lejért, elég gyengét. Vettem egy doboz csokit, s még maradt húsz lejem abból, amit magammal hoztam.

Negyvenöt perc múlva a repülőhöz hívtak bennünket. Eddig még nem találtam senkit, aki Casablancáig menne rajtam kívül. Az órámat visszaállítottam egy órával. Itt négy óra volt, amikor a gép induláshoz jelzett. Lassan emelkedtünk felfelé. Elszakadtunk a földtől, ásítottunk, hogy ne kapjunk fülzúgást. Csodálatos Berlin így, 10000 méter magasságból nézve. A gép nagyobb lendületet vett, a legkritikusabb helyzetet akkor éreztem, amikor a felhőburát törte át. Igyekeztem mindent úgy tenni, ahogy a volt útitársam tanított. Érdekes, hogy miután a felhőburát áttörte a gép, olyan kiválóan éreztem magam, ahogyan még soha. Fiatalnak, egészségesnek, mintha én szálltam volna, nem a gép velem. Sem a tyúkszemeim, sem a ballábamon észlelhető visszereim nem békétlenkedtek, mint a földön szoktak egy-egy kiadós hajsza után. A felhők nagyon alul maradtak. Az ablakon át tiszta sugaraival cirógatja arcomat a nap. Felfelé nézve gyönyörű kékség, sehol egy folt. A szovjet gyártmányú TLP 54-es halkan zúgott bele a felhőtlen síkságba. Sehol egy hegy, sehol egy szila, szinte azt hiszem, ilyen lehet a menny, amelyről annyit hallottam prédikálni temetéseken. Megcsíptem egy kicsit a karomat, érzem-e?

Az utasok nagy része Berlinben maradt. Akik tovább utaztak, egyik része aludt, másik cigarettázott, halkan társalogtak egymással. Egyedül maradva, miközben néztem a felhőtengert, eszembe jutott gyermekkorom, amikor töretlen fehér havon hajtottuk a pejt, utána kötve három-négy szánkót.

Egy kis fülzúgást észleltem. Nyeltem a nyálat, ásítottam s a fülzúgás megszűnt. A pilóta rám mosolygott; a gép önműködő, miután beállította, sétálhatott, tudta az útját Lisszabon felé. Elővettem a ceruzámat, ki akartam használni a még hátralevő félórát, amely elválasztott Lisszabontól. Elöntött a melegség arra a gondolatra, ha az ég segít, még aznap este karjaimba zárhatom gyermekeimet. Itt-ott megállt kezemben a ceruza, lenéztem. A felhők eltűntek, s mintha gyönyörű, tiszta, melegvizű tó fenekét látnám megcsillanni. A miniatűr városdarabkák, mintha aranyhalak lennének, fel-felszöknek, majd elmerülnek a vízben. A ceruza végképp megállt a kezemben, anyám arca jött elém. Most bizonyára imádkozik értem, mert mindig azt teszi, ha valami különös esemény van a családban. S mivel a család nagy, így állandóan van neki kiért. Szinte látom, hogy őszül most még fehérebbé a haja. A végtelen síkságról túlról valami belém sajdít. A magára maradt ház, a jöttömet váró Gioni kutya, kollegáim az irodából, amint az akták fölé hajolnak, míg imbolyogva száll velünk a gép. Kifakult, elmosódó tájak fölé simább, szürkés felhők húzódnak, odalenn biztosan permetez az eső, áztatja a földet. Vajon milyen földet? Be jó lenne látni az otthoni tájat! Elröpít, visszavár. A fülem már hozzászokott a repülő zúgásához, a vízimalom hangjára emlékeztet. Ilyennek hallottam, amikor apám búzát őrölni vitt magával a malomba. Szegény apám! Ma három hónapja, hogy temettük. Megérintem ruhámon a fekete bársonyszalagot. Az órára nézek. Hét óra. Spanyolország felett repülünk, jelenti a hangosbemondó. Alattunk még nagyobb, tornyos fellegek, s az óra mutatója olyan lassan halad, mint a gép.

Szeretnék már túl lenni Lisszabonon. Az utasok is türelmetlenül mozgolódnak. Végre felszólítanak: kapcsoljuk vissza a védőöveket, Lisszabon közeledik. Leszállunk.

A lisszaboni repülőtéren

A kedves portugál stewardess egyedül csak nekem nyújtja át a tranzitos cédulát. Alig vonszoltam magamat a hömpölygő nép között. Senki, akit megszólíthatnék. Pedig mennyi ember! A távoli jegypénztárhoz közeledem. Gondolom, hallok valakit, aki Casablancáig menne, - de senkit. Egyszerre nagyon melegem lett. Biztosan lesznek még utasok, csak késnek, biztatgatom magam – óh, be kínos másfél óra lesz ez az indulásig! Már-már sírva fakadtam. Társtalan utas lennék?… Talán nem is indul tovább ma a gép!… Mi lesz velem?… Hazai szót hallok! Úgy fordultam meg, majd elütöttem egy szemüveges férfit. Két fiatalt látok, akik velem utaztak a gépen. Tehát mégis! Szaporázom a lépteimet, kérdezem őket. Ők Portugáliában maradnak, éjjel egykor repülnek tovább. De ne essem kétségbe, mondják, bizonyára lesznek még utasok. Tartsak velük, van idő. A nagyvásárszerű lökdösődésben alig láttam valamit, s a lábaim is alig bírtak. Mikor először oltottak be sárgaláz ellen, akkor voltam ilyen gyenge. Itt még leülni sem tudok, gondoltam. Oh! Hol vagy Otopeni repülőtér?

Hát ez a nagyvilág? Ebben a babiloni egyvelegben szót sem válthatok senkivel, ha ez a két fiatalember nem akad elém. Tépelődtem magamban, s már alig győztem szusszal, hogy ne maradjak el mellőlük.

S ha mégse megy a gép?… Ki tudatja velem?… És kit kérdezzek meg?… Milyen nyelven?… Na, ha portugálul nem is, de csak tudok több nyelven, nyugtattam meg magam. - Vissza is megyek a jegypénztárhoz, - gondoltam, mivel úgyis messze eljöttem a két fiúval. Szólítottam volna hangosan őket, hogy búcsúzzam el, amikor az egyik megérintette a karomat.

- Keresik, - s a közelünkben levő függő képernyőre mutatott. Abban a percben a nevemet is hallottam. Egy fiatalember szaladt értem. – Jöjjön, kedves hölgy, hamarabb indulunk! Majdhogynem a karjába estem örömömben. A két fiataltól el sem köszöntem.

- Jöjjön, jöjjön! – kiáltotta az első pilóta, Codreanu a gépről. – Nincs több utas. Indulunk. Ha gépem lenne, most lefényképezném, mert még eddig nem történt meg velem, hogy egyetlen utast vigyek Afrikába! Pedig már húsz éve, hogy pilóta vagyok.

A szavakat hallottam, de a létrán úgy szédültem, majd leestem. És azt sem tudtam még, haragszik-e rám a pilóta, vagy tréfás kedvében van. Végre felértem.

Újra a levegőben

A repülőgép teljes személyzete bukaresti. Alig kötöttem be magam, elindult a gép. A légikisasszony megrakott tálcát tartott elém.

- Vigye vissza, kérem, nem bírok enni.

Néhány székkel odébb leült, s mosolyogva mondta, még nem foglalkozott egyetlen utassal. Látta, hogy magamba roskadok, kiment. A nap abban a pillanatban mintha keskeny szivárványszalag, piros, kék sáv keveréke lett volna, majd hirtelen eltűnt, mintha valaki elrántotta volna. S abban a percben olyan feketeség borult mindenre, mint a szurok. Csak körülöttem lett világos, kigyúltak a lámpák.

Újra a gyermekkorom jutott eszembe. A tarlókon ért alkonyatok a libákkal. Ó, hogy bölcsködtünk, öt-hat pöttömnyi gyerek, nem félünk mi a sötéttől! Hű, de kikaptunk ilyenkor odahaza. Bizony, ily magasan a földtől, még világítás mellett is lett volna félszem, ha Codreanu, az első pilóta be nem hív a pilótafülkébe. Még ki sem mondta, akarom-e látni, már bent is voltam. Egy látcsövet adott a kezembe, hogy azon át nézzem a földet. Aztán a gépezet működését mutatta meg. De sajnáltam, hogy nem értettem többet a mechanikához. Így mindenre csak bólintottam, mintha álmodnék. Ungureanu, a fedélzeti mérnök a karomat érintette. Nézzem a képernyőt, láthatom Tanger szívét.

Álom, gondoltam, s megcsíptem a karomat. Nem álom! Kis idő múlva Casablanca fölé értünk. Egy rázós zóna után a gép földet ért. Közrefogott a tizenhárom tagú férficsoport, és mentünk a nagy röptéren. Míg jóízű hazai szavakat pergettek körülöttem, egy kaján gondolat villant át az agyamon. Ó, ha most a kolleganőim látnának a tizenhárom férfi között. Úgy körül voltam véve, hogy – mint később megtudtam – a gyermekeim alig fedeztek fel, pedig látcsővel kutattak utánam.

A casablancai reptéren

Khaki színű ruhákban arab vámtisztek várták a Bukarestből érkező repülőt. Nekigyürkőzve a nagy vámvizsgálatnak, olyan ámulatot fedeztem fel az arcukon, szinte mosolyogtam.

Mind azt kérdezték franciául: - Egy?… - Egy – felelték mosolyogva a repülősök. Az első pilóta beletalálta magát az ugratásba: - Egy, de egy hős, száz utassal felér. Úgy vigyázzatok rá, egészségben vigyük majd haza!

Kevés volt az ember körülöttünk a vámoló helyiségben. Nem vettem észre egy ideig, hogy mi alant vagyunk, mint egy arénában, s az élet lüktetése felettünk zajlik. Igaz, a bőröndömet is figyeltem. Ami édesség volt benne, egy nagydoboz csoki, a vámőrök mind felfalták. Mire elfogyott a csoki, kész lett a vámolás. Körülnéztem. Hát a repülősök eltűntek, még el se köszönhettem tőlük.

Most újra egyedül vagyok, rémültem el, ahogy lendült jobb kezemben a bőrönd. Azt sem tudtam, merre menjek a tekervényes csigalépcsőkön. De nem volt időm eltévedni. István hangját hallottam fentről: - Csak bátran, anyuka! Felfelé azon a lépcsőn!

Hogyan értem fel, mennyi ideig tartottuk egymást karjainkban, nem tudom, csak azt, hogy nagyon sírtam. Főleg, amikor az unokáim cérnahangját is meghallottam: - Mama!… Mama!

Mária már jóval előttem elkezdett sírni, amikor a beérkezett gépet sötétnek látták. Senki utas, csak a személyzet. Újra elolvasták a táviratot. Rendben. De vajon hol vagyok?…

Az első nap Safiban

A repülő után jó érzés volt kocsiban ülni, az enyéim mellett minden jobbnak, biztonságosabbnak tűnt. Csak úgy száguldott velünk Simike, így becézték a Simca kocsit. István vezetett. Éjszaka volt. Az út nagy része az Atlanti-óceán partján vitt, érezni lehetett a hűvös áramlatot. Lábunkra húztuk a pokrócot, összebújtunk alatta. – Ez hát az afrikai hőség? – kérdeztem, s ezen, derültünk. Kisebb-nagyobb városokat érintettünk. El Jadidán István megállt. Mária szaladt nyárson sült birkaaprólékot vásárolni, féltek, hogy éhezem. Különben is, meg kell ismerkedni itt mindennel. Mi az a brosett? Az illata jó, és vékony pálcára van fűzve, azon sütötték. Az arab mészáros éjjel sem alszik; tájékoztattak gyermekeim. Vagy ő, vagy valaki a családjából, ébren őrködik, hátha betér hozzá egy vevő. A városban sok a járókelő. Akárcsak nappal.

- Hogy? Ezek az emberek nem alszanak?

Az utakat kivilágították, jól lehetett látni a szembejövő teherkocsikat, meg a szamárháton poroszkáló arabokat. Éjjel két órára értünk Safiba.

Safi gyermekeimnek már két éve ideiglenes otthona. Marokkó egyik kikötővárosa az Atlanti-óceán partján, Casablancától 250 km-re, s első látásra meglepően szép pálmás utcáival.

Gyermekeim lakását első perctől elég csinosnak találtam. Emeletes kőházban laktak. Alul a ház gazdája, az emeleten ők rendezkedtek be. A ház két bejárata két oldalról nyílt, így nem zavarhatták egymást. A falakat fehérre meszelték, külön konyhát, fürdőszobát is találtam. Tünde és Öcsike lázasan mutattak meg mindent, míg ágyba nem parancsolódtak.

Csak amikor lefeküdtem, lettem figyelmes arra, hogy résnyire nyitva hagyták az ablakot, s ennek ellenére érezni lehetett az enyhe penészszagot. A padlózat mindenhol kő, sásból font szőnyegekkel takarva. Nem számoltam meg a szoba sarkait, az ilyesmiből már kigyógyultam. Mire elszenderedtem volna, alulról erős zajt hallottam, vagy inkább mormolás félét. A házigazda imádkozik családjával. Mária már előre figyelmeztetett, hogy éjjel bizonyos időközönként, hangszóró költi fel legédesebb álmukból a híveket imádkozni. Azután visszafekszenek, alszanak a következő hangszóró bemondásig, ez esetben reggelig. Már világosodott, mire elszenderedtem, de mindjárt fel is riadtam a kiáltozásra: Heep! Heep!

Lábujjhegyen osontam ki a szobából, ne ébresszem fel a kicsiket, de nem hagyott nyugton a kíváncsiság. Résnyire megnyitottam az utcaajtót és kilestem. Egy zöldségárus állt meg előttünk kiáltozva, földig érő dzsellabáhban, fején fehér turbánnal, mezítláb. A kocsi, amit maga előtt tolt, maga volt a kerekeken gördülő piac. Minden volt ott, ami csak a konyhára kellett.

Kiléptem, rámutattam egy karfiolra, minden francia tudásomat összeszedve kérdeztem: - Combien ça coute?

- Trios dirhams – felelt az arab.

Kézbe vettem, forgattam, úgy tűnt, mintha jóval drágább lenne, mint nálunk odahaza. A gazdája még engedett az árból kétszer is valamit, de én nem voltam komoly vevő. Ezt az arab is észrevette, mert úgy kapta ki a karfiolt a kezemből, ha be nem ugrom, tán hozzám csapja. Kései ébredéskor már a karfiol ügyet is álomnak hittem, és így nem szóltam a többieknek a dologról. Inkább azt kérdeztem meg, mi a dzsellabah, miből szövik. Ezt az enyéim sem tudták megmondani, csak azt, hogy olyan az anyaga, mint nálunk a szűrnek. A színe barna, erős melegben védi a testet még a széltől is, sőt az apró homokszemcséktől is, melyeket állandóan hord az óceáni szél.

Bokáig érő bő köntös, elől csukva, egyenes szabással, fenn összehúzva. A nők kaftánt viselnek, mely sokban különbözik a dzsellabahtól. Elől nyitott, egymást érő apró gombokkal, egyenes szabással, két oldalt térden alul egy araszig felhasítva. Gallérja, sőt még mellbevarrása sincs. Az arab nők nem mellesek, vagy ha igen, alig észrevehetően. A kaftán ujját fentről alig kanyarítják egy kicsit. Hétköznapokon egyszerű, hímzés nélküli, főleg az egyszerűbb nőknél. Ünnepnapokra olyan dúsan hímzett az eleje, hogy alig látszik a selyemből valami.

Had- Harrara- i souk

Vacogott a fogam, amíg a dzsellabah, kaftán ügyeket birizgéltük. Hidegek itt a reggelek. A kocsi már a ház előtt állt, István kijelentette: ma megyünk a Had-Harrara-i soukra. A souk falusi hetivásár. De nemcsak vásár, hanem alkalom a környéken élő rokonok, barátok találkozására. - Rengeteg itt a látványosság, - jelzi István.

Tizenkét órára értünk a soukra. Begubancolódtunk mi is a tömegbe, miután Simikét egy pálmafa alá állítottuk. - Hát itt csak pénzetek legyen, - mondtam. Külön-külön tevevásár, szamárvásár, húsvásár. Kőkerítéssel körülvett tágas területen rengeteg zöldségféle, ökölnyi hagymák, retek, murok, káposzta, dinnye, paradicsom, paprika, uborka, gyökerek, sóskaféleségek, az ég tudná megmondani, mi mindent lehet itt kapni, turkálni a földre buggyantott árukban.

Az arab ráérős ember. Szinte elvárja, hogy a vevő alkudjon vele, kézbe vegye, letegye az árut, amit megvenni szeretne. Azt hiszi, nem kérte meg eléggé az árát, ha könnyen kötne vele üzletet, s talán odább drágább ugyanaz a portéka. Akkor nyugodt, ha a vevő előbb mérgesen otthagyja, majd visszamegy hozzá, és kezdi újra az alkudozást. Ő enged valamit, a vevő rátesz, míg végre megszületik a vásár. Azonban fizetésnél nagyon ügyelni kell, különösen az európainak. Azt becsapni nem bűn, Allah megbocsátja. Még a gyarmati időből maradt rájuk ez a hagyomány, és sajnos a gyakorlat is.

Különös ellentét: rövid szoknyás, rendezett frizurás nők alkudozása az arabokkal. A társalgás francia nyelven folyik, ez a hivatalos nyelv. Az idősebbek közül sokan alig, vagy nagyon rosszul beszélnek franciául. Nehéz megértetni velük magunkat.

Már jócskán benne járunk a délutánban, amikor az állatorvos megérkezett a húspiacra. A tevéket, kecskéket, juhokat helyben taglózzák le, de míg az állatorvos engedélyt nem ad, nem szabad kiaggatni a húst a fedett asztalok fölé. Azt azonban már megállapítottam, hogy a hús a zöldségfélékhez viszonyítva elég drága. A marhahúst kínáló sátrak előtt hosszan elidőztünk. Nőstény állatot az arab nem vág, csak ha balesetet szenvedett. Az apaállatot vágja le, s hímnemű jellegzetességével fordítja a vevők felé, annak bizonyságául, hogy nem vétkezik az, aki megveszi. Tevehús a legnagyobb mértékben kapható. Színe világosabb, mint a marhahúsé, s mint mondták, az íze első fogyasztásra is tűrhető.

A couscous az arabok hagyományos eledele. Mária megígérte, azt fog készíteni másnap, érkezésem örömére. Mindenféle húst megtalálunk benne, kivéve a disznót, mert azt a mohamedánok nem eszik. Ízletes eledel, finom olíva-olajjal, s hozzávaló tarhonyával, amit az üzletben meg lehet kapni.

A soukon még egyéb, számomra szokatlan valamit is láttam. Csigákat főznek, vasüstben és merőkanállal mérik papírzacskóba. Egy-egy biztos-tűt is adnak hozzá, azzal húzzák ki a nyálkás, főtt csigát a kagylójából. Olyan jóízűen csemegézik, főleg az arab nők, mint nálunk esszük a főtt kukoricát. Én viszont olyan gyomorfájást kaptam ott helyben, amilyenben addig életemben nem volt részem. Természetesen nem szóltam az enyéimnek, de örültem, amikor István kijelentette: Hazamegyünk!

A gyomorfájás annyira enyhült a kocsiban, hogy, mikor a Had-Harrara-i erdőben kicsomagoltunk, s nyárson kecskehúst sütöttünk, mivel aznap még nem ettünk, már az étvágyam is megjött.

Szép zöldellő erdő a Had-Harrara-i eukaliptuszfáival. Száraz ágakat szedegettünk benne, amelyekkel a tisztáson tüzet rakhattunk. Az eukaliptuszok alatt fél-lábszárig érő száraz fű, szamárkóró, tele-tele csigákkal. Miután némelyest elütöttük éhünket, fürdőruhára vetkőzve, egy pokrócon kényelmesen jegyezgettem egy kiapadt, mély, ásott kút közelében. A méternyi betonkáva tövében állt István. Valamit nagyon figyelt. Egyszerre csak elkiáltotta magát: - Anyu! - Riadtan ugrottam fel, de akkor ő már valami üveglombikkal a kezében a földön hasalt, közvetlen a pokrócom mellett. Kis idő múlva már szeszben volt a skorpió, amelyik fente rám a fogát. - Szent ég! - gondoltam, - innen én nem jutok haza az életben, ha már az első napom így kezdődik. – Ne lássák az unokáim kétségbeesett arcomat, lehajoltam és megsimogattam egy szappanvirágot, pontosan olyat, mint amilyen odahaza nyílik a szülőföldemen. István közben azzal vígasztalt, hogy a skorpió csak akkor csíp, ha rálépnek. Ő különben gyűjti az egzotikus állatkákat, haza akarja vinni, szeszben konzerválva az iskolájának.

Ismét kocsiba vágódtunk, és indultunk toronyiránt ebben az Európához legközelebb eső afrikai országban. A síkságon, az óceán mellett haladtunk. Itt sorakoznak a híres kikötővárosok. Az Atlasz-hegység és az óceán közötti part menti síkságon az arab lakosság mellett sok európai, főleg francia és spanyol él. Az őslakó berberek a magasabb részt, a hegyvidéket lakják.

Casablanca a legnagyobb, legkorszerűbb kikötője Marokkónak. Elnevezése spanyol eredetű, fehér házat jelent. Az arab neve, Dar el Beïda, szintén ugyanazt jelenti.

Marokkó ezerkilencszázötvenhatban szabadult fel a gyarmati sorból. Fejlődő ország, királyság, szomszédságában a demokratikus Algéria Népi Köztársaságnak.

Ez a part menti vidék is, amely körülbelül 400 m magas domborzatot képez, egy-egy kisebb, vagy nagyobb köves terület kivételével, dús növényzetet táplál. Nagy nehézségekkel küzdenek az itteni emberek, főleg a szárazság miatt. Búza-, árpa-, kukorica-, rizstáblák mellett haladunk el, citrusfélék, olajbogyó, dohány, szőlő. Ami az ipart illeti, azt olvastam, hogy a bányaipar a legjelentősebb, mert altalaja gazdag foszfátban, vasban, mangánércben. Gazdasága jelentős részét a kézműipar nyújtja. Az arabok, főleg a férfiak, igen ügyes-kezűek. Szebbnél-szebb szőnyegek, ékszerek, bőr-, selyem-, gyapjú-, kerámiatárgyak; messze elkerülnek innen az idegenforgalom jóvoltából. Mária hátranéz a kocsiban; min tűnődöm?…

A nap melegen sütött, a pálmafák kedvesen kínálták hűs árnyékukat az utazóknak. Elértük a Lalla Fatna napozót.

Lalla Fatna – Fatna kisasszony – napozó

Az Atlanti-óceán partján, tizenhat kilométerre Safitól van ez a maroknyi napozó. Lisztes homokja vörös, bokáig süpped benne a lábunk. Hatalmas kopott sziklák szegélyezik a partot. A szél állandóan fúj, hordja a homokszemeket; a nap perzselőn éget. Egy idő után, megszokja az ember ezt a forró zuhanyt. Először én úgy éreztem magam, mint akinek negyven fokos láza van, a testem égett, rázott a hideg. Az óceán vize sós, keserű, zöldeskék. Fürdeni csak a napozó közelében lehet, s ha jön a dagály, volt-nincs napozó! Pokrócostól emeli fel az embereket, s telepíti át őket a sziklapart tövébe. Ott aztán ügyesen kell megkapaszkodni, mert vissza az óceánba még gyorsabban viszi, s az veszélyes, de ezt nem várja be senki. A napozó népes. Itt találkoznak a vendégtanárok és más szakemberek, akik különböző országokból érkeztek Marokkóba. Romániából is sokan vannak itt.

Színes napernyők alatt folyt a sakkozás, kártyázás, a nők nagy része kézimunkázott, kötött, horgolt, beszélgetett. Úgy éreztem magam, mintha egy népes családba érkeztem volna látogatóba.

Odavalósit keveset láttam. Egy-egy fiatal családot félrehúzódva, helyet adva a vendégeknek. Mária, a lányom sorra mutatta be az ismerőseit. Egyik tanárnő kollegáját Nádiának hívták. Szép szőke asszony. Franciaországban született. Párizsban ismerte meg jövendőbeli férjét, a csinos Benaddi orvost. Feleségül ment hozzá, a férjét követve jött Marokkóba. Dr. Benaddi a Mohammed V korházban dolgozik, Nádia az Al Idrissi líceumban tanít franciát. Van egy kislányuk is, habfehér arcbőrrel, gyönyörű nagy éjsötét szemekkel, hosszú, fekete, hullámos hajával olyan, mint egy kirakati baba. A neve neki is Nádia, a kicsi Nádia.

Dr. Benaddi keze forró volt, szeme csillogott, amikor napernyőjük alá invitált bennünket. Öltözködése európai, viselkedése úgyszintén. Szűkszavú ember, keveset beszél, állandóan figyel, s fejbólintással helyesel arra, amit másoktól hallott. Kiválóan beszél franciául, angolul, s úgy hírlett, nagyon jó orvos.

Benaddiék arra kértek, mivel hazafelé úgyis utunkba esik, látogassuk meg őket is új lakásukban. Erre Istvánt, a vejemet is fel kellett rázni a mellettünk levő napernyő alól, ahol éppen egy Iaşiból küldött tanárral, Simiraddal sakkozott, s úgy belemelegedtek a játékba, hogy azt sem tudta, hol van. Néhány perc múlva segített a dagály, duzzadó fodraival fenyegetett. Szedelőzködtek is a napozók gyorsan, perceken belül üres maradt a homokpart, s az úton Safi felé, mintha egy hosszú, komolyabb munkában eltöltött nap után, sietős embereket vittek volna a kocsisorok. A meleg némelyest alábbhagyott, de nem tudtam okát fejteni, miért, a számban csupa keserű íz, a gyomrom újra rándult egyet, és olyan különös szagot éreztem, amit életemben még soha. A szél a halkonzerv-gyár felől fújt.

Látogatóban Benaddiéknél

A vendégtanárok nemigen jártak össze odavalósiakkal. Olyan élénk színes társaság verődött össze Safiban hazai emberekből, hogy alig győzték adogatni egymásnak az ajtókilincset. Benaddiék kapcsolata a gyermekeimmel kivételt képezett. Nádia és Mária dédelgetett ösztönéből fakadt, hogy mindketten hiányolták a szülőföldet, ha nem is tudatosan. Hiába volt ott Máriának a férje, gyermekei: Tünde meg Öcsi, s Nádiának úgyszintén férje és a cukorbaba Nádia, a legtöbb mondat, amely ajkukat elhagyta, így kezdődött: nálunk otthon.

Majd később Nádiánál egyéb dolgot is észleltem. Elhúzódtak tőle a francia férfiak, de francia származású feleségeik is, amiért arab férfit szeretett, s azt követni is képes volt.

Ebből Mária kétféle hasznot húzhatott. Barátnője lett a legdrágább anyáskodó léleknek és otthonosan járhatott-kelhetett rövid idő alatt a francia nyelvben. Ennek a barátságnak köszönhettük aznap is látogatásunkat a Benaddi családnál.

Szép négyszobás, ízlésesen berendezett lakásuk volt dr. Benaddiéknak. Újonnan épült a Mohammed V kórház udvarán.

Az asztal terítve volt, nem látszott meg, hogy a háziasszony velünk együtt érkezett meg Lalla Fatnáról. Pedig alkalmazottja sincs, egyedül végzi a házi teendőket, főzést, szabást-varrást a család részére, a tanárnői végzettsége mellett.

Mária kacsint, és mondja neki franciául: - rajtakaptalak, hogy értünk jöttetek Lalla Fatnára. - Nádia mosolygott: - Fontos, hogy az fogyassza az ételt, akinek készítették.

Nekünk jobbkor nem is jöhetett volna.

A gyümölcssaláta, mint előétel, még jobban meghozta az étvágyunkat. Az arabok között kevés van, aki italt fogyaszt, dr. Benaddi sem iszik. De nekünk van, a legerősebb rövid italtól kezdve, mindenféle innivaló. A kiadós francia vacsora couscoussal fejeződött be.

Nádia jó feleség, nem feledkezik meg a férje szokásairól. Az araboknál a couscous nemzeti eledel, soha sem hiányzik ünnepi asztalokról, vagy ha vendéget várnak.

Amikor a couscousnál tartottunk, Mária rám függesztette szemét: - Megelőzött Nádia, én holnapra ígértem anyunak couscoust.

Mikor a vacsora elején tartottunk, még érkezett egy vendég. Alacsony, barna, ötven-valahány éves lehetett, és orvos. Dr. Abenddinak hívták. Dr. Benaddival dolgozott együtt a Mohammed V kórházban. A bemutatkozásnál azt vettem észre, az ő keze is olyan meleg, mint Benaddié.

