69 Darvas Enikő: Levelek Németföldről
Vonattal és gyalogosan Stuttgartban
Megadatott nekem, hogy néhány hónapig látogatóban lehetek Stuttgartban. Mit tehet ez idő alatt az ember, mint hogy jár-kel, szemlélődik, szimatol, hasonlítgatja az otthoni életet az ittenivel, és élvezi a német tisztaságot, rendet, a dolgok egyszerűségét, praktikusságát.
Stuttgart Németország egyik leggazdagabb ipari városa. Lakossága – a közeli városkákkal együtt – számban a Bukarestével vetekszik. Mamutcégei a környékről, sőt, a szomszédos országokból is hatalmas tömegeket vonzanak ide dolgozni. Tömegközlekedése mégis tökéletes és irigylésre méltóan egyszerű. Csúcsórákban soha nem látni a bukarestihez hasonló fejetlenséget. A németek rájöttek, hogy sokkal praktikusabb, ha a városban is vonatsíneket fektetnek le, amelyek összekötik a belvárost a környék településeivel, s így az ember – éljen akár Ludwigsburgban, Esslingenben vagy Böblingenben – félóra alatt kényelmes körülmények között munkahelyén van.
Az S-Bahn, azaz gyorsvasút a belvárosban eltűnik a föld alatt, elkerülve a forgalmi dugókat, s a vonatok mindig pontos időközökben érkeznek a megállóba. Több mint egy hónapja tartó ittlétem alatt nem láttam zsúfolt kocsit, mi több, mindig ülve utaztam, pedig ez az egyik közkedvelt jármű a munkába igyekvők számára. Legelőször a reptérről jövet – 25 kilós csomaggal hátamon és egyéves kislányommal a karomon –közlekedtem az S-Bahnnal. Bukaresti rossz tapasztalataim emléke miatt nem mertem kényelembe helyezni magam, állandóan a zsebtolvajok után kémleltem, aztán a második megálló után rájöttem: rajtam kívül még három ember utazik a fülkében, azok meg annyira el vannak foglalva olvasnivalójukkal, hogy talán észre sem vették ottlétemet. A csomagjaim senkit sem érdekeltek. Amióta elhagytam a román fővárost, nem találkoztam zsebtolvajokkal – talán itt nem is léteznek? (Valószínűleg vannak, esetleg nem németek… – szerk. megj.) A németek hallgatagon, gondolataikba merülve süppednek bele a kényelmes székekbe, s a Bukarestben oly közkedvelt, politikai témájú viták, civódások teljesen ismeretlenek számukra.
Az S-Bahnhoz viszonyítva valamivel keskenyebb síneken közlekedik az U-Bahn, amely földalattit jelent, azonban, a belváros kivételével, ugyancsak a felszínen közlekedik. Rövidebb a pályája a gyorsvasúténál, de Stuttgart minden részét behálózza, sokszor nagyon meredek, szűk utcákba is bemerészkedik. Ez, úgy tűnik, az eltűnőfélben lévő villamost helyettesíti. Ugyanis már csak a belvárosban látni villamost, amelynek keskeny vágánya az U-Bahn sínei közt fut, így nem jelent külön akadályt a felszíni forgalom számára. Az U-Bahn ugyanolyan kényelmes és civilizált, mint a gyorsvasút. Szerelvényei mindig tiszták, sosem zsúfoltak, gyakran és pontosan járnak. Annyira pontosak, hogy az emberekben fel sem merül: esetleg valami okból késhetnének. Egyik alkalommal meghibásodott a jelzőberendezés, ezért a szerelvényt nem engedték ki a megállóból. Az utasok tanácstalanul néztek egymásra, látszott rajtuk, ritka pillanat szemtanúi, pedig a hangosbemondó közölte: pár perc múlva rendben lesz minden, viszont aki nem kíván várni, átszállhat az időközben megérkező másik vonatra.
