122 Bangha Imre: Iráni levelek

Az út

Ázsia csakugyan nincs messze. A taxissal Budapesten a repülőtér felé azt találgattuk, vajon mi lesz a hatalmas posztereken hirdetett Asia Center bevásárlóközpontból. Ferihegyen aztán mégis megzavarodott a rendszer az útvonalamtól: Budapest-Milánó-Teherán-Dubai-Delhi. Teheránig az Alitalia, utána pedig az Emirates légitársasággal. Két asszisztens mintegy húsz percig bogarászta a számítógépet, mire sikerült egyenesen Delhiig feladni a csomagomat.

Milánóig a megszokott európai módon unalmas volt a repülés. Nagyjából három órával a teheráni gép előtt érkeztünk meg. A mi terminálunkról éppen ez a járat lesz az utolsó este 11-kor. Iráni arcokat kutattam, de bizonytalan voltam. Sokuk megkülönböztethetetlen a délolaszoktól. Félre is húzódtam egy távoli sarokba. Egy óra múlva figyeltem csak fel az első perzsa szavakra. Visszatérve a B1-es kapuhoz, a környék már tele volt perzsával. Egy-két nőn még fejkendő, hedzsáb is volt. Ámde oly sok volt a fedetlen fejű nő, hogy gyanakodni kezdtem, ennyien mégsem lehetnek szicíliaiak egy teheráni járaton.

Vannak köztük teljesen magyaros külsők is. Egyikük csontos, bajuszos arcával egy kolozsvári barátomra emlékeztet. Még a fehérebb bőrű gyerekek is perzsául játszadoznak. Most már látom, hogy az irániak gesztusai teljesen mások. Ráadásul mindenki halkan beszélget egymással. Mellém is letelepedik egy család. A férfi farmerban, az asszony feje fedetlen, a két gyereknél két egyforma videojáték. Rám se hederítnek. Elkapok egy-két szót a beszélgetésükből. A kisebbikkel összemosolygok, és megkérdezem, hogy hívják. Néz egy nagyot, és odébbáll. Az akcentusom ijesztette meg, vagy szégyellte magát egy idegen előtt? Beülünk a gépbe, ahol szinte csak irániak vannak. Egy, a fellengzős Humájún nevet viselő afgán-tádzsik mellé kerülök. Gyermekkorában menekült Hératból az iráni Mashad zarándokvárosba. Már bejárta a fél világot, és hét éve Németországban él. Mikor úgy látja, hogy valamit nem értenék meg perzsául, német és angol szavakat kever a beszédébe. Humájún először egy szállodában dolgozott Németországban, most fogorvos-asszisztens, és szeretné elvégezni a fogorvosit. Elég hamar szóba hozza a lányokat. Volt három évig egy Csilla nevű félig magyar barátnője, akit Németországba érkezésekor sokat támogatott. Szerette volna elvenni, de a lány lengyel anyja nem engedte hozzá egy muszlimhoz. Csilla fényképe még mindig ott áll Humájún müncheni szobájában.

A gép leszáll Teheránban. A repülőablakon át látni a kopár Alborz hegységet. A nők nevetgélve terítik fejükre a kötelező kendőt. Még az európai nők is perzsává lesznek, mert a külföldiekre is vonatkozik ez a szabály. Az, hogy az utolsó pillanatig vártak a hedzsáb felvételével, jelzi: egyáltalán nincs kedvükre ez az előírás.

Humájún bemutat két hedzsábos hölgynek és megdicséri a perzsa tudásomat. Egyikük megkérdezi, „tanhóhasztid?". Nem értem. Humájún lefordítja: ”tenhá hesztíd?" azaz egyedül vagyok-e.

A kiszálló utasok között meglátok egy reverendás katolikus papot. Megkérdezem tőle, hol van katolikus templom. Meséli, hogy Teheránban vannak örmény és szír rítusú keresztények. Megad egy telefonszámot, és mondja, hogy aznap este hatkor misézik. Én addigra már Dubaiban leszek.