A társalgás franciául folyt; valamennyien folyékonyan beszéltek, rajtam kívül. Én is sokat megértettem, de nem tudtam annyit, hogy engem mások tökéletesen megértsenek. Így sokat hallgattam. Dr. Abenddi többször nézett rám szúrós, fekete szemével. Velem szemben ült. Ő is arab volt, aki ivott. Mi ketten spanyol sört fogyasztottunk. Észrevettem, hogy amikor Nádia kiment a konyhába, Abenddi utánament. Amikor bejöttek, Nádia mintha kicsit gondolkodóbb lett volna, mintha valami megbízást kapott volna. Persze ez csak nekem tűnt úgy, vagy képzeltem, a jó hangulatú vidám társaság mással volt elfoglalva.

Nádia széke köztem és Mária között volt. Kínálgatott bennünket rendületlenül, majd egy kis idő múlva, amikor a fagylaltnál tartottunk, súgott valamit Máriának. Abenddi figyelte őket. Mária, miután felfogta, miről van szó, elpirult, valamit a kezével is magyarázott, majd hangosabbra engedte szavait, kivehettem: - Ezt az anyámtól kell megkérdezni.

Abenddi mosolyogva koccintott velem, s a kezével olyan mozdulatot tett, mintha azt akarta volna mondani: Eh, elintézem én ezt másképp!

Kíváncsi voltam, miről beszélgethetett a két asszony az imént, de hamarosan el is dőlt, mert Abenddi a vejemhez fordult. Meg akar venni negyedik feleségnek. Mibe kerülök?

István először nagyot nézett, majd kivágta, hogy nem eladó!

Szegény vejem… Elszalasztotta a jó alkalmat, hogy megszabaduljon az anyósától. Még kapott is volna értem valamit. Pénzt, autót, tevét vagy szamarat.

Abenddi megértette, hogy nem adnak el, harag nem lett belőle, koccintottunk tovább a sörös poharakkal. Később megtudtam, miért akart dr. Abenddi megvenni. Nagyon tetszettek neki a szeplőim. Hát azokat igazán itt hagynám neki ajándékba, viszont én máris hazavágyom. Ha hiszik, ha nem, én már ott Lisszabonban, amikor az átutazó cédulámmal együtt álltam, számoltam a napokat, mikor láthatom újra Lugost.

Éjjel fél egy volt, mikor elbúcsúztunk Benaddiéktól. Istvánnak csillogott a szeme, nem nagyon iszik, de amint láttam anyósszemmel, a bordóiból behúzott két-három pohárral.

A gyerekek, Tünde, Öcsi, nem játszották ki eléggé magukat a kicsi Nádiával, még maradni akartak, úgy kellett őket elráncigálni a kocsiig. Az ég erősen csillagos volt, az örökös szél éjjel is, nappal is, hordta a homokszemcséket az óceán felől. Nem valami jól éreztem magam. Nekem a túl dús étel, ital soha sem tett jót, főleg alvás előtt. És még valami kínzott. Egy különös szag. Akkor is, ahogy kiléptem az éjszakába, olyan erősen a hatalmába kerített, alig vártam, hogy a kocsiba érjek. Zsebkendőmet tartottam a számhoz vigyázva, ne látsszék nyafogásnak, mert nem szerettem volna nyögdécselni. Mária azonban észrevette, és aggódva kérdezte: - Beteg tetszik lenni, anyukám?

- Nem tetszik kislányom, de sokat ettem.

Erre aztán rohant vissza Benaddihoz, ahonnan mind a két orvos ijedten lódult felém azzal a kérdéssel, hogy mi a bajom? A kocsi mellől visszatessékeltek a kedves lakásba, jött velem Mária, sőt István s a gyermekek is nagy örömmel, hogy látják még a kicsi Nádiát.

Az visítva gubancolódott közibük lenge hálóingében. Dr. Benaddi bevezetett szépen a negyedik szobába, amely csupa mór stílusban volt berendezve, és megvizsgált. Receptet írt fel, amit kiadott az ajtón dr. Abenddinek. Az szaladt is fürgén vagy kétszáz métert a kórházig, s olyan gyorsan visszatért a gyógyszerrel, mintha csak a szomszéd szobába ment volna érte. Dr. Benaddi még hozzáfűzte a recepthez, hogy levegőváltozás kell, három nap múlva elmúlik. Istvánnak csak ennyi kellett, meg a csillagos éjszaka, már mondta is dr. Benaddinak: az iskolába nem kell bejárni, ebben a pillanatban indulunk Oualidiára.

Úgy hajtott el a lakásuk előtt, meg sem állott.

Pálmafás vidéken

Marokkóban az utak többnyire keskenyek, gondozottak, simák. Könnyedén száguldott velünk a kocsi az óceán partján. Egy-egy kanyar az eukaliptuszok sátrai alá vitt bennünket. Pitymallott mire Oualidiára értünk. A pálmafás óceánparti nyaraló úgy fogadott engem, mintha már régen, nagyon régen lakója lettem volna. A gyógyszer, amit Benadditól kaptam, megtette hatását, már félúton éreztem, hogy semmi bajom. Bekaptam hát egy-két kávétablettát, s ettől felfrissültem. Amíg az egész család aludt, mint a bunda a kocsiban, egy terebélyes pálmafa alatt, én verset írtam. Azt hiszem, nagyon sokan a helyemben ezt tették volna. A szagot már csak gyengén éreztem, aludni viszont majd alszom, ha idősebb leszek, gondoltam, mert én ott nagyon fiatalnak éreztem magam.

Oualidia a királyi család strandja. Helybelieket nem is láttunk. Igen borsos árat kell fizetnie az ide belépőnek.

Gyönyörű lagúna, a víz hideg, a szél tűrhető. A nap már jó hajításnyira lépett, a kocsiban is nagy a mozgolódás. Mária fürdőnadrágokat szedett elő, zsémbelődve osztogatta a két csöppségnek. István a kocsihűtőből valami harapnivalót, salátaféleségeket vett elő, amit bő hipermangános vízben öblítettek le. Közben Öcsit meglegyintette, mert a fürdőnadrág elejét vette hátul, ez nála állandó szokás volt, így állandóan kapott is érte. Úgy látszik, a tegnap esti vacsora után valamennyien csak gyümölcsöt fogyasztunk, az itt van bőven. Azt én is eszem. De valami, mint egy gombóc a torkomban, állandóan megakad, eszembe jut a kutyám odahaza, a kollegák az irodából, akik a dolgomat is végzik, s akarva-akaratlan, megint csak Lugoson vagyok.

Néhány órai napozás után István vette a fényképezőgépet, a két lurkót, s átszűrte a fogai között, menjünk felvételeket készíteni. Mária félretette a kötést, én a jegyzetfüzetemet a hónom alá fogtam, és megindultunk a sziklás részekhez, ahol észlelhető volt már a dagály.

Tengeri sünök, csillagok, algák, moszatok világát láttuk. Egyet-egyet a kezünkbe vettünk, becézgettük, simogattuk, majd visszatettük a vízbe. Főleg a gyermekek élvezték. Mindegyik a sajátját tartotta szebbnek. Eleinte félve nyúltak utánuk, de miután mi felnőttek barátkoztunk velük, ők is nekibátorodtak. A baj csak az lett, hogy mindet haza is akarták vinni. Sőt nem is a Safi-i otthonba, hanem Szentkeresztbányára. Ezt bizonyára az én telepátiám súgta nekik, mert én is mindent, de mindent haza akartam telepíteni. Még a pálmafákat is.

Alig készítettünk néhány fényképfelvételt, jelentették, hogy még másfél óra van hátra, amíg fenn van a fehér zászló, s ha azt beveszik, akkor jön a dagály, mindenkinek el kell hagynia a strandot.

Jó délutánba tűzött a nap, amikor elindultunk, nem haza, hanem toronyiránt, El Jadida felé. Az utak szélén a hirtelenzöld eukaliptusz erdők, majd valami varázslat elkapta a szemünk elől, köves részek következtek, kő, kő, mintha vetnék a vörös, hepehupás, repedezett talajon. Szedik a félmeztelen gyermekek, a hosszú dzsellabáhs öregek, rakják belőle a kerítést, a négyszögletes alacsony épületet, ahol semmi kötés, semmi cement, sem mész nem látható. Csak amikor elkészült, csapkodták be mésszel. A tető vízszintes, utcára ablak nincs, mert ez lakóház.

Az eukaliptuszokon túl, temérdek szamárkóró között néhány alacsony kőház, melyeket külön-külön hatalmas kaktuszkerítések öveznek: falu.

Alig haladtunk tíz percet, fehér, rózsaszínű leánderek fává nőve, sziklák közé ékelődve piros pipacsok. Vérzenek, mintha a pálmafák lábait kövek sebezték volna. Megkértem Istvánt, álljon meg. Kiszálltam, s az ötven fokos melegben egy csokornyi pipacsot szedtem. Szirmaik lekonyultak a melegtől, de időállóbbak, mint a hazaiak. Az enyéim mosolyogtak. Mária a fejét csóválta: anyuka, anyuka, már megint odahaza jár! De ők ezt megértik, mert gyakran hallottam tőlük is: - Majd, ha otthon leszünk végleg!

A kocsi első ülésein a két sofőr, István és Mária. A legtöbbet István kezében a kormány, a Máriáéban pedig a térkép. Június dereka felé járunk, mondták a gyermekek, de május elejétől még nem volt eső. Itt október elejétől május közepéig nyílnak a mezei virágok. Utána jön a szárazság, kiég minden, kiég még a lelke is a földnek.

Idős arab férfi közeledik felénk szamárháton. Megáll, tenyerét tartja. Pénzt, ennivalót adunk neki, megköszöni. Szomjas, vizet is adunk, mohón issza. Egy csöpp kicsurran, cserepes, száraz lábfején gyöngyözik. Rosszallóan csóválja a fejét. Fizetni akar érte. Nem kell a vízért fizetnie, tudatja vele a vejem. – Nem kell? – csodálkozik. Valami jókívánságfélét mond arabul, és mi megyünk tovább.

Oualidia és El Jadida között valamivel jobb a termőföld, mint Safi környékén. Persze, csak egy-egy kisebb területen.

A kaktuszkerítések mögül dinnye -, paradicsom-foltok villannak a szemünk elé. Az út két oldalán, ládákban, ládafedőkön friss árut kínálgatnak, majdhogynem elállják a kocsink útját. Halat, pulykát, fülüknél tartott rángatódzó nyulakat árulnak. - Szerencse, hogy a két gyermek mélyen alszik a térdemen, másképp meg kellene állnunk. – mondtam. István rábólintott.

Hallatlanul sok a kutya, nagyok, szelídek. Mihelyt a kocsink megáll, az ajtaja elé állnak, mintha hozzánk tartoznának. Lesik, mit kapnak. Cukordinnyét vásárolunk, hat darab félkilóst. Négy dirhámba került az egész. Az alkudozás is könnyen ment. Vidáman indultunk tovább El Jadidáig. Igyekeznünk kell, jegyezte meg István, 79 kilométer van még előttünk. Ha fél hatra beérünk, még sikerül elintézni a legszükségesebbeket. Fél hatra be is értünk. Megkerestük, hol lehet autógumit vásárolni, vagy javíttatni. A város nem túl nagy, egyik szélén találtunk műhelyt. Itt kapitalista rend uralkodik. Az árak többféle szempontból különböznek. Az arab kitűnő szakember és kitűnő üzletember is. A munka bére attól is függ, hova való a rendelője, mi a szakmája, nemzetisége. Az arabnak negyed- vagy fél ár, míg a vejemnek száz százalékos árat kell fizetnie. Mindegy, kiszolgál nagyon gyorsan és pontosan. Mivel a nap még jól fenn járt, jártuk mi is a várost. Megtekintettük a portugál várat, a csillogó üzleteket, a temérdek csecsebecsét. A turistakíváncsiság üzletekbe hajt bennünket.

Itt több volt a mű-perzsa, mint Safiban. Különös, csak néhány órányi a kocsiút Safitól idáig, de szamárháton ez jóval többet jelent, s a kiskereskedő így szállítja az áruját.

Safiban sok az arany-nemű, itt kevesebbet láttam. Úton-útfélen sok a sült kukorica. Safiban sok a főtt csiga. A város szélén itt is vannak cserépégetők, és valamivel olcsóbbak a tárgyak, mint Safiban. Nem tudni, miért. Számomra mindez rejtély marad, csak azt látom, hirtelen áll a vásár. Mária mandulát, datolyát vásárolt. Hatalmas garmadákban, rendezettebben, tisztábban tárolják a déligyümölcsöt, mint Safiban.

A kosárfonók remekeinél kötöttem ki. Csinos szalmakalapokat, gyékényből font székeket, asztalokat látok, a sást és a csuhét is nagyon használják.

Aztán elértük a rézvásárt… Huh!… István itt már jónak látta lelépni mellőlünk. Fogta a két gyermeket, s a postánál adott nekünk találkát. Csak előbb Mária jól felpakolta; vigye a kocsihoz, amit eddig vásárolt. Úgy belemelegedtünk Máriával a réztárgyakra való alkudozásba, mintha mindig azt csinálnánk. A tíz dirhámos réztányérokat hét és fél dirhámra alkudtuk le. Sokféle formában kovácsolták itt a rezet. Apró történelmi figurákat, népi szokások rajzait, tányérokat, háztartásra alkalmas dolgokat láttunk. El Jadida tehát a rézkovácsok városa főleg, míg Safi az ezüstkovácsairól és aranyműveseiről ismert.

Kicsi fali mű-perzsákat is vásároltunk, csak akkor néztünk egymásra Máriával, amikor eszünkbe jutott; ezeket a mi igazi hazánkig kell vinnünk. S a kocsiban öten leszünk, ha megyünk hazafelé. István nem szólt a halom cuccért, de láttam rajta, amit gondolt; na, ez mind Safiban marad. A kormány mellől odaszólt Máriának: - Casablancába megyünk, megnézni a zenélő kutat. Ha sietünk, odaérünk.

Útban Casablanca felé

El Jadidától Casablancáig szép, bőven termő a vidék. Az utak mentén díszes keleti épületek, kaktuszok, pálmák, leánderek. Hopp!… a kocsi zökkent egyet. Gumidefekt. István káromkodást fojtott magába. Mindannyian ki a kocsiból. Rajtam kívül mindannyian kerékcseréhez fogtak. Egy szép villa előtt álltunk. Csinos házi ruhás hölgy rendezgette kertjében a virágait. - Jó napot! – köszöntem neki magyarul. Ő visszaköszönt nekem franciául. Otthagyta virágait s közeledett is hozzám. Pattant a kapuzár, s már szemtől-szemben velem egy európai nő. - Hova valóak vagyunk, - franciául. - Oui, Roumanie, - feleltem. Már kezdtem megbánni az elhamarkodott ismerkedést, de Mária kimentett. Ott termett a hátam mögött, és folyékonyan, mint a víz, tisztázódott a kilétünk, s azt is megtudtuk, kik lakták ezeket a szép házakat.

A legtöbbje bevándorló, francia, portugál, sőt Amerikából is van itt egy család. Odasúgtam Máriának: - kérdezd meg, jóban vannak-e a különböző nemzetiségű családok? – Az asszony, mintha maga is megértette volna, mosolyogva válaszolt: - Hogyne, nagyon is. Különben mi nem vagyunk kereskedők, nem rontjuk az üzletüket, s így nem is adódhat baj.

Nem folytathattuk tovább, mert István füttyentett, kész lett a kerékkel, mehetünk is tovább.

Este félkilencre értünk Casablancába és a zenélő kút közelében parkoltunk. Láss csodát, messziről jött vendég! A vízsugarak magasba szöktek, mintha tündérlányok táncolták volna körül királynéjukat egy varázslatos tündérpalotában és közben szólt a zene. Valahonnan évezredes távolságból zengett a keleti melódia, mely bűvölő táncba ringatta a piros, fehér, zöld, narancsszín, bordó, meg kék vízsávokat.

Sokan csodálták ezt a mesés kutat; azt hirtelen felfedeztem, hogy valamennyiük öltözete európai. Francia, portugál, angol, amerikai szófoszlányokat hallhattunk, jobbadán suttogásokat.

István megmagyarázta nekem, hogy a világon csak három ilyen kút van. Egy Barcelonában, egy Nápolyban, és ez itt, amely mellett megbűvölten álltunk. Hetente négy napon át, két-két órát működtetik a turisták gyönyörűségére. A közelállóknak jegyet kell venni, öt dirhám egy jegy.

Mi késve érkeztünk, s már nem kellett jegyet váltani. Csak fél tízig van kinyitva. Egy órát foghattunk ki abból, ami egy életre zsong a fülünkben. Kialudtak a fények, elröppentek a tündérlány-sugarak, elnémult a zene, és István előszedte a kocsikulcsokat a nadrágzsebéből. Hová? Merre? Megkerüli Casát este, szalutál nekünk a polisz, bevágódunk egy külvárosi kocsmába egyszerű falatozásra, alig eszünk valamit. Mária szememben keresi a szálkát, rám fogja: azért nem eszem, mert félek, hogy sokba kerülök nekik. És a gyermekek tőlem mindjárt át is veszik, mert számukra csak egy valami a rossz, ha enni kell. Főleg Tündének. Nem tudom, mivel él ez a lányka. Csak csipeget, mint a madár. István is fanyalog, egy kis sült halat, kávét fogyaszt, én sajtot, kávét, a gyermekek egy-egy Kirit (sajtot). Mária csak egy kávét, mert fogyókúrázni szeretne. Viszont a gyümölcs az ment. Előkerült néhány cukordinnye, s abban nagy pusztítást végeztünk. Utána beugrasztott bennünket István a kocsiba, és irány Safi.

Kiértünk Casából a vas-negyeden át, ahol már sötét van, alszik a nyomor a mosatlan dzsellabahban. Összevetem a vas-negyedet a gyönyörű villákkal, valami sajdít bennem, amit nem értek. Casablanca nyomortanyája ez a vas-negyed. Akkor mindjárt nem, de később rájöttem, miért hajtott István erre. Azt akarta, lássam a vas-negyedet, milyen mély benne a csend, milyen hunyászkodó egy-egy négyzetméternyi pléhből készült lakás, amelyben tíz-tizenkét gyermek alszik, a legtöbbjük éhesen. És a város még él, sőt így este még szebbek az utcái. A temérdek kaszinó kivilágításánál dőzsöli a pezsgőt a rulettező társaság. Sehol annyi bank- és reklámfelirat, sehol annyi fényűzés, mint Casablancában, de sehol annyi nyomor, mint környékén, a vas-negyedben.

A hold messze világít, benéz a kocsiablakon is, megvilágítja a két gyermek szelíd arcocskáját, lesi az álmukat. Mindkettőnek feje az ölemben. Alszanak. Kezemben a jegyzetfüzet, fel-felpillantva, az eukaliptuszokon keresztül látom a vidéket, s jegyezgetek. Adottságom, hogy ki is tudom olvasni, amit sötétben írok.

Fúj a szél, egyszerre hideg lett, István bekapcsolta a melegítőt. A szemem a tájon, a szívem pedig, oh!... fennakadt egy útszéli pálmaágon. Olyan fiatalnak érzem magam, mint soha még. Dehogy vagyok én álmos! Itt nem lehet aludni! Ha arra gondolok, mikor aludtam legalább hat órát a huszonnégyből, nem tudnám megmondani. De nem is akarom.

Bir Jdidben megálltunk tankolni. Kiléptem a kocsiból, mivel a csöppek is felébredtek. Egy hatalmas eb a lábamhoz dörgölődött. Rozsdabarna volt, lompos, sovány. Gioni kutyám jutott eszembe. Kibuggyant a könnyem. Megkértem Máriát, kotorásszon elő valamit az ebnek. Zsémbeskedett egy kicsit; inkább én ennék, ha ez így fog menni, kidugom a zászlót, megbetegszem, s akkor lesz nekem Afrika! De azért adott a kutyának jó adagot. A gyermekek is gyönyörködtek a kutyában, majd István hangjára, mint a bolhák, úgy pattantunk a kocsiba. Integettek utánunk a legyezőpálmák, a kutya néhány métert még szaladt mögöttünk, majd az is elmaradt.

Az utak olyan kivilágítottak, mintha nappal lenne. Rengeteg teherszállító meg személygépkocsi, motorkerékpár, amelyen kaftános lányok, és dzsellabáhs arabok ülnek, szamárháton poroszkáló arabok, akik elfutnak mellettünk, vagy akiket elhagyunk. Sok a kerékpár is erre. Lugoson is ilyen sok van, gondolom.

Mária állandóan cseréli a kazettákat, a kocsi, mint a nyíl, úgy száguld. Nem könnyű jegyeznem, mert balkezemben, a levegőben tartom vaskos jegyzetfüzetemet, jobb kezemben a tollat.

Beértünk Azzemourba. Itt Marokkóban záróra nincs. Az arab üzlettulajdonos akkor zár, amikor neki jólesik. Így éjjel is vásárolhat valaki. Éjjel egykor Fantát veszünk Enektrában, az óceán partján fekvő szép kis városban. Világítótornya messzire küldi forgófényeit, jelzi a hajóknak a partot.

Továbbgurultunk az éjszakában. A táj egyre szigorúbbá vált, terméketlen, köves vidéken haladtunk, mielőtt ismét kikötöttünk Safiban.

Ismerkedés Safival

A gyermekeim, amikor nem jártak be az iskolába, nemigen siettek felkelni. Amint odaérkeztem, Öcsike segítségével felfedeztem lakásuk tetején a teraszt. Ki is béreltem gondolatban, s már előre tudtam, hol fogom tölteni a fél éjszakát.

Ez sikerült is némileg, amikor Safiban voltunk, mert az egy hónap alatt, igen keveset tartózkodtunk otthon. Nos, fő, hogy alig pitymallik, s én már fenn is vagyok, pedig a teveszőrtakarót négy óra után húztam magamra. Egy órányit alhattam. Az éjjel a házigazdáink nem imádkoztak, s a szag, amit alig éreztem, nem zavart. De furdalta az oldalamat ez a terasz.

Az arab házak mindegyikén van tetőterasz. Jó megoldás ez, mert nem kellenek gerendák, sem cserép és fantasztikusan ki lehet használni. Ide teregetik a ruhát mosás után, itt napozik, aki nem akar lemenni a strandra, vagy Lalla Fatnára. Egy méter magas a kőkerítése ennek a terasznak, s valahogy úgy van építve, hogy sem mi nem láthatunk más udvarába, sem más nem lát meg engem, például, hogy ülök egy felfordított ládán és jegyezek. Mert egy itt a terv, és más, amit megvalósíthatok. Ha az a sok ismerős eljön, aki Máriánál már bejelentette magát vendégségbe a személyem tiszteletére, akkor fuccs, jegyzetfüzet. Főzni, meg enni, etetni.

Hat óra van. A ruhaszárító kötélen partifecskét lenget a szél. Olyan közel van hozzám, talán meg is foghatnám, ha nem félnék, hogy mégis elröpül. Talán ő is engem köszönt. Lehet, pont az ereszem alatt van a fészke odahaza is. De mégse lehet, hiszen az enyémek már megérkeztek, mielőtt elindultam. Sőt már költötték is a fecsketojásokat, amikor útra keltem.

Nem tudok betelni a gyönyörűséggel, ahogy ez a kis fecske köszönti a felkelő napot, s örül az életnek. Vajon innen elmennek-e, amikor olyan enyhék a telek?

Reggel hatkor úgy fest az ég alja, mintha késő őszi köd egy hetes esőt ígérne. Vastagon öltözve is vacog a fogam. Arra is vigyáznom kell, hogy ne hagyjam csöppet se nyitva a számat, mert a fogaimra homokszemcsés por rakódik, amit a szél állandóan kavar. A nap olyan, mint egy óriás tűzgömb, melynek most szítja lángját a szél, hogy elharapóddzon, s birtokába vegye ezt az óceánparti várost az óceánnal együtt. Lilában is játszik erőlködésében, hogy elsöpörje útjából a vastag porfelhőt, amely untalan előtte alkalmatlankodik. Egy órába került a napnak ezt a nagytakarítást véghez vinnie. Hét óra, s már tisztán ragyog minden, az égen kitisztult a kék. Napozni is lehet. Én azonban az éjjeli álmomat írom le, amennyit össze tud álmodni az ember egy óra alatt!…

Nem sikerült, mert mozgolódást hallottam odalent. István már vissza is jött az iskolából, ahol dolga volt, költi a társaságot. Máriától valami harapnivalót kér, amit bekaphat és irány… hová? Azt csak ő tudja. Átbogarásszuk alaposan Safit.

Mária megérkezésemkor 500 dirhámot adott, ne vonakodjam kérni, ha valamit óhajtok venni. Egy dirhám értéke 4 lej és 85 bani. Szép pénz, a baj csak az, hogy én az egész Marokkót meg szeretném venni és hazavinni minél hamarabb, pedig tudom, ilyen gondtalan életem soha nem lesz többé.

Gondtalan?… Talán otthonosabban érzem magam, miután már néhány nap eltelt abból, amit erre a nagyvilágra szántam. Azonban bármit láttam eddig, megtaláltam annak otthoni megfelelőjét. Úton-útfélen sok az olyan virág, amilyet szülőfalumban is láttam. Ha tehettem, lehajoltam, megsimogattam őket, beszéltem hozzájuk s közben azon tűnődtem, lám milyen kicsi a föld!…

Safiban először a medinát kerestük fel. Marokkó minden városában, sőt később, még az európai országokban is találtunk medinát. Ide özönlik a kevesebb pénzű nép. Negyed- vagy fél áron megkapjuk ugyanazt az árut, amit méregdrágán az üzletekben. Van itt minden az égvilágon, amit az ember szeme-szája megkíván. Csupa csillogás, zsongás-bongás, emberáradat, arabok, európaiak.

Utána a poteriát, a cserépégetőket kerestük fel. Az arab kereskedő azt mondta, ez a leghíresebb egész Marokkóban. Emléktárgyakat vettünk, egy rakásnyit. István nézi s megkérdi, hogy haza is akarjuk vinni?

A kikötőhöz értünk. Néhány karcsú hajó áll kikötve, várja, mikor töltik meg halakkal, halkonzervekkel, foszfátokkal a gyomrát, hogy azután száguldhasson az Atlanti-óceánon keresztül.

Safi halászatáról a leghíresebb. A halkonzervgyár, amely nem túl messze esik a kikötőtől, csak úgy ontja a legkiválóbb halkészítményeket, főleg szardíniából.

A gyár közelében parkoltunk Simikével. A kapun kívül az árokparton, hosszú sorban fehérkaftános, lefátyolozott arcú arab nők ültek. Mindenik előtt kibontott motyó s igen gyér eledel. Talán ez is azt jelezte, hogy a nők fizetése jóval kisebb, mint a férfiaké, így kevesebbet fordíthatnak önmagukra.

A férfiak itt egyedül járnak. Cukrászdák előtt a székeken, mint a színházban, ülnek egy-egy Jukival, vagy egy-egy kávéval a kezükben, kifelé fordulva a teraszon, nézik a zsongó tömeget. De itt is láttam már, éppen ma reggel a lakásunk előtt egy arab férfit a családjával, a felesége arcán nem volt feredzse. Vezették két kis gyermeküket. Bizonyára, talán nem is sok időn belül, győzni fog itt is az új, amikor a férfiak leveszik asszonyaik arcáról a fátylat. Bár az is lehet, a nők már megszokták, s mint hagyományt, nem is nagyon óhajtják letenni.

A nő, míg férjhez nem megy, nem visel feredzsét. Minél több leánygyermek van a családban, annál több az öröm, mert, ha eladó lesz, megfizetik az árát.

Néhány napja vagyok Marokkóban, de már feltűnt, mennyire különbözik egyik város, táj, a másiktól. Talán ez is szítja bennem a vágyat, megismerni minél többet a bűvös, titokzatos világból.

Itt fennáll a többnejűség, azonban rendezett törvény alapján. Négy asszonynál nem vásárolhat többet egy férfiú, amint mondja egy több éve itt tartózkodó hazámfia.

De azt is csak jómódú férfiú teheti, aki külön-külön lakást tud biztosítani minden feleségének és attól származó gyermekeinek. Ez bizony már dúsgazdagságot igényel. Így a szegényebb sorsú férfiú beéri egy feleséggel.

Mindig otthonról álmodom

Hosszú ez az áldott nap, amikor az ember tekintete csak járja, járja a messzeséget. Újra a Lalla Fatna napozón vagyunk, ismerősök között és mégis idegenben. Sok román tanár jár ide, s a gyermekeim gyakran találkoznak ismerősökkel. István táblázik Máriával, Mária bosszús, mert nem köthet, ilyenkor alig várja, hogy megérkezzenek Simirádék, mert akkor jöhetnek a hullámok, míg meg nem emelik a két sakkozót, nem hagyják abba.

A gyermekek homokvárat építenek, közben vígan társalognak románul a többi vendégtanár gyermekeivel.