Jegyárus néni helyett a nap minden órájában és hétvégén is működő automata adja a jegyeket, amelyek ára a távolság függvényében változik. A jegyautomata mindig pontosan végzi feladatát, egy percre sem hagyja abba a munkát. Bukarestben már jártam úgy, hogy a jegyárusító bódéja üresen állt, az ablakára pedig ákom-bákom betűkkel ki volt ragasztva: “Öt percre kiléptem, addig a jegyek a szomszédos virágárusnál kaphatók”. Természetesen a virágárus saját kezdeményezésére pár száz lejjel drágábban adta azokat…
A gyorsvasúttal és a földalattival történő kényelmes utazási lehetőség ellenére rengeteg a gépkocsi a Mercedes és a Porsche szülővárosában. Csúcsórákban autó autót ér, igaz, dudálás, tülkölés sosem hallatszik. Városközt a felszíni forgalom nagyon lassú – sokszor a biciklisek korábban célba érnek –, s a legújabb típusú sportautók is a megengedett sebességgel haladnak. A sofőrök tiszteletben tartják a gyalogosokat; ha valaki lelép az átjáróra, minden autó megáll. Azonban ahol jelzőlámpa működik, ott a szabály szent. A parkolás még a belvárosban sem gond, lépten-nyomon emeletes, illetve földalatti parkolóházak léteznek, az áruházak és bevásárlóközpontok saját parkolóval rendelkeznek. Nem kis meglepetésemre a sétálóutca egyik divatüzletének tetején is parkolót fedeztem fel, amikor a közeli pályaudvar tornyábol a várost szemléltem. A bukaresti gyalogost lépten-nyomon leszorítják az útra a járdán parkoló autók – ez itt nem jellemző. A járdaszegélyek az átjárók előtt lejtenek, így a nyomorékok, biciklisek, gördeszkások, babakocsit tolók egyaránt akadálymentesen közlekedhetnek. Gödrös út és por nem létezik, a fehér zokni ráncai estére nem válnak fekete csíkokká. Egyszóval: német nagyvárosban a közlekedés élvezet, történjen az vonattal, autóval vagy gyalogszerrel.
Egy másfajta nagyvárosi élet
Könnyű hozzászokni a németországi élethez, mivel sokkal kényelmesebb és nyugodtabb az otthoninál. Igaz, első látásra minden rendezettnek, hibátlannak, szinte ideálisnak tűnik, ám a kép csalóka. A német nagyváros sem mentes a nyomorúságoktól, kisebb-nagyobb fogyatékosságai vannak. Csakhogy minden enyhébb, elviselhetőbb formában mutatkozik. Koldusok, hontalanok – számban kevesebben – Stuttgart utcáin is léteznek, de az otthoniakhoz képest meglepően tiszták, aránylag jólöltözöttek. Különböző alapítványok, templomok mosnak rájuk, öltöztetik, élelmezik őket. A kulturális rendezvényeket szervező Treffpunkt (Találkozóhely) tévé- és zenetermet a hajléktalanok, a “csövesek” is látogatják. Az egyik esős hétvégén a városban maradtam, így benéztem a Treffpunktba. A tévékészülék előtt legalább tíz otthontalan üldögélt –Forma 1-es versenyt néztek, mások zenét hallgattak. Nagyon meglepett, hogy nem bűzlöttek. Ha egy bukaresti csöves felül a trolira, a következő megállóban az utasok kénytelenek leszállni. Otthon szinte senki sem viseli gondjukat.
Az alkoholisták, drogfüggők ugyancsak egyes templomok köré csoportosulnak, úgy tűnik, ők is segítségre lelnek itt. Sok a fiatal közöttük – lányok, fiúk egyaránt. Ilyen a belvárosi Leonhardskirche, a XV. században épült későgótikus templom, melynek környéke csavargók, kétes külsejű alakok tanyája. Láttam fényes nappal részeget, aki a templom tövébe vizelt, fiatal kábítószeres lányt a templom küszöbén aludni, de úgy látszik, az illetékeseket nem zavarja a jelenség, pedig e városrészt számos turista látogatja. A rendőrök azonban szemmel tartják, nap mint nap ellenőrzik, megmotozzák e helyszín „lakóit”. Egy másik furcsaság Stuttgart szívében: a Filharmóniumnak és a Játékmúzeumnak is otthont adó – alig száz méter hosszú, sűrűn egymás mellé épített század eleji polgári házakkal szegélyezett –Leonhardstrasse egyben a prostituáltak utcája is. A mézeskalácsra emlékeztető, különböző színűre festett házak földszintjén éjjeli bárok működnek, míg az emeleten lakosztályok találhatók. A prostituáltaknak tilos kiállniuk az utcára, bár gyakran ott látni őket, meghúzódva a bárok ajtajában – egyáltalán nem hivalkodó, főként színesbőrű, negyven év fölötti nők. Az idegenvezetők minden álszemérmeskedés nélkül kalauzolják végig a turistákat ezen az utcán is, amely az alkalmi látogató számára épp olyan tiszta és csendes, mint minden más félreeső utcácska, csakhogy a rendőrök ezt is állandóan figyelik.