Kijövök a repülőtérre. Mindenki beáll az útleveles sorba. Én azonban most nem kívánkozom a városba. Egyszeri belépésre jogosít a vízumom, és a visszaútra két hetes iráni tartózkodást tervezek. A tranzitváróteremhez igyekeznék, de egy rendőr mégis az útlevélvizsgálóhoz küld. Szólok egy másik rendőrnek, aki elkéri az útlevelemet és a jegyemet. Felküld a tranzitváróterembe, hogy ott majd visszakapom a papírjaim. Egy kis távbeszélőzés után közlik velem, hogy indulás előtt egy órával kapok vissza mindent.

Már az utasokat, de az útlevelemet még mindig nincs a zsebemben. Egy rendőr végig a kezében tartotta. Láttam, hogy kiállították a beszállókártyát is. Mikor rákérdeztem, azt mondta, csak üldögéljek türelmesen. Az útikönyvemben olvastam, hogy az irániak imádják maguknál tartani a külföldiek útlevelét a szállodákban, ezért nem is izgulok. Ha ez a kedvtelésük, váljék egészségükre! Hasham, egy Philadelphiában tanuló, de most Kazahsztánból Pakisztánba hazatérő fiú már nem ilyen nyugodt. Próbálunk utánajárni a dolgoknak. Közben egy légikísérő elejt egy megjegyzést, hogy több utas van a repülőgépre, mint amennyi felfér.

Immár sikerül megkülönböztetni a sárgainges rendőröket a kékinges vállapos reptéri alkalmazottaktól. Egy repülőtéren sem láttam ennyi rendőrt. Néhányuk övén bilincs. Irán oly híres a sok rendőrről, hogy még az útikönyv is ellát tanácsokkal letartóztatás esetére. A letartóztatás oka lehet valamely gyanú vagy egyszerűen csak az, hogy a rendőr meg akarja mutatni, milyen fontos ember. Azt tanácsolja, hogy legyünk mindig udvariasak, és mutassuk ki a rendőrnek, hogy tudatában vagyunk az ő jelentőségének. A sok rendőrből haszna: rendkívül kicsi a bűnözés.

Végül is visszakapunk mindent a beszállás előtt, és helyünk is kerül. Valamit kérdezni akarok egy hedzsábos repülőtéri alkalmazottól perzsául, de nem érti a nyelvet. Ő már az Emírségekhez tartozó arab. Ennél több arab alkalmazottat már nem látok a gépen. Érdekes módon több külföldi látszik dolgozni az Egyesült Arab Emírségekben, mint arab. Az európai légikisasszonyok fedetlen feje lenge öltözéknek tűnik a kötelező perzsa hedzsáb után. Az Emírségek légitársasága jórészt európai és délkelet ázsiai légikísérőket alkalmaz. A kapitány bemondja, hogy e járaton a főbb európai nyelvek mellett beszélik a finnt és a románt is. Arabot még a repülőgépből kilépve sem látunk. A gépellátó műszaki személyzet indiai. Őket pillantom meg először a repülőből kivezető folyóson.

Kelet-Európában észre sem vettük, hogy nemcsak nálunk fordult nagyot a világ! Nyugaton az ázsiaiakat általában olyan munkákra alkalmazzák, amit fehér ember már nem akar elvégezni. Itt az arabokat szolgálják a külföldiek, még a fehérek is. Az Emírségeket gazdag országnak tartják. Légitársaságukat pedig tavaly a világ legjobbjának választották meg. Hasham szerint az első Öböl-háború óta az ország jobban áll, mint Kuvait. Sok idegent alkalmaznak, de senkit nem engednek letelepedni. Nyugdíjas korukra vissza kell térniük saját országukba. Feleségüket magukkal hozhatják a vendégmunkások, de fiúgyerekeik csak 18 éves korukig maradhatnak, lánygyermekeik pedig házasságukig.Azt is elmondja nekem, hogy ilyen körülmények között nagyon kellemes dolog ellátogatni egy arab diszkóba, mert ott mindig több a lány, mint a fiú.

