47 Dél-Amerika tetején járt Szekeres Gerő
„Kinyújtod a kezedet, és alattad van az egész világ”
Az Erdélyi Ki Kicsoda szócikke szerint a marosvásárhelyi Szekeres Gerő nemcsak kiváló építészmérnök, de nem kevésbé sikeres sportoló is (több országos bajnoki cím tulajdonosa például atlétikában), továbbá megszállott tutajozó. Folyókon, tengereken száguldozott már a nem túl nagy biztonságot nyújtó deszkákon. Beszélgetésünk abból az alkalomból készült, hogy január végén, egy verőfényes napon feljutott az Aconcagua csúcsra...
- Mikortól kezdtél a hegyeken mászkálni? Családi örökség az alpinizmusra való hajlam?
- A mászkálást lakásunkban kezdtem. Skarlátos voltam, szobafogságra ítéltek. Egyszer csak megkérdeztem: édesanyám, falra mászhatok? Anyám azt mondta, ha az nekem örömet okoz, akkor rajta. Szóval, életemben először a faragott konyhakredencre másztam fel, amiben édesanyám egész stafírungja benne volt. A kredenc ledőlt, s a 24 tányéros készlet összetört... A következő emlékezetes élményem az volt, hogy édesapám megígérte: ha az ötödik osztályban első tanuló leszek, akkor elvisz Szovátára. Három tanárcsemetét kellett megelőznöm, nem volt egyszerű. De sikerült. Hazamentem, s követeltem, hogy másnap induljunk... Csakhogy édesapám az állami gazdaság főkönyvelője volt, tehát nem volt a maga ura. De én egész éjjel sírtam, muszáj volt elkérezkednie. Az első utunk a Medve-tó melletti sóhegyekhez vezetett. Rá 25 évre ebből doktoráltam. Disszertációmba beleírtam, hogy megvalósult életem nagy álma, hiszen fel tudtam használni az alpinista és barlangász tapasztalataimat. Emiatt is nagyon szerencsés embernek tartom magamat. Eggyé olvad a szakmám és természetszeretetem. Doktori munkámra a bíráló bizottság azt mondta, hogy az egy valóságos szimfónia.
- Melyek voltak a legemlékezetesebb kiruccanásaid, a csúcsaid? Hova sikerült eljutnod?
- Sokan úgy fejezik ezt ki, hogy legyőzték a hegyet... Én csak a saját gyengeségeimet tudom legyőzni. Eddig négy kontinens „tetejére” sikerült feljutnom. Először az 5642 méter magas Elbruszra - 1986-ban. Ez a Kaukázus európai részén található, Európa tetejének ezt tartom. Érdekes kaland volt. Akkoriban nehéz volt külföldre kijutni. 1989 előtt csak a Dinári Alpokba, a bolgár hegyekbe, a Tátrába mehettem. Többszöri meghívásom volt a Pamírba, de nem engedtek ki. Akkor még atletizáltam, onnan származott az alap, az erőnlét. A román atlétika- és rögbi-válogatott tagja voltam, amikor a jászvásári egyetemre jártam, a Politechnika csapatában rögbiztem. Ott is elhatároztam, hogy évfolyam-első leszek. Amikor Franciaországba kellett volna menni a válogatottal, én kijelentettem: többet nem rögbizek, mert tanulnom kell. Valóban abbahagytam... De elsőként végeztem. Ezért az egyetemen tartottak adjunktusnak, majd tanársegéd lettem. Nyáron sok szabadidőm volt, akkor kezdtem sziklára mászni. Kezdetben felelőtlenül, egyedül kapaszkodtam a Békás-szorosban. Akkor tilos volt az egyedül-mászkálás. Egyik alkalommal véletlenül felfigyel mesterkedésemre Emil Cristea sportmester és edző. Nem kiabált rám... A Fekete-repedésben voltam. Mikor lejöttem, fenéken billentett, de értesített, hogy másnaptól velük mászhatok.