Mosolygok. Örül a szívem, ha arra gondolok, ezek a marokkói évek milyen sokat adnak a csöppségeknek. Szépen beszélik a franciát, románul mintha jobban tudnának, mint odahaza, és egy kicsit törik az arabot is. És persze az anyanyelv is szépen gyarapszik, hiszen szüleik valóságos iskolává alakították a lakást. Istvánt nem túl fényes bölcsőben ringatták kicsiny korában, s megmaradt benne: “a szegen a szíjú”, amit nemigen használ, mert ha rájuk néz, olyan csend van, meg lehet hallani, hogyan szövi a pók a hálót. Viszont, főleg most, idekinn a gyermekeinek mindent megvesz, amit szemük-szájuk kíván.

Tündének az ennivalóval van baja állandóan. Ez a legborzasztóbb a világon, enni. Öcsi a nadrágjával nem tud kibékülni. Még véletlenül sem veszi fel rendesen. Az eleje hátul, a hátulja elől. Különbem elvannak. Úgy belenőttek a Simikébe, többet aludtak kocsiban, mint a safii ágyukban. Az igazi otthonukban, Romániában már négyszer voltak kocsival, s itt is állandóan rázódnak benne.

Így szőttem-fontam gondolataimat, félrehúzódva, egy kiálló, kopott sziklán ülve, hol a hullámokat néztem, hol odahaza maradt udvaromban tettem-vettem, süttettem magamat a negyvenöt fokos melegben. Jegyeztem is itt-ott valamit, de olyan komisz hangulat kerített hatalmába, amilyen még eddig soha. Az éjjeli álom, s a nappali valóság közé állandóan odatolakodott az ötezer kilométeres távolság. Ha valami mást láttam, mint nálunk odahaza, haza szerettem volna vinni mind, gyorsan. Ha kevésbé tetszetős dolgot láttam, akkor meg, miért vesztegetem itt az időt, amikor otthonról semmi hír? És most újra kavarog a gyomrom is. Jelentkezett a hányinger, miután a délelőtt a halpiac közelében a főtt csiga szagát beszippantottam. Vajon kibírom-e ezt a lassan botorkáló hónapot?

A jegyzetfüzetemet szorítottam az orromhoz. Rosszul lettem. Az villant át az agyamon, ha most itt helyben meghalok, a gyermekeim hazavisznek-e holtan, mert itt nem tudnék nyugodni. Ezt közölni kéne velük valahogyan. De hogy szóljak?… Azt se merem megmondani, hogy rosszul vagyok. Oh!… Csak még egyszer láthatnám drága szülőföldemet!

Lekecmeregtem a szikláról és Mária felé vonszoltam magam. Ahogy megpillantott, fehérebb lett nálamnál.

- Anyuka! A gyógyszer itt van?

- A kocsiban – intettem.

István egy pillanat alatt odahozta a táskámat, amelyben ott lapult a dr. Benaddi által beszerzett gyógyszer.

Akkora népesült be az egész napozó. Simirádék, Alberték, Roşcaék. István viszont szedte a cókmókot, bele az éktelen nagy gyékénycekkerbe, terelgette a kicsiket, menjünk haza.

A véletlen azonban másképpen akarta, mert ahogy indultunk volna hazafelé, megérkeztek Benaddiék. Lestoppoltak bennünket, István vette át a szót Máriától, mert ő lehet, hogy ijedtségében már arra kérte volna Benaddi doktort, hogy vitessen kórházba.

Dr. Benaddi higgadtan megkérdezte, szedtem-e rendesen a gyógyszert? Bizony nem, s meg is mondtam becsületesen. Érdekelte, merre jártunk, miután késő este tőlük egyenesen Oualidiára mentünk, és hányadik napja vagyok Safiban.

- Ma est lesz három, - felelte helyettem István.

Dr. Benaddi karon fogott és visszavezetett a homokra. Ott egy hatalmas napernyőt helyezett fölém, mindannyian aláfértünk, és kivett valami kerek, csöppnyi gyógyszert a zsebéből. Akkora volt, mint egy borsószem. Bevettem, ő nyújtotta hozzá a Sidi Harazem ásványvizet egy műanyag pohárban, s a gyermekeimet megnyugtatta, hogy három napig tart ez a betegség. Holnap már biztosan minden rendben lesz, és azután is.

Negyedóra múlva jobban lettem. A társaság visszapakolózott, ki-ki végezte a megszokott időtöltését, a gyermekek fokozottabb lendülettel a várépítést, már a kicsi Nádia is segített. Mária Nádiának számolt be az utunkról, dr. Benaddi szaklapot böngészett.

Én versírásba mélyedtem, megnyugodva, s már azt hittem, csak rossz álom volt az egész betegség, amikor egy öblös, bariton férfihang köszöntötte a Benaddi házaspár. Máriának és nekem is bemutatták a csinos, negyven év körüli orvost, atlétatermetű, a neve: Veroni. Ő is a Mohammed V kórházban dolgozik, dr. Benaddival.

A szemük villanásából olvastam ki, hogy Nádia miben sántikál. Engem újra férjhez akar adni.

- Ki tudja?… Mondom Máriának: - Tolmácsolj, talán nem is utasítanám vissza ezt a csinos férfiút, ha nem lenne hozzám túl fiatal.

Ezen valamennyien nevettünk.

Szerelmes lettem Veroniba

Dr. Benaddi és dr. Veroni sűrűn kínálgattak valami csemegével. Termoszból kávét ittunk, Mária és Nádia olyan hatalmas gombolyag fonalakat helyeztek maguk mellé, hogy akár a világ valamennyi népét-nemzetét összeköthették volna vele, István vagy harminc méterre tőlünk visszafeledkezett a sakkozásba Simiraddal, fejükön egy-egy papírcsákóval. Dr. Benaddi még jobban belemerült a szaklap forgatásába, láttam, hogy olvasna, s ezt látta Veroni is. Így Veroni kapta magát, sarkon perdült, és karonfogva engem vonszolt kifelé a Benaddiék napernyője alól.

A kocsijához futott, miután engem egy tenyérnyi helyen leültetett, úgy beszélgetett hozzám, mint egy gyermekhez, s elég jól meg is értettem, mert tudtam, napernyőért ment. Mária nevetve odakiáltotta, amit Nádia megjegyzett, amikor leültetett, ott már nincs összemesélni való. Veroni rohanva hozta a kétszemélyes napernyőt, egy pokrócot, szatyorban mindenféle hűsítőket, egy kazettás magnót, amit mindjárt be is indított és a világ legtermészetesebb módján mellém telepedett.

Megkaparintotta a jegyzetfüzetemet és mosolyogva belelapozott. Először szégyelltem szarkaláb, kusza betűimet. Arra gondoltam, ha ezeket Veroni meglátja, azt hiszi, a nevemet se tudom leírni. Ekkor egy trükk jutott eszembe. Mire felnézett, egy másik füzetbe írtam, anélkül, hogy a füzetbe néztem volna. Szemem hol a haragosodó óceánon, hol az égen, körülbelül tíz percen át. Elhúzta előlem ezt a füzetet is, s mint még soha, a sorok nyílegyenesek voltak. Nem tudom, miért, kapásból németül jegyeztem valamit. Veroni szeme az enyémbe akadt, és folyékonyan olvasta, amit írtam. Beszélt németül. Jobban, mint én. Olyan közvetlenek, olyan csodálatosan régi ismerősök lettünk, amikor már nem kellett tolmács közibünk.

Ilyet eddig még nem tapasztaltam. A szúrós fekete szeme úgy felkavart, olyan szerelmi érzést bolygatott meg bennem, amit eddig még soha, még tizenhat éves koromban sem éreztem.

Azt hiszem, pszichológus lehetett, mert bár Goethe és Heine kerültek mellénk a napernyő alá, jól tudta, mi megy bennem végbe. Hogy valamelyest az óceán mellé ráncigáljon vissza, elvette a jegyzetfüzetemet, írni kezdett ő is. Az ő sorai görbék voltak. Ez némileg megnyugtatott volna egy percre, de azután olyasmit tett, ami végképpen elvette a józan eszemet. Kihúzott egy tubus finom kenőcsöt a szatyrából és olyan lágyan, gyengéden kenegette a meztelen, vörösre sült vállamat, karjaimat, hogy lángvörös arcomat hirtelen a két tenyerembe süllyesztettem, s ott maradtam volna, abban a helyzetben, ki tudja meddig, ha, miután végzett a kényeztetéssel, nem folyamodik más megoldáshoz. – Kommen Sie in Ozean! – Kaptam rajta. Igen, ez lesz a legjobb. Vagy talán az lenne a legeslegjobb, ha a tengerbe fulladnék, ha már ezt a szégyent meg tudtam érni: Szerelmes vagyok.

Az óceán vize lágyan ringatott mindkettőnket. A hideg víz kijózanított, már a szemébe is nézhettem Veroninak. Ha sóvárogva is.

Tudtam, nem lesz több találkozásom vele. Akármi történjék, mindenáron kerülnöm kell, ha nem akarok nevetségessé válni.

Ezt ő is kiolvasta gondolataimból. Még sok mindenről beszéltünk, szokásokról, helységekről, fákról, virágokról, majd hirtelen azt kérdezte tőlem, miért nem szeretek itt?

- Nem szeretek?… De igen. Átutazni. Mert ember vagyok és nem fecske. Az igazi fészkem csak a szülőföldem lehet. Igazat adott nekem.

A kicsi Nádia futott hozzánk. Karjaimba repült, vegyem fel. A napernyő alá fészkeltem magam, a csöppséggel az ölemben. Veroni bocsánatot kért, bement még egyszer a vízbe. Kitűnően úszott. A csöppség újra a gyermekekhez futott, én a tollam után nyúltam, verset írtam. Felkorbácsolt véremnek ez volt a legjobb. Az órámat előkotortam szatyromból, három órája, hogy Veronival szórakozom. Felkeltem, odamentem Máriához. Jókor, éppen rakta a gombolyagokat a kosárba.

- Hazamegyünk anyuka, - mondta, - mert Benaddiék estére eljönnek hozzánk. Örültem neki. Veroni is ott termett, atléta, barna testéről gyöngyözött lefelé a víz. Szárította a szél.

Akkorra már rajtam egy feszülő, sötétkék ruha volt. Amint Veroni megrázta dús, vízzel telt fekete, göndör haját, néhány csöpp a ruhámra szökött. Ijedten kért bocsánatot, de mire kimondta, a ruha magába szívta, meg se látszott.

Veronit is meghívta Mária hozzájuk majd estére, de ő éppen szolgálatos volt. Nem is láttam többé. Elfújta a szél az életemből, háromórai bakfis szerelmemet, túl ötvenéves koromon, betemették a lalla-fatnai homokszemcsék. De tiszteletemet az arab férfiak magatartása iránt messze hazámba viszem, csak azért, mert nem erőszakosak.

Útközben hazafelé baromfit vásároltunk egy kereskedőnél. Itt szabott ár volt. Élősúlyban mérték le a szárnyasokat, hét dirhám kilónként. Viszont ha a tulaj rántja le a tollát, tizenegy dirhámba kerül, s még várni is kell, amíg megkopasztják. Így csak a nyakukat vágattuk el, ami a kilónkénti hét dirhámban benne volt, s vállaltam én a meztelenítésüket. Megtakarítottunk négyszer négy dirhámot.

Mária értette a sorját mindennek, gyorsan finom vacsorát készített, még tésztát is sütött. Engem küldött kenyérért és vízért. Először vette hasznomat, mióta megérkeztem.

- Bonjour, monsieur, donnez-moi un pain et deux Sidi Harazem. – vettem egy nagy kenyeret és két üveg vizet. Drága a víz, másfél liter másfél dirhámba kerül.

Had Harrarán egy kiló krumpliért szintén másfél dirhámot kért az arab, egy dirhámért oda is adta.

Mire hazaértem, István a gyermekekkel megterített a vacsorához. Olyan ügyesen, hogy megdicsértem érte. Alighogy készen lettünk, megérkeztek a kedves vendégek. Benaddiék mellett még Albert Sándorékat is meghívták Istvánék. Ők szintén kooperációs tanárokként dolgoztak kint, nekik adtam át a két gyermeket az Otopeni repülőtéren két évvel ezelőtt, hogy hozzák ki a szüleiknek. Itt maradtak társbérlőknek az én gyerekeimmel.

Albert Sándor biológiatanár, a felesége, Lonci, gyógyszerész. Sándor az Al Idrissi líceumban tanított, Lonci a Mohammed V kórházban dolgozott.

Az este nagyon jól telt. Főleg annak örültem, amit Mária arcán is felfedeztem, nem maradtak adósok az enyéim a kedves Benaddiéknak. Jó házigazdák a gyermekeim, náluk is volt minden.

A társalgás franciául folyt éjjel egy óráig. Mire ágyba kerültünk, két óra volt. Reggel viszont már öt órakor a teraszon vacogott a fogam. Addig nagyon mélyet aludtam. Csendben, mielőtt a teraszra osontam volna, lezuhanyoztam a fürdőben, és utána meleg ruhába bújtam. Ezt a kis vacogást szívesen elviselem, mert edzem magamat a hosszú kocsiútra majd hazafelé.

A mai napra bevásárlási programot terveztünk, mert egyhetes útra szeretnénk menni itt, Marokkóban. Latolgatják a gyermekeim, hol kaphatják meg olcsóbban az árut?

A medina

Fantasztikusan sok holmi kupacokban, amíg a szem képes látni, s a képzelet felfogni. Egy kaftánért a kereskedő százhúsz dirhámot kért. Nem volt szándékomban kaftánt vásárolni, csak az ára érdekelt. Annyi kellett, hogy rámutassak, úgy húzott be a kaftánárus mindkettőnket Máriával, s addig méregette hozzám, amíg olyan árat mondtam neki, nehogy ideadja, harminc dirhámot. Félóra alkudozás után, amelybe úgy belejöttem, mint egy hazai kupec, negyven dirhámért az enyém lett a kaftán.

Erősen kell állni itt a lábunkon, hogy azt vegyünk, amit akarunk. Dzsellabah, kaftán, ezüst-aranysujtásos blúzok, női kellékek, kaftán alá hosszú szoknyák, kendők, estélyi ruhák halmaza. Millióféle sujtás, csipkék, pipereszerek garmadája terül el a házak előtt, elfoglalva a járdákat az emberek elől. Sőt az átjárós kapualjakat, kocsiszíneket, csűröket is. Tolonganak, ember ember hátán, autó, gyermek, motorkerékpár, szamár, szamáron ülő arab, a hátán éktelen nagy szatyor megrakva portékával, zöldségfélével, rikkant egyet-egyet: heep! Majdhogynem szívbajt kap az ember.

A teraszokon gyermekek visítoznak, tíz-tizenkettő mindeniken. Én a tolongásban is arra gondoltam; mennyit kell itt dolgozni a kenyérért ennyi gyermek szájába, és hogy milyen probléma itt a víz, ha májustól októberig nem esik az eső, kiszáradnak a végtelen mély kutak.

A kenyérgond itt főleg az apáé. A maga módján mindent elkövet, hogy előteremtse a betevő falatot. Nagy része kereskedő. A ruhákat, kaftánokat maga varrja a kufár, esetleg suttyó fiát, növendék lánykáját is befogja a női ruhák varrására. A feleségnek nincs mit keresnie a sötét, inkább kamrának nevezhető műhelyben.

Ha az arab férfi elhagyja feleségét, családját, a törvény szigorúan megköveteli eltartásukat. Így náluk kevés a válás, tudtam meg dr. Benadditól.

A turbános, mohamedán vallású arab tele van misztikummal. Ennek a misztikumnak köszönhette egyik kinn dolgozó tanár, hogy, miután elütött kocsijával egy tízéves gyermeket, az anya kérésére felmentették. Azt állította, átok ül a családon, mert egy évvel azelőtt a fiú apját is autó ütötte el.

Ugyanaz a tanár néhány hónappal a gyermekgázolás előtt egy szamarat ütött el kocsijával. Akkor ezer dirhámra büntették.

S ez mind most jön elém, mikor az emberáradatban tolongunk a safii medinán.

Vízárus

Marokkóban, ebben az országban, amelynek partjait az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger mossák, a legnagyobb probléma az ivóvíz. Bőrtömlőben árulják. Pohara egy dirhám. A vízárus öltözete: fehér, hosszú ujjú ing, térdaljig érő nadrág, mezítláb. A fehér ing felett piros csukott kötény, kutni. Fején nagykarimájú kalap, a színe annak is piros, szélén rojtok, apró csengők. Jobb oldalán a vizes-tömlő, baloldalán egy arabmintás nagy szatyor. A mellén kivert szíjra fűzve, négy-öt darab ezüst, vagy rézpohár. A derékszíjtól lefelé vékony láncon jókora rézcsengő.

Jövedelmező foglalkozásnak találom.

Októbertől áprilisig tart az esős évszak, mondják a gyermekeim. Az a tél. Napozni, fürödni akkor is lehet, viszont mikor tanítás van, arra nincs idő. Mert Marokkó szépen fizet, de dolgozni is kell.

Végre kigöngyölődtünk a medinából, egy pálmafa alatt várt Simike. Alig értünk haza, egyik vendég a másiknak adta az ajtókilincset. Hazaiak voltak. Lassan híre ment, hogy megjöttem, halljanak valamit otthonról. Szinte könny szökött a szemembe. Nem számított, hogy bukaresti, brassói, Iaşi-i, vásárhelyi lakosok, de otthoniak. Ez volt aztán a szép nap! S még ezután is gyakran kérdezték, mi újság otthon?

Egyikkel-másikkal évelődtek is az enyéim: - Mit kérdezed?… hiszen ti már csomagoltok, és nem jösztök vissza… Szinte valami irigység lappangott azoknak a szemében, akik még nem csomagoltak. Akaratlanul Tamási Áron jutott eszembe: “Mi célra vagyunk a világon?”

A mi hazai ismerőseink külön-külön s valamennyien egyhangúan tudták a megfelelőjét. Elfáradtak a zajban, a csillogásban.

Kiadós zuhannyal mostam le magamról az aznapi csillogást, mint azt odahaza szoktam, ha kerti munkám közben felcsap a sár. Utána újra frissen állom a sarat… Sarat?… Itt milyen sarat?…

Csak por, por, por, és újra, homokszemcsés por.

Barangolás poros utakon

István gondolatait sohasem lehetett kifürkészni. Amikor kigondolt valamit, akkor azonnal tennünk kellett. Felugrott ültéből: Anyu, Tünde, Öcsi! Menjünk! Be a kocsiba!

Mária odahaza maradt dolgozatokat javítani.

Safitól jó messzire elkocsiztunk, a nap már háromnegyed részét megtette aznapi útjának, mi miért ne tennénk kerülőt?

Szélmalom hajtotta kutakat láttunk, amelyekben még volt víz, de nagyon mélyen. A szél fújta, hajtotta a hatalmas kereket, s az emelte felfele a vízzel teli vödröt.

Másik kútnál szamarat láttunk befogva, egy másiknál emberek csomóztak derekukhoz egy kötelet, azzal húzták ki a kútból a vizet.

Oh! Be kevés juthat tisztálkodásra a falusi parasztnak!

A mi testünk is szomjazott, mikor az óceán partjára értünk.

Már jó délután volt. Napozó egy sem a homokon. Mi sem akartunk sokáig maradni, csak éppen megmártózni. Azt meg is tettük a két gyermekkel, István azonban, akit eddig még nem láttam az óceánban, itt a Fatna-kisasszony napozón nagy lendülettel úszni kezdett. Jó úszó volt, de mintha megéreztem volna a veszélyt, amikor láttam, hogy vagy tíz méterre benn van, kiabáltam neki, jöjjön vissza. Vagy nem hallotta, vagy meg akart ijeszteni, ő csak úszott, úszott. Megdermedve figyeltem, még mindig csak távolodott. Egyszer a hullámok felvetették, majd alámerítették, de olyan messze volt már, alig láttuk, csak akkora pontot, mint az öklöm. S már azt sem.

Irtózatos ijedelem, sikoltás, kiabálás vett rajtam erőt: - István! István! – Öcsike a hullámokba akarta vetni magát, hogy megy apukája után. Tünde sírt, én a hajamat téptem; István nincs!…

Sehol egy lélek rajtunk kívül. A nap lemenőben. A dagály kezd nőni, Istvánt elnyelte az óceán! Vízbe fulladt! Uram Isten! El ne hagyj! El ne hagyj bennünket!…

- Mit tegyek, mit tegyek? – ordítottam bele a morajló hullámokba.

A két gyermek mellettem, Simka kocsi a parton, de vezetni még nem tudtam, Safi tizenhat kilométerre van Lalla Fatnától. Húztam kifelé a két jajveszékelő csöppséget, a dagály már erősen nőtt, minket is magával sodor, ha nem húzom őket fel a partra. Visszapillantottam az óceánra, egy háznyi hullám jött arról-felől, ahol István eltűnt. Mintha ő taszította volna azt a haragos hullámot. A kicsik még jobban visítottak: Apuka!… Apuka!… Hol van apuka?!… a lábaimat elhagyta az erő, lemondóan vonszoltam a gyerekeket a parthoz. Nincs István, mit tegyek?!… Mit tegyek?!…

És akkor a könnyeken keresztül, mintha valaki ujjal mutatna az óceán felé. Visszafordultam újra iszonyatos remegés között.

A nagy hullám éppen akkor dobta fel Istvánt. Vagy tíz méterre volt a sziklás parttól. – Álljatok meg itt! – parancsoltam a gyermekekre. Rohantam vissza a víz felé. Akkorra már a fél napozót elöntötte a dagály. Éppen odaértem, mikor István erőtlen testét derékig érő hullám gurította, hogy azután visszahúzza újra. Nem tudom, milyen erő dolgozott bennem, de azt megtanultam ott, hogy a kétségbeesett ember nagyon erős. Istvánt sikerült kinnebb vonszolnom. Észnél volt, de olyan gyönge és megijedt szólni nem tudott.

- A hullám… a hullám… a dagály… - suttogta. Nagy erőlködéssel kikecmeregtünk a biztonságos helyre, mielőtt a hullám visszavitt volna mindkettőnket. A gyermekek úgy néztek rá, mintha vádolnák? – Látod, apu?!! Ő semmit se szólt, ereje sem volt, csak ült és mélyeket lélegzett.

- István, István… Isten, vagy Allah hozott vissza nekünk? – kérdeztem, visszafojtva most már örömkönnyeimet.

- A nagy hullám s a hét kicsi, - nyöszörögte, s már mosolyra is rándult enyhén az ajka.

A nap már lecsúszott a piszkosan szürke égaljon. Az óceán vize haragosan csapkolódott, mintha mindent el akarna söpörni. A szél is erősebben hordta arcunkba a homokszemcséket, amikor a kocsiba vánszorogtunk. Mindannyian mélyen hallgattunk. Mikor már vezetett a vejem, odaszólt nekem halkan: - Máriának nem kell éppen így elmondani. – innen tudtam meg, elismerte, hogy közel volt a halálhoz.

Hazafelé menet megálltunk a halpiacon. Hatalmas hangár-szerű épület, fáradhatatlanul kínálják benne a hal-mészárosok a portékáikat. Tiszta kőasztalokon áll az áru. Safi a halairól a leghíresebb az egész Marokkóban. Olyan nagyokat is lehet itt látni, mint egy harcsa. Úgy vágják, s kilózzák, mint a disznóhúst. Finom sült halat vacsoráztunk azon az estén. Mária nagyot nézett, mikor konyakot is kértem vacsora előtt.

Itt az óra kettővel kevesebbet mutat, mint odahaza. Így is nagyon kései lefekvéseim vannak, mióta itt vagyok. A sok tanár-vendég szívesen felelget kérdéseimre. Főleg, aki már negyedik éve van kinn, - holmija csomagban, de nehéz kivárni az utazás percét! – tudni akar tőlem valamit. S a vége az, hogy én gazdagszom jegyezni való anyaggal, hogy reggeli órákban ne unatkozzam a teraszon. Mert, ha szalad a kocsink, akkor látok, de ha még hallok is ezt-azt, az már több mint elindulásom előtt reméltem.

Reggel hat óra, a boltokat is nyitva találom, nemcsak a mészáros üzleteket. Az arab boltosok nagy része is, ott szunyókál a boltjában sokszor éjjel is, nehogy elszalasszon egyetlen vevőt. Az árak nőnek a forgalommal, csökkennek, ahogy ritkulnak a vevők. A medina aztán pontot tesz mindenre, messziről hozott olcsó darabáruival, maradékokkal, minden olyannal, amit a nagy gyárosok kidobnak, vagy nagyon olcsón eladnak.

Sok az ezüst, aranyáru itt Safiban, de még több a hamisítvány. A legtöbb arab nő kezén nem látszik csuklótól könyökig a bőr. Csak a csillogás. Vastag derékövek szorítják vakító fénnyel a karcsú nőket még karcsúbbra.

Képeslapokat válogatok. Üdvözletemet küldöm az otthoniaknak. Ha tudnák, ha elhinnék nekem, mily sokszor vagyok gondolatban velük! Csak Istvánnal járunk idekünn, a többiek még alszanak. A naplementét akarja nekem megmutatni a kikötőből nézve. Évelődöm vele: - Miért nem viszel a Fatna-kisasszony napozóig ilyen hidegben? - Látom, hogy megborzong, beérem a kikötővel, ahol számos felvételt készít rólam. A nap éppen most bújik ki ágyából, álmosan, kócosan, távolról pásztázza végig a vizet, sugarai bele-belebotlanak a hullámokba.

- Ecsetet hoztál? – kérdezem Istvántól.

- Azt nem, de új filmtekercset igen. Oda tessék állni, most amoda.

- Aztán indulunk vissza. A város zajos. Ilyenkor csak arabokat lehet látni. Az otthoniak közül még senkit ilyen kora reggel. Egy aranyárusnál megállította István a Simkát, a posta közelében. Leheletvékonyságú aranyláncot vásárolt nekem egy icipici Fatima-kézzel.

- Ezt azért veszem anyu, mert a tegnap nagyon meg tetszett ijedni.

- Jobban tennéd, ha vigyáznál a bőrödre, - válaszoltam. - Ilyenek után lesznek nehéz éjszakáim odahaza, ha még két évig kintmaradtok. De azért a láncot köszönöm.

A nemesfémek dolgában nem csapják be itt a vevőt. Hiteles papírt adnak róla, de az áruk elég borsos. Mire itt végeztünk, kinyitott a posta is. Végre sikerült a vejemnek egy fél öl képeslapot továbbítania a részemről. Persze ezeket is ő fizeti, mert így akarja. Mire hazaértünk, a család már fel volt csomagolva, indulunk újra Casablancába. Most más úton megyünk, kerülünk, de többet látunk. A szamárkórós talajon gomba-módra nőnek a lapos-tetejű villák, egy-kétemeletesek. Safi rohamos fejlődésnek indult. A legtöbb ház még lakatlan, de a hepehupás tereket már benépesítik az árusok.

- Mit adnak el ezek a szegény emberek? – kérdeztem Máriát, amikor István majdnem felborított egy zöldségárust, aki biciklire szerelt bádogdobozokkal cipekedett.

- Az idejüket, - válaszolt Mari.

- Azt nem, – ingatta a fejét István. – Azt nem, mert az a türelmükre épült.

Murok, paradicsom, hagyma, árulják, kiabálják, mintha nem is hang, hanem nyögés lenne a kínálgatásuk. István megsajnál egyet, és vesz néhány kiló paradicsomot. De még ki se fizette, már szamárháton a kocsinknak tart két arab, megpakolva szegény állatok úgy, hogy ki se látszanak a gyékényszatyroktól. Alig vánszorognak. Az arab rossz cipőbe bújtatott lába sokszor a földet súrolja, amíg közvetlen a kocsink mellett lehorgonyoz.

- Már késő, - mondja István. – Vettem. – azzal indulunk, robogva, szürke porfelleget hagyva magunk után.

Datolya-, pálma-, eukaliptusz-, fügefák árnyékában is látunk messziről jövő szamaras arabokat. A falvak messze vannak egymástól. A kövekből összerakott apró házacskákban sok a gyerek, az öreg. Alig néhány kőhalomszerűség képez egy falut. Ezekben a falucskákban az ellátást mozgó, kerekeken vontatott boltokkal oldják meg. A kaktuszkerítéseken belül jószágot is nevelnek. Sok a juh, a tehén, de ezen az óceán felőli vidéken, ahol sok a kő, amikor nincs eső, a jószág sovány, nyalja a földet. A kicsire nőtt, szárazságot-bíró kukorica az egyik oldalon már beért, a másik darabon most vetik kezdetleges eszközökkel. A talaj vörösessárgás, homokos. A tarlókat felégetik. Csoportban látunk apró gyermekeket, amint gyűjtik a követ. Amíg alulról újra ki nem dúródnak, ezeket a kövektől megtisztított területeket beültetik, és szépen fejlődik rajtuk a növény, főleg esős időben. A tél hiánya sokat pótol a megélhetésbe, itt évente kétszer vetnek-aratnak. Ami a mi bánsági tájainkon megterem, az itt is nő, eddig még csak karalábét nem láttam. Kilométereket haladva azt hiszi az ember, hazai tájakon jár. Ugyanazok az útszéli virágok, előttünk repdeső délibáb, szülőfalumba és környékére vezetnek vissza.