Egy keleti országba érkezőt rendszerint az öltözetek idegensége ragadja meg először. Míg Iránban a kötelező hedzsáb fedetlenül hagyja az arcot, az arab nők általában teljesen lefátyolozzák magukat. Csak a szemük látszik ki. Van, aki szemüveget hord az arcát eltakaró fátyol fölött. Ám kendős, burnuszos arabokat csak a hipermodern, lapított óriáscsőszerű reptérépületben pillantok meg. Két fajta van belőlük: az egyiknek fehér kendője van, a másiknak kockás. Mi Európában egy ilyen kendős sivatagi arabhoz azonnal tevét asszociálunk. A rövid dubai vizit alatt látom, hogy jobban megfelelne ehhez a mobiltelefon.

A reptéren nézegetem az arab feliratokat. Az „átszállóutasok” arab megfelelőjéből kibetűzöm, hogy „al-muszáfirát". Ugyanaz a szótő, mint a szafari. A muszáfir, utas szó pedig a törökön keresztül eljutott a románba, és a perzsán keresztül a hindibe és urdúba is. Az arab szókincs ugyanúgy van jelen a legtöbb muzulmán ország nyelvében, mint a latin és görög eredetű szavak az európaiakéban. Vannak nyelvek, mint például a perzsa és az urdú, amelyeken lehet úgy írni, hogy a helyi nyelvtani elemektől és kötőszavaktól eltekintve a szöveg szinte csak arab szavakból áll.

Hashammal összebarátkozom, és együtt töltjük az időt Dubaiban. Dél van, és a gépünk csak késő este indul. Megpróbálunk kimenni a városba, de magyar állampolgárnak vízum kell. Hasham felfedezi, hogy harminc dollárért létezik vízum nélküli körút is, és ő már jelentkezett rá. Én is jelentkezem, de kiderül, hogy legálabb négy ember kell hozzá. Egy ideig várunk, majd bemondatjuk a hangosbeszélőn, hogy turistakörút indul Dubaiba tranzitutasoknak. Erre sem jelentkezik senki. Aki járt Dubaiban, azt mondta, hogy nem érdemes megnézni, mert csak egy hirtelen felfejlődött kereskedőváros, aminek csak egy kis múzeuma van, és az is kunyhóra hasonlít. Hasham közben elmondja, hogy mennyire élvezte, amikor Kazahsztánban volt. Különösen, hogy a fiúk szabadon érintkezhetnek a lányokkal, és az obszcenitás határát súroló játékokat játszhattak, bár ő már nem vett részt a merészebb változatokban. Úgy megszerette a törököket, hogy jövőre elmegy egy évre Isztambulba törökül tanulni. Mikor a versekre terelődik a szó, elmondja, mennyire szereti az urdú költészetet, és ne lepődjek meg, de mindig van nála egy Mirzá Ghálib-kötet. Ő az urdú irodalom legnagyobb költője, aki mellesleg tökéletesen tudatában volt saját nagyságának. Együtt olvassuk a verseket. A sok arab szó miatt Hasham is nehezen ért meg egyes sorokat. Búcsúzóul Hasham egy párverset ír ki nekem a Ghálib-kötetből:

ab to jāte hai mekade se śarīr; phír milege agar khudā lāyā.

Az italboltot most hagyja el testem. Ha Isten elhoz, majd ismét találkozunk.

Teherán

Öt hét múlva Delhiből visszaúton érkezek meg igazából Iránba. Az arab repülőgép kerül egyet Teherán felett. Lent 12 milliós betonrengeteg, amelynek lakossága döbbenetes módon százhúsz év alatt nőtt ötvenszeresére.