- Romániában most léteznek alpinista klubok? Atesztálják az alpinistákat, és ettől ők hivatásos hegymászók lesznek? - Valamikor igen tekintélyes klubok léteztek. Szép, humánus kapcsolat volt a klubok között. Marosvásárhelyen a vegyi kombinátnak volt jó csapata... De menjünk tovább a csúcsokon... Következett Ázsia teteje, a Himalájában levő Everest, 1996-ban, majd 1998-ban a Kilimandzsáró, vagyis Afrika teteje, ami 5895 méter magas. Az idén pedig végre feljutottam az Aconcaguára, Dél-Amerika legmagasabb csúcsára, ez 6962 méter magas.
- Hogyan alakul ki a nemzetközi csapat, hiszen erre az útra is magyarországi és német társakkal indultál.
- Nem olyan népes a magashegymászók tábora. Ismerjük egymást, tudjuk, ki mire készül. A csapat tagjaiban sok közös vonásnak kell lennie. Eddig ez volt a legsikeresebb utam, hiszen száz százalékos volt a siker, mind az ötön, akik elindultunk, feljutottunk a csúcsra. A Pamírban, s mikor az Everest csúcsot másztam meg, tízen indultunk, és csak ketten jutottunk fel a csúcsra.
- Az Aconcagua megmászását régen tervezted? Miért éppen most került erre sor?
- Ez a harmadik meghívásom volt, korábban az argentin-magyar közösség hívott meg, s az volt a kérésük, tartsak ott előadást, Buenos-ban és Mendozában, és vigyek egy pár ábécés könyvet. Sajnos idehaza olyan sok volt a szakmai teendőm, hogy nem tudtam eleget tenni meghívásuknak. Nehéz az én itthoni életem... Most is az egész tábor rajtam szórakozott, mert innen, a cégem székhelyéről indultam, nem tudtam jól felkészülni. Az első napokban komoly izomlázam volt. Mikor ezt elmondtam angolul, úgy fogalmaztam, hogy fáj az izomlázam, erre 280 ember rajtam röhögött. Már csak azért is, mert a hegymászónak nem lehet izomláza. Ez abszurd...
- Gondolom, egy ilyen út sokba kerül. Voltak szponzoraid?
- Nagyon kevés. Romániában ez nem működik. Vannak ismerőseim, akik segítettek. De a pénz főként abból jön össze, hogy minden hónapban félreteszek erre a célra egy bizonyos összeget.
- Hogyan történt az eljutás az Aconcaguá-hoz?
- Ilyenkor elkezdem vadászni az olcsó repülőjegyeket, járatokat. Amikor a Kilimandzsáróra mentünk, akkor a holtszezon június 25-ig tartott. Addig a repülőjegyek félárúak. Ezen belül kedvezményt is kaphatsz. A teljes ár főszezonban 1800 dollár lett volna a Budapest–Nairobi vonalon. Ezt nem tudtam volna megfizetni. A szezon vége előtt két nappal muszáj volt elutaznom, ezért nem voltam jelen akkor, amikor át kellett vennem a Marosvásárhely Díszpolgára kitüntetést. Ismerőseim azt mondták, hogy még a saját temetésemre sem fogok elmenni. A kisfiam - aki szintén Szekeres Gerő - vette át a díjat, két és fél éves volt akkor, tehát ő a világ legfiatalabb díszpolgára. Így megúsztam az utat 400 dollárból. Ezúttal repülővel utaztam Bukarestbe, onnan Budapestre, majd Frankfurtba, Sao Paolóba, Santiagóba. Ott találkoztam a többekkel. Nekem komoly vízumproblémáim voltak. Másoknak nem kellett vízum. A Chile–Argentína határon száz dolláros büntetést fizettem. Levélben közöltem itt a nagykövetséggel, hogy ötször kell átlépnem a határokat, ott már kocsival utaztunk, mégis szimpla turista vízumot kaptam, és azzal csak egyszer lehet átlépni egyik országból a másikba. Az ügy rendezése akár ezer dolláromba is kerülhetett volna, vagy vissza kellett volna mennem Buenos Aires-be új vízumért, és akkor elveszítettem volna a visszaútra szóló repülőjegyemet. Óriási gond mindig a vízum. Amikor a Pamírban voltam, 25 dollárra büntettek, amiért zöld útlevéllel utaztam...