Talán könnyű ellenőrizhetőségük miatt tűrik meg a hatóságok a lezüllötteket a város központjában, a polgármesteri hivatal és a rendőrség szomszédságában, más magyarázatot nem nagyon találok e jelenségre. Az is igaz, hogy Stuttgart rendezett, csinos külvárosaiban ilyesmi aligha fordulhatna elő – az ott lakók nem engednék. A belváros, zsúfoltsága ellenére, tisztának mondható. Persze, szemét itt is van az utcán; Stuttgart központja estére megtelik elhullatott papírokkal, cigarettacsikkekkel, de reggelre mindez eltűnik – a kosz nem halmozódik fel. Az emberek adnak a tisztaságra, szemetes kosár pedig lépten-nyomon akad. A szemetet háromfelé osztályozzák: külön-külön kosárba kerül a papír, illetve a palackok, dobozok, műanyag zacskók, valamint a bomlásnak induló hulladékok, ételmaradékok. A belvárosi parkerdőt szép időben reggeltől estig benépesítik fűben heverésző fiatalok – pokróc pokrócot ér –, sakkozó olaszok, piknikezők, tökmagot rágó törökök, másnapra mégis mindent rendben talál az ember. Itt nem tilos a fűre lépni; a gyepet, amely irigylésre méltóan sűrű és gyönyörű zöld, gyakran nyírják. A virágágyások a szezonnak megfelelő virágokban bővelkednek, ám senki sem tesz kárt bennük. A parki mesterséges tavacskát is rendszeresen karbantartják: vizét lecsapolják, majd a medencét tisztára mossák a polgármesteri hivatal alkalmazottai. A tóban vadkacsák és hattyúk úszkálnak, az arra sétálók kedvenc szórakozása, hogy kézből etetik őket. Errefelé a vadkacsa annyira megszokott látvány, mint otthon a gerle. Senki sem bántja őket. Sokszor az az érzésem, Stuttgartban mindenki szabadságon van, nincs rohanás, a németeknek jut idejük és energiájuk szórakozni is. Az illetékeseknek sikerül(t) a zsúfolt ipari nagyvárost – kisebb-nagyobb fogyatékosságai ellenére – kellemessé, kényelmessé és lakhatóvá varázsolniuk.
Gondtalan nyugdíjasok?!
Mondhatni, kétélű a német nyugdíjasok helyzete: egyfelől összehasonlíthatatlanul jobban élnek, mint a romániaiak, másfelől itt is gondok vannak a nyugdíjakkal. Amit Stuttgart utcáin megfigyelhetek, nem jellemző egész Németországra, a valóságot nem fedi teljesen, azonban egy részét mindenképpen –, ugyanis Stuttgart nemcsak Baden-Württemberg tartomány, hanem egész Németország egyik leggazdagabb városa, itt mindenki jobban keres, mint máshol, a családok akár három-négy autót is birtokolhatnak. Az egykori NDK-ban szegényesebbek a körülmények. Stuttgartban gyakran látni a Königstrasse drága üzleteinek kirakatai előtt idős, hetven év körüli nőket, akik megszemlélik a próbababákra feladott ruhákat, az árakat, majd bemennek a boltba, s talán vásárolnak is. Errefelé az idősek is adnak öltözetükre – megengedhetik maguknak. Ruházatuk általában sportos, kényelmes, sokszor egészen fiatalos; a világos, illetve élénk színek sem idegenek tőlük. Ápolják magukat, hajukat, ha ősz is, gondosan nyíratják, fésülik.