A repülőtérről a magyar konzul visz a követségi vendéglakásra. Péntek van. Ez a muzulmánok számára a vasárnap, és gyér a forgalom. India után Irán bámulatosan tiszta ország. Nincsenek tehenek, disznók és kecskék az úton, és hiányoznak az ökrösfogatok, a behemót teherautók és a riksák. Autópályák vannak a városon belül, és sehol nincs forgalmi dugó. Amiként Románia Daciával, Irán tele van a Paikannak nevezett autóval, ami a ma már évek óta nem gyártott angol Hillman Hunter pontos utánzata. Van valami, ami aztán valamennyire otthonossá teszi a közlekedést: a sárgára festett Ikarus-buszok. Az út mentén sok új mecsetet látok, az 1978-as iszlám forradalom után mecsetépítési hullám indult. A tűzfalakon pedig vagy Ajatollah Khomeini vagy az Irak-Irán háborúban elesett hősök óriási képeit látni.

Félek ebben az új országban. Az útikönyv ijesztő képet fest róla. A közlekedésről például azt írja, hogy szinte lehetetlen egy nagyforgalmú úton átkelni. A közlekedés elvileg „jobbra tarts”, de bármelyik egyirányú utcában vagy forgalmi sávban jöhet szembeforgalom. Ha lelép az ember az útra, mindkét irányban körül kell néznie, sőt előre is, meg hátra is, és aztán megint mindkét irányba, míg a túloldalra nem ér. A városban való tájékozódás megkönnyítésére pedig azt ajánlja, hogy útkereszteződések szerint adjuk meg a címeket, noha még ebbe is könnyű belezavarodni. Amikor először kimegyek egy nagyforgalmú útra csodálkozva látom, hogy nagyobb nehézség nélkül át lehet rajta kelni , és a teherániak az indiaiakhoz képest sokkal civilizáltabban vezetnek. (Az angol-ausztrál útikönyvírók a saját országukhoz képest festettek kaotikus képet Iránról, én meg attól féltem, hogy a néha valóban kaotikus Indiához képest találok itt káoszt.) Vannak persze érdekességek. A piros lámpánál megállnak az autók, és nyugodtan át lehet menni előttük. Csak arra kell figyelni, hogy hátulról ne lőjön ki egy motoros, aki a pirosat nem tartja kötelezőnek. A motorosok mellesleg a járdát is saját területüknek érzik, és ott is közlekednek.

A tájékozódás az első napokban tényleg bonyolult. A szállodám Teherán egyik főteréhez, az Imám Khomeini térhez van közel, de senki nem tudja, hogy merre van. Mindenki csak a régi nevén Tupkhune, azaz „Ágyú-ház” térnek hívja. Mikor valaki említette egy iráninak, hogy baj van a perzsa nevekkel, az azt válaszolta, hogy „ó ti európaiak, nagyon rendezettek vagytok.” További gond számomra, hogy a buszokra az útirány arab betűkkel van kiírva, és olyan gyorsan jönnek, hogy nem tudom elolvasni. Szerencsére az embereket kérdezgetve mindig megtudom, melyik busz megy oda, ahova én igyekszem. A második napra már minden lehetséges közlekedési eszközt kipróbáltam: magánautót, taxit, iránytaxit, buszt, metrót, motorbicikli-taxit. A közlekedésen kívül már csak egy nehézség maradt: a pénz. Megkérdezem, mennyibe kerül a szendvics. Azt mondják, ötszáz tomán. Mikor átadok egy ezres bankjegyet, tiltakoznak, hogy ötször ennyi kell. Beletelik két nap, mire sikerül ösztönösen tízszeresére szoroznom a riyál pénznemben leírt, ám tománban kimondott perzsa számokat, és elfelejtem a kezdeti félelmemet is.

