42 Daczó Katalin: Kaptárba zárt lelkek

Mottó: Azt mesélik, egy valaki saját két kezével lebontotta, kicsi szekérkével elhordta, és újra építette máshol a lakását.

A Csíkszeredában élő szerző kezdeményezője és kivitelezője volt annak a két visszhangos, nagy sikerű gyűjtésnek és kiállításnak, melyek 2001-ben, illetve 2002-ben a város közelmúltjára, helytörténeti hagyományaira irányította a közfigyelmet; mindkettő vérbeli kalandozás egy közösség múltjában.

Az első kiállítás (címe: Emlékképek a XX. századból) a székely kisváros tárgyi emlékeit sorakoztatta fel az érdeklődők előtt, a másik (A mi utcánk) a település- és hagyományromboló romániai diktatúra csíkszeredai pusztításainak, embertelenségének állított emléket.

Néhány hónappal ezelőtt Csíkszeredában garázsokat bontottak. A millenneumi templom közelében lévő, és annak építését, környezetét zavaró bádogdobozok lebontására most polgármesteri rendelet értelmében került sor. Hasonló, ideiglenes építési engedéllyel, vagy napellenzős parkolóhelyként jóváhagyott barnásbordó fémépítményekkel tele a város (több mint kétezer van belőlük), talán ezért is keltett felháborodást most, hogy csak néhány esett áldozatul a lebontásnak.

Néhány négyzetméternyi körbehatárolt idétlenség, mely tulajdonosának szívéhez nőtt, az autón kívül itt őrizgetett minden apróságot, melynek nincs helye tömbházlakásában, belsejét csinosítgatta, rendezgette, mai áron ráköltött úgy harmincmillió lejt, hát hogyne fájna, hogyne váltana ki indulatokat erőszakos lebontása. Eszébe sem jut a büszke garázstulajdonosnak, hogy azon a helyen, amiről úgy érzi, időtlen időktől fogva az övé volt, egy negyedszázaddal ezelőtt még nem pléhgarázsok álltak. A közelben ugyanis kisebb-nagyobb, gyakran emeletes lakóházak, melléképületek, műhelyek, gyümölcsöskertek sorjáztak, melyeket gazdáik legtöbbször még szüleiktől örököltek, és valóban úgy érezték, házuk a váruk, amíg nem jelentek meg az elvtársak fényképezőgépeikkel, és el nem kezdődött a rettegés: mi is bontás alá esünk?!

Valamikor ezt a részt - Csíkszereda két régi utcájának egyikét - a Város Közének nevezték. Ezt a két végén keskeny (11-16m), középen háromszorosára szélesedő utcát látta ittjártakor Orbán Balázs, ez volt a hajdani vásáros hely, ahol a kereskedők, kisiparosok sátraikat szerdai napon felüthették. Ez az az utca, melyet korszaktól függően hol a Városházáról, Kossuth Lajosról vagy éppen Ferdinánd királyról neveztek el, ennek halálakor pedig a semleges Virág utca nevet viselte, Csíkszereda egyik szimbólumává vált. A fájdalmak és örömök utcája volt.

A fájdalom utcája volt, mikor 1916-ban felégették a bevonuló román katonák. Ekkor, amint dr. Nagy András visszaemlékszik, a Kőhídtól (a város régi lakói, a „trunkusok" Kőhídnak azt a szerény hidat nevezték, mely alatt a Kossuth utcát keresztezi egy patak, lévén annak mai napig is szilárd kőboltozata) - kezdve a plébániáig alig volt ép ház. Ekkor égett le dédapám, Orbán János, egykori városkapitánynak a patakkal határos, sokszobás, tornácos öreg faháza, a „roppant élet”, ahogy dédanyám emlegetni szokta. Helyén ma többemeletes irodaház áll. Leégett a plébánia hosszú, földszintes, XVIII. századról tanúskodó épülete, helyette épült pár év múlva az a nagyzoló építészeti szörnyszülött, mely ma is áll. A gyújtogatásban feltételezhető némi tervszerűség, mert a város más részén az egyenként kiégett épületekben általában felhalmozott anyagok (szesz stb.) voltak találhatók.