Majd kiszáradt, gidres-gödrös legelők, piros pipacstáblák, melyeket mintha restelkedve rántana előlünk el valaki, elénk helyezve az almafákat, eukaliptuszokat, agávé kaktuszóriásokat is odavarázsol hirtelen az út szélére. Magas fává nőve délcegen állnak, amíg a nagy sárga tányérviráguk kinyílik, akkor hirtelen kiszáradnak.

Újra és újra leánderek, fehér, piros muskátlik a kaktuszok tövében, melyek fákká csavarodnak. Fiatalok jönnek-mennek rozsdás kerékpárokon, lábuk rossz papucsba bújtatva, fejükön turbán. A hófehér turbán alól kikönyököl a borotválatlan arc, a foghíjas íny. Sok a foghíjas idős arab.

Virág, virág, amit a természet ültetett. Az arabnak nincs vize virágokat is öntözni. Egy kőkerítés közelében hatalmas, márványlemezeket szállító jármű felborulva, El Jadida közelében. Csődületet látunk, kiszállunk mi is. Egy francia tanár vinné a vérében fekvő gépkocsivezetőt a közeli városban levő kórházba, de az nem megy. Inkább belehal a sebeibe, semhogy ott hagyja a reábízott tehergépkocsit a rakománnyal, mielőtt az igazságszolgáltatás emberei oda nem érnek. A szekér gazdája, aki miatt megtörtént a baleset, veszekszik arabul a sebesülttel, jobban szeretne egyedül lenni, amikor megérkeznek a poliszok, de a beteg, bár a vére erősen folyik, nem megy. Egyik francia kötszert vitt neki a kocsijából.

Egy teve kergeti a gazdáját

Ilyenkor ez a vég. Amikor egy nőstény teve megharagszik a gazdájára, vagy megöli, vagy ha nem sikerül neki, addig nem eszik, amíg meg nem döglik. Hopp! Az arab egy kiszáradt kútba ugrott. Harminc-negyven méter lehet. A teve követi, fúj. Néhány elegáns gépkocsi távolról kanyarodik az esemény színhelyére, de egyik sem mer közvetlen közelbe menni. A kút mélyéből nyöszörgés hallatszik, a teve még vadabbul fúj, bődül, veri magát a földhöz, hogy nem szerezhette meg az elégtételt. Mi álltunk a kúthoz legközelebb. Gyorsan kereket oldottunk, és értesítettük a legközelebbi rendőrt. Az megköszönte, odaszólt a vízhordónak, az megállt, aztán mozdult emberekért, hogy kihúzzák a hullát, vagy a haldoklót.

A hím teve ilyesmit nem tesz. Tűrő igavonó állat, soha sem lázad fel, ha belepusztul is a terhébe, amit vinnie, vagy húznia kell. A nagy melegben repdeső délibáb el-elbújik a narancs kupacok mögé, majd újra elénk libben, incselkedve, hogy érjük utol.

Az út szélén temérdek a narancs, a legolcsóbb a gyümölcsök közül. Az enyéim már csak a levét isszák. Veszünk egy ládával. Sok a banán is, drága, négy dirhám kilója. A narancsnak még egy dirhám se. Dinnye, paprika, tök is került ide az útszéli gyékényterítőre.

Cikkcakk területek elkerítve méteres kőkerítéssel. Valamikor óceánfenék volt itt. Most a vöröses, feketés talajban zöldül a kukorica. A paradicsomszár méteres. A tehenek, akárcsak Safi körül, soványak, június van, s nem látunk füvet. Fekete-fehér színű tehenek, borjak vánszorognak előlünk félre a keskeny útszalagról. A sziklákon, fák tetején kecskék szőrét borzolja a szél. Juhok billennek, ahogy orrukkal bökdösik a köveket.

Azemmourban vagyunk. Kisebb város, de központja olyan forgalmas, hogy azt a látszatot kelti, mintha nagyvárosban volnánk. Egyik kanyarban az út mellett fehér lepedővel leterített hulla. Nem látjuk, nő-e vagy férfi. A rendőrön kívül senki sincs mellette.

Ők is csak kötelességből, amíg megérkezik valami kocsi, amely elviszi. Allah így akarta.

Az óceán partján járunk

Már jó ideje figyeljük, hogy az alacsony partok ölében párologtatják a vizet, gyűjtik a sót. Szárítják, viszik eladni.

Hosszú szaladás után feltűnnek Casablanca többnyire fehér, magas épületei. Előbb azonban át kell hajtanunk a vas-negyeden, ahol a nagy forróságban jobban érzik a bűz; nyög a nyomor, pléh tákolmányokból ömlik ki a ruhátlan gyermekek özöne. Mélyen vésődött szívembe ez a látvány. Szorítja, mint egy vasgyűrű, mint a vas-negyed a tündöklő várost.

Beljebb haladva szemünkbe tűnik a középréteg. A legtöbbje kereskedő, iparos, főleg cipészek, cukrászok. Az utcára minden kirakva garmadába; kenyér, cukor, hús. A húst itt is, mint Safiban, szigorú állatorvosi vizsgálat után szabad kiakasztani s kimérni; és itt is a hímnemű jellegzetességével kifelé fordítva.

Gázolás történt! Leáll a kocsisor. Jólöltözött női tetemet visznek a hirtelen ott termett mentőkocsiba. A járművek megindulnak. Kicsi idő múlva újabb baleset ebben a zsibvásárban. Pedig az utak tágasak, a jelzőlámpák kitűnően működnek, sok a forgalmista rendőr. Gyakran állítanak meg teherkocsikat, személyautókat, tanáccsal látják el a vezetőket. Ha eltévedtünk, térképet vesz elő, s addig el nem enged, míg nem látja, valóban megértettük-e, hogy merre kell mennünk

Pálmafák sátra alatt értünk be a város szívébe. Temérdek a bank, kávéházak, nagykereskedők. Omlik az arany az üzletekben, drága szőrmék, bársonyok, ékszerek, porcelánok, kristályok. Húzzák itt is be a vevőket, dicsérik az árut, inkább ők alkudnak, mint a vevők, főleg a kevés pénzűek, mint mi vagyunk. Csillog a márvány az Amerikából jött tulajdonosok épületein. Hh!… de hosszú a lépés a város szélétől a közepéig.

Mintha évszázadok mérföldjeit hagytuk volna magunk mögött, amíg idáig értünk.

Itt nem látni dzsellabáhs parasztokat, a kereskedők viselete mind európai. Hajlonganak, kezet fognak minden vevővel. Ellenben az utcákon lépten-nyomon tartja tenyerét a gyermek vagy öreg.

Vajon mit gondolnak ezek a sötétszemű, kacatokban járók, amikor súroljuk őket kocsinkkal?… Hallgatnak. A törvény szigorú, nincs megengedve semmi véleménynyilvánítás.

Azonban az egyik év végi óra alkalmával az Al Idrissi líceumban, Safiban az egyik tanár hatalmas kést talált becsomagolva az asztalán. Figyelmeztetésnek szánta valamelyik diák, amelyik nem volt megelégedve az osztályzattal? De közülük a legtöbben Allahtól várják a jó jegyeket. Pedig az államnak temérdek pénzébe kerülnek a külföldről hozatott tanügyi káderek; a szülők is nagy áldozatot hoznak, drága a tandíj. Sok idő kell még, - latolgatom magamban, - amíg a fehérekben nem látnak elnyomót.

Két napot tartózkodtunk ez alkalommal Casablancában. A város különösen szép negyedében találtunk szállodai szobát. Istvánnak sok elintézni való ügye akadt, először is a román tanárokkal kellett találkoznia. Mi az alatt Máriával s a két gyermekkel jártuk a várost. Ha valahol eltévedtünk, taxi-t kiáltottunk, az elvitt a kívánt helyre. Nekem úgy tűnik, hogy haragos hullámok alól varázslatos tündérkezek emelték felszínre ezt a várost, elbűvölően szép pálmafáival. Este kivitt bennünket István a kikötőhöz. A fényesen ragyogó csillagok s a holdfény eltörpültek az erősen kivilágított kikötőhöz képest. Éppen egy hajó futott be. Kis idő múlva, már özönlött a nép, s mind európai viseletben. Számtalan karcsú hajót lengettek a hullámok a hűvös estében.

Itt elveszett ember az, aki nem beszél franciául. Így én is. Mert nem elegendő érteni valamit, tudni kell! Román ismerősökkel akadtunk össze. Óh! Milyen nagy öröm, hogy kiadósan pergethetjük a hazai szavakat! Szinte másmilyen az egész város palotáival, vas-negyedeivel egyetemben.

Az ételek drágák, pedig nem a legfényesebb helyen keressük. A fényesre lakkozott hotelszobában poloska volt. Én nem éreztem, mert sokáig a balkonon gyönyörködtem az éjjeli városban. Egyszerre sírást hallottam. Öcsikét valami megcsípte. Poloskák szaladtak szét, amint a villanyt felgyújtottam. Ez már nyomós ok volt arra, hogy villanyfény mellet töltsem az éjszakát. Visszafektettem a kékszemű legénykémet, és megnyugtattam; nem csíp tovább, ha égve marad a villany.

- Ne tessék eloltani, mama!

- Nem is! – és ezt be is tartottam. Elővettem a jegyzetfüzetemet és írtam.

Ma egy hete indultam el az Otopeni repülőtérről. Egy hét alatt eléggé megszoktam ezt a barangoló életet. Igaza volt dr. Benaddinak. Már nincs rosszullétem, nem érzek semmiféle szagot. Erős vagyok, annak ellenére, hogy alig alszom valamit. A testem vörösre sülve a sok napozástól, mert, amerre járunk, nem sajnálunk egy-két órát. Lehűtjük magunkat és napozunk egy kicsit.

Az óceán a napnak minden órájában, más-más színben mutatta meg magát. Ma különösen haragos… vajon ki bosszantotta fel? Ilyenkor a színe szürkészöld, máskor enyhén szürke, a déli órákban acélkék. Ha erősen tűz a nap, akkor gyönyörű kék.

István hajtja a kocsit, hogy minél többet láthassunk meg a marokkói tájból. Egy sziklabarlang előtt megállunk. Tudom, ügyelni kell, sok a vipera. Tövében agávé kaktuszóriás virágzóban. Búcsúzik az élettől. Pálmafalevelek simogatják arcomat, mélyen hallgatok. Eszembe jut kis városom, messzi hazám, anyám, kollegáim az irodából. Vajon mit csinálnak most?…

Még nem akarom észrevenni, hogy mennyire vágyom haza, elővesz egyszer-egyszer egy belső nyűglődés. Itt-ott szúrást érzek a szívem táján, de eszembe jut, hogy majd, ha hazaérek, semmi bajom sem lesz.

Bukaresti tanárokkal teszünk kirándulást. Ez szép nap lesz. Úgy karoljuk egymást, mintha testvérek lennénk, pedig először látom őket életemben. Bukarest több-száz kilométerre van Lugostól, de mit számít az ötezerhez viszonyítva? S mennyi határon keresztül!

A beszédtéma örökké: az otthon. Mikor mennek? Ki jött? Ki meddig marad? Ki nem bírta megszokni az éghajlatot, a levegőt, a meleget, az állandó szelet amint hordja az apró homokszemeket, a zöldségfélék ízét?

Hazai tarisznyát bontottunk, nyársra húzott szalonnát sütöttünk a különféle déligyümölcsökből készített saláta mellé. Úgy repült el a nap, észre sem vettük. Jólesett már végre hosszan elnyúlni a teveszőr pokróc alatt. Azt hittem, nem érek rá álmodni sem, csak aludni. De milyet tévedtem! Álmomban újra otthon voltam. Egy tehergépkocsi sódert hozott s a kapum előtt eresztette le. Gondot okozott, hogyan hordjam be? Talicskáért mentem a boksáni útra egyik ismerősömhöz. Ő már nem lakott ott. Egy surranó lányalakot pillantottam meg, miután kibontakozott egy fiú karjából. A kopogtatásra nem nyitott ajtót. Hazamentem. A szomszédom akkorra már behordta a homokot, nem volt mivel kifizetnem. Lakókat vettem, nem váltak be, megmérgezték a kutyámat. Kitelepítettem őket valami téglagyári fehér düledező házba, ami szintén az enyém volt álmomban, még a férjem hagyta rám. Rozsdás kerékpáron költöztettem őket, anyám is segített. Barna papucsom sáros, ragadós lett a pocsolyák levétől. Ferenc Imre arca is elém került Bukarestből, irodalmi találkozóra jött Lugosra, de addig-addig segített nekem, amíg lekéste a találkozót. Ezt igazán sajnáltam… Aztán nekiestem a záraknak. Sokat kínlódtam, míg beszegeztem az ajtókat, nehogy valaki behatoljon, amíg én Safiban leszek.

Kitöröltem szememből a fura álmot. Fecskecsicsergés ébresztett fel.

Vasárnap nem sípol a szemetes, nem kiabálnak az árusok. A földszinten lakó tízgyermekes házigazda család is csendben van, talán még alszanak, vagy elutaztak.

Második vasárnap, amit itt töltök. Ha csigalassúsággal is, de morzsolódnak a napok. Ma ismét jó meleg ígérkezik, igaz, itt egyik nap olyan, mint a másik. Nincs égzengés, villámlás, nincsenek kiadós záporesők.

Máriával felkosarazzuk magunkat, ideje valami kiadósabbat főzni, napok óta csak itt-ott faltunk valamit. Pedig már az én étvágyam is megjött. Sol halat vásároltunk egyebek mellé, odahaza paprikás lisztben forgattuk meg, úgy sütöttük. Mária kitűnően készíti a halikrát. Került egy üveg fügebor is az asztalra, azt is Mária remekelte. Dicsérem, de közben arra gondolok, mennyivel jobb odahaza a szőlőbor, amit én szoktam szüretelni. A gyermekek szembekötősdit játszani hívnak a teraszra. Vállalom, hagyom, hogy bekössék a szememet, jobb, mint a konyhán mosogatni.

Másféle játékot találnak ki, lemegyek, elboldogulnak nélkülem is. A folyósón megállok, hangokat hallok.

- Gondoltad volna, hogy anyunak ilyen sikere legyen a szeplőivel? – kérdezte Mária Istvánt. – Én két éve vagyok itt, de nem akart senki megvenni.

- Hát… ami téged illet, talán egy szamárért…- Csattanást hallok. Szaladgálás. – Azt a komisz székely fejedet!… - Mária felborította a széket, István hahotázva kacagott.

Én se bírtam ki nevetés nélkül. Így szórakoztunk egy kicsit, ha alkalom adódott a safii lakásban. Egy óra múlva a kocsiban ültünk. Tünde morcos volt, a babára nem volt ideje ráadni a ruhát, mert édesapa felszólt: Tünde, Öcsi, indulunk. Hová?… Ha mi azt tudnánk, vagy István is tudná? Igaz, ha tudná se mondaná, olyan szűkszavú…

Alig szaladtunk túl a kanyaron, dr. Benaddi fekete kocsija állta utunkat.

- Hova megyünk? – kérdezte, kihajolva a kocsiból. István nevetve válaszolt: - Dr. Benaddiékhoz. És önök?

- Mi Vassékhoz. Akkor most hová?...

- Húzzunk gyufát, - indítványozta Mária. Nádia jót kacagott ezen. A gyufa már elő is került. Dr. Benaddi húzta ki a foszforos végét. Meg is fordult a kocsijával, István egy szűk utcán levágott, mire a doktor a kórház elé ért, mi már vártuk őket.

- Ön ma milyen jókedvű, - ingatta a fejét Nádia.

A nyugtalan vérünk itt se hagyott bennünket sokáig, csak addig, amíg egy-egy adag fagylaltot megettünk. Utána már nem húztak gyufát, megegyezett a két férfi, hogy menjünk a napozóra.

Mária térdén még ott volt a szeszes kötés. Benaddi orvos-szeme odasiklott. Mária kicsit elpirult: - Semmi, semmi… csak nekem jött a szék. – Újra kitört a nevetés.

Ám most egy másik napozót fedezett fel a számunkra Banaddi. Ez közelebb esett, alig értünk ki Safiból. De itt csak napozni lehetett, és mi tényleg csak napozni akartunk. Itt alig voltak külföldiek, csak többnyire arab családok. Kora délután van, az ég felhőrojtos, az óceán vize zsémbes. A felnőtt arabok elkerülnek minket. Dr. Benaddit is megnézik, amiért velünk társalog. De a gyermekek nem. Együtt szaladgálnak, homokban gödröt ásnak, hangosan kiabálnak egymásnak. Tíz-tizenöten egy falkában, arab, francia, bolgár, magyar, megértik egymást ebben a babiloni nyelvegyvelegben.

Lám, milyen egyszerű az ő kedves, közös nyelvük ebben a korban!

István bekapcsolja a magnót. Magyar népdalokat hallgatunk. Dr. Benaddi is dúdolja a melódiát. Mária se marad le. Egy másik dal következik. Szülőhazám… rád gondolok. Na, még csak ez hiányzott nekem! Úgy beborultam, mint odahaza szokott a novemberi ég. Egy kunyhónyi szikla mögé menekülök, és törölgetem a szememet. Megtelt fájdalommal. Egy fehér sirály a fejem felett repült, megirigyeltem. Ha szárnyaim lennének…

Mire visszajöttem, gazdag arab kereskedők húzták fel sátrukat mellettünk. Velük volt a házigazdánk leánykája, Jemila. A férfiak fürdőnadrágban, a nők feredzse nélkül, de ruhában, mely olyan hosszú, néhány tenyérnyi marad szabadon a földtől. Erősen szemérmesek. Jemila sem veti le a szoknyáját, pedig rajta van a kék fürdőruha. Én is kendőt terítettem, mert úgy éreztem, erősen kivágott a fürdőruhám, ám rosszul tettem. Egy forgószél lekaparintotta rólam, és befújta az óceánba. Keresztet vetettem, itt nem lehet bemenni érte. Egy arab legényke azonban olyan ügyesen kihalászta a napernyőjével, hogy csoda. Neki akartam adni, de nem fogadta el.

Míg a kendővel szöszmötöltünk, megérkezett három huszonvalahányéves lány. Látszott rajtuk, nem odavalósiak. Nem sokat teketóriáztak, kipakoltak, felhúzták a napernyőjüket és levetkőztek. Olyan tenyérnyi volt a fürdőruhájuk, s még azt is nagynak találták, mert a cici-tartót levették.

Vagy tizenöt méterre tőlük arab fiatalemberek napoztak, pontosan hatan. Mikor meglátták a három, szinte meztelen lányt, elkezdték őket dobálni. Előbb narancshéjjal, majd zöldalmával. A lányok tűrték egy darabig, amíg közelükbe nem az egyik fiatalember valami trágár megjegyzésekkel arabul. Akkor kezdtek megszeppenni. Ha Benaddi oda nem ugrik, tán mind a hármat az óceánba dobja a dühös fiatalember. A doktor azonban lefogta, és a lányoknak angolul mondta: - Öltözzenek fel, kérem! – Azok magukra kapták a ruhájukat, és elmentek a homokról.

A lányokat itt szigorúan őrzik a szüleik

Megéri, mert amikor eljön az ideje, és kérő jelentkezik, jó pénzt kapnak értük. Nem tudom, arabul mi a megfelelője annak a kifejezésnek, amit a szülőfalumban is gyakran mondtak, amikor egy leány férjhez menendő sorba került: eladó? Itt tökéletesen jól hangzik, mert pénzért adják el a férjnek.

Újabb valami, amit nem tudok megérteni. Negyvenegy éves koromtól hordok szemüveget. Pontosan három pár van belőlük. Alighogy ideérkeztem, éreztem, hogy zavar, ha szemüveg van a szememen. Sem közelre, sem távolra nem használom. Írok, olvasok szemüveg nélkül. Ezt közöltem is dr. Benaddival. Ő sem értette, főleg, hogy ő is szemüveget viselt egyszer-egyszer. Azért huncutul még odatette: - No lám, ha itt tetszik maradni, többé nem kell szemüveg.

Kiadós munkanapot terveztünk Máriával. Egyhetes kirándulásra készülünk, utána közeleg az egyhónapos európai út, szükség van ruhaneműre. Holnap szabunk, varrunk! István már éjjel háromkor elment Rabatba, az útlevelek érdekében. Ez lenne az egyetlen szabad napunk, mondta Mária, amit kihasználhatunk.

Rendben van, már magam is aggódtam emiatt.

Fel is keltünk jókor, és kaptuk magunkat, megvásárolni a kellékeket, amíg a gyermekek alszanak. Ahol az enyéim laktak, néhány könyöklő sarok után, egy tágasabb tér lépett elénk, azon kellet keresztülhaladnunk, hogy üzletet érjünk.

A tér kellős közepén hároméves fiúcska ült a porban, szakadozott hosszú ingecskéjét húzogatta, hogy takarja el minél jobban mezítelen lábát. Olyan keservesen sírt, hogy meg kellett állnunk. Szólítgattuk, én magyarul, Mária franciául, de ő csak nézett ránk a könnyein keresztül, szép, nagy, fekete szemével. Lehet, még beszélni sem tudott.

- Hagyjuk itt szegényt, - mondta Mária – biztosan valamelyik közeli házból való, majd csak hiányozni fog valahonnan. Egyetértettem vele, s indultam. Ekkor azonban a csöppség felpattant, s úgy a szoknyámba kapaszkodott, alig tudtam lépni. – Mit csináljunk vele?… - néztünk össze tanácstalanul.

- Adjuk át a rendőrnek, - mondtam. Megfogtam a kezecskéjét, és vezetni kezdtem. A könnyei kezdtek felszáradni, csendben szipogott, míg mi azon töprengtünk, hol találunk rendőrt.

Egy üzlet elé értünk. Azt mondja Mária, menjek be, válogassak anyagot, és várjam meg őt a gyermekkel, míg visszajön egy rendőrrel. Az üzletben már voltak néhányan. Én szorítottam az arab legényke meleg kezét, és közben nézegettem az anyagokat. Egyszer csak, mint a villám, nekem rontott egy arab nő, a feredzse felett szikrázott a szeme, egyik kezével a gyermeket kapta a karjába, a másikkal engem taszigált jobbra-balra, kifelé az üzletből. Odasereglett a néhány jelenlevő, a boltos benn akar tartani, de az asszony csak húz a szabadon maradt kezével, és kiabál. Kirántottam magam, s magyarul én is mondtam a magamét. Megtorpant, s csodák-csodája, alábbhagyott a kiabálással. Most én kaptam el, kirántottam a boltból, mutattam az irányt, és úgy pergett a nyelvem, mintha egy szomszédasszonynak mondtam volna, hol találtam a gyermeket. A fiúcska nyaka köré fonta párnás karjait, az anyja még néhányszor ingatta a fejét, s annyit mondott franciául: Merci.

Két-három asszony, akik még az üzletben maradtak, nézegettek jobbról is, balról is, én szelíden rájuk mosolyogtam, egyiknek megütöttem a karját kicsit, majd megsimogattam, mondván, bocsánat! Tekintetével visszamosolygott, és kisietett az üzletből. Mária egyedül tért vissza, rám függesztette a tekintetét, látta, nincs nálam a gyerek. – Megtaláltam az anyját, - mondtam.

- Jó, - felelte, - mert már Benaddihoz akartam menni vele.

Megvettük a szükséges kelméket, elég sok időt töltöttünk, szaporáztuk a lépteinket, bízva abban, hogy bepótoljuk.

Amint a térhez értünk, megint ott találtuk a gyermekpalántát a porban. Akkor már nem sírt, de ugyanúgy, mint egy órája, a szoknyámba kapaszkodott.

- Jóságos ég! Most mit tegyek? – fejtegettem le maszatos kezét. Nem sokáig tanácstalankodhattunk, mert mintha a földből nőtt volna ki, ott termett az anyja. Kézzel-lábbal magyarázott Máriának, mondja meg nekem, ne haragudjak, hogy az imént rendőrkézre akart adni, de neki csak ez az egy gyermeke van, és azt hitte, el akarom lopni. A gyermek az előbb kiosont, most viszont azért hagyta ott szándékosan, hogy találjon meg engem, míg ő kapunyíláson keresztül figyeli. Gondolta, erre megyek vissza. Kért, menjünk be hozzá egy kávéra. Megköszöntük szépen, majd máskor, mert mi most nagyon sietünk. Hálásan szorongattuk egymás kezét, és távoztunk

- Na, Mária, van ismerősöm!

- Ne foglalkozzon anyuka ezzel tovább. Soha se lehet tudni, mivel kínálnak meg, amihez nem vagyunk szokva, és vigyázni kell az egészségünkre. Igazat adtam Máriának. Már haza is értünk.

A gyermekek még lustálkodtak, ők tehették is, de nekünk aztán fel kell gyürkőznünk. Lenne idő máskor is, de Istvánnak, ha idehaza van, nincs maradása.

Még ki sem csomagoltam a varrnivalót, élesen megszólalt a kapucsengő. Nádia lépett fel a lépcsőn a kislányával. Elnézést kért a korai zavarásért, de el kell mondania valamit Máriának. A szeme ki volt sírva. – Nahát! – ámultam el magamban. – De sok könnyet látunk a mai reggelen! Szomorúan panaszolta el, hogy megszűnt az iskolában a munkahelye. Nincs elég jelentkező diák, s így egy évre, vagy ki tudja meddig, nincs hol tanítania. Mehetne Fèsbe, a középkori fővárosba, de nagyon messze van, és nem hagyhatja a férjét, gyermekét, otthonát. Osztoztunk mi is a bánatában, lehangolódtunk.

Jó ideig maradt nálunk, én már, ha nem is szívesen, egyengetni kezdtem az anyagot, ollóval a kezemben, mikor észrevette szándékomat. Összepakolta előlem az egész anyagot, menjünk hozzájuk, itt úgy sincs varrógép. Hiába szabadkoztunk, hogy kézzel is meg tudjuk varrni, nem engedett. Felöltözettük a gyermekeket is, húztuk őket, félórai gyaloglás után már el is foglaltuk a legszebb szobájukat.

Egész nap ott voltunk. Olyan ügyesen dolgozott a két fiatalasszony, úgy otthon érezték magukat a szabás-varrásban, hogy alig győztem a kezük alá adogatni. Főleg Márián csodálkoztam. Annyi kelmét feldolgoztunk, hogy másnapra alig maradt valami. Még az ellátásunkat is biztosították. Mikor készíthette azt a sok ennivalót Nádia, nem tudhattuk, de hogy aznap nem, az biztos, mert egész nap nekünk segített. Korai ebédre, amit még férje nélkül fogyasztottunk, sok minden volt. Fel is jegyeztem, őrizzem meg: gyenge whisky, pirított mandulával, halféleségek, sajt, vaj, sütemény, erős fekete, gyümölcs. Aztán, mikor a férj is megérkezett, este hétkor, az ő ízlése szerint volt minden felszolgálva. Előétel: karfiol, főtt tojás, paprika, paradicsom, halikra. Utána sültek petrezselymes főtt-burgonyával, gyümölcssalátával, amit közben egy kis burgundival is lemostunk. Legvégére maradt: torta, fagylalt, a gyermekeknek hűsítők, narancs, banán, csokoládé.

Mielőtt hazamentünk volna, ezer bocsánatkérés közepette, már anyanyelvemre is fordítottam a szavakat. Benaddi két szót meg is tanult tőlem: - Hálásan köszönjük! – Utána hazavitt bennünket, Chevrolett kocsiján, és ő köszönte meg Máriának, amiért bánatában vigasztaltuk a feleségét. Neki az ilyen kikapcsolódás most kell.

Álmaim

Gyakran elmeséltem Máriának álmaimat. Most is, lefekvés előtt beszéltem neki az előző éjszakai álmomról. Azt is bevallottam, mennyire féltem a mai naptól, mert szőlővel álmodtam. Igaz, nem tudtam enni belőle, mert mire odajutottam, hogy vegyek, mind elkelt. Erre, motorkerékpárra ültem, s robogtam vele magas háztetőkön, szökdelve egyikről a másikra, szőlőt keresni.

A szőlő, az álomfejtők szerint sírást jelent. Úgy látszik, ez is csak babona. Lezuhanyoztunk és lefeküdtünk. Én csak feküdtem, sehogy sem jött álom a szememre. Mikor bizonyos voltam benne, hogy Mária nem veszi észre a teraszügyet, kilopakodtam. Éjjel három óra volt, és világos, akárcsak nappal. Olyan szépen sütött a hold, úgy ragyogtak a csillagok, vétek lett volna alvásra tékozolni az éjszakát. A hűvös szél borzolta a hajam, egy-egy szentjánosbogár hozzám ütődött, a csend mély volt, hallatszott a tollam percegése a papíron. Félötkor kapunyitást hallottam. István jött meg.