Határozottak, magabiztosak, gondtalanok, sugároznak az életkedvtől. Az embernek az az érzése, hogy előttük az élet. Életunt, fáradt, elfásult időskorúval nem találkoztam. A holnapi nap bizonytalansága, a társadalmi hasztalanságuk esetleges érzése nem teszi megalázottakká őket. A szomorú, szánalmas hazai látvány – ősz hajú, kolduló ember a kenyérbolt előtt – nem kísért itt. A parkban rendszeresen látni kocogó, hatvan fölötti férfiakat, kerékpározó idős nőket. Minap az egyik tévéadó nyugdíjasok számára berendezett torna- és erőtermet reklámozott, majd az Alpokban síelő, nyolcvanas éveik elején járó házaspárt mutatott – nem hittem a szemeimnek. Eszembe jutottak nagyszüleim, akik utolsó percig a ház körüli megerőltető fizikai munkával, a gazdasággal kínlódtak, sem idejük, sem energiájuk nem maradt egyébre. Nyugdíjuk pedig elképesztően kevés volt. Idős házaspárok közlekednek itt drága, luxusszámba menő autókkal a városban és az autópályán. Van pénzük az autó üzemeltetésére, karbantartására, s nem riasztja vissza őket a sűrű forgalom, a rohanás sem. A nagy tömeget vonzó, zajos utcai rendezvényeken együtt szórakoznak a fiatalokkal. Ott vannak a sörkertekben, az éttermekben stb. Társas kirándulásokra járnak a világ bármely részére, gyalogtúrákat szerveznek, múzeumokat látogatnak. A nagy mamutcégek nyugdíjasai nem szűkölködnek anyagiakban. A Mercedest gyártó DaimlerChrysler, illetve a Porsche cég mellett stuttgarti székhelyű a Bosch, a Salamander, ugyancsak itt van jelentős, több ezer személynek munkát adó fiókvállalata az Alcatelnek, a Hewlett Packardnak, az IBM-nek stb. Ez utóbbinak az egykori alkalmazottai például múzeumot működtetnek, amelyben régi számítógépekkel ismertetik meg az érdeklődőket. Az idős személyzet kedvtelésből, bérmentve dolgozik ebben az intézményben...
Azonban Stuttgartban sem él gondtalanul mindegyik nyugdíjas. Ismert tény, hogy a német kormány nehézségekkel küszködik a nyugdíjalapot illetően. Túl sok a nyugdíjas a dolgozók számához képest, a lakosság pedig elöregedőben van. Egy felmérés szerint Németországnak 2040-re több mint kétszer annyi, 65 éven felüli lakosa lesz, mint 14 éven aluli (12 fiatal jut majd 29 idősre), míg 1988-ban ez az arány csaknem egyenlő volt (16 fiatal jutott 15 idősre). Újságokban, folyóiratokban gyakran látni magán nyugdíjalapok reklámjait, amelyek nyugodt öregkort ígérnek és elegendő pénzt ahhoz, hogy idős korára senki ne kerüljön aggmenházba. Igaz, itt a társadalom a nyugdíjasok számára is lehetőséget biztosít munkavállalásra. Rövid, napi 3-4 órás munkaprogrammal sokan közülük visszajárnak dolgozni. Láttam idős taxisofőrt, elárusítónőt és szállodai alkalmazottat, akik hétvégén is munkát vállaltak. Ilyen módon természetes, hogy nem annyira nehéz viselni az életkor terhét…
Nők, férfiak és a pénztárca
Ha valaki otthon azt mondta volna, hogy Németországban a nők eleve kevesebbet keresnek, mint a férfiak, s hogy karrier szempontjából sokkal rosszabbak az esélyeik, azt válaszoltam volna: ez (negatív) diszkrimináció, ilyesmi nem fordulhat elő napjainkban az Európai Unió tagállamaiban, s főként nem Németországban.
Amint kiderült számomra, tévedtem volna. A munkavállaló nőket illetően nagyon konzervatív a német társadalom. Az itteni közfelfogás hatására a férfiakat fizetik meg jól, míg a nők keresete jóval alulmarad ehhez képest. A cégek bérpolitikája semmilyen szempontból nem kedvez a női alkalmazottaknak. De nem kedvez a kisgyerekes anyáknak sem, a gyereknevelési pénz legtöbbször nem fedezi a kiadásokat. Itt a férfi a családfenntartó, a nőket inkább otthonmaradásra ösztökélik a körülmények. Ennek ellenére sok nő vállal munkát. Minderről legelőször felsőfokú
végzettséggel rendelkező nőismerősünktől hallottam, aki nem jövevény, hanem stuttgarti születésű, s„mellesleg” hét gyerek édesanyja. Furcsállottam az általa mondottakat, ugyanis ők egyáltalán nem szűkölködnek anyagiakban, emeletes családi házban élnek, több autójuk van. Ő is dolgozik, de inkább férje hozza a pénzt a konyhára. Hitetlenkedve fogadtam a hallottakat, míg végül egy, a helyi napilapban (Stuttgarter Zeitung) nemrégiben közzétett statisztika meggyőzött a mondottak valódiságáról. Néhány adatot érdemesnek találtam megjegyezni, ugyanis otthon egészen másképpen gondoljuk a németországi valóságot. A felmérések szerint Németország nyugati részein, azaz a volt NSZK-ban ugyanazért a munkáért a nők a férfiak fizetésének 75 százalékát kapják. Az egykori NDK-ban ez az arány mérsékeltebb, nem ennyire szembetűnő a különbség. A munkaerőpiacon nincs egyenlőség férfi és nő között, pedig a németországi nők szakmai képzettsége, iskolázottsága átlagban véve magasabb a férfiakénál. Statisztikák szerint a 2000-ben érettségizett lányok 27,4 százaléka vizsgázott sikeresen, míg a fiúknak csak 21 százaléka. A német egyetemekre pedig egyre több lány iratkozik be. Meglepő, hogy minél magasabb a szakmai képzettség foka, annál jobban észlelhető a különbség a bérezés terén. A főiskolát végzett nők a férfiak fizetésének alig 69 százalékát, míg a szakmai képzettség nélküli nők annak 82 százalékát kapják. Szerencsésnek mondhatják magukat a 20-24 év közötti nők, akik – kivételes módon – mentesülnek a fizetésbeli megkülönböztetés alól, keresetük nagyjából egyforma a velük egyidős férfiakéval. A nyugati országrészeken a fiatal nők a férfiak fizetésének 95, míg a keleti részeken 99 százalékát tudhatják magukénak.