26 fok van, de a legtöbb nőn fekete csádor. Akadnak néhányan, akik hosszú fehér kabátban, fejkendővel járnak. Most épp az a teheráni divat, hogy a kendőt a fejen kicsit hátrahúzzák, és így a hajzat egy része kilátszik. Néhány merészebb hölgy a mély kivágású kabátka felett viseli a fejkendőt. A csádor nem feledteti, hogy iszlám országban járok, noha a város hangulata inkább Dél-Olaszországra vagy Görögországra emlékeztet, néha pedig Bukarestre. Az emberek viszont sokkal csendesebbek, ám nagyon barátságosak, mikor megszólítom őket.

Mint egy kisgyerek, próbálgatom a nyelvet. Könyvből és iráni filmekből tanultam, még nyelvórára sem jártam igazából. Mikor az ember töri a nyelvet, elkerülhetetlenül kissé bohóc is lesz a hibái és az akcentusa miatt. Az első nap óriási dolog volt, hogy sikerült perzsául fagyit vennem, utána pedig elmennem a Khomeini térre az arab betűs feliratú busszal. Ez utóbbi különösen azért nagy tett, mert sok embertől kellett hozzá kérdezősködnöm.

Ha megkérdezem az útirányt, általában beszélgetés indul be. A legérdekesebb eset az volt, mikor egy kenyeret vivő dél-iráni fiú ahelyett, hogy megmondta volna kellő útirányt, udvariasságból visszakérdezett, azt akarom-e, hogy elmagyarázza, vagy azt, hogy odakísérjen. Miután ezt tisztáztam vele, meg akart hívni ebédre. Mikor visszautasítottam, akkor azt akarta, hogy legalább a nála levő egyik kenyeret fogadjam el. Szerencsére tudom, hogy mindez csak ta‘áruf, udvariasság, és ha nem kérdezik legalább háromszor, akkor nem szabad komolyan venni.

Vannak ennél is meglepőbb esetek. Mikor például fizetni akartam a taxisomnak, azt mondta, semmit nem fogad el, a vendége vagyok. Megköszöntem, de megmondtam, hogyha nem bántanám meg vele, akkor mégis fizetnék, csak azt mondja meg, mennyibe kerül. Mikor átadtam a pénzt, perzsa szokás szerint mondtam neki, hogy ez a kis összeg nem méltó önhöz, és kívántam, hogy soha ne fájjon a keze.

Délben nyilvános telefon után kérdezősködtem a bazárban. Egy boltos bevezetett egy üzletbe, és elém tette a telefonját. Ilyesmit Indiában is előfordul, és aztán fizetni kell érte. Míg telefonáltam, a boltos hozott egy joghurt-italt is. Utána megkérdezte, nincs-e kedvem ebédelni?. Ekkor vettem észre, hogy egy kis talponálló étkezdében vagyok. Ha már ilyen kedves volt velem, gondoltam, miért ne segítsem a boltot. Ő elmondta a menüt, és én kértem egy feszendzsunt. Nem tudtam, mi az, de a perzsa nyelvkönyvben valaki beszél róla, hogy mint a kedvenc ételéről. Mikor fizetni akartam, a boltos azt mondja, hogy a vendége vagyok. Ezt is ta‘árufnak vettem. Az útikönyv leírta, hogy az ilyen felajánlásokat legalább háromszor vissza kell utasítani. Mikor ő negyedszerre sem akart pénzt elfogadni, leálltunk a „Mennyibe került?” „A vendégem volt” ismételgetésével.

Reggel egy kedves ír dominikánus papnál voltam misén. Csak heten voltunk összesen, és a pap mindenkit meghívott reggelire. Félig muzulmánnak vallja magát, és a muszlim-keresztény párbeszéd elősegítésére él Iránban. Rendkívül jól ismeri mindkét vallást. Elmondja, hogy az első világháborúban egymillió örmény és asszír keresztényt mészároltak le a muzulmánok, és ezért még mindig a rossz érzés az itteni keresztény kisebbségben az iszlám iránt. Ráadásul a keresztények másodlagos állampolgárok. Ha például egy muszlim meghal egy utcai balesetben, tizenegymilliós kártérítést kap a családja. Ha egy kereszténnyel történik meg ugyanez, csak százezret fizetnek. Keresztények nem tölthetnek be felelős állást, és a hithű muzulmán nem ihat abból a pohárból, amiből egy keresztény ivott. Ilyen körülmények között a keresztények őt is rossz szemmel nézik amiatt, hogy nyitott a muszlimok fele.