- Anyu már felkelt?

- Pszt! – intettem neki. – Felkeltem, de nehogy megmondd Máriának, hogy ilyen korán kelek, mert baj lesz. – Bólintott.

Be is bújtam az ágyba, nem akartam megdorgálódni. Erősen bolondériának tartotta a lányom az ilyesmit, s azt is a fejemhez vágta volna, hogy lehet annyi mindent összeálmodni, ha nem is alszom?…

Még képes lenne, ahogy én ismerem, altatót diktálni belém.

Hét óra tájban ajtónyitogatásra, sürgés-forgásra ébredtem a két tanárnak be kellett mennie az iskolába. Dolgozatokat hoznak haza, amelyeket az érettségi vizsgán írtak a diákok. Rabatból hozta el István az iskola részére, ahol szétosztják a tanároknak. Így hát ez a napom is be van táblázva, gondoltam, pedig szívesen ültem volna a kész mellé, erősen belejöttem a nagyzolásba.

Az ember nem is hiszi, milyen élénk fantáziával rendelkeznek a gyermekek, és mennyire kihasználják a nekik megfelelő lehetőséget.

Tünde: - Nagymama, én ma nem reggelizem, mert úgy elrontottam az este a gyomromat Nádiáéknál, hogy ki kell kúrálnom.

- Rendben van, Tünde!

Öcsi: - Nagymama, én sem eszem, ha Tünde nem eszik. Én miért betegedjem meg, pontosan a hosszú út előtt?

- Rendben van, Öcsi!

- Csak egy kis csokoládét, ha tetszene adni nagymama, még elmenne.

- Nincs. Nem tudom, hova tette anyukád.

- Jó…

- Nagymama! Ma rá tetszik érni?… A babám kinőtte a ruháit, kéne varrni neki is valamit.

- Rendben van, Tünde!

- Nagymama! Nekem is tessék segíteni valamit, ne csak Tündinek!

- Például?…

- Hát előkeríteni apukának a franciakulcsát, amit nem tudom, hova tettem, mert azt mondta, ha ma délig nem lesz meg, meghúzza a fülem.

Jól van, Öcsi! Segítek, de csak egy kikötéssel. Ha mind a ketten a konyhában kisszékre ültök, s olvastok nekem valamit, amíg főzök.

Csend lett. Úgy eltűntek mellőlem, mint a kámfor.

Ebédnél Tünde újra kezdte.

- Én nem eszem, mert csak édesanya főztjét szeretem. Ma nem ő főzött.

Öcsi is hozzátette: - Én is csak anyuka főztjét szeretem.

- Rendben van gyerekek, tehát nem ebédelünk!

Megjöttek Istvánék. – Anyuka, a gyermekek ettek ma rendesen? – kérdezi Mária.

Csend. Mit tehettem volna?

- Tünde, Öcsi, ide gyertek!… Ettetek, vagy nem?

Csend. Mind a kettő rám függesztette a szemét. Tünde a feketét, Öcsi a kéket.

- Nem adtam nekik, - szólaltam meg. – Rosszak voltak, nem segítettek, nem kaptak enni.

- Jaj, anyukám!…

- Na, mit jajgatsz? – szólt bele István. – Én a tegnaptól nem ettem.

- Te felnőtt vagy.

Míg vitatkoztak, megterítettem az asztalt.

- Tünde, Öcsi! Ide gyertek!… adok én nektek enni, ha nagymama nem adott. – pattogott Mária, mintha nem én neveltem volna őt is. Odaültek mind a négyen. Mária egy jó adag levest szedett mindkettőnek. Úgy nézték a gyerekek, mintha nekik akarna szaladni. Azért valahogy csak elfogyott.

- Mi van még? – kérdezte az anyjuk evés közben.

- Majd meglátod, ha behozom, nem halsz meg tőle!

- Egy pohárkával nincs? – kérdezte István, hogy enyhítse a paprikás helyzetet.

- Te vagy a gazda, és engem kérdezel? – feleltem.

Előkereste, s hozta is nekem. Ő nem iszik, ma még vezetni akar. Lefödve tettem az asztalra hetvenkét darab szilvás gombócot.

- Jaj!… Miért nem szólt nagymama, nem ettem volna ennyi levest.

- Miért szóltam volna?… Ha nem fér több, nem eszel.

István mosolygott. Megkezdődött a csasztizás.

- Tündi! Neked nyolc darab gombóc van a tányérodban, nekem csak hét!

Miután a gombócok is eltűntek a tányérokból, megkérdezte István a fiától, megvan-e a franciakulcs?…

- Igen, - feleltem Öcsi helyett én.

Öcsi rám nézett, arcát ellepte a pirosság.

- Hol van? – kérdezte az apja.

- A fejed alatt, az ágyadban, - mondtam.

- Tényleg! – ámult el Öcsi. – Oda tettem!

Szaladt volna érte, de lenyomtam a székre. – Tünde menjen érte, - rendelkeztem.

Ment Tünde, s hát sikoltott egyet. – Nagymama! Új ruha van a babán! Mikor tetszett neki csinálni?

- Amíg te olvastál nekem a konyhában, míg főtt az étel.

- Óh, nagymama!… Hát igazán nem is úgy volt, most megmondom az igazat. Tetszik tudni anyuka?… - fordult Máriához.

- Tudom, mindent tudok! Ti szedtétek rá mamát, hogy nem vagytok éhesek!

- Igaz, csak nem egészen, - felelte Tünde, - mert ebéd előtt azt mondtuk mind a ketten, azért nem eszünk, mert csak anyuka főztjét szeretjük.

- És mégis ettetek, szíj nélkül is, - húzta fel a szemöldökét az apjuk.

- Hát… most ebéd után olvasunk mamának. Hogy olvassunk mama? Magyarul, románul, franciául?

- Mind a három féleképpen.

- Én kezdem, én kezdem!

Összevesztek volna, ha az apjuk nem fordítja oda a fejét. Hogy visszacsavarjam, más mederbe tereltem a szót.

- Mind rendes emberek ezek, akik kinn dolgoznak.

István huncutul: - Főleg mi.

- Huh!… Akkor milyen a salakja? – röpítette ki Mária.

Így derültünk, ha volt egy-egy kis időnk odahaza. Nem lett utána sem olvasás, sem dolgozatjavítás, majd éjjel!

- Le a kocsiba!

Alig volt időnk az edényeket elmosni.

Ez a nap is jól telt el

Hazafelé menet megálltunk Simiradék előtt. Tömbházban laktak, amelyben mind romániai tanügyi káderek kaptak szállást. Simiradékkal szemben Roşcaék, ők Brassóból jöttek. Az asszony már négy éve kint van, a férje egy évvel később jött utána a két gyermekkel. Roşcané most hazamegy, letelt a négy esztendő, viszont a férjének még itt kell maradnia a szerződés értelmében még egy évig.

Az arab naptáron 1398-at írnak, a mienken 1978-at. Este fél nyolc van, megérkeztek Epureék, Constantinescuék, Puiu egy, Puiu kettő.

Az egyik Puiu Konstancáról, a másik Szebenből. Akkor néztek nagyot, amikor ugyanazon a napon, ugyanabban az iskolában elfoglalták a helyüket. Mind a kettő számtantanár. Az egyik családostól, a másik anélkül van kint. Az idén mindkettőnek lejárt a szerződéses ideje, most csomagolnak, készülnek az útra.

Az én gyermekeim két éve vannak kint. A tegnap jött meg a szerződéshosszabbítás Marokkó részéről még két esztendőre. Viszont ehhez a hazai vízum is szükséges. Ez sürgetné a hazaindulásunkat, ellenben a spanyol vízumra várnunk kell. Azt a legnehezebb megkapni. Három hétbe kerül, amíg kezünkben láthatjuk. Mi június tizenharmadikán adtuk be a kérést Casablancában.

A televízió a Forsyte Sagát vetíti. A Simiradék két szobája úgy megtelt velünk, hogy alig tudnak bennünket hova ültetni. Annyi a viháncoló gyermek körülöttünk, majdhogynem felborítják a székeinket. Igazi nagycsalád ez itt. A filmből is alig értünk valamit. De nem is fontos, pótol mindent a meleg légkör.

Az én gyermekeim betartották szavukat. Egész éjjel javítottak. Éjjel félegykor még egy nagy zaj volt odakünn is. Mária erős presszókávét főzött, valamennyien ittunk. Szolidaritást vállaltam velük, és nem feküdtem le. Míg ők végigjavították az éjszakát, én végig jegyeztem.

Ezeket a dolgozatokat, amit most javítanak, az ország nem tudni melyik részén írták az érettségiző diákok. Minden diák kapott egy számot, ami a dolgozaton is szerepel. Vizsgák után a dolgozatokat a fővárosba küldik, onnan juttatják el kiértékelés céljából az ország különböző iskoláihoz. Miután az ismeretlen diáknak ismeretlen tanár javította a dolgozatát, és ráírta a jegyet, ugyancsak a fővárosba jut vissza, ahol az újságban hirdetik ki az eredményt. A diák, ha sikerült az érettségi vizsgája, megtalálja a számát, ha nem, tudja: járhatja újra az utolsó évet, és jelentkezhet utána érettségire.

Úgy elszaladt az éjjel, észre sem vettük. A nappalokat is mintha húzná valaki előlünk. Lehet azért, mert a családommal vagyok, vagy azért, mert nemsokára itt kell hagynom ezt a titokzatos országot. Az utazó idegen egyszerre szereti, s riad meg tőle, egyszerre szánja, egyszerre akar bibliaolvasóvá lenni, hogy minél többet boncolhasson ki az öt kenyér és két hal példázatából. Szeretne kétezer év előtt élni, hogy együtt láthassa Krisztust és a szamárháton poroszkáló pórt, mert csak Krisztus tudott ennyire istenien hinni Istenben, mint amilyen istenien hívek az arabok Allahhoz és a szülőföldjükhöz. Ez az, amit nem vehetünk el tőlük, mint ahogyan nem ültethetjük át a pálmafát sem a mi hazánkba.

Még két hete sincs, hogy itt vagyok, de olyan sok minden alakult bennem. Jobb lettem? Nem hiszem. Talán alakoskodó, hogy minél többet lophassak el titkaikból, szokásaikból. Egy biztos: ha valamit görbe szemmel látok itt, azért van, mert szeretném, ha a szememhez egyenesedne, mert már szeretem ezeket az embereket. Tanultam tőlük valamit: úgy szeretni azt a rögöt, ahol születtünk, hogy soha, semmiért el ne hagyjuk.

Reggelizés után, mint már rendesen, meséltem volna rövid alvásom álmát Máriának, de nem sikerült, István intett a fejével.

Újra indulunk!

Tünde meg Öcsi feje az ölemben, álmosak. A füzetem a fejükön. Kínos helyzetemben sem akarok semmit elszalasztani abból, amit látok. Lejegyzem, majd kiolvasom valahogy.

A táj megszokottnak tűnik, pedig erre még nem jártam. Elhúzunk a safii nagymalom előtt, erősen rázós úton. Alig mehettünk félórányit, a kocsi megvonaglott, majd vagy tizenöt méter után leszaladt a keskeny műútról. Billen egy nagyot, és megállt. Az imént egy jókora hüllő fejét csapta le a kerék. István hirtelen fékezett, és félrehúzott. Az útszél kivágta a gumit. A kígyó teste vonaglott, fel-felszökött fej nélkül. Sokáig tart még kínlódása, mert sok van, amíg leáldoz a nap. Mi sem indulhatunk azonnal, a jobb első kerék gumiján hatalmas vágás. István kivette a pótkereket, Mária harcol, forduljunk vissza Safiba. Javítsuk meg ott a sérült kereket. Sehogy sem tetszik neki a kígyó fej nélkül. István csak hallgatott makacsul, felszerelte a pótkereket, és mentünk tovább.

Rossz, kavicsos útra tévedtünk. Hepehupás dűlőkön beértünk egy 15-20 kunyhóból álló faluba. Megálltunk egy eukaliptusz árnyékában, szemben az egyik kaktuszkerítéssel körülvett kunyhóval. Öt-hat kutya azonnal ott termett, de nem ugatott. A hatalmas kaktuszkerítésen belül, a kunyhó bejáratánál feltűnően szép lány állt, menyasszonyi ruhában. Jobb és bal arcára egy-egy szív festve, apró vörös pontocskákkal, az állára Dél-keresztje, homlokán ugyanaz. Fátyla piros-fehér anyagból volt. A vállaktól lefelé elől egy-egy arasznyi széles népi hímzés a fátyol hosszáig, a minták barna csíkokban szaladtak mind a két oldalon zöld szegéllyel. A fejdísz tenyérnyi nagyságú, téglalap alakú rézlemez, egyenletesen elhelyezett kiálló csücsökkel. Ahhoz fogva a fátyol, és jobb meg baloldalon egy-egy félméternyi hosszúságú, kétszeresre hajtott halászháló, szabadon hagyva a szép, formás leányarcot.

A ruhája is a fátyol anyagából készült, erősen csillogó arab mintákkal. Szőttes mellény, nyakában tíz sor fehér gyöngy egészítette ki öltözetét. Találkozott a tekintetünk. Ebben a percben megjelent a vőlegénye is a küszöbön. Fiatal, barna arcához jól festette a fehér dzsellabah, fején a hófehér turbán. Pár szót váltottak egymással, s a kocsink felé indultak. A lány nem vette le szemét az arcomról. Eszembe jutottak a szeplőim, amelyek itt különösen kiültek, az erős napfény hatására.

Valamit súgott a lány a fiúnak. Nekibátorodva közeledtek a kocsiig, és tökéletes francia nyelven meghívtak a lakodalomba bennünket. István magyarázott, elég hosszan, (én mentem is volna, s ajándékba a szeplőimet is otthagytam volna), majd a zsebébe nyúlt s valami pénzt adott nekik. Közben a fényképezőgépet is előhúzta s azok kacagva álltak meg a fényképezőgép lencséje előtt. Amikor még nem volt a lány arcán feredzse. Egy nappal később már asszony lesz, nem terem arcáról kedves mosoly, nem látszanak a festett pontocskák az arcán, mert be lesz fedve, csak a szeme lesz szabadon. Persze csak akkor, ha ezt a férje óhajtja. És rendszerint óhajtja mindenki, aki dzsellabáht és turbánt visel.

Ezen az úton elfogott bennünket a fényképezési láz. Unos-untalan kászálódtunk ki a kocsiból.

Oualidián, mert ide igyekezett István, másodszor járok. Vejem itt is örökösen kattogtatta a fényképezőgépet. Kitűnő itt a víz, jól lehet úszni a nagykiterjedésű lagúnában. A gyermekek gumimatracon sikongva, le-leborulva, csapkodva, prüsszögve élvezik a vizet, nyaggatnak bennünket, tanítsuk őket úszni. Jó adag fürdés után átlépünk El Jadidára, gumit javíttatni, s még oda is kell érni.

Hirtelen szél támad, felborzolja a füzetlapjaimat, megpillantok egy dátumot.

- István! A múltkor is El Jadidán kellett kereket javítani.

- Tényleg! Úgy látszik, peches nekünk ez az útvonal, de csak mióta anyuval járunk rajta.

- Tévedés, mert a múltkor más úton jöttünk.

- Valóban. Nahát akkor induljunk.

El Jadidán bejártuk Máriával ugyanazokat a helyeket, mint a múltkor, de most nem vásároltunk. Az én zsebpénzem is erősen megcsappant, alig maradt az ötszáz dirhámból, amit kaptam érkezésemkor. Ezt István sejti is, mert mikor a vendéglő elé érkezett a kész kerékkel, fogta a lurkókat, nekünk meg intett, hogy gyerünk.

Réztárgyakkal, képeslapokkal lepett meg. Ennivalót is vásárolt, jó nagy csomagot. Mária nézi… - Nem haza?

- Nem. Az éjjelt Casában töltjük. Nézze meg anyu Casablancát egy egész éjjelen keresztül.

Nem árultam el neki, hogy a múltkor az egész éjszakát az erkélyen töltöttem a kivilágított szoba mellett, mert Öcsikét csípték a poloskák.

Későre értünk Casába. A zenélő kút már bezárt, az utcákon viszont, mint nappal, olyan nagy volt a forgalom. Előbb kocsin jártuk a várost, bebarangolva a kikötőt, ahol hűvös szél csapta arcunkba a nyirkos levegőt, s vacogni kezdett a fogunk. Visszakanyarodtunk a Cale del Principe közelébe, egy terebélyes pálmafa árnyékában parkoltunk. Világos volt, akárcsak nappal.

Tőlünk nem messze rendőr sétált, egyenletes léptekkel mérve egy rövid útszakaszt. Kicsomagoltuk a kocsiban az El Jadidában vásárolt elemózsiát, s úgy-ahogy falatoztunk. Cselhez akartunk folyamodni, azt reméltük, hogy a két gyermek elalszik a kocsiban; ott nincs poloska, s mi meg a közelben járjuk Casablanca utcáit. De csak szerettük volna, mert a gyermekek akkor nem voltak álmosak. Így húztuk őket is, miután a kocsit lezártuk, végig a Moulay Abdellah-on, a November 16 téren, a Mohammed V téren, az Egyesült Államok terén, a Mohammed El Hansani téren, súrolódva itt-ott a tömegben.

Egy kivilágított, erősen fényes kávéház előtt István megállt, szót váltott Máriával, majd hozzám fordult: - Gyerünk be, Anyu! – Mária kinn maradta két gyermekkel. István előttem, visszapillantva, követem-e, egy bordó bársonyos termen keresztül, a rulettjátékosokhoz. Egy szőke nő mindig nyert, míg mi ott voltunk. Már szinte kedvet kaptam volna én is szerencsét próbálni, de hál Istennek, nem volt pénzem.

A benyílóból részeg férfiak, nők viháncolása hallatszott. A másik oldalról andalító keleti melódiák szűrődtek ki, s egy tüzes-szemű barna szépség csalogatott bennünket közelebb a rulett-asztalhoz. Kíváncsi, pénzsóvár szemek meredtek nyerésre éhesen. Egy fiatalember vonagló arca, amikor újra veszített, rémületet váltott ki belőlem.

Megérintettem Istvánt, menjünk. Kinn Mária fázósan várt a gyermekekkel, meggyorsítottuk lépteinket a kocsiig. Ott befészkeltük magunkat ülve, fél-oldalra dőlve, és aludtunk. Olyan jót, amilyet még nem sikerült, mióta itt vagyok. Ragyogó napsugarak ébresztettek fel bennünket, átszűrődve a pálmafa levelein. Mint a fürjek, olyanok voltak a gyermekek, amint a pokrócból kigöngyölítettem őket. Furcsállottam, hogy így, minden különös ok híján, olyan könnyen futkosnak a gyermekeim toronyiránt, de megtudtam: István eddzi magát a vezetésben, kocsiban alvásban. Ő már javában készült az európai útra.

Délután egy óra volt, amikor nem nagy kitérővel a Lalla Fatna napozóra hajtottunk, elbúcsúzni az ismerősöktől. Már kinn volt valamennyi, a Benaddi házaspárral az élen. Úgy körülfogtak bennünket, mondván, hogy, már éppen köröztetni akartak, hol lehetünk?

Búcsú Lalla Fatnától

Ma két hete hoztak ide először. Azóta a bőröm többhelyen kétszer is lehámlott és fényesen csillan a tűzvörös új bőr. Szomorkásan nézem az óceánt, a kavargó sokaságot, Bennadiné kávézni hív, István megfeledkezik róla, hogy csak búcsúzni jöttünk, már Simiraddal húzogatja a sakktáblán a figurákat. A gyermekek döntötték, el ugyanis úgy közévegyültek a gyermekseregnek, hogy nem lehet egy ideig elválasztani őket. Dr. Benaddi cigarettával kínál. Megköszönöm, szívesen az enyémet, csak tüzet kérek. A Salem cigaretta hat, megnyugszom. Mária kisegít, elszakad a gyermekseregtől és Benaddiékkal társalog. Így félrehúzódhatom, erősen kikívánkozik belőlem a vers. Búcsúztam Lalla Fatnától, ettől a tenyérnyi napozótól az Atlanti-óceán partján, ahova tizennégyszer szaladtunk le, ahol visszakaptam a látásomat, ahol, mint egy bakfis, szerelmes lettem dr. Veroniba, akit soha többé nem fogok látni. Búcsúzom a kétségbeejtő hullámoktól, amelyek visszahozták a partra Istvánt, a színektől, amelyeket a nap minden órája magára ölt, a forró homoktól, a csöpp, göndör hajú gyermektől, az emberektől, s a hamar megszokott napsütéstől.

Ég veled, Lalla Fatna!

Készülődés ötnapos útra

Nem tudom, milyen készülődésnek lehet ezt nevezni, amikor még a tegnap nem is említették az enyéim, hogy ma már utazunk. Elég az hozzá, hogy megyünk. Némi elemózsiával, a gyermekeknek valami váltó fehérneművel, már ülünk is a kocsiban, kora reggel. A két gyermek feje az ölemben, mint mindig. Ők legszívesebben odahaza maradtak volna. Már unják a kocsikázást. Ha hármasban vagyunk, mindig csak Szentkeresztbányát emlegetik, ott majd biztosan nem kell annyit kocsiban lenni, és játszódhatnak a kis pajtásaikkal. De most itt, muszáj, nincs: akarom, vagy nem. Alig hagytuk el Safit, mind a kettő mélyen alszik, míg robogunk Marrakech felé.

Sima, tágas út csalogatja a kocsinkat előre. Amerre a szemünk ellát, síkság, termő vidék integet. Pálmafák sátra alatt szellő futkos ide-oda, nem talált rést magának, mintha összekötötték volna a legyező, lengedező leveleket.

Mária veszi át a volánt, Istvánt is elérte a buzgóság. Bóbiskol a jobboldali ülésen, míg mellette a kazetta lejárt, kattant egyet, s mintha nyögné, hogy hagyjatok már békén ebben a fülledt melegben. Nagyon korán dicsértem meg Marrakech felé a síkságot. Sok errefelé a köves rész. Bányavidékhez értünk, kőbánya a dombláncolatban. Nálunk a Bánságban is találunk dombos vidéket, de ott nincs eukaliptuszokkal szegélyezve. Itt a dombok alján, ahol több a kő, megvillan egy-egy kisebb település. Nálunk dombok között, piros cserepes sokházas falvak vannak az akácfák között.

Így meditáltam magamban, míg csorgott rólam a víz, negyvenfokos melegben, kocsiban, délelőtt tizenegykor, útban Marrakech felé.

Elhagyva a dombvidéket, a síkságon sok tavat találtunk. Újra csak az én Bánságomat hozom ide, annyira hasonlít ez a táj az otthonihoz. Szép lovakra figyelünk fel, eddig még nem láttam ilyen szép lovas-fogatot Marokkóban. Igaz, van itt is szamár, de emberségesebb gondozásban, ketten húznak egy kordét, és nem csüngetik róluk le a lábukat a terű mellett dzsellabáhban foghíjas arabok.

Pihenünk a sós tónál, a neve Sima. Körülötte sok a juh. Az olajfákon fekete kecskék, öt-hatan is ágakba kapaszkodva.

Fügefa ültetvények mellet szaladva, beérünk Chemaiaba. Innen Marrakech 83 kilométer. Pálmafa alatt pihenünk és falatozunk. Két koldus vetődik mellénk, tenyerüket tartják, adunk nekik. István kérdez valamit egy arab legénytől.

- Megmondom, ha adsz cigit! – feleli az.

István nevet, nyújtja neki a dobozt. Helyes-e vagy nem az irányítása, István újra csak nevet, és hozzáteszi, hogy élelmes.

Indulunk. Mária hátrajön a két gyermek mellé, nehezen boldogulnak a francia mesekönyvvel, fordítani kell nekik. István a volánhoz ül, én mellé. Bekapcsolom a biztonsági övet, százhúsz-százharminchoz kell az öv. Jó néhány kőhajításnyi út után újra dombvidék, sok a fekete tehén, s még több a fekete kecske a fákon.

Ras Elaine. Kedves, tiszta kis város. Sok benne a kaktusz sárga virágaival. Az ég hirtelen-kék, a meleg árnyékban harmincfokos. Erre most aratják a búzát. Átalakuló ország. A francia, norvég, amerikai farmereket kitessékelték, viszont idő kérdése, amíg gépesített módszerrel művelhetik a földet. Nagy területen nem látunk falut, szaladhatunk az útmentén. Távolból, mintha vályogból verték volna, vakolatlanul hírlik egy-egy tanyavilágféleség. Így fellélegeztünk, amikor Lauihatba, egy nagy faluba vitt a kocsink. Házait vörös oxiddal meszelték. Kifutottunk Lauihatból, újabb faluba értünk. Itt a házak mintha gyufásdobozok lennének, de két-három méter magasak. A juhok akkorák, mint egy-egy borjú. A búzát szamarakkal hordják, tevékkel nyomtatják. Az úton, akárcsak Casablanca felé, röpdös előttünk a délibáb, csillog az út, mintha felmosták volna. Pedig dehogy mosták. Száraz, de mennyire száraz! Vagy harminc kilométer távolságot futunk, semmi fa, semmi virág, semmi bozót.

Route faluban jelzőtábla hirdeti, innen Marrakech negyven kilométer. A falu után a vidék dombos kőbánya is látszik, a talaj rozsdavörös. Gyakran szállunk ki fényképezni.

Először fényképeztem én is életemben. Lehet, hogy a fejük lemarad az enyéimnek, de valami csak lesz a filmen.

Itt már sok a gépkocsi, mindenféle márkájú. A kaktuszerdőt pálmaerdő követi, csinos villák bukkannak elő, az útmentén aranyboglár, napraforgóvirág. Befutottunk Marrakevhbe, a pálmafák birodalmába.

Valamikor főváros volt, mint hallom. A házak itt mind vörösek. Az utcák szélesek és tiszták, parkolásra mindenhol alkalmasak.

JUDOR BAR RESTAURANT, TOUT VA BIEN, JOUKI, SODA, WISKHY.

Vendéglőben vagyunk. Sült halat fogyasztunk párolt tarhonyával, narancssalátával.

A tulaj francia. A vendéglő előtt tábla hirdeti: innen hetvenöt kilométerre van Oukaimeden, a Toubkal hegység 2650 méter magasságban levő csúcsa, ahol decembertől áprilisig sízésre alkalmas hó van. Sok itt a turista, a síző.

Marrakech

A város magas agyagfalakkal van körülvéve. Május végén, június elején felejthetetlenek az itteni napok. Akkor tartják a folklórfesztiválokat, özönlik a nép az egész országból, s rengeteg turista fordul meg itt gyönyörködni a látványosságokban. A marokkói népi táncok nagyon tüzesek. Két legnevezetesebb táncuk; az ahouache és az ahidous…

Utcáit járva bűvészbe ütközünk, lármázik, hogy felhívja magára a járókelők figyelmét. Túloldalt feketék táncolnak, nem sokkal odébb, orvos ajánlja a holdkövet. Utcára rakott áruk mellett mesterek lármáznak, hívnak bennünket, vegyünk valamit.

Vízárus csönget, egzotikus fűszer-italárus erőszakoskodik velem, alig tudom lerázni. Nem hiszi, hogy kevés pénzem van.

Mintha nem a huszadik században lennénk. Ez a város megfelel az arab naptárnak, bár sok benne és körülötte is az európai, a fehér ember. Elértük a kígyóbűvölőt. Olyan szépen, taktusra emelkedett, és földre simult a kígyó, hogy nem tudtunk betelni a látásával. Személyenként egy dirhámot kellett fizetni érte, ha tíz percig nézni akartuk. Megérte, gondoltuk. A gyermekek nagyon élvezték. Tíz dirhámot fizetett István az arabnak, amiért a nyakamba akasztotta a meghipnotizált kígyót, hogy felvételt készíthessen rólam.

Lehet, azt hitte, hogy nem leszek elég bátor, elszaladok, mint azt Mária tette, de én álltam a sarat, s meglett a kép. Utána a tenyeremet kérte az arab. Ezt nem is bántam, István már somfordált volna, de az öt dirhám mellett még tolmácsnak is felkértem. Nekem keveset jósoltak életemben. Sohasem hittem a jóslatokban. Ez a kígyóbűvölő, mit csinált, mit nem, hamar rávett, hogy tartsam a tenyerem. Egyedül élek, mondja. Ez igaz. Hosszú út előtt állok. Ez is igaz, bár ezt könnyű kitalálni. Nálam fiatalabb férfival fogok élni az életem vége felé. Van egy hobbim. Fehér szőnyegen fekete hangyák. A verselés. Sok a férfi ellenségem, (nem tudok róla). Örök fiatal maradok. – István! Tán nem arra gondol; fiatalon halok meg? – Szeretnék élni, de nem tudok. Ez igaz lehet. Öt unokámmal fogok játszadozni. – István! Ez hazudik! Kérjél vissza az öt dirhámból, nekem csak négy unokám van. (Két évre rá megszületett Árpika). Megbocsátom neki. Egy férfi, akit nagyon megvertem sok évvel ezelőtt, keresi az alkalmat, hogy megöljön. – Jó, hogy mondja. Kérdezd meg István, melyikünk lesz erősebb? – Messze lakom, s ha hazaérkezem, találni fogok egy írást, amelynek nagyon fogok örülni. Alig várom. (Ahogy hazaérkeztem értesítés várt, hogy a “Hosszú úton” kötetem a nyomdában van).