A munkaszerződések hátrányos helyzetbe hozzák a kimondottan női szakmákat, s a munkanélküliség is magasabb a nők körében. Legtöbb esetben a helyzetet az is súlyosbítja, hogy a nők a kevésbé megfizetett ágazatokban dolgoznak, mint például: gasztronómia, betegápolás, kiskereskedelem. Ugyanakkor ezeken a munkahelyeken a bérezésnél nem veszik figyelembe a megerőltető fizikai munkát. Hivatalos adatok szerint összesen 16 millió nő és 20,7 millió férfi dolgozik Németországban, azonban egyre több nő kénytelen csökkentett időtartammal dolgozni, szemben az azonos helyzetbe kényszerülő férfiakkal, akik csupán 5 százalékot tesznek ki.
Ilyen képet fest a statisztika a német nőkről, azonban ha az utcán látottakra alapozunk, a tabló sokkal derűsebb. Nagyon is önállóak, határozottak errefelé a szebbik nem képviselői, semmi sem árulkodik arról, hogy valamilyen szempontból is hátrányban lennének. Ugyanúgy ott látni őket a sörkertekben, a borozókban, épp olyan biztosan száguldanak motorbiciklivel vagy személygépkocsival, akárcsak a férfiak. Kerékpároznak, rollereznek, görkorcsolyáznak, még az idősebbek is, mintegy megtestesítve a jól körvonalazott haladó szellemet.
Tíz nap Dániában
Stuttgarttól Koldingig tizenkét órát utazik az ember vonattal. Reggel, amikor dán földre lép, meglepetés fogadja. A dán város visszafogottabb, szerényebb a dél-német településeknél, alacsony vöröstégla-épületei, tágas terei s az óriási csönd nem emlékeztetnek semmilyen tekintetben a sváb nagyvárosra, ahonnan eddigi leveleimet írtam.
Koldingot elhagyva, az út szélén szélmalmok forognak szüntelen, a fák az állandó szél hatására nyugati irányba elhajolva állnak, sehol egy domb vagy hegy, amely a szelet feltartóztatná, minden élénkzöld és friss. Tanyák, tehéncsordák, lovak, disznók, legelésző juhnyájak az út mentén, pásztornak, illetve kondásfiúnak nyoma sincs.
Fél óra múltán előtűnnek Haderslev házai. Ez a kisváros – tíz napig otthonom – Jylland-on fekszik, a Kis-öböl (Lille Baelt) partján, 31 ezer lakója van. A városka széltében terpeszkedett el, habár a kertes családi házak mellett tömbházakat is látni, igaz, ritkán magasabbak kétszintesnél. Hatalmas csönd honol mindenhol, gyalogossal alig lehet találkozni, inkább kerékpárosokat és autósokat látni. A központi sétálóutca valamivel népesebb. A személyhajó-kikötő is meglepően csendes.
A piros téglaházakat és az udvarokat nem övezi léckerítés, helyette élősövény vagy egymásra rakott terméskövek halmaza mutatja a két szomszéd közötti határvonalat. A kertekből nem hiányzik az erdei ibolya és számos más virág, díszcserje, a füvet mindenhol gondosan nyírják. A dánok mintha versenyeznének, hogy eldönthessék: kinek van a legszebb kertje? Annak ellenére, hogy egy ilyen ház fenntartása nagyon költséges, és nyugdíjba vonulás előtt mindenkinek el kell adnia azt (nem örökíthető át a gyermekekre sem), amíg birtokolják, a dánok mégis fölöttébb ragaszkodnak hozzá.