A bizakodás utcája lett, amikor a menekülésből hazatérők újraépítették otthonaikat, még szebbre, stabilabbra, mint annak előtte. Az öröm utcájává vált, amikor 1940 szeptemberében végigvonult rajta a magyar hadsereg. Csakhogy aztán a vonulás nem akart véget érni. Négy évvel később kivonultak rajta a menekülők szekerei, bevonult az új hadsereg, majd végeláthatatlan sorokban jöttek az újabb felvonulások...

Itt állt az első városháza, pompázott a régi királyi posta épülete. itt volt a Bikapalota a közbirtokosság, a közösségi élet, az egyleti élet helyszíne, itt volt a múlt. Ezt az utcát pécézte ki egy helikopterből a kommunista hatalom, erre mutatott rá pálcájával a Ceauşescu házaspár és kiadta a parancsot: Lebontani!

Csíkszereda „szisztematizálása" tulajdonképpen már korábban elkezdődött, és szép lassacskán, szinte észrevétlenül történt. A zsidók kiirtásának folyamatához hasonlítanám ezt a fajta városrendezést. Előbb csak néhány árnyi terület, majd a pajta, a csűr, a műhely, a garázs helye, ezután néhány lakás, épület a város egyik vagy másik szögletéből: a megyésítést, az 1968-at követő építkezési láz, városbővítési tervek megannyi áldozata. Helyükbe tömbház-negyedek, ipari létesítmények emelkedtek, és nem volt megállás, hiszen az akkori elképzelések szerint Csíkszeredának 2000-ben hatvan-hetvenezer lakosa lett volna (ez utóbbi számot a Megyei Néptanács Végrehajtó Bizottságának egyik jelentéséből vettem) és valamennyinek lakást kellett biztosítani. (Az más kérdés, hogy ma már egyre csökken a város lakossága, és a mostani népszámlálási adatok szerint a negyvenkétezer főt is alig haladja meg.) Egyre szaporodtak a belső használatra szánt államtanácsi és elnöki rendeletek, míg a teljes városközpont átalakítására sor nem került.

Csiszér Andor, a Tervezőintézet vezetője úgy emlékszik, előbb egy tanulmány készült a Hargita Megyei Tervezőhivatalnál, melynek nyomán megszületett az első rendezési javaslat, majd pályázatot hirdettek, amelyet a bukaresti Ion Mincu Egyetem nyert meg, és ők készítették el az első átfogó rendezési tervet, amely a mostani központi zónára terjedt ki. Ez a rendezési terv csak a valóban tönkrement, kisebb, jellegtelenebb épületek lebontását irányozta elő, és foghíj beépítésekkel oldotta volna meg a bővítést, de nem hagyták jóvá. Ezután a bukaresti 1SLGC, amely akkoriban a hasonló városfejlesztési terveket készítette országos viszonylatban, megalkotta ezt a rendezési tervet is, amit jóváhagytak, és ennek az alapján jött létre a mai központ.

1976. május 11-i keltezésű a Csíkszereda szisztematizálási vázlatát, közlekedési tervét, víz és kanalizálási tervét és az építendő tömbházak magasságát is szabályozó államtanácsi rendelet. Ennek értelmében a Tudor Vladimirescu negyedben 850 1akrész négyemeletes, 308 lakrész ennél magasabb tömbházban kapott helyet, a központi részen: 2968 lakrész négyemeletes, 474 lakrész tízemeletes tömbházban lett volna, azaz a tervbe vett 4600 lakrész 83%-a négy, 17 %-a tízemeletes épületben.