- Mielőtt mesélnél a legutóbbi nagy út részleteiről, hadd kérdezzem meg: készülsz-e még valamilyen hasonló teljesítményre?
- Hátra van még Ausztrália-Óceánia teteje, amely Új-Guineában van, 5500 méter magas, és Észak-Amerika teteje, az alaszkai Mount Mc Kinley, ami 5180 méteres. A magashegymászó karrieremet ezekkel szeretném befejezni. Utána majd „humánusabb” csúcsokra járok.
- Hány napig tartott az Aconcagua-expedíció?
- Harminc napos út volt. Ebből 21 napon át effektív a falon voltunk, az Aconcagua falán. Ebben benne van az akklimatizációs program: felmászol, rosszul vagy, visszatérsz, megint elindulsz... Közben egy 5100 méteres csúcsot is megmásztunk. Alpin technikával kellett megmászni, csodálatos volt a kilátás, az egész Andok-hegyláncot belátod, lelátsz az óceánig, látod Santiagót is... Bár ott most éppen nyár van, mégis pechünk volt, mert elkaptuk az utolsó 14 év legnagyobb viharát. Óriási élmény volt, persze negatív előjelű. Közben ízületi gyulladást kaptam. Emiatt a kollegák jóindulatára voltam utalva, mert lesántulásom másnapján kellett felköltöznünk a felső táborba. Az is baj volt, hogy igen súlyos hátizsákot vittem magammal. Lemaradtam. Ők, mint valami kondorkeselyűk, a sziklafalon megálltak, látták a kínlódásomat, s akkor a hátizsákomból átvettek bizonyos súlyt, lecsökkent a zsákom súlya 15 kilóra. Gyulladáscsökkentőket kaptam, s pszichológiailag is felkészített az orvos. Igaz, a négy óra helyett nyolc órán át meneteltem, de sikerült feljutnom. Utána helyrejöttem.
- Milyen volt a vihar? Szavakkal el lehet mesélni az élményt?
- Órákon keresztül markoltam a sátorrudakat, hogy ne vigye el a sátrat a szél, meg félelmemben. Sírtam. Olyankor teljesen ki vagy szolgáltatva. A fenti táborokat teljesen elmosta a vihar. Tragikus mentés volt. Sokak sátrát elvitte a szél. A japánok magukra gyújtották a sátrat, amikor főzni próbáltak. Óriásiak a széllökések, visít, vinnyog a szél. Alvásról szó sem lehet. Minket egy aránylag védettebb helyen, egy kanyonban ért a vihar, ott meg-megfordul a szél, hol az egyik oldalról, hol a másikról fúj. Kaotikus állapotok uralkodnak. A szippantó hatás miatt nem kapsz levegőt. Mikor ezt éreztem, kissé megnyitottam a sátrat, erre fel hálózsákom, nyakam, mindenem megtelt hóval. Kevesebb mint 24 óra alatt egy méteres hó hullott. A vihar négy napig tartott, abból az utolsó 24 óra maga volt a szörnyűség. Amikor vége lett, ki kellett ássam magamat a hóból.
- No és milyen volt az utolsó szakasz?