Ezzel be is fejezte a jövendőmondó a jóslást. Indultunk.

- Te István!… Ez nem mondta, hány évig élek!

- Biztosan sokáig! – évelődött István s akkorra már oda is értünk a képeslap árusítóhoz, ahol Mária és a gyerekek vártak ránk. Összekotortam valamennyi dirhámot, nehogy megpenészedjenek, vettem egy kenyeres kosarat egy dirhámért. Amikor egy kiló krumpli ára másfél dirhám, nem tudom, hogy a szegény ember hogy tudja megcsinálni, kimintázni egy dirhámért? Míg hangosan gondolkoztam, István azt kérdezte, mit akarok a kosárral?

- Hazavinni – mondtam. De akkor már vagy harminc dirhám árú képeslap púposodott benne. Ő csak megcsóválta a fejét.

Az egzotikus kertben vagyunk. Neve Majorell. A halastóban piros, fekete halak úszkálnak, öt-hat méteres bambusznád veszi körül. Pálmafáról madárdal hallatszik, a legyezőpálmáról úgyszintén. Kaktuszok remekei, óriásfikuszok, liánok, fehér folyondár, hat méter magas agávé-kaktuszok. Mellettük fényképfelvételt rögtönzünk. Sok a teknős, a virág. Külföldiek fotóznak, lengyelek. A rigók szelídek, majdhogynem a fülünkbe fütyülnek. Mályvarózsák, tavirózsák, virágok. Két órán keresztül nem tudunk betelni velük. Nekünk azonban mennünk kell. Kijövet a Majorell kertből, gyönyörködünk a Koutoubia tornyában. A híres arab templomba nekünk nem szabad bemenni, csak kívülről kerüljük meg.

A Tontain De Babet la Koutoubia vizet sziporkázik arcunkra. A Magas Atlasz pálmafás parkját levelezőlapon magamhoz szorítom és félreugorva egy napernyős konflis elől, sietek az enyéim után. Jó délutánba csavarodott az idő, mire útnak eresztett bennünket Marrakech. Pálmaerdőn megyünk keresztül. Olyan ez a táj, ahol most megyünk, mint egy dzsungel. Be az ablakot! Tábla jelzi: oroszlánok vannak az erdőben! Abban a percben hatalmas bődülést hallottunk. A kocsi hátulsó ablakából láttuk a vérengző csalódott ábrázatát. Későn vett bennünket észre. Ha elébünk áll, nem tudom, hogyan taszította volna félre Simike. Nagy állat volt. Alig néhány-száz métert szaladtunk, meg kellett állnunk. Nem szálltunk ki a kocsiból, csak az ablakon át, néztük a hatalmas kígyót, amint keresztül kúszott az úttesten. Ugyanakkor két skorpió is igyekezett egymás után. Mária nógatta Istvánt: - Eredj, tedd őket szeszbe! – István csak hallgatott nagyot. Ahogy a kígyó elhúzott, mi is indultunk, mégpedig sebesen.

Ez a pálmaerdő zsiványtanyákról is nevezetes. Nem tanácsos éjjel átutazni rajta. Újra erdőbe értünk, egy kaktuszerdőbe. Itt a vadállatok kevésbé szeretnek a szúrós tüskék miatt.

Egy hosszú óra után kiértünk az “erdőből”. Futottunk a délibábos úton Beni-Mellal felé. Az útszélen narancsfák tele naranccsal, mint nálunk szilvával a szilvafák.

Újra pálmaerdő. Oved-R-Dad helység. A házak vályogból vannak, itt nincs kő. Jobban mondva nem is házak, csak kunyhók, egyenes tetőkkel. Innen Fès, királyi város, négyszázötvenhárom kilométer, hirdeti egy útszéli jelzőtábla. S’Bov Otham pedig negyven kilométerre van.

Délután négy óra, a meleg negyven fok árnyékban. A házakon nincs ablak, az alacsony kunyhók tetején gólyák. Tamebelt. Ügyesen elrendezett kisváros. Parkoltunk. Az utcán mályvarózsák, az árokpartokon dúrodnak az aranyboglárok. Az épületek narancssárgák, a hőség harmincöt fok. Hűsítőket vásárolunk, iszunk. A kocsit is tankoljuk innen kimenőben. Az egész városka csupa rózsa, nagy tüskékkel. Kút is van! Ilyet még nem láttunk Marokkóban eddig. Hirtelen félrehúzunk, kiszállunk, mossuk mindannyian a kezünket, arcunkat. Félórai evés a kút mellett, jelentették a sofőrök. Feltűnt nekem, hogy nem láttunk embereket. Csak néhány kutya somfordált közelünkbe, ahogy kiterítettük az elemózsiát. De minket csak a víz örvendeztetett. Ittunk egyet-egyet a dúsan csorgó jéghideg vízből, a kerekeket is megöntöztük, vettünk tartalék vizet is jócskán, és üdén szaladtunk keresztül Azilaon. Öt-hatszáz méterre vannak itt egymástól a kunyhók, a hosszú falun keresztülrobogva két cementvályút láthattunk, ahol borjak szürcsölték a vizet. Itt is nyomtatják a gabonát; szamárral, tevével. Síkságot, füves, fás, bokros területet hagyunk magunk után. Itt van egy kis víz, a növényzet dúsabb. Dombvidékre húz fel a kocsink, közel Demnatehoz. Assara Lakbal; folyón megyünk keresztül, innen veszélyes szerpentinek következnek. Az útszélen gránátalmák, akkorák, mint egy kisgyermek feje. Himbálóznak haragos leveleik között. A másik gránátalmafa most virágzik, élénk piros szirmaival csókot int felénk. Gyűrődéses hegyek állják utunkat, a Közép atlasz lábainál. Megálltunk a veszélyes szerpentinen fényképezni. Azilaltól ötvenkilenc kilométerre a Közép Atlasz felé olyan a vidék, mintha egzotikus kertben lennénk, s még dirhámot sem kell adni a belépőjegyért. Mielőtt a Közép Atlaszban tovább mentünk volna, István térképet vett elő. Nézegette vagy öt percig, aztán nagy üggyel-bajjal megfordította Simikét, mentünk vissza Azilal felé. Már azt hittem, elvesztett valamit; hirtelen balra kanyarodott, és egy jó iram után elértük az Ouzoud vízesést.

Cascades d’Ouzoud

Tizenegy résből ömlik a víz a sziklacsúcsról. A zöld mohával belepett sziklafalak egy-egy tenyérnyi résen megvillantják vöröslő kőzetüket. A vízesés fölött két eukaliptuszfát borzol a szél. Míg látcsövemmel közelembe hozom őket, nem tudom megérteni, a sziklában hogyan szaladhat szét a fagyökér?

Mint tizenegy menyasszony talpig fehér ruhában, csendes zuhogással ereszkednek le a vízsávok. Három helyt pihennek meg icipici ideig, mohás sziklazsámolyokon, amíg a völgybe érnek. Alulról szivárványszíneket old a völgy, s ahogy alázúdulnak a vízsugarak, mintha egy nagy katlanban a vízi-tündérek gránátalmagallyakkal vacsorát főznének, kavarognak a páragomolyagok, meg-megütközve a bársonyos sziklafalak oldalaiban. Elbűvölt ez a vízesés. Közeléből gránátalmát szakítok, megcsókolom, s a táskámba teszem. Majd hazaviszlek, súgom neki, ne hallja meg senki se. Nincs is a közelemben senki. Jó néhány felvétel után olyan bűvölten álltam a gomolygó, színes vízpárához közel, észre sem vettem, hogy magamra maradtam.

Azt hittem, már megelőztek valamennyien, s a magasban parkolt Simkánál várnak rám, de a látcsövem nem hozta közel egyik hozzátartozómat sem. Eltűntek. Keskeny gránátalma-csapáson igyekeztem felfelé, keresésükre. Egyik faágba kapaszkodva Tünde himbálódzott, hajában piros gránátalmavirággal. Öcsike egy maroknyit akkor csokrozott, hogy majd hazaviszi az igazi otthonába. Mária és István eltűntek. Faggattam a gyermekeket, hol vannak, azok annyit tudtak, hogy nem tudják. Széttekintgetve vezettem a két gyermeket a sűrű, bozontos, tekervényes, indákkal benőtt keskeny csapáson felfelé.

Egy olyan bozót tövében, mint egy jó szakajtókosár, összecsavarodott kígyót pillantottam meg. Aludt. Lábujjhegyen szaporáztam a lépteimet, húztam a két csöppséget, ujjamat a szájukra téve, hogy nem szabad beszélni. Vissza-visszapillantottam a kígyó felé, s örültem, hogy megmenekültünk, nem vett bennünket észre. Közben a szívem úgy vert, mintha valaki fél-téglával ütögette volna a mellemet.

A kocsit jó messze hagytuk, felérve felfedeztem, hogy a két felnőtt nincs a közelében. Az ajtaja zárva, a nap lemenőben, sehol egy lélek, csak vagy kétszáz méterre a kígyó a bozót tövében. Tünde még több gránátalmavirágot kér a hajába, Öcsike szomjas. Bennem a kétségbeesés úgy kavarog, mint fentről a völgybe csapódó vízmolekulák. Lepillantok a látcsövemmel a varázslatos völgybe, éppen akkor villant meg Mária lenge ruhája és István cingár alakja is. Megnyugodtam. Annak is nagyon örültem, láttam, másik csapáson kapaszkodnak felfelé, nem ejtik útjukba az alvó kígyót. Jöttek szaporán, nem nyelte el őket sem a vízesés, sem a barlang, olyan vidáman, már nem láttam értelmét az alvó kígyóval előhozakodni.

Ezt a vidéket berberek lakták. Hátat fordítottunk a vízesésnek, és lefelé haladva, újra muzulmánok földjére értünk. Mentünk vissza Azilalba, csak más úton, nem amelyiken jöttünk. Kőházak újra. A hanyatló nap hunyorog rájuk. Kiugrunk mi is a kocsiból, kihasználjuk az utolsó sugarakat, fényképezünk a leándervölgyben.

Sarlóval arató arabok néznek bennünket. Hatvanas sebességgel haladunk csak. Besötétedett, mire visszaértünk Azilalba. Keresnénk szállást, de nincs. István visszaül a volánhoz, továbbhajt. A kőhalmokon temérdek birka, a domboldalakon lovakat legeltető arabokat villant meg a holdfény a fák között. Hogy el ne álmosodjunk, a kazettás magnót Mária kezeli, szól a zene, a kocsi szalad, kanyargós szerpentineket hagyunk magunk mögött. Jódarabon felfelé, majd hirtelen lefelé.

Névtelen tóhoz értünk

Neve bizonyosan van, csak mi nem tudjuk, egyetlen, amit itt eddig láttunk. Francia kocsi utasai táboroznak mellette, ők mondják, hogy a Bin el Ouidane gát vízgyűjtő tava.

Nekünk ez a tó nagyon jól jött, vizet kell tartalékolnunk s a kerekeket is meg kell öntöznünk. Szinte kigyulladt a sok fékezéstől. Egész nap alig álltunk valamit, s itt, az óceántól távol a hegyek közé szorult meleg is nagy, a levegő fullasztó. A hold olyan világosan süt, széjjel lehet látni. Vízmeregetésbe fogtunk, a két csöppség kivette kezemből a munkát. Az első jobb kerék erősen bűzlik, ahogy ráloccsan a víz, helyben kell maradni, amíg lehűl. Leándervirág nézi magát a vízben, odébb egy nő meri vászonkorsójába a vizet, s majd megszakad, mikor a szamara hátára emeli. Húsz kilométerre viszi és éjjel. Összefacsarodik a szívem. Ennek a sokat szenvedett, szél tépte, napégette népnek milyen drága a víz! Ceruzát kerítettem zöld kabátom zsebéből, és mire a hold lépett néhányat, verset írtam. Utána búcsút intettünk a névtelen tónak. Először látok cseréppel fedett házakat a kocsi ablakán keresztül a tó közelében. Keskeny hídon megyünk át, katonakatonát ér rajta, szalutálnak illedelmesen, mutatnak a kezükkel előre, menjünk tovább.

Simike, ez a 9053-42 Safi rendszámú kocsi, húz bennünket felfelé rendületlenül. A francia táborozók értetlenül néznek utánunk, amint a kocsink nekilendült. A hegymászó szerpentin út keskeny, de jó. Térképet nem használhatunk, irányító táblák nincsenek, visszatéréshez fordulni sem lehetne, még ha akarnánk is. Végre egy tábla; 2000 méter magasan vagyunk. A hirtelen elkeskenyülő szerpentin bal oldalán végtelen mély szakadék s a csillagok sziporkázása elhiteti velünk, hogy valamilyen víz csörgedezik. Nyolcvanhat kilométer távolságra a névtelen tótól megvillannak alul az apró fények, felkiáltunk: az óceán! Pedig dehogy volt óceán.

Alant, miniatűr arab városok voltak üzleteikkel, kínjaikkal, bajaikkal.

Körülbelül felénél voltunk a Közép Atlasz egy szakaszának, meg kellett állnunk. Mária valami meleget érzett a lábánál. - Ez már stressz, - mondta István. Vizsgálgatták kívül-belül a kocsit, hűtötték a motort, különben semmi baj nem volt. Coca-Colát ittunk s mentünk tovább. Stop! Nem fog a sebességváltó!

A váltószekrény felmondta a szolgálatot. Kettősből a négyesbe a négyesből a kettesbe még megy, de sem az egyesbe, sem a hármasba nem veszi a sebességet. István összeszedi minden erejét, vezet, fékez, megállni nem lehet, nincs hely, nincs lehetőség, olyan hirtelenek a kanyarok. Mária sírni kezd, én fohászkodom, anyám Istene segíts! A baj komoly!

Negyven kilométert tettünk meg így, míg valahogy István meg tudott állni.

- Lehet, eszébe jut még valakinek erre járni kocsival és kisegít-mondta, igaz, eddig még senkit nem találtunk.

Mária ki akart ugrani a kocsiból sírva, hogy húszezer és néhány kilométernél már oda a váltószekrény, de István visszarántotta.

- Nézz a bozót felé! – Mindannyian odanéztünk. Főleg, az álmukból felriadt csöppségek. Úgy villogott egy vadmacska szeme, mind két tűzgolyó.

- Fel kell húzni egészen az ablakokat, rendelkezett István. – Itt várjuk meg a reggelt, s talán jönnek erre valami pásztorok, pénzért nyomnak azok kocsit.

Dupp! A vadmacska nem győzte kivárni, míg kilépünk a kocsiból, ráugrott a tetejére. Megdermedve figyeltünk. A csomagtartó nem tetszett neki, lépett egyet-kettőt, majd hosszú ívben a kocsi elejére ugrott. Onnan villogtatta felénk sóvárogva szemeit. Ezt is megunta, leugrott, és visszasétált a bozótba. Nem volt túl nagy, de elég bátor.

István erősebb fényű lámpát kért tőlem hátulról, a cuccok közül. Lehajolt, mozgatta a váltókart… Mari! – ordítja el magát. – A pepszis üveged! – Coca-Colás üveg szorult a váltórésbe, és gátolta a rendes sebességváltást. Lám, milyen kevésen múlott talán öt ember élete is. Hatalmas kacagás, fohászkodás, közben öleltük egymást. Még a gyermekek is a nyakunkba szöktek. Nem tudtak ők sem aludni. Kattan a kazettás magnó, cserélni kellett a szalagot. Bújcsikum, Bújcsikum, a kocsink szaladt tovább. Ismeretlen úton, sötétben, még mindig 1500 méter magasan, de vígan.

Másfél óra múlva elértük Efrourtot, egy mini-várost. Onnan már csak tizenkilenc kilométerre van Beni-Mellal. Mire beértünk, éjjel fél három volt. Szállodai szobákat is kaptunk, kettőt 51 dirhámért. Gyors fürdés és azonnal ágyba, az egész család.

Rajtam kívül mindannyian alszanak. Én nem tudok. Talán, mert kívülről még erős a zaj, vagy túl sok fény szűrődik át a lenge függönyön, jegyzem az éjjel történteket. Az ablakhoz lépek, onnan jó a kilátás a városra. Szemben a Gharnata szállóval, ahol mi vagyunk, az Ets Dinar Hadj Raffa autóhall. Előtte parkoltuk Simikét. Egy rendőr ütemesen lépdel a neki megszabott utcarészen. Egy órán át néztem megigézve az erősen kivilágított központot, ahol úgy, mint nálunk nappal, jártak-keltek az emberek. Öt óra volt, mikor nehezült a szempillám. A teát a szobánkba hozták, Tünde eltört egy tányért a teás csésze alól, én a teás csészét csorbítottam ki. Zuhanyoztunk, és félnyolcra reggelizni mentünk a Gharanta hotelbe. Tejeskávé, vaj, dzsem, puha zsemlékkel, ezt a hotelszobák árába számították. Utána jártuk a várost gyalog. Amilyen zajos volt éjjel, olyan csendes reggel. Itt-ott látunk eltakart arcú nőket, de a legtöbbje szabadon hagyott arccal jár-kel, ha kaftánban van is. Az embereknek több mint a fele európai divat szerint öltözködik. A férfiakon nadrág, ing, s jól beszélnek franciául.

Beni-Mellal az arab városok egyik legtisztábbika. Az utcák gondozottak, a kirakatok ízlésesek, szemét sehol.

Kilenc óra után végigjártuk keresztül-kasul kocsival is Beni-Mellal utcáit és irány Fès városa. Az ég ibolyakék, festeni sem lehetne szebbet. A síkságokon itt most aratják a búzát gépekkel. Sok a kocsi, viszont még itt is látunk szamarat.

Fenyő, nyárfa, mintha hazai tájakon járnánk. Vízvezetékek, öntözött területek, farmok. A házakon itt-ott zsúpfedél, de legtöbbjének sima a teteje. Ügyes kis traktorok szántják a földet, cserepes villákat is látunk. Karcsú lovak húznak könnyű kordékat, mellettünk kutyák szaladnak.

Kasba-Tadla keleti típusú városka. A szélén csermely csörgedezik, tehéncsorda igyekszik a vízre, belekeveredtünk. Egy fényes-szőrű vörös üsző betörte szarvával a kocsi hátulsó oldalablakát. István elharapott egy káromkodást, de örültünk, hogy megúsztuk annyival. Dombos vidéken szaladunk, keskeny sima úton. Az útjelző tábla nyila Oued Zem felé mutat. Kitűnően érzem magam. Tünde, Öcsi feje az ölemben, alszanak. A táj, az állandó keleti zene a kazettás magnó szalagjáról, rózsaszínérzéseket önt belém. István és Mária is jókedvűek. Pálma sehol, csak eukaliptuszok. Rövidszoknyás lányok csacsin, a dzsellabáhs, turbános arabok között. Sok a birka, tehén, juh, ló.

Újra kövekkel körülvett területek, vörös talajt látunk, akárcsak Safi felé.

Fantasztikusan változik a táj!

Beértünk Boudba. Itt is sok a kaktuszkerítés, tisztára arab város. Az enyéimnek eszükbe jutott, fussunk Rabatig, mert szerdán nem dolgozik a követség. Már hajtunk is. Mária köt, István korholja, mert bele-belegubancolódik a fonál a váltókarba, a gyermekek játszanak mellettem. A dombokon, hegyoldalakon élénkszínű virágok, leánderek, akkorára nőve, mint egy-egy fa, állatnak, fűnek nyoma sehol.

Féltizenegyre értünk Rommaniba. Itt újra sok a pálma, de a farmernadrágos fiatal is.

Boud és Rommani között még utunkba esett Oued Zem városka. Kishíján baleset ért bennünket. Egy őrülten vezető nekünk szaladt volna, ha István hidegvérrel nem rántja le a kocsit a keskeny útról a pálmafák közé. A jószerencse volt velünk. Mária babonás félelemmel mesélte, hogy ugyanezen a környéken történt egy Halász nevezetű házaspárral egy tragikus baleset, akik abban az évben jöttek ki, amikor ők. Egy kocsi nekik szaladt, és mindketten áldozatul estek. Repülőgépen vitték őket a hazájukba örök pihenőre.

Sok a rendőr, de eddig még nem kérte egy sem az okmányokat. Leállítanak, bepillantanak a kocsiba és intenek, hogy menjünk tovább.

Erre a tájra már behozta a civilizáció a földműveléshez szükséges gépi eszközöket. A dimbes-dombos hegyoldalakon szőlősök. Repce, napraforgó ültetvények, kukoricatáblák mellett haladunk. Megint csak az én Bánságommal vetem össze a tájat.

Had-Biacouva városka. Házai, hambárai fehérek, cementes tetőkkel. Az utak simák, a rozs meg a zabtáblák görnyedve várják az aratógépet. Az úttól beljebb azonban, vagy kétszáz méterre pléhbarakkok, vályog meg kőviskók.

Fárad már a szemem a sok látnivalótól. Újra, hirtelen másmilyen táj. Mintha a szentkeresztbányai kicsi Svájc lopta volna ide magát, nehogy megfeledkezzünk róla.

Tera. Innen Rabat huszonkilenc kilométer. Vidéke dombos, a kanyargós út mentén búza, kukorica, egy ugrásnyira sok a fa, alatta dús a fű, a fák mögött fehérre meszelt házak, egy hajításnyira tőlük putrik. Az út rossz, kimart, a kukoricát géppel kapálják. Fenyővel szegélyezett tavacskánál tehenek szürcsölik a vizet. Temérdek gólyaszerű madár, az állatok hulladékait csipegetik. Tűnődöm, milyen madárfaj lehet. Mária rávágja: dögkeselyűk. Füge, narancsültetvények, a déligyümölcsöt szamárháton, szekereken szállítják. Déli idő van. A tűző melegben két lóval idős paraszt szántja a száraz földet. Újabb putrik láncolata. Most a szerpentineken lefele haladunk. Itt már nagy a forgalom: követ, élelmet szállító teherautók, egyik a másikat éri, előzni nem lehet. Végre, itt van Rabat! Marokkó fővárosa. Jóleső érzés, külvárosában nem látni nyomornegyedet. Magas kőfalak lábánál sok a virág, villa villát ér, akár egy európai városban. A rendőr csóválja a fejét, hogy lassabban menjünk. Kocsi, kocsi nyomában az autóúton. A temérdek virág megrészegít bennünket. Rózsák, pálmák, muskátli az épülő villanegyedben. A várfal mellett haladva, temetőt érünk, az óceán partjára hajtunk ki. Káprázatosan szép keleti város! Átvergődött István egy közlekedési dugón, a román követség előtt parkoltunk, István maradt, mi négyen megyünk Mohammed V mauzóleumot látogatni. Rabat szent hegyére, az iszlám-világ legnagyobb mecsete mellé építtette Hasszán II király apja mauzóleumát. Négy bejárata van, mindegyiknél őrök, távbeszélővel ellátva. A két főkapunál díszőrség. A felső kapunál fehér lovon egy-egy díszőr, az alsó kapunál vörös lovon egy-egy díszőr. A kupola fehér márványcsipke, a muzulmán vallás, művészet legszebb alkotása látható itt. A földszinten egy tágas teremben márványkoporsó, pazar aranydíszítéssel. Mellette éjjel-nappal mohamedán pap ismerteti Mohammed V munkásságát, életét, természetesen arabul.

Minket, látogatókat természetesen csak az emeletre engednek. A karzatról szemlélhetjük ezt a látványt. Itt az emeleten is, minden sarokban egy-egy fehér burnuszos katona fohászkodik magába mélyedve. Jó ideig nézelődtünk, majd a kocsihoz mentünk. Mária, fehéren, mint a kréta sírni kezdett. Mind a két lábfejét ellepte valami kiütés, és irtózatosan kezdett viszketni. Nézegetem, vigasztalom, megérkezik István a román követségről. Elszaladt kenőcsért a Mária lábára és valami harapnivalóért. Megjön, kötözzük Mária lábát, nem is eszik; irány Fès. Átmegyünk a Salé folyón, Rabat-Saléba. Fès felé a táj, a növényzet kicsi eltéréssel ugyanaz, mint Rabat túloldalán. Erre, mint észlelem, több a banán, a fügeültetvény, s előttünk fürgébb a délibáb. Bahraou kaktuszkerítései mögül, pálmafák alatt virítanak a vásárra készített vízárus kalapok. Annyi itt a kalap, mint mezőn a gomba.

Tiflet kis város. Itt is ugyanaz a kalapáradat, azzal a különbséggel, hogy itt egész öltözéket kaphatnak a vízárusok. Itt a nők nem járnak fedett arccal. Az anyák kendőben, magukhoz erősítve viszik kicsinyeiket. Az idős bácsik fején szalmakalap. A szamár itt is jellegzetesség. Nagy a tisztaság. Dinnyét, narancsot vásárolunk. Az egész város csupa sátor, csupa vásár, csupa tarkaság. Félórát falatozunk és rohanunk újra, mindig 120-as sebességgel. A kalapok még mindig integetnek az útszélen, mellettük fekete fiúk. Fügefaültetvényeket, szőlősöket és búzatáblákat hagyunk magunk mögött. Fehérre meszelt házak, utcára néző ablakszemekkel, cseréptetővel. Datolyaültetvények, az úton eddig nem látott narancshegyek, a tehéncsorda belegázol, nem baj, úgysem kell senkinek.

Khemisset. Keresztülhaladunk rajta, pedig parkjai csábítanak. Domboldalakra villák kapaszkodnak, ültetvényektől övezve. Rendőr int, néz be a kocsinkba, mehetünk. Megyünk is, szaladnak utunkból a ritka faluk, Volubilisre akarunk jutni. Az Oued Bet folyón megyünk át, vize sekély és sárgás. A forgalom nagy. Útszélen zsákokban csigát árulnak, István hátraszól: vegyen-e nekem egy zsákkal? A hajam égnek áll hallatára.

Jó délutánra érkeztünk Meknesbe. Kicsi Casablanca ez a város, de mi csak benzint, és Mária lábára gyógyszert veszünk. Két felvételt készítünk és indulunk Volubilis felé. Hatalmas kávéültetvények, cserepes házak, szélmalom-kutak, nyárfák, leánderek, kaktuszok, juhok, tehenek. Lovakkal és traktorokkal szántott területek. Elértük Volubilis völgyét. A római épületek maradványait akartuk látni. Leányom szerint talán itt maradtak meg legszebben a hajdani birodalom emlékei.

Nagy területen fekszik a szabadtéri múzeum. A belépti díj elég drága, de megéri. A bejáratnál képeslapokat vásárolunk, kívül- belül fényképezünk mi is.

Állunk a Caracalla diadalív előtt, járjuk szótlanul ezt a nagykiterjedésű történelmi büszkeséget. Vétkezik az, aki teheti. És nem keresi fel. (Ez az állítás néhány héttel később igazolódott is, amikor Rómába értünk). Két órán át jártuk azt a helyet, amelyet sok-sok évszázaddal ezelőtt a rómaiak kőkeményre léptek. Viperát nem láttunk, csak egy kígyó szisszentette ránk a fullánkját egy csonka oszlop mellől.