És megkezdődött a végrehajtás. - Egy ilyen nagyarányú építkezés, amit itt elindítottak - emlékszik vissza Tulit Zoltán, a hajdani Helyiipari Vállalat igazgatója -, a területrendezési terv jóváhagyása alapján kezdődött, amit maga az államelnök, Ceauşescu írt alá. Személyesen nézte meg a makettet, amit készítettek és adta ki a rendeletet. A terv több mint négyezer lakást foglalt magába, a színházat, a megyei tanács épületét, a Hargita szállót. A területrendezési terv jóváhagyása után kezdődött a kisajátítás. Minden egyes épületről s tulajdonról külön dokumentációt kellett készíteni. Dacára annak, hogy a területrendezést az államelnök hagyta jóvá rendelettel, jóváhagyásra kellett benyújtani a lebontásokat és a kisajátítást. Utána történt a lebontás engedélyeztetése, ugyancsak elnöki rendelettel. Ezután az építkezés értékébe befoglalódott a kifizetés, a lebontás, s a szükséglet arányában, ahogy épültek a lakások, úgy bontódtak le a régi épületek.

Az áldozatokkal nyilatkozatot írattak alá. Ebben az ingatlan tulajdonosai úgymond egyetértettek a lebontással az új városközpont kialakítása érdekében, és tudomásul vették, hogy kártérítést, valamint állami lakást kapnak lebontott házukért. A kifizetett összeg távolról sem fedte a lakás, a telek ellenértékét, hiszen nyolcvanezer lej volt a maximum, amit megítéltek (alig több mint egy Dacia ára). A már korábban, 1949-ben államosított lakásokkal és a középületekkel egyszerű volt a helyzet, a lakástulajdonosok viszont egyénenként próbáltak ellenállni a nyomásnak. Ha valaki nem írta alá a nyilatkozatot (az érintetteknek több mint fele!), az akkori néptanács összeállított egy jegyzőkönyvet, melybe belefoglalta, hogy a kisajátítandó ház tulajdonosa nem értette meg a lakónegyed és az új városközpont felépítésének fontosságát, de mivel nem életbevágó jövedelmi forrás, a kisajátítás a belegyezése nélkül is megtörténik, a lebontást végrehajtják.

„Egy nagypénteken jöttek és bejelentették, hogy lebontják a házat" - mesélte 1998 júniusában Szvoboda Margit néni. „Irmának, a testvéremnek pontosan akkor a kórházba kellett menni, mert a lánya cukros volt. Amikor hazajött, nem tudtam, hogy adjam be neki. Mondom: Irmuska, főztem pityókát, együnk pityókát, mert ma attól, amit megmondok, magának az étvágya úgy elmegy, hogy nem kell étel. - Nem kell, Margit, elegem van - mondta - rosszul van a gyermek.

Mikor végül megmondtam, azt hitte, megzavarodtam. - Hát ilyet mondani, hogy ebbő1 kiköltözzünk, hát lehetetlenség, hogy ebből is kitegyenek! Aztán persze felhívtak a néptanácshoz, s ott aztán megmondták, hogy ha akarjuk, ha nem, el lett véve. S én azt találtam ott kérdeni: hát mennyit fizetnek érte? Azt mondták, majd megállapítják. Hát mondom, nem én állapítom meg, hanem maguk állapítják meg? Akkor kikacagtak engemet, hogy hát én akarok diszponálni felette? Végül úgy kimentünk a házból, mintha kirúgtak volna. "

A Tervezőintézet munkatársa minden egyes lakóhoz elment, felmérte a lakását, tudomására hozta, hogy a lebontási zónába tartozik, ki lesz sajátítva. Fényképek készültek, pontos leírás szerepel a dokumentációban a házak állapotáról, rögzítették az alaprajzukat is. A fotókon viszont omladozó, penészes épületek szerepelnek. Úgy készültek, hogy minden pusztulásra ítélt épületnek lehetőleg a legtönkrementebb részét mutassák be. Csiszér Andor szerint nem volt ilyen tendencia, a dokumentáció precíz és a helyzetnek megfelelő kellett legyen, és valójában nem számított, milyen állapotban volt a ház, úgyis lebontották, ha a kijelölt zónába esett. Egyébként is: helikopterből hogyan lehetett volna látni, milyen állapotban vannak?