– Egyszer hibáztunk, bármilyen vén róka alpinisták vagyunk. Túl alacsonyról támadtunk. Rosszul időzítettünk, és nem vettük figyelembe az életkorunkat. Én ugye közel járok a hatvanhoz, csapatunk legfiatalabb tagja is több mint negyven éves volt. Az 5380 méter magasságban levő Condores táborból akartuk megtenni az utolsó szakaszt a csúcsig. Hajnali fél háromkor keltünk. Nem vettük figyelembe, hogy van egy kénes útszakasz, ahol vulkanikus kitörések voltak, s a levegő most is kénes. Amikor feljutottunk a Berlin táborba, 5780 méteres magasságba, már hét óra volt, majd levest főzőcskéztünk, mert nagyon sok folyadékot kell fogyasztani, majd kora délután jutottunk fel a csúcs alá, 6006 méterre, és pszichikailag is hatott ránk, hogy több mint húsz alpinista mint valami pókocskák, oda volt rögzítve a sziklafalhoz, mert nagy széllökések voltak. Bepánikoltunk a látványtól. Távcsővel néztük őket. Az egyik kollegánk a pániktól rosszul lett. Gyorsan visszaindultunk, hogy ne kerüljünk nagyobb bajba. Akkor azt mondtuk: kész. Megpróbáltuk, ennyire telt az erőnkből, lemondunk a csúcsról. Inkább megajándékozzuk magunkat, azaz lemegyünk a Húsvét- és Robinson-szigetekre, ezek Chiléhez tartoznak. Aztán aludtunk egyet, majd másnap reggel, amikor egymásra néztünk a kollégákkal, mégis úgy döntöttünk, hogy elindulunk felfelé. Egy napot pihentünk, majd felköltöztünk a Berlin táborba. S onnan már nem mínusz 30, hanem csak mínusz 20 fokos hidegben indultunk, fél ötkor keltünk. Én 14.30-kor értem a csúcsgerinc alá - elsőként. A kollegáknak azt a tettét, hogy korábban segítettek nekem, azzal háláltam meg, hogy bevártam őket, és együtt léptünk fel a csúcsra. A világ egyik legszebb csúcsa különben az Aconcagua. Egy plató. Ott fenn az ember gyerekké válik: bukfencezik, nevet, sír örömében. Csodálatos idő volt. A csúcs legtöbbször felhőbe burkolózik, vagy nagy széllökések vannak. Minket a sors megajándékozott azzal, hogy csak magunkra voltunk, és teljesen tiszta volt a levegő. Igaz, hogy aznap nem látszott teljesen tisztán a Csendes-óceán és Santiago de Chilé-t is csak ködösen láttuk. De ettől eltekintve mindennel megajándékozott a hegy. A csúcson létezik egy kereszt, abban egy fémdoboz, benne található a hegy könyve, naplója. Minden csúcsra jutó személy beírja a nevét, származását, és amit még akar az élményeiből. A csodálatos látvány miatt írtuk be a könyvbe, hogy a magas hegyek világa nagy megerőltetésnek teszi ki a mászókat, de a szépség hálájával adózik a csúcsra jutóknak. Valóban úgy éreztük, hogy a kemény megpróbáltatások után ajándékot kaptunk az Aconcaguától.
- Amikor egy csúcsra felér a hegymászó, akkor parányinak érzi magát, mert megsejti, hogy mekkora az univerzum, vagy ellenkezőleg: hatalmasnak tekinti magát, hiszen bebizonyosodik, hogy mekkora teljesítményre képes?
- Különös érzés, amikor a hatalmas sziklafal tövébe érsz. Ebben az esetben ez a Plaza Mulas-nál történt, ami 4260 méteren van. Előtted a fal... Amikor ezt látod, nagyon parányinak érzed magadat. Amikor felérsz, már alattad van, nem látod a falat. Ettől a magassági lépték megváltozik. Kinyújtod a kezedet, és alattad van az egész világ. A szakzsargonban ezt optikai csalódásnak nevezzük. Hiszen az ember maga nem lesz nagyobb ettől.
- Banális kérdés, de mégis fel kell tennem: mi sarkallja az embert egy hatalmas csúcs megmászására?
- Én csak magamról beszélek... Az ilyesmi mindig egy vágyálomból indul ki, és ha azt nem valósíthatom meg, akkor fizikai fájdalmat érzek, annyira ösztökél. Én a fanatikus emberek kategóriájába tartozom.
Kérdezett: MÁTHÉ ÉVA
K a l a n d o z ó