Teheráni utca

Perzsa harcos egy ókori mozaikon

Útra készen

Iráni utam előtt begyűjtöttem vagy tíz címet oxfordi kollégáimtól, és barátaimtól. Érdekes módon mindenki csak telefonszámot adott. Ráadásul néha még a név sem volt teljes: csak annyit mondott, hívd fel ezt a számot, és kérd Nadert vagy Alit. Az első napokban csak rohangáltam Észak- és Dél-Teherán között, és nem tudtam megnézni a nagyszerű teheráni múzeumokat. Arra vártam, hogy sikerül majd találni valakit, akivel együtt látogathatom meg őket. Sajnos, a teheráni címek nem működtek, mert vagy megváltozott a telefonszám, vagy senki nem volt otthon. Ezért elhatároztam, hogy elmegyek Teheránból. Utazás közben sok emberrel lesz alkalmam perzsául beszélgetni. Ha nem tudom jól a nyelvet, egyszerűbb is belemenni azokba a felszínes beszélgetésekbe, melyek az utazás során adódnak.

Iránban taxit nem nagyon lehet az utcán leszólítani, ha meg is áll valami, az az iránytaxi. Ha megfelel az útvonala, beszállhatok, és viszonylag olcsón elvisz. Ha meg túl bonyolult az utam, akkor a perzsául ázsansznak nevezett „ügynökségen” keresztül kell taxit rendelnem. Ilyen „ügynökség” szinte minden utcasarkon található. A vasútállomástól az Argentína téri buszpályaudvarig nekem is erre volt szükségem. Hamar meg is jött a taxi, és a városon átvágva össze is barátkoztam a fiatal sofőrrel. Szidta a politikai rendszert és a muszlim papokat, a mullákat, akik a hatalmat a kezükben tartják, és korlátozzák a szabadságot. Nem lehet szeszesitalt fogyasztani, nincsenek diszkók, és szigorú öltözködési előírásoknak kell megfelelni. Engem a hangulat a magyarországi késő Kádár-korra emlékeztet, de az emberek még akkor sem merték ennyire nyíltan kritizálni a rendszert az idegenek előtt. Iránban is volt egy forradalom, és mint Kelet-Európában Leniné, a forradalom egykori vezetőjenek a képe itt is jelen van mindenütt. A forradalom óta pedig egy népszerűtlen ideológia nevében korlátozzák a szabadságot. Utazásaim során több emberrel találkoztam, aki nyíltan szidta a mullákat.

Az iszlámmal való elégedetlenségre jellemző, hogy volt olyan ember aki, azt bizonygatta, hogy Irán összehasonlíthatatlanul jobban állt az iszlám bejövetele előtt, mert akkor Róma mellett ők voltak a nagyhatalom, sőt még Rómát is legyőzték, és foglyul ejtették Valerianus császárt – mára pedig Irán csak egy közepes ország a sok közül.

Iszfahán

Kaptam jegyet a negyed ötös buszra Iszfahánba, a XVI-XVII. századi szafavida uralkodók fővárosába, amit a legszebb iráni városnak tartanak. Este tízkor fogunk odaérni. Úgy gondoltam, a buszon majd adódik rá alkalom, hogy perzsául beszélgessek az utasokkal, ámde épp egy angolul jól tudó fizikus került mellém, és mint sokan mások, rajtam akarta gyakorolni az angolságát. Érdekes, milyen sokan