„Nekünk harangoztak, mondta a feleségem, mikor kezdtek jönni Préda úrék minden két napban, s fényképeztek" - idézte fel Lajos József a Borvíz utcából azokat a pillanatokat. „Olyan ideges voltam, összetéptem mindent, nem is akartam látni, hogy bontják le, otthagytam mindent nekik. Sokat dolgoztunk azért, nem úgy örököltük, csak tizenhat évet laktunk benne. 72 ezer lejt kaptunk érte, a blokkot pedig 166 ezer lejért vettük meg a forradalom után”.

A bontás ütemét az építkezések előrehaladta is meghatározta. Előbb ugyanis lakrészeket kellett felhúzni, ahová a kisajátítás alá esett házakból ki tudták költöztetni a lakókat. Nagyméretű, gyakran emeletes házakról lévén szó, egy épületben több család is lakott, akik a családtagok számától függően választhattak, néhány felajánlott lehetőségből, két vagy, három szobás lakrészt. Ezt a városi tanács utalta ki nekik.

„A patakba dobtam édesapám fúrógépét – mesélte Ötvös Jenő. – Sok mindent el kellett dobnunk. Hová vigyük? Két szobás tömbházlakásba?”

Tulit Zoltán szerint az építkezési vállalatnak gyenge kapacitása volt és elég nehézkesen tudott mozogni: az első részben a Virág utca szerepelt, azt kezdték bontani a Coşbuc utca felöli oldalon, és haladtak a katolikus templom fele. Aztán kiépült a Hargita szálló, a kultúrház környéke s utána a hátsó tömbházak, ahonnan a zsidó templomot lebontották.

„Útlevelet kaptunk és elmentünk Magyarországra – mesélte Szoposné. – Akkoriban úgy volt, ha kész lett az útlevél, néhány napon belül indulni kellett. Mindent bennhagytunk. Mikor hazajöttünk, már nem volt időnk kiüríteni teljesen. Csillárostól, függönyöstül borította fel a házat a buldózer. A férjem kórházba került, az apósom ebbe halt bele”.

Sokan ma is ott laknak, ahol régen, csak éppen tágas magánlakásuk helyett egy szűk tömbházlakásban. Volt, aki kérte, hogy továbbra is ott kapjon lakást, másoknak ott jutott. Ma már ez a megoldás a hatalom ironikus játékának is tűnhet. Sokan csak bérlőként laktak ezekben a házakban (a régi utcának legtöbbjétől háztulajdonosai már 1949-ben elvették a házat valamilyen ürüggyel.) Tragédiájuk kisebb volt, s nem feledkezhetünk el arról sem, hogy akkoriban még az emberek szívesebben költöztek a kényelmes, központi fűtéssel, vízvezetékkel ellátott tömbházakba a közös WC-kel rendelkező bérházak helyett. Emellett, hiányzott még a túros hátú közös ló tapasztalata is - talán nem csak a karhatalmi rendszertől való félelem, hanem ez is hozzájárult ahhoz, hogy ne lehessen szervezett ellenállás.

,,Álmomban sokszor otthon vagyok" – mondja Nagy Galaczi Matild a Rózsák utcájából. Most egy közeli tömbházban lakik. „Eladtunk mindent, kölcsönből építettük a házat 1968-ban. 1981-ben lebontották. Az egész munkánk, verejtékünk benne volt. Előbb az uram a kártérítést sem akarta felvenni, aztán felvette, mert ha nem, az államnak maradt volna. 82 ezer lejt kaptunk érte. 1982-ben megvettük azt a tömbházlakást, amit kiutaltak, részletre, 224 ezer lejért. A részlet 1995-ben járt le”.