Minden udvaron ott látni a dán nemzeti lobogót, amelyet jeles napokon felhúznak. De zászlót bontanak akkor is, ha valakinek a szomszédságban születésnapja van – ez, meglepő módon, a lakótelepekre is érvényes –, a halálesetet pedig a félig felvont zászlóval jelzik. A dánok nem függönyözik le ablakaikat, amelyek úgy festenek, mint valami kirakat. A belső ablakpárkányra gyertyatartók, színes éjjelilámpák, állatfigurák, dísznövények kerülnek. A kartonból kivágott figurákat általában az évszaknak megfelelően cserélgetik. Ha valakinek gyereke születik, csőrében pólyás babát tartó gólyafigurát tesz ki az ablakba, de a 30., illetve 60. születésnap is nagy esemény, amelyről minden arrajáró értesül a kiaggatott jelekből.
A lakótelepek nagyon gondosan meg vannak tervezve, a kétszintes, hullámos alumíniumlemez-burkolatú panelházak körül lépten-nyomon játszóterek, virágágyások vannak. Minden épp olyan tiszta és mutatós, mint a kertes házak tájékán. Az együttélést szigorú előírások szabályozzák, minden lakónak meg kell őriznie a rendet. A rendfenntartás ellenőrzése kizárólagosan a „kommuna”, azaz a városi tanács feladatkörébe tartozik. Ez az intézmény szabja meg, mit tehetnek és mit nem az ittlakók. Számomra furcsa volt, hogy ezekben a lakásokban nem szabad mosógépet felszerelni, mindenkinek a közös mosodába kell vinnie a szennyes ruháit mosni, szárítani és kivasalni. Az erkélyeken nem száradhat a ruhanemű, ugyanis elcsúfítaná az összképet. Ha napközben az erkélyablak sokáig nyitva van, megtörténhet, hogy a kommunától valaki becsenget az illető lakásba, figyelmeztetve a tulajdonost: a szél bármikor bevághatja a nyitva hagyott-felejtett ajtót-ablakot. Hétvégeken eljön a negyedbe a fagylaltoskocsi, csengettyűszóval jelzi érkezését, s a gyerekek mindig megrohanják.
A kommuna a fiatalokat is támogatja. A 18 év fölöttieknek lakást és pénzt ad arra az időre, amíg sikerül elhelyezkedniük. Segít nekik munkát keresni, és részben állja a továbbtanulók költségeit, akkor is, ha más városba mennek iskolába. Dániában az oktatás ingyenes, egyetemre akár ötven év fölöttiek is beiratkozhatnak. Igaz, a dánok fizetik Európa-szinten a legmagasabb adókat, így viszonylag könnyedén eltarthatják nemcsak az iskolásokat, hanem a munkanélkülieket és a nyugdíjasokat is. A nyugdíjkorhatár 67 év, ekkorra mindenki eladja kertes házát, és szerényebb lakásba költözik. Sokan választják az öregotthont, amely kényelmes körülményeket, jó létfeltételeket biztosít a bentlakóknak. Dániában egyébként nem szokás eltartani az idős szülőket, akiknek gyermekeik a saját életükkel vannak elfoglalva. Haderslevben több öregotthon is létezik, bárki besétálhat az udvarukra körülnézni, illetve megetetni a mesterséges tavacskában úszkáló vadkacsákat. E létesítményekben az idősek egyszintes ikerházakban élnek, mindenkinek kertre nyíló terasza van, s a legtöbb ház mellett.
Más érdekesség: a szülő nem üthet hozzá gyerekéhez, ellenkező esetben a gyerek bepanaszolhatja őt, és az eset odáig fajulhat, hogy elveszik tőle a gyereket, illetve börtönbüntetést róhatnak ki a szülőre. Apropó, börtön. A dánok „fehér Mallorcának” nevezik azt, mivel a napozás kivételével minden megvan benne a jóléthez. Sőt, az apróbb bűnözők maguk választhatják meg börtönbe vonulásuk időpontját...
Az utirajzot korabeli németországi képeslevelezőlapokkal – Stuttgart, Köln, Berlin, Hamburg - illusztráltuk
K a l a n d o z ó