Mulay Idriss, a szent város

Irány Fès! Kocsiba! Alig lendült bele István a vezetésbe, hirtelen fékezett, és félrehúzott. Egy kétségbeesett fiatalember lába gyökerezett a földbe, amint egy vadmacska, ugrásra készen nézett vele farkasszemet. István berántotta a kocsiba, pontosan az ölembe pottyant szegény. Nem tudott szóhoz jutni. Kis idő múlva, miután magához tért, arra kérte Istvánt, vigyük el Mulay Idrissbe, mert, habár csak kilenc kilométer, annyira megijedt, hogy nem mer útnak indulni gyalog. Beenged minket várost nézni, a cipőnket sem kell levetnünk, mert mi Isten rendeltjei vagyunk, a megmentésére. Ő ott a főpróféta. István ráállt, s már szaladtunk is Mulay Idriss felé. A város kapujánál arra kért bennünket, várjuk meg, amíg visszatér. Tolmácsot hozott magával, aki a francia és német nyelvet beszélte. Valóban cipővel engedtek be bennünket, pedig a mohamedánoknak is le kell, hogy vessék a lábbelijüket, mielőtt ide betérnek, mert ez szent város. Mulai Idriss építtette, aki nahy próféta volt. Leszármazottai közül való Mohammed V is. Egy város, ahol sem ital, sem mozi, sem szórakozóhely nincs. Ide járnak zarándokolni azok az arabok, akik nem tudnak Mekkába menni. Ez a kicsi Mekka. Hatalmas kőkerítés veszi körül, egyetlen nagy kapuval. Mindenféle szakmával foglalkozó embert meg lehet itt találni, dolgoznak tizenegy hónapon keresztül, azért, hogy az egy hónapig tartó ramadámon legyen mit eladniuk. Imádkozó, jó emberek lakják. Erősen féltem, amikor a temérdek lépcsőn vezetett felfelé az arab tolmács fiú, mert sötét volt, mint a szurok, két embernek nem lett volna elég széles a lépcsőház. A toronyba vitt bennünket, ahonnan láthattuk az egész várost. A pap azt tartotta, Allah küldöttei vagyunk, akik rajta segítettünk, megérdemeljük, hogy foglalkozzon velünk. Én azonban csak akkor láttam, mennyire gyáva vagyok. A titokzatos csigalépcsőn felfelé egy-egy benyíló ajtót láttunk, s ahogy meggyőződtünk róla, szomorú jegyeznivaló tárult elénk. Szűk kamrafélékben öt-hat gyermek, pislogó gyertyafénynél, vagy füstölő olajmécsesnél foglalatoskodtak, sok helyen tiszta sötétből hallottuk a szófoszlányokat. Úgy élnek, mint a vakondok. Csak a fanatikusan hívők képesek ezt elviselni. Elől a tolmács, állandóan magyarázva Istvánnak, aki a nyomában volt, középen a két gyermek, előttem Mária, világított lábán a fehér kötés, én leghátul.

Két oldalt a fal olyan volt, mintha kémény belseje lenne, amelyet leégettek a kéményseprők. Dohos, áporodott szagát már-már nem bírtam. Közben az volt az érzésem, hogy valaki hátulról menten megragad, s ki tudja, mit tesznek velem ebben a misztikummal teli lépcsőházban. Már abban is kételkedtem, balban volt-e igazán a fiatalember, akit István a kocsijába vett. Én semmiféle vadmacskát nem láttam, az is lehet, így kerítik csapdába az európaiakat. Reszkettek a lábaim, amikor végre valami világosság kezdett derengeni. Egy szép templom előtt álltunk. Olyan különös volt mindez, de az még inkább, hogy a templom közelében egy kemencéhez vezetett a tolmács. Azt kinyitotta, és franciául hosszan magyarázta Istvánnak és Máriának, majd nekem németül; ebben a kemencében égették el Fatima királyleányt, aki nagyon jóságos volt a néphez.

Azóta szerte az országban nincs arab, aki ne viselne aranyból vagy ezüstből Fatima kezet, mint amulettet. Az aranyláncainkhoz nem nyúlt, mert Máriának is, nekem is ott függött a Fatima keze. Ezt tiszteletnek vette az ifjú, és még készségesebben beszélt. Engem viszont a hideg úgy borzongatott, vagy talán az ördög bűnös lelkemet, alig értettem valamit a tolmács szavaiból. Sokat dühöngtem később, milyen alkalmat szalasztottam el! Ha legalább egyetlen kérdés hagyta volna el az ajkamat!

A kemencétől visszalépve, azt hittem, benézhetünk a templomba is, de onnan a tolmács bocsánatkérés közben elvezetett bennünket. A lépcsők még folytatódtak, kár, hogy nem számoltam meg őket. Végre felértünk. A várost gyönyörűnek láttuk. A nap még nem nyugodott le egészen, utolsó sugarainál István ott fenn felvételt készített rólunk. Csak akkor vettem észre a gépet a vállán, amikor arra kért, hogy álljak. Mosolyogtam, de olyan nagyon óhajtottam, hogy érjünk még egyszer földet! Lassan-lassan az is eljött. A többiek még a tolmácsot faggatták a szuroksötétben, én már egy fához dőlve ízlelgettem a közelgő alkonyt. Lábaim remegtek, lehet a kimerüléstől is. Egy csecsebecse sátrashoz mentem kíváncsiskodni. Néhány mezítlábas álldogált ott, s erősen megnézték a szandálos lábamat. Kiválasztottam valami csillogó üveggyöngyöt, két dirhám, mondotta az árus. Ilyen olcsó, ámultam el, fizettem volna ki, akkor vettem észre, a kocsiban hagytam a pénztárcámat. Magyaráztam neki franciául, mire az arab elvette kezemből a gyöngyöt, és a nyakamba akasztotta. Akkorra odaért István, fizette volna ki, de az arab elhárította: - Nem kell! Minket az Isten küldött ide, látja lábainkon a cipőt. István azért a csecsebecse közé ejtette a dirhámokat, lehet, hogy nem is csak kettőt. Az arab szeméből láttam, nem örült neki. Émelygős érzésekkel léptem ki a város kapuján. A tolmács ott fogott velünk kezet. Ő sem fogadott el semmit. Pedig sovány volt, látszott, hogy többet él imádsággal, mint kenyérrel.

Alkony borult ránk

Már a kocsiban ültünk. Ránk ragadt-e valami a fanatizmusból?… Nem tudjuk, csak jó idő múlva vettük észre; nincs bekapcsolva a magnó. Este fél tíz van, az alkony teljesen körülvett bennünket, s ahogy a szerpentineken rohanunk Fès felé, nyugaton, ahol eltűnt a nap, lilás, vörös csík tündököl. A vacsoracsillag rápislant, majd alig néhány romantikus fordulat a szerpentineken, úgy megtelt az ég csillaggal, mintha oda hintették volna.

Hat kilométer nagyon veszélyes! Figyelmeztet bennünket egy tábla. Az úton kígyók siklanak, állatszemek villognak. Itt tragédia gumidefektet kapni. Megúsztuk. Fohászkodunk mindannyian, és szalad szegény kocsink, mintha ő is pihenőre vágyna.

Éjfél előtt egy órával értünk Fèsbe. Kószáltunk egy órát kocsival a régi és az új Fèsben. Káprázott a szemünk mindentől. Mária felszisszent: - Ezt utasítottam én vissza?!

Amikor kimentek Marokkóba, nem volt számára katedra Safiban. Így Fèsbe kellett volna jönnie számtantanárnak. István követhette volna, mert itt az ő számára is lett volna munkahely. De nem mozdultak. Inkább Mária egy évig állás nélkül volt, féltek, hogy Fès nincs olyan jó hely, mint Safi, ahol több hazai kollega is akadt.

A következő évre Máriának is létesült katedra az Al Idrissi líceumban. Együtt dolgoztak Istvánnal. Fès császárváros, böngészem Máriával a város történetét. Mulay Idriss alapította 790-ben. Ide van eltemetve a fia, II. Mulay Idriss. Előrehaladását a Cordobából elűzött mohamedánoknak köszönheti, és azt is, hogy Marokkó legnagyobb vallási központja lett. Itt létesült a Korán szent könyv iskola, amely óriási hatással volt az egész iszlám világra. Fenyő, cédrus eukaliptusz. Épületei elegánsan viszonyulnak a mór stílusban ma is fennálló mecsetek világához. A berber nomád nép, de nagyon gazdag és változatos folklórja van. Az első évezredtől innen árad a kelet tudománya az ibériai félszigeten keresztül. Marokkó legnevezetesebb kultúrközpontjai: Fès, Rabat, Meknes, Marrakech.

Parkolunk a Maurita vendéglő közelében. Járjuk a bódítóan szép utcákat: Place Atlas, Avenue Mohammed V. Gyorsan indultunk szállást keresni. A kocsiktól nem lehet férni. A temérdek bankreklám még jobban elvakítja szemünket. Spanyol, francia, angol bankárok kamatoztatják itt a tőkéjüket. Dzsellabáht, kaftánt alig lehet látni. Úton-útfélen sok a rendőr. A gyümölcs, a főzelékfélék minden változatát reklámozzák a kirakatokban. Italok, hűsítők, arany, ezüst, kristályok váltakoznak. Mi azonban szállodát még nem kaptunk. A Mor Granadában sem. Végre az hôtel Olympicben kaptunk egy négyágyas szobát, fürdőszobával. Megfürödtünk, s már ennivaló nem is kellett. Mária lábát kúráltuk, s egy órakor éjjel csak úgy dőltünk az ágyba a fáradtságtól. Nehezen aludtam el, álmodni nem volt időm, mert hatkor már keltünk. Két óra hosszat még jártuk a várost kocsival, képeslapokat, ennivalót vásároltunk, és indultunk Meknes felé, de más úton. Istvánt megkérdeztem: - Csak ennyiért jöttél Fèsbe?

- Meg akartam tekinteni, mit szalajtottunk el.

Kibújtunk a kocsitömegből s egy narancsfa alatt megálltunk reggelizni. Már aki, mert a gyermekeknek pipacskoszorút kellett fonnom. István már toporgott mellettünk, de míg a koszorúk meg nem lettek, ott maradtunk. Úgy virította két csöppség fején a kocsiban, mint százszorszép királylányokén meseországban. Míg el nem fonnyadtak, nem hajtották fejüket ölembe alvásra. Úgy eltörődtek már szegények ezekkel az utakkal is, rá se mertem gondolni a rohamosan közelgő európai útra. Az útfélen erre is hatalmas narancshegyek, vevő sehol sem alkuszik narancsra. Kánaán földje van itt.

Meknes előtt éles kanyarok visznek, bársonyos füvek, fák közelébe.

Marokkóban többféle nyelvet beszélnek, főleg itt az ország szívében, franciát, angolt, spanyolt, és természetesen arabot. Hivatalos nyelv a francia, de jártunkban-keltünkben tapasztaljuk, hogy az idősebbek, főleg Safi környékén, hiányosan, vagy sehogy sem beszélik a franciát. Az Atlasz hegység környékén főleg nomád törzsek élnek. A gyarmatosítók béklyóba szorítva tartották őket, ezért nagyrészük ma még ellenségnek tekint bennünket is. Mindenki ellenség, aki nem Allah imádója. “Az nem jó ember ” – idézik magukban ükapáik, dédapáik mondásait. Valóban: a gyarmatosítók megbénították a kultúra fejlődését, a fejletlen ipar is bűnük, az elhanyagolt egészségügy is onnan öröklődött. Gúzsban tartották, kihasználták őket. Marokkó néhány évtizede rázta le magáról az igát. A soknejűség még fennáll, a nők jogai nem egyenlők a férfiakéval. Az arab nép úgy vándorolt ide, összekeveredett a bennszülöttekkel, de megőrizte mohamedán vallását, a mecseteket. A hatszázas évek utolján, a hétszázas évek elején jöttek ide. Sok harcot, viszálykodást takarnak itt a rögök. Az ország szívében, a Közép Atlasz túlsó részén találtunk berbereket, ők a bennszülöttek. Azonban 1300 esztendő elegendő volt ahhoz, hogy az arab olyan hű legyen hazájához, amilyen valójában is.

Meknes és Rabat között haladunk. A hőség szorítja a kocsi belsejét, elálmosodunk. Bújcsikum… bújcsikum… hangoskodik a magnó. Jó, hisz nem aludni járunk erre. Dombos, termő vidék a Meknes és Rabat közötti táj. Útba esik Khemisset. Bejáratánál II. Hassan király arcképe fogadja az érkezőket. Egy pálmafa sátra alól kivillan a Tivoli kávéház cégére. Megdobban a szívem. Csak nem Szováta környékén vagyunk? A népművészeti kiállítás előtt parkolunk. Sétálunk egy félórányit a pálmafák árnyékában, majd folytatjuk utunkat Rabat felé. Rabat előtt harminc kilométerre ecetfák sorakoznak, nekem ez is új. Fél tizenegy, mire beértünk Rabatba.

Rabat

Gazdag történelmi emlékekben. Kezdetben föníciai és karthágói kereskedők települése volt, aztán jöttek a rómaiak, ők alapították Chelat és az egyik legtávolabbi kikötőjüket, Tinigitanet Mauritániában, amelyet a római birodalom megszűntével betemetett a homok. A X. század végén egy muzulmán berber törzs, a zénétek, a Bou Regreg folyó partján alapította Sale városát, a bal partján egy kaszárnyakolostort (Ribat), ahol egy katonaszerzetes-féle helyőrség készült egy másik törzs elleni háborúra, a berhoniták ellen, a kharetzita eretnekség ellen. Ez a háború több mint száz évig tartott, mialatt Ribat nagy szerepet játszott. Fontosságának tudható be, hogy ma Marokkó fővárosának neve Rabat. A szent háborúnak az almahádok vetettek véget, Abde el Moumen vezetésével, aki Ribatot az andalúziai hadjárat bázisává avatta, uralkodó székhellyé emelte és a “győzelem tábora ” Ribat el Fahl nevet adta neki. Tehát város lett két hosszú városfal között.

A nagy Jacoub el Manzur grandiózus fővárosról álmodik, amiből csak a Hassan torony valósul meg, mely a muzulmán világ egyik legnagyobb mecsetjének a minaretje lett. 233-ban a meridinek végleg elfoglalják, Fèst részesítik előnyben és Ribat (Rabat) elszegényedik, amíg az Ibériai Félszigetről ideérkező menekülők újra nem élesztik. Sale és Rabat ikerváros, II. Hassan hídja köti össze. Rabat ma már híres a szőnyegkészítéséről, amely keleti indításra kapott erőre. Jellegzetessége az egynemű alap, a rózsaszín, a vörös. Kevesebb a kék vagy más szín. A hímzés a luxuskereskedelem főtárgya. Kerámiájuk dúsan díszített, főleg Saleban. Fazekak, csebrek, tányérok, (nagyrészt Safiban készítik), találhatók itt. Finom kovácsmunkájuk elismert, andalúziai hatást mutatnak. Festett faépület-díszek, fából készült díszítések vannak itt, díszládák minden vasalás nélkül, cédrusfából. Arany, rózsaszín árnyalatot vesz fel idővel. A kosárfonás központja is e város. Fonják a festett és festetlen vesszőket, nádat, rafiát. Bőrmunkájuk a fő exportcikk.

Rabat kertváros. Elbűvölően sok a látnivaló. Van népművészeti és bűvészeti múzeuma, csodálatos állatkertje, amelyet fél napig látogatunk, és nem tudunk otthagyni.

A királyi palotában az idegenvezető fél napra tizenöt dirhámot kér. A chellei vár, a bámulatos forrás, a fekete szultán gyászszobája… A Hassan toronynak mind a négy oldalán más-más a díszítése. V. Mohammed mauzóleuma a Hassan mecsetben van, a király emlékét teszi hallhatatlanná, aki II. Hassan apja volt. A síremlék a legtisztább, hagyományos arab stílusban épült, mellette könyvtár is van, ahova összegyűjtötték az elhalt király emléktárgyait.

Rabat a kalózkodás virágkorában a legnagyobb kalózgóc volt, földrajzi helyzeténél fogva. Az ezernyolcszázas években császárváros, 1912-ben francia protektorátus alatt közigazgatási központ lett.

Az olasz követségre hajtunk, onnan a tanügy-minisztériumba. Féltizenkettő, a meleg harmincfokos, de a pálmafák hűvös széllel legyezik arcunkat. Az ég darabosan felhős, de eső itt is ritkán esik. 1977-ben, meséli István, márciustól októberig nem esett. Ebben az évben (1978), július ötödikén, esett. Szerencsés évnek tartják az idevalók. Gránátalmaliget mellett parkoltunk, miután kezünkben vannak a vízumok. A tanügy-minisztériumban megadták az iskola címét, ahova le kell adnia Máriának és Istvánnak a kijavított érettségi dolgozatokat. Irány az iskola.

Marokkói iskola

Szomorú látvány itt is, akárcsak Safiban az iskolák belseje. Csupa cigarettavég, kitört ablaküveg, lábak nélküli székek halmaza. Egyik ajtó hasadékán az asztalról egy pár rossz cipő, és egy páratlan, szennyes harisnya sandít rám. Kitaszított a látvány az utcára. Miféle ellentét ez?

Kis idő múlva Mária is jött, végzett a mai napra. Jött, de sírva. A két lábfeje, ahol eddig csak vörös pontok voltak, most pókhálósodó, mintázott puffadásba ment át. A kezei, az arca is megteltek kiütéssel. Viszket, nem bír vele. Hotelszobát eddig is kerestünk, nem találtunk. A gyermekek is fáradtak, türelmetlenek. Félegyre megjött István. Újból szállodát keresünk, de nincs. Ki a medinába. Ott kaptunk két, nyomorúságos hotelszobát, jó drágán, kivesszük, nincs mit tennünk. István délután is foglalt az iskolában, alig rendezett el bennünket, már szalad vissza.

A gyermekeket, ahogy tudtam, csapvízzel lemostam, enni nem akartak, csak aludni. Az ágynemű, riasztóan szennyes. Ki tudja kik, hányan feküdtek benne, és nem volt cserélve. Dühös lettem. Összeszedtem rettenetesen rossz francia tudásom, előkerítettem a tulajdonost. A karjaiba, a fejére hánytam a szennyes ágyneműt, hogy cserélje ki nekünk. Hatott, mert azonnal hozta a tiszta ágyneműt.

Miután a két gyermek mélyen aludt, rájuk zártuk Máriával az ajtót, és taxival felkerestük Galli orvost, az Institut d’Higiènen, akinek ajándékot kellett átadnom a dr. Trâpcea részéről, Lugosról. Ők néhány évvel ezelőtt voltak kint, mint orvos dolgozott itt dr. Trâpcea, onnan ismerte dr. Gattit.

Magas, szép szál ember Gatti orvos. Franciaországból van itt, de beszél németül is. Miután átadtam neki a csomagot, arra kértem, vizsgálja meg a leányom lábát. Nevetett… Hisz ez nem nagy baj! Ilyen nagyon sok van itt, napozón lehet leggyorsabban összeszedni. De azért keressük fel egyik barátját a dermatológián. Ő egyetemi professzor, ír neki egy pár sort, keressük a bőrgyógyászati kórházban. Rohantunk oda is taxival, nagy nehezen feljutottunk a negyedik emeletre, megtaláltuk a professzor dolgozószobáját, de őt nem. Nem biztos, hogy ma visszajön, világosított fel egy alkalmazott. Viszont délelőtt 9 és 11 között állandóan itt van. Tehát kijöttünk a kórházból, ahol elég silány látvány tárult elém az európai kórházakhoz viszonyítva.

Mária még rosszabbul érezte magát, állandóan sírt, vele én is. A taxi a siralmas hotel előtt megállt, s csodálkozásomra csak hat dirhámot kért, több mint kétórai utazásunk után. Mária tízet adott.

Vásároltam 23 dirhámra ennivalót, Máriát diétára fogtam, s miután éhünket elütöttük, őt is ágyba dugtam. A lábát kámforos pálinkával mosogattam, borogattam.

Megjött István háromnegyed hatra, jókedvű, megdicsérték az iskolában, szigorúan osztotta a jegyeket. Nézi ő is Mária lábát, a jókedve lelohad, nem eszik, kijön velem a gyógyszertárba. Adnak valami gyógyszert, ő mást kér, valami erősebbet. Kúráljuk most már mindketten Mária lábát. Ez hatott, mert míg István falatozott, ő mélyen elaludt.

Hét óra volt, azaz tizenkilenc, amikor a kocsiban elhelyezkedtünk, a két gyermek, István, meg én, és hajtott velünk Rabat utcáin. Bejártuk a régi és az új Rabatot. Diapozitívokat, képeslapokat vásároltunk, jó sokat, évelődtem vele, az ékszeres boltot nem veszi meg?

- Nem, - mondja, - nem bírja el Simike.

A Regreg folyó partjára telepedtünk a Hassan torony mellé. A nap mosdatta sugarait a folyóban, mielőtt nyugovóra tért volna. Hajók, csónakok húztak el előttünk, messzelátóval közel hoztuk őket, s az óceánt is. a hőséget hűvös váltotta fel a pálmafás sétányokon. Harapófogóval húzogattam ki Istvánból a szavakat, engem minden érdekel. Az iskolában látottakra tereltem a szót, megmaradt bennem a város bűvös szépsége mellett ez is.

- Ez mind a gyarmatosítók nyoma, anyuka, - mondja István.

- De meddig? – türelmetlenkedtem. Ő optimista.

- Nem sokáig.

- A kórházak is korszerűtlenek.

- De már sok a jó, helybeli orvos, a sok külföldi mellett. Valamennyi külföldön tanult. Tessék elképzelni, mi pénzt fektet be az ország, hogy behozza idővel a múlt bűnét!

Végighúztunk a Regreg partján, ott közelítettük meg az óceánt, ahol beleömlik, és a Regreg folyó nincs tovább. A kikötőhöz hajtottunk, kigyúltak a fényes lámpák millió színeikkel s az alkony mellénk szegődve, ránk terítette lenge fátylát. Éjfél előtt értünk haza.

Mária még aludt, csendben jártunk, fel ne ébredjen. István halkan közölte velem, ha nem javul, másnap repülőreteszi Casablancában, hogy Bukarestben utaltassa be magát a kórházba. Ez megvigasztalt engem is. Éjjel félhárom volt, amikor letettem a jegyzetfüzetemet, és igazítottam a végtelen kényelmetlen ágyon.

Haza gondoltam

Vágytam az otthoni jó ágyamra, megszámoltam a szoba négy sarkát bohóságból, s meglepett az álom. Újra halott férjemmel álmodtam, mint amikor Arankától a repülőtérre készültem idejövésem előtt. Játszott a férjem két kislányunkkal, Jolival és Marival, kinn az udvaron, odahaza. Kiáltottam anyámnak, csoda történt, feltámadt a halott férjem. Anyámmal az öcsém is futott, s ahogy a kaput kitártam, a szatmárhegyi családom állt ott. Azt kérdezte az állatorvos Miklovics István vejem, miért folyik az orrom vére? Kezem-fejével letöröltem, s valóban csupa vér volt. Ahogy a kaput becsaptam, ütés érte a jobb kezemet. A vaságyba csaptam. Csalódottan néztem szét a világos szobában. Fél hét volt. A sarokban egy tücsökre esett a tekintetem, lomha volt, nem muzsikált az éjjel. Vagy lehet itt más a tücsök hivatása?

A fura álom, s a Mária helyzete kesernyés ízt löttyintett a számba. Fázósan léptem le a betonpadlóra. A lányomnak fél kilencre kell benn lennie az iskolában, de már fenn találtam. Töltötte az útlevélhez még szükséges papírokat. Segítem, nézzük, bontom a lábát. Valamit javult. De annál több a kiütés a kezén s karján. Mennek, István viszi, én a gyerekekkel maradok. Csomagolok, alig várom, hogy induljunk az itteni otthonunk felé. Tünde, Öcsi felébrednek, köszönnek franciául, maguk között többnyire így beszélnek, néha egy-egy arab szót is kiejtenek, ilyenkor mindig megkérdezik tőlem, értem-e, mit beszélnek? És ha nem, következik a nyelvtanulás, ők a tanítók, és én a tanítvány. Sajnos eddig még csak rossz jegyeim vannak.

Reggelire István telerakta az asztalt, sok mindent összevásárolt a gyermekeknek és nekem. Friss gyümölcs, paradicsom, paprika, ezeket fogyasztás előtt bő, hipermangános vízben öblítjük, kétszer is.

Bevetem az ágyat, Öcsike odapisilt, kilötykölöm a lepedőt a csapnál s letakarom, mint macska a piszkát. Veszekedjen más is a tulajdonossal a mocskos ágyért! Nem szóltam Öcsikének, igaz, sunyított, amikor a lepedőt mostam, de nem szóltam a felnőtteknek sem. Beadtuk Istvánnal a kulcsot a tulajnak, és elhúztunk az Omar líceum elé, ahol már várt a lányom, fehér gézkötéssel a lábán.

Délután, a gyermekek kérésére, újra megnéztük az állatkertet. A harmincfokos melegben a vadállatok nagy része elnyúlva fogadott bennünket. A párduc, a tigris nem törődik a bámészkodókkal, hosszan hűsölnek ketreceikben. Másképpen megy a dolguk a szárnyasféléknek. Szabadon sétálgatnak a tó partján, olyan szelídek, lábainkkal taszítjuk őket arrébb. Az elefántok is kedvesek, ormányaikkal szedegetik el kezünkből az almát.

Vendéglő, kávéház is van az állatkertben. Mi feketét, a gyermekek fagylaltot fogyasztanak. Beszélgetünk még jó ideig az aranyfácánokkal, kékfejű papagájjal, szibériai hiúzzal, babuin-majmokkal, pónilovakkal, azok is olyan szelídek, orrukat dörgölik hozzánk. Mikor a nap már igen ferdén állt az égen, indultunk a messze hagyott Simikéhez, majd Casablanca felé.

Átkeltünk a Que Cherat hídon. Sok a híd, de csak kiszáradt folyót takarnak. Az Oum ErRbia folyóban még csordogál egy kis víz. Estefelére már Casában voltunk. István a repülőtérre akart hajtani, de Mária nem akart menni. Ráfogta, hogy már jobban van a lába. Lehet, hogy csak gyomorrontás volt. Jön velünk, vállalja a nehéz utat Európán keresztül.

Egyórai bevásárlás. Mű-perzsaterítőt vettem magamnak sok huzavona, alkudozás után, végre közös nevezőre jutottam a kereskedővel, a terítő az enyém, becsomagolva. Van egy rossz szokásom, ami ez alkalommal hasznosnak bizonyult. Kibontottam a terítőt, közel az üzlethez, ahol vettem. Nem az a terítő volt a csomagban, amelyre alkudoztam, s még hibás is volt. Mária nem szívesen, de visszajött velem a kereskedőhöz. Ő inkább beéri azzal, amit becsomagolnak, nem szereti a bonyodalmakat. Én viszont természetesnek találom. Szó nélkül kicserélte a kereskedő, előttem csomagolta be az enyémet, s még bocsánatot is kért tőlünk.

Újra Safi felé

Nem az első eset, hogy holdvilágnál utazunk hazafelé. Ilyen szépnek az estét azonban még sohase láttam. Más és más kitérőkre kanyarodott István. Alig láttunk lakott helyet, települést. Az eukaliptuszok, pálmafák közül elő-előbukkant egy-egy darab a rikítóan csillagos égből. Itt fényesebbek a csillagok, mint Európában. A kocsiban újra be kellett kapcsolni a melegítőt, fáznánk nélküle. Nem minden éjszaka ilyen hideg. Éjjel tizenkettőre beértünk a szellőzetlen lakásba. Fürdőszoba, ágy. Olyat aludtunk reggel nyolcig, hogy nem álmodtam, nem hallottam a zöldséges arab kiáltozását reggel ötkor, nem éreztem a felkelő nap cirógatását fenn a teraszon, aludtam, mint a tej, s mint a család összes tagja. Csak fölébredve éreztem lelkifurdalást, milyen hamar, mennyire itthon érzem magam, rövid három hét után, hogy ilyen mélyen tudok aludni.

Nem meditálhattam sokat magamban, felkelt a család. Máriát István orvoshoz viszi, előttem meg egy hatalmas ruhakupac, mely mosásra vár. Közben vásárolni is leszaladtam, a közeli boltosok már ismernek, amit nem tudtam franciául, pótolták ők. Megrakva egy jókora kosarat, fordultam volna ki az üzletből, amikor egy feredzsével letakart arcú nő érinti a karomat. A szeméről megismertem. A fiúcska anyja volt, akit egyszer megtaláltunk. Hív, invitál magához, olyan szeretettel, hogy azt nem lehet visszautasítani. Mutogatok kézzel-lábbal, előbb hazaviszem a kosarat, nem lakunk messze, és visszajövök. – Jó lesz? – kérdezem magyarul. Ő bólint rá, hogy jó!

Huh, de melegem lett! Most mit tegyek? Tépelődtem hazafelé menet. Máriának nem szabad megtudnia, hogy elmentem az asszonyhoz, azt mondta, felejtsem el! A gyerekek is, - bár visszaaludtak, mielőtt eljöttem, - felébredhettek már, míg odajártam. Azoknak sem mondhatom meg, még jönnének velem. Belépve a szobába: mozdulatlanul húzták a bundát mindketten. Lepakoltam csendben a konyhában, és lábujjhegyen kiosontam a házból. Csak addig ne jöjjenek haza a nagyok, amíg befordulok a sarkon. Aztán majd várjanak. Hirtelen eszembe jutott: írni kellett volna egy pár sort, melyik házba mentem, a kisfiú anyjához. Visszafordultam, meg is tettem, otthagytam a szobaasztalon. Meg se álltam a kékesszürke ház előtti kapuig. Az utcára nem volt ablak, csengetni nem akartam, nem tudtam, ki jön ki, hogyan értekezzem vele, kit keresek. De a kapu kinyílt, egy csöppet nyikkanva, és kidugta a fejét az asszony; berántott. Meglepően csinos volt a ház és az udvar belvilága. Az udvar csupa virág, a nyitott verandaapró csempékkel kirakva, barna, krém, vörös árnyalatokkal.