A város központi övezetének lebontásáról, átalakításáról beszélni talán ma még fájdalmasabb, mint valaha. A rendszerváltást követően leálltak a bontások, néhány ház megmenekült, de üvölteni tudott volna az, akinek 1989 végén, utolsók között bontották le a házát (és a telek máig beépítetlen terület). Fájdalmas volt az a pillanat sok régi tulajdonosnak, mikor a 112-es törvénnyel a kisemmizettek egy része visszaigényelhette elállamosított ingatlanját, mert nekik nem volt, amit visszaigényelni. És akkor következett a tízes törvény, mely ismét reményeket ébresztett, hogy ismét csalódást okozzon. A régi házak lakóinak egy része válaszra, kártalanításra vagy esetleg értékpapírokra vár a kormánytól, miközben a másik régi csíkszeredai utca, a mai sétálóutca házainak piaci ára három-négy milliárd lej körül van.

„A költözéskor beraktuk a sok holmit a színbe” – mondják Gegőék a Rózsa utcából. – „A cigányok feltörték, elvitték a holmikat. Mindenünk odalett. De nem adtunk be kérést, nincs értelme, beleuntunk”.

A Virág utcai Ferencz Ambrus már a bontáskor szerette volna visszavásárolni az építőanyagot: „Beadtam a kérést a visszavásárlásra, de azt mondták, semmi esetre sem. Azt gondolom, eladták másnak”.

Sipos Ilona az udvarunkon álló óriásmeggyfára emlékszik különösen szívesen, amely mintha érezte volna halálát, az utolsó évben olyan sokat termett, mint még soha...

János Imre a Coşbuc utcában (ma szintén főutca, a sétálóutca folytatása) vásárolt lakást, de nem sokáig élvezhette, ők is a lebontási zónába estek. Mikor először felhívtam telefonon, szinte nem is akart megszólalni, mert mindig ideges lesz, ha a régi házra terelődik a beszéd. Végül hajlandó volt nyilatkozni, majd néhány nap múlva levélben is leírta gondolatait. Ígéretemhez híven ebből idézek:

„Sokan jól tudjuk, milyen volt a múltban, volt szegénység-nyomorúság, de volt hitvány vagy rossztevő ember is, aki embertársaival szemben a hivatalán belőli dolgait megsokszorozta, hogy a beosztását megvédje, és ezzel biztosította családja jólétét. (...) A Cosbuc utca 19. szám alatti családi házam 1941-ben épült, de kimondottan jó állapotban került 1988 őszén lebontása alá. A mi részünk kellemetlen és fájó volt, mivelhogy a sokévi munkánkat a semmiháziak elherdálják, ellopdossák. A Cosbuc utca most is teljes épségben lehetne, ha a sok épületanyagra nem lett-e volna szüksége sok ingyenélőnek. Nem akartam kiköltözni, mert én is tudtam, hogy a városnak nem lesz szüksége városbővítésre. Ebben az időben többen jöttek és szemügyre vették az épületanyagot, s mint Sz.E. elvtárs, az egyedüli személy, aki buldózerrel ijesztegetett.

A kommunisták is két félék voltak: akik nem akartak többet, mint amit az akkori kormány írásban közölt vagy elvárt, és voltak, akik négy osztállyal vagy egy szerény szakiskolával, a párt nevével ijesztgették a munkás népet”.

Böjte Árpád akkoriban a városi néptanácsnál dolgozott. „Sajnos, részese voltam. Orbán Karcsival jártuk végig az embereket, legtöbbször csitítottuk, nyugtattuk, ígértük, jobb lakásokat kapnak, választhatnak. Olyan is volt, kétszer-háromszor költözött új lakásba, mert amit először tudtunk adni, nem felelt meg. Sokan ragaszkodtak ahhoz, hogy ott lakjanak, ahol korábban állt a házuk, hiszen az egész életüket ott töltötték le. Mások azóta se jártak arrafele, messziről elkerülik a helyet, hogy emlékeikben úgy maradjon meg, mint korábban volt. Sok szeredai belehalt ebbe a megrázkódtatásba, valakire pedig, úgy tudom, bontás közben ráomlott a fal. Mi próbáltunk emberséges megoldást keresni.

Néhány lakás valóban megmaradt: egyik a Piac utcában például, a romános stílusa miatt. A mi rokonainké a Cosbuc utcában pedig szerencsével, és nem az én közbenjárásomnak köszönhetően. Az anyósom és a feleségem nagynénje lakott ott. Costea elvtárs, az akkori első titkár nem akart beleegyezni, hogy külön lakást kapjanak, és a két személynek együtt egy két szobás lakás járt volna. A nagynéni olyan nagyfejű volt, azt mondta, addig ki nem megy, amíg megfelelő lakást nem kap. Végül kiutaltak kettőjüknek egy háromszobás lakást, ők pedig megkapták a kárpótlási pénzt, nem tudom pontosan, mennyit, és abból az épületanyagot visszavásárolták. Én azt hiszem, a pénzt haza sem vitték, már ki is fizették. És akkor jött a rendszerváltás, leálltak a bontások, a ház megmaradt. Vannak, akik ezt a szememre vetik, mások pedig tudják, hogy a Virág utcában a feleségemnek és rokonainak ennél nagyobb házait bontották le”.

Popescuné Truţa Mária ágyban fekvő beteg. Fényképeket mutat régi, Virág utcai házukról, a muskátlis tornácról, a szüleiről.

A képek 1940-ben, a magyarok bejövetelekor készültek. Akkor attól féltek, nemzetiségük miatt kitoloncolják őket, ezért örökítették meg a házat. 1940-ben maradhattak, a hetvenes évek végén viszont már nem. Popescu Mária sokat álmodik, a férje pedig, két évvel ezelőtt, születésnapi ajándékként elkészítette neki a fényképek alapján, színes kartonból a lakás makettjét.

Az akkori vezetők, végrehajtók sajnálkoznak és mossák kezeiket. Valamit a városfejlesztésről, az egészséges lakásokról magyaráznak, kötelezettségről, kényszerről beszélnek. - „Nekünk nem volt kompetenciánk más javaslatokat tenni" - mondta Tulit Zoltán, a Helyiipari Vállalat volt igazgatója - „Mi a megyei néptanács alárendeltségébe tartoztunk, tőlük kaptuk a beruházási tervet, nekünk csak a végrehajtás és az építtetés, a finanszírozás jutott, és a beruházás előkészítése volt a feladatunk. Mi kész területrendezési tervet kaptunk. Mi abba nem szólhattunk bele, azt kellett végrehajtsuk." Bokor Mózes, a Néptanács alelnöke szerint építeni, előrehaladni nem lehet áldozathozatal nélkül. - „Mi nem leromboltuk a várost," - mondta, - „hanem korszerűsítettük: szennyvízcsatornát, ivóvízellátást biztosítottunk, földgázt, magasfeszültséget hoztunk. Akik azelőtt latrinára jártak, áldottak minket a kényelemért. Életcélunk volt az, amit csináltunk, azt akartuk, jobb legyen, mint volt, s kihúzzuk a sárból a várost. A mai vezetők mit tettek, mivel haladtak előre a 13 év alatt?"

A Sándor Lászlóék udvarára egy, a tömbházak közé beszorított óriási szomorúfűz emlékeztet, Miklós Gyuláék házából három korhadó tornácdeszka maradt, János Imre néhány cserepet tartogat, a Jakab testvérek a ház felégetése, majd újjáépítése után a kútban talált kis Pieta szobrocskát féltve őrzik, Szabó Pici néni költözés előtt a ház udvarán tüzet rakott és még a fényképeit is elégette. Sokan azért akartak szabadulni az emlékektől, hogy ne fájjon, mások azt mondták, ha megdöglött a ló, mehet a borjú is. Akadt, aki a kiköltöztetés után az alkoholba menekült, Pál Zoltán pedig 1963-ban saját kezével épített házát saját kezével lebontotta, kicsi szekérkével, könnyes szemmel elhordta, és kriptát épített belőle.

2002

(Forrás: A mi utcánk. Csíkszereda lebontott utcáinak emlékére. Csíki Műemlékvédő Egyesület, 2003)