A fiúcska ott csúszkált meztelen popóval a kövezeten. Az anyja felkapta, mondott neki valamit, elkotródott, s kis idő múlva egy fürdőköpenybe csavarva lépett elénk. A lakás kétszoba-konyhás, fürdőszobás volt. Bútort alig láttam benne. A fekvőhely alacsony zsámolyokból volt összerakva, mű-perzsával minden letakarva. A szobák falai úgyszintén. Érthető is, hiszen itt az a legolcsóbb. Az egyik szobában csipkeszövőszék, néhány darab kész munka, álomszépek voltak. Férfit nem láttam sehol. Eszembe jutott, hogy megmondjam a nevemet: Je m’apelle… Az asszony is nyújtotta a kezét mosolyogva. – Je m’apelle Imula.

Összeölelkeztünk még utána, s gyorsan leültünk az alacsony zsámolyokra. Imula, bocsánatkérések között magamra hagyott egy kis ideig, kintről már erős feketekávé illata csábított. Kikandikáltam Imula után a konyhába, a legtöbb edénye alumíniumból volt, néhány rézből. Nem volt sok, de mind ragyogott a tisztaságtól. A fürdőszobája olyan, mint nálunk a legtöbb. Nem fényűző, de tiszta. A párolgó kávé és kókuszdiós süteménynél, amilyet már a cukrászdában is ettem, levette arcáról Imula a feredzsét. Gyönyörű női arc volt. Míg gyönyörködtem benne, megsimogattam. Nem tudom, hogy értettük meg egymást, én magyarul, ő arabul; de megértettük. Olyan gyorsan elszaladt egy óra, ijedten vettem észre, már odavan.

Felálltam, a fiúcskának egy tízdirhámost adtam, s neki átnyújtottam egy fényképemet. Ő megcsókolta, s azt vettem ki szavaiból, menjek el máskor is, ha lehet, mindig délelőtt. A kezemmel mutogattam, nem ígérem, de lehet, s már nyikkant is a kulcs a zárban; mint valami légyottról surrantam ki. Hazáig alig vettem levegőt, úgy siettem. A gyermekek fenn voltak a teraszon, első dolgom volt, hogy a levelet elsinkófáljam, aztán harsogtam: Tünde, Öcsi, gyertek le!

- Hol volt nagymama?… - így ők. Jól fogott a tele kosár, amit ők eddig nem vettek észre a konyhában.

Alig ültettem őket az asztalhoz, már csengettek a kapunál, tudtam, a felnőttek jöttek meg. Mária mosolygós arccal. Dr. Benaddi és dr. Abenddi kezelték, és biztosították a hamari gyógyulásról. Enni kértek, ha lett volna mit. Csodálkoztak, hogy így elmaradtam a dologgal. A nagy kimerülésre fogták. Fogjátok, - gondoltam, - jobb nekem hallgatnom az Imulánál tett látogatásomról. Végeztem szaporán, amit kellett, estig még hosszú volt az áldott nap, miután Máriát ágyba tessékeltem. Már nem számoltam annyira a napokat a hazajövetelig; féltem a hosszú úttól, aztán meg szomorkásan gondoltam arra, hogy nem láthatom többé ezt a helyet, az óceánt, s ezt a számomra titokzatos népet.

Estefelé dr. Benaddiék toppantak be, beteget látogatni. Eljöttek Roşcáék, Epureék, Albert Sándorék, úgy tele lett a lakás, alig volt hely hová ültetni őket.

A Mária lába is jobbnak látta nem nyűgölődni, lelohadt, fele olyan pókos volt, mint előző nap. Folyt a társalgás; merre jártunk? Éjjel egy óráig ment a terefere. A televízióban Némó kapitány is aludni ment, s miután mindenki távozott, mi is vackoltuk ágyainkat. Egy nap újra odalett az egy hónapból.

Tetszett, nem tetszett, komolyan hozzá kellett állnom a dologhoz, ami a hosszú út előtt rám várt. Mária, ha nem is állandóan, napokon át többet volt ágyban, mint nem, s mikor idehaza van a család, megjön az étvágyuk, mint a sáskáknak. A legközelebbi estén Albert Sándor születésnapjára is meghívtak. Nem maradtunk túl sokáig, még utána Máriával húzgáltuk az ujjainkat Európa térképén. Mária szomorúan jött rá, legkevesebb huszonhat nap, ha meg akarjuk tekinteni a betervezett látnivalókat, de még semmi jel, hogy mikor indulhatunk. István kiszólt a teveszőr pokróc alól, hogy hétfőn újra megy Casába a spanyol és a svájci vízumok érdekében. Azokat ott kapjuk meg.

Az utolsó vasárnap Marokkóban

Kiadós főzést terveztem. István elillant a gyermekekkel, biztosan napozni ment, Mária meg pihengetett. Az utolsó hét utolsó napjaiban jártunk, a spanyol és svájci vízum még sehol. István három nappal az indulás előtt újra elrobogott egy hajnalon Casablancába. Mi addig le sem feküdtünk Máriával, nehogy elaludjunk, meg aztán éjjel nyugodtabban is csomagolhattunk. Mit viszünk, mi marad bezárva a lakásba, míg ők visszatérnek, ha a bukaresti tanügy-minisztérium jóváhagyja a további kinn maradásukat.

Mint említettem, alig aludtam valamit, mégis nagydarabot bejártam az álmok szekerén. Odahaza az udvaromban kitörte a diófát a szél. A Boksányi úton repülőteret építettek, míg én Marokkóban jártam. Az onnan induló repülővel mentem Temesvárra a Franyó Zoltán irodalmi körbe, ahol Mandics György és Pongrácz Mária tartottak előadást eszperantó nyelven, s én nem értettem semmit. Dr. Sándor István fordította nekem, én csak bólogattam, mire ő megharagudott rám, otthagyott, és előre ment a harmadik sorba. Szégyelltem magam, a torkomat szorította a sírás, amikor koppanás hallatszott. Anavi Ádámnak leesett a szemüvege, kettétört. Mária összekaparta a földről, és hangosan rákiáltott: - Vegyen másikat! – Erre felébredtem. Sárgás fény töltötte be a szobát, a többiek még aludtak, hűvös szél sírdogált, de a teraszon már perzselt a nap. A fejem kóválygott, bizonyára előző este többet ettem a kelleténél, elég jó étvágyam van, híztam is három kilót, amióta itt vagyok. Hol van már az a sok rosszullét, ami ide jöttemkor gyötört? Elmúlt, mintha kézzel vették volna le rólam. Vágyom haza, de sok minden van itt, amiért szeretnék még egyszer visszatérni. Ezt pedig alig hiszem, hogy kezemre játssza a sors, mert Marokkó távol van hazámtól nagyon, s a korom, még messzebb a fiatalságomtól.

Egy felborított ládán ülök, lábamon gyékénypapucs. A ruhaszárító kötélen csonttá száradva a ruhák, amit szombaton terítettem ki, s a könnyelműségem miatt még itt vannak. Egyik kötélre ismeretlen madárka fél-öklömnyi, ült, a tollazata színes, nem fél tőlem. Beszélgettem hozzá, ő okosabb, mint én voltam álmomban az eszperantó előadáson, hallgat, nem bólogat, ha nem ért meg semmit.

Elrepült a sarki boltos irányába. Eszembe jut a teendőm. Mária kinn hagyta az éjjel a pénzt, ha felkelek, menjek bevásárolni az üzletbe. Hónom alá kaptam a füzetet, szaladnék le a lépcsőn, nyitnám a feljáró ajtaját, be van zárva kívülről. Feljöttemkor biztosan nyitva hagytam, s ha kívülről csukják be, belülről nem lehet kinyitni. Lehet, valamelyik gyerek találta nyitva, s csukta be, amikor a vécén lehetett, s utána visszabújt az ágyba.

Ez az a nap, amelyiktől annyit reméltem, hiszen ha István megjön, alig lesz idő valamire, s most, tessék! Ha délig nem kelnek fel, vagy ha felkelnek, s tűvé teszik értem Safit, mivel azt hiszik, bevásárolni mentem, jól nézek ki a sok dologgal a fejemen!

Kopogjak?… Hiszen kopoghatok estig, ha a rádió, vagy a kazettás magnó szól. A legnagyobb baj, hogy szörnyű szomjas vagyok, és nagy a meleg. Visszamentem hát a teraszra, két kötélre dobtam egy lepedőt, ne égessen úgy a nap, kivettem otthonkám zsebéből a ceruzát, írásra vagyok ítélve. Mosolyogtam. Órám nem volt, de már a dél elég közel, amikor Öcsike feljött játszani.

- Mama! Hát itt tetszik lenni? Édesanya most megy mamát keresni.

- Te zártad rám az ajtót? – förmedtem rá.

- Én csak becsuktam, nem tudtam, hogy mama fenn van.

Mária, mivel fel volt öltözve, velem tartott bevásárolni. Két tyúkot is vettünk, a piacra is kiléptünk, a szatyraink jól fel voltak pakolva, szaporáztuk a lépteinket hazafelé.

Az álmomat meséltem volna Máriának, s éppen ott tartottam, hogy mit jelenthetett a széltörte diófa az udvarunkon, amikor egy kiálló fügefa akkorát zendült, hogy Mária megijedt tőle. A fejemet csaptam bele. Szinte kiesett a kosár a kezemből. Néhány percig lépni sem tudtam. Dió-nagyságú púp nőtt a hajam alatt. Hogy Máriát vigasztaljam, zenélő fának neveztem el a fügefát. Amikor aztán ők visszatértek még két évre, gyakran láthatták azt a fát, mert vele szemben béreltek lakást. Én azt a fát nem láttam, pedig akkor is ott állt, amikor álmot magyaráztam. Hazaérve Mária valami kenőccsel kente be az ütésemet, szüntette a fájást, és hamarosan elmúlt a púp. Viszont az ütés helye, még odahaza is sokat fájt, főleg, ha esőre állt az idő.

A ruhákat a teraszról lehordtam, de aznap a dolgom nem sokat ért. Tettem-vettem. Estére Benaddiékat hívtuk meg búcsúvacsorára, annyi kitelt tőlem. Tyúkhúslevest főztem csigatésztával, amit odahaza édesanyám pödörgetett, a húst fokhagymásan pirosra sütöttem, mellé szalmaburgonyát és piros sült paprikát. Mária diós-patkót sütött, étel előtt egy kis konyak is került pirított mogyoróval, étel után a gyermekeknek nyalánkságot is kotortunk elő. Feleannyi fogás volt, mint amikor minket hívtak vendégségbe, de jó étvággyal fogyasztották. Dr. Benaddi arra kért, ilyet főzzek majd akkor is, ha eljönnek Romániába. Megígértem.

Vacsora után eszünkbe jutott: készítsünk fényképeket. Legyen Benaddiéknak is rólunk, nekünk is Benaddiékról. Hol egyikünk fényképezett, hol a másikunk, megegyezés alapján. A villanófény jól világított, fél estét azzal töltöttük, most így, most úgy, most pohárral a kezünkben. Én azt a felvételt dédelgettem legjobban a szívemen, ahol a Benaddi házaspár szorosan átkarol, vigyem haza, mutassam meg kollegáimnak az irodában. Én könnyeztem, ők is meg voltak illetődve.

Ahogy elmentek, eszébe jutott Máriának, estébe jutott Máriának, hogy nézze meg a filmkazettát a gépben. Üres volt. István kivette a betelt filmet és nem fűzött bele másikat. Szinte sírtunk, úgy kacagtunk.

Benaddi is kattogtatta egy párszor, én kétszer, Mária vagy tízszer nagy szakértelemmel.

Most már könnyen kacaghat, az ekcémája elmúlt, miután dr. Benaddi és dr. Abenddi kezelésbe vették. Igaza volt dr. Gattinak Rabatban: - Nem kell megijedni, ilyesmi itt gyakori eset. Lehet forró homokon összeszedni mikrobákat, gombákat, de könnyen kezelhető. Legtöbb esetben azonban a dús ételek fogyasztása is ártalmas a nagy melegben.

István még másnap reggelre sem jött meg Casából. Mária egyedül ment a bankba, mert nem volt valutánk az utazáshoz. Lefejtettem fejemről az ólomecetes kötést, s hozzáláttam a tegnapról elmaradt teendőkhöz. Peregtem, mint az orsó.

Újra a medinán

Délután Albert Sándor meghívott bennünket a medinára. Az ócska Mercedes kocsiján hajtott be velünk a Mohammed V. kórház udvarára, várjuk meg Loncit, a feleségét, aki gyógyszerésznői minőségében a kórház laboratóriumában dolgozott. Hat óra volt, mire Lonci kijött. Nem tudtam miért, de Lonci és Mária olyan titokzatosak voltak. Hol előre mentek, hol hátra maradtak sugdolózva. Mária kijelentette, nem megy tovább, fáj a lába. Bemennek az üzletbe, menjek vissza a kocsihoz. – A csodába is! – gondoltam. – Nem az én lábam fáj, mégis én menjek vissza a kocsihoz?… Mindegy. – ődöngtem szomorúan, volt még néhány dirhámom, már napok óta mondogattam, hogy egy kisebb ezüst délkeresztjét vennék. Rám ragadt ez a babona, talizmánt akartam én is hordani, mint a mohamedánok, legyen az nő, vagy férfi. A délkeresztje megőriz a rossz emberektől, és a bajoktól; tartják. Ennek befellegzett. Ezek a csavaros eszű tanáremberek kocsiba küldenek, ha István megjön, ilyesmire nem lesz időnk. Egyedül nem tudom, hol lelek ezüstkovácsot. Nézelődtem a Rabat utcában, egyik üzletből ki, a másikba be, vásároltam egy csomó jelentéktelen apróságot, hennát négy dirhámért, egy dirhámért fekete szempilla- és szemkörüli festéket, itt minden arab nő használja. Cérnákat, fonalat, gyűszűt; kihasználtam az alkalmat, szabadon alkudozhattam. Mária nem szereti, itt viszont minden apróságért elvárják. Ebből viszont ragadt rám elég. Alig látszottam ki a sárból gyermekkoromban, de gyúrtam apám sarkában a nagyvásárokon, ha jószágot vett, vagy adott.

Nem néztem az órát. A negyedből másfél lett. Most aztán!… Nézhetem a Mercedes helyét, ez a társaság biztosan itt hagyott. Pedig dehogy hagytak. Ahányan voltak, annyifelé kerestek. Leáldozott a nap, mire összeboronálódtunk újra.

Simike a ház előtt állott, Istvánt benn találtuk a lakásban, mosolygós arccal mutatta fel a vízumokkal ellátott útleveleket. Valamennyien a szobában maradtak, én a konyhában foglalatoskodtam. Egyszer csak kijött Lonci, és karonfogva a szobába vitt.

- Lídia néni, - mondta – tetszett akarni egy ezüst délkeresztjét. Mi ezt a garnitúrát vettük Lídia néninek. Tessék olyan szeretettel viselni, mint amilyen szeretettel adjuk.

Szinte könnyeztem. Ott csillogott a délkeresztje ezüstgyűrűn, s mellette ezüst karkötő is olyan finoman kimunkálva, amit csak arab ezüstkovács készíthet. Mária és István is elém álltak, és kigöngyölték a selyempapírból írással ellátva a 18 grammos arany és ugyanannyi grammos ezüst karkötőket. István nyújtotta át ünnepélyesen. Végignéztem egyszerű, olcsó, napégette ruháikon s kitört belőlem a kétely: - Vajon lesz nektek pénzetek az útra hazafelé? – De azért azt a becses ajándékot elvettem, hozzátéve: - Majd visszakerül hozzátok. Addig is ragyogjon az arany szívetek, mint szememben most a könnycsepp.

Együtt töltöttük az estét Albertékkal. Utána fél éjszakát csomagoltunk szaporán, mert István kijelentette, ha holnap cserél a bank több országra szóló bankjegyet, már holnap indulunk.

Sajnos még másnap sem rendeződtek a pénzügyek, még egy napot kellett várnunk, István szerint megéri, mert Safiban jobban váltanak be pénzt, mint Casában vagy Rabatban. Pedig ott minden utcasarkon bankot lehet találni.

Ha pénzt nem is rendezett aznap István, de hozta a kidolgozott színes képeket, én hatvan darabot kaptam, ezek a legmaradandóbb emlékek. S nekem már száz képem van! Itt egy színes film előhívása és kidolgozása huszonöt dirhám. Drága. A könyvek, folyóiratok is nagyon drágák.

Július hatodika reggelén korán keltünk. Öt órára már a kocsit is megpakoltuk. Fél hatkor húzta le István a két gyermekről a takarót. Szótlanul végezte mindenki a teendőit, mintha ki akartuk volna lopni magunkat ebből a csillogó-villogó városból. Nem akartuk, hogy túl sokan lássák távozásunkat. Az a négy hét, amit itt töltöttem, csak négy napnak tűnt. Ez az örökösen mást akaró Én, nem éri be a négy héttel, talán azért, mert tudja, hogy úgy kell búcsúznia: nem tér többé vissza.

Simike beindult, a kanyar hirtelen kapta el ideiglenes otthonomat. Jobb szememből könnycsepp hullt a blúzomra, aztán nagyon mélyről egy sóhaj s már mosolyogva, összekulcsoltam kezeimet. Megyünk haza!

Még arab földön, hazafelé

A két gyermek feje az ölemben, visszaaludtak. A lábainknak csak annyi a hely a cuccoktól, hogy mozdulatlan pózban elférnek. Ezen a tájon már jártunk, jegyezni már nem is próbálok, nézem a vidéket. Fél tízre Casában voltunk.

Német vízum még nincs. Az enyéim most néznek utána. Engem a két gyermekkel egy pálmaligetben padra ültetnek; írjak verset, amíg jönnek. Fél tizenkettőkor István megjött, a dolgok nehezen mennek. Egy parkoltót keresett, és a kocsiban hagyott bennünket. Nincs pálma, nincs árnyék, s a nap mind jobban tűzött. Szörnyű gyomorfájás kínozott, meg hányinger. Ténferegtem Simike körül. Előttünk egy sötétkék J.D.S. kocsi állott. Ahogy kétrét görnyedtem Simike elejénél, egy arasznyira az előttünk álló kocsitól szürkés papírost fedeztem fel. A gyermekek a kocsiban elalélva, közelünkben senki. Odabátorkodtam, és felvettem. Százdirhámos volt. A por belepte, már rá is tapostak, de én felvettem. Örültem neki. Mutatom a gyermekeknek is, szorongatom. A közeli kerítés mellett epét hánytam. Forgott velem minden, de a pénz a kezemben maradt. Fájdalomdíj lenne?… Casától, sorstól?…

Beültem a kocsiba, a gyomrom még lüktetett, de lassan csihadt a fájás. A gyermekeket szidta egy vén fogatlan arab, mert meg akarták fogni a tükörfényt egy tákolt kerítésen. Betessékeltem őket a kocsiba, kezdek írni szorgosan, arra gondoltam, hogy megjön a kocsi gazdája, s kilépek tenyeremen a pénzzel. De hátha nem ő vesztette el? Ó! Csak jönnének már Máriáék, adjanak tanácsot. Egy koldusasszony állt meg a kocsi ablakánál, tartotta a tenyerét. Tíz frank aprópénzem volt, nem adtam oda neki.

Háromnegyed négyre jöttek meg Istvánék, és még nem volt minden rendben.

Kicsomagoltuk a magunkkal hozott elemózsiát, és falatoztunk. Én csak citromlevet. A százdirhámost nekem ítélte a zsűri. Az elköltése újabb gondot okozott volna, ha István be nem cseréli pesetára. Egyet a tizenhathoz, úgy cserélték Safiban is. Délután félhat volt, mire tényleg elhagytuk Casablancát. Rátértünk a rabati útra, ismeretlenre. István mindig talál a térképen ismeretlen utat. Kicsi folyón mentünk keresztül, a vize sekély; Nififika. A gyermekek feje újra az ölemben, alszanak. A magnó kedvenc számmal vígasztalt. Bújcsikum… bújcsikum…

Ben Slimane mezőváros. Fél hét van, a meleg tűrhető, István kényelmesen vezet, ma csak Rabatig megyünk.

Oued Sebou; egy hosszú hídon megyünk keresztül. Felfelé Tangernek az arab világ mind szebb és szebb.

Egy forrásnál vagyunk. Leállt a kocsink, s a nap is lemenőben. A forrás környéke ki van világítva. Szamarak hátára emelik a vízzel telt nagy vászonkorsókat. István a kocsit javítja, lehet, hogy itt kell tölteni az éjjelt. Spanyol turisták jöttek oda hozzánk, dirhámra volt szükségük. Tizenhetet fizettek érte. István a tőlem származott százdirhámost átpasszolta nekik. Az egyik gépészmérnök, segít megjavítani a kocsit. A karburátornál volt a hiba.

Akinek módjában áll az Atlanti-óceán partján kocsival utazni, nem csalódik, ha éjjel teszi. Ha van látcsöve, az se rossz. Közelebb hozza a hajókat, a halászokat, a világítótornyokat, s azokat a gyönyörű szőke hullámokat, amelyekben fürdik a holdvilág, mosdanak a csillagok. Törülközőjük a pálmák, eukaliptuszok, és ki tudja felsorolni, hányféle növény lombjai.

A kocsi szalad. Csomagtartóján hat jókora bőrönd, belül is annyi a csomag, hogy alig tudunk mozdulni. A magnószalagok kattannak, Mária cseréli őket: Dini zsupp… dini zsupp, míg lassan elfogy Marokkó.

Elénk jön Európa

Oued Veu Kemnél vesztettük el az óceánt. Innen Rabat tizenöt kilométer. Este tíz órakor értünk Rabatba. A mauzóleum előtt olyan világos van, mint nappal. Fényképezünk, utána szállást keresünk. Egy órája járjuk Rabatot, keresztüljőve a Regreg folyón, de szállást nem találunk. Még a medinában sem. Félrehúztunk a gránátalmaliget mellé és vacsoráztunk. Brosettet, főtt tojást melegen, lavas-kirit, mosott paradicsomot friss kenyérrel. Evés előtt konyakot kóstoltunk Máriával, mondogatom neki, ne igyon, de én fenékig hajtom a kicsi pohárral. Evés után elmegy egy sör is, sőt még kávé is. Lespóroljuk a szállodán. Már beleképzeltük magunkat a kényelmetlen szunnyadásba, de István volánhoz ül. A két lurkó feje állandóan az ölemben, jegyezni nagyon nehéz, a füzetemet a levegőben kell tartanom, de álmos nem vagyok. A holdvilág a pálmafák alól rám kacsint: - Lám, én állandóan utazom, és nem lankadok, te miért hagynád el magad?

Az utakon éjjel is arab árusok nyújtogatják felénk portékájukat, szinte elgázoljuk őket.

Aenel Barkánál vagyunk. Eukaliptusz erdőség, sorjába ültetett fákkal. A vidék bőven termő, sok erre a farm.

Kenitra. Pálmafás, banánfás, háromnegyed óra járás Rabattól kocsival. István egy láda narancsot vásárol az útra, meg otthonra.

Larache. Erősen kivilágított város. Mária kávét vesz egy presszóban. Innen 104 kilométerre van Tetouan. Előtte húsz kilométerrel félrehúzott István; aludjon ki, hogy tud, de az én szememre nem jön álom. Hazagondolok. Szinte nem is bánom, hogy nem kaptunk szállást Rabatban, jobban haladunk.

Kevés volt az alvás, mert mikor Tetouanba értünk még nem volt fenn a nap. Tetouant Moulay Idriss városkához hasonlítottam. Csak ez nem szent város, ide nem járnak el egy hónapra ramadan idején. És nem kell letennie a lábbelit a mohamedán vallásúaknak, ha a városba jönnek, és bejöhetnek bármilyen vallású utazók, mint általában minden városba.

Fnidounál köszöntöttek ránk a kelő napsugarak. A Földközi-tenger partján haladva most lépett ki a nap a szürkés vízből, megfürödve mielőtt az égre lépne.

A vámhoz értünk. Sötétszemű, szép arcú dzsellabáhs fiatalember szedi össze az útleveleket. Vissza is hozza azonnal. Még tíz percbe sem került, részükről megvolt a vámolás. Nem néztek meg semmit, mosolyogva szerencsés utat kívántak, és nyitották a sorompót. Innen kétszáz méterre van a spanyol vám. A vámtisztek itt is válogatott szépei a férfiaknak. Kocsinkhoz jöttek az Estrella d’Oradanál. Pár méterre innen a Földközi-tenger. A reggeli fényben apró halak szökdösnek a víz felületén. Közelről látszik Ceuta.

Tíz perc alatt itt is megvolt a vámolás. Köpcös férfi jött a kocsinkhoz a hajójegyekkel.

A szárazföld csücskén, velünk párhuzamosan van Tanger.

Még Afrikában vagyunk. Ceuta is Afrikához tartozik, de a spanyoloké. A pénz a peseta; egy dirhámért tizenhat és fél pesetat adnak, ámbár van aki kevesebbet, van aki többet.

Csacsikat még itt is látunk. Körülbelül tíz kilométerre innen, felfelé Tangernek, öszvérek hátán kaptató kufárokat hoz elénk a látcső. Kikerülik a vámot. Mivel még afrikai terület, habár spanyol tulajdon, a vám laza. Ennél fogva temérdek az árucikk, olyan is, amit máshol nem lehet kapni.

Nagyon szép a kilátás. A sziklák lábaikat mossák a tenger vizében. Halászbárkák lengenek lassú hullámokon.

Todo Dor la Patria. A kikötőbe hajtunk. Itt már nem látunk dzsellabáhs arabokat. Csinos spanyol öltözetek töltik be Ceutát. Vadkókuszok között pálmafákat lenget a déli szél, a Földközi-tenger habjai az óceán hullámaiba vetik magukat.

A Gibraltári szoros

Román tanárokkal találkoztunk, akik Rabatból, Casaból jöttek. Együtt méltatlankodunk, amiért sokat vesztegelünk Ceutában. A gibraltári komphajó, amelyik kocsikat szállít, csak késő délután, vagy holnap reggel indul.

Jártuk Ceuta keskeny utcáit, léptük macskaköveit, hirtelen könyöklő kanyarjait. Vásároltunk is egyet-mást, bevonultunk a fedett parkolóba, ahol Simike hat bőrönddel a csomagtartóján hűségesen várt bennünket. Jól viselkedik, még eddig nem okozott komoly gondot az úton. A kocsiban Öcsike erősen nyűglődik, belázasodott. Gennyes mandulagyulladása van. Valamennyien elvesztettük a fejünket.

István indult orvost keresni. Mivel itt egy kivizsgálás fantasztikusan drága, kézen fogta a fiát, és az egyik gyógyszertárban kötözz ki. Ötszáznyolcvan pesetas értékű gyógyszertől, kütücére kötött kendővel a fején, Öcsike már mosolygott.

Átrendeztük Istvánnal a bőröndöket, verejtékünket pálmafák, leánderek árnyékában hagytuk, egy kerthelységben elég borsos áron fagylaltot, hűsítőket fogyasztottunk.

Visszasétáltunk a kikötőbe, a vízen már ott állt a De Africa Ceuta hajónk. Bevittük Simikét a fedett parkolónak is beillő hajóba. Mi voltunk az elsők.

Hirtelen benépesedett utánunk a hajó környéke. Egy óra múlva indul velünk. Felvonultunk a fedélzetre, fényképeztünk.

A víz szinte sötétbarnás, olajos. A nap irtó melegen sütött, pedig nagyon délutánban járt. A hajó ormányában cawboyruhás fiatalok zsibongtak. Pendült a gitár; te chiero, muchacha, te chiero!

Pár méterre tőlünk izmos torreádor. Vállán piros lepel, amellyel valamelyik spanyol városban, lehet Toledóban, bőszült bikát fog csalogatni, amíg kettőjük közül valamelyiket le nem viszik a pályáról. Komoran nézi a vizet. Nem érdekli a zsibongás, sem a farmernadrágos csinos, barna lány, aki párméterre tőle szintén a vizet nézi.

A spanyol, francia beszédfoszlányokba egy-egy román szó keveredik, amelyet a mieink ejtenek hangosan.

Felhúzták a vasmacskát. Búcsúzom Afrikától. Hirtelen verset rögtönzök.

Indul a hajónk, át a Gibraltári-szoroson, Spanyolországba. Hármat kongott a gong, s a hatalmas test lassú mozgásba lendült az olajos vízen.

A látcsővel közelünkbe hoztuk Gibraltárt. Háromnegyed óra hajózás után szabad szemmel is láthatjuk. Előttünk hajó húzott el, szállítja az élelmet a kősziklára épült városnak, amely Angliához tartozik.

A hanyatló nap sugarainál szépen látjuk Gibraltárt, szabad szemmel, és fényképezzük a hajóról.

Tizennyolc óra harminc perckor beért a hajónk Algeziras spanyol kikötőbe.

Egy hónapja indultam Lugosról.

Ég veled Gibraltári-szoros! Ég veled Marokkó!

Az illusztrációk a szerző helyszínen készült családi felvételeiből valók

K a l a n d o z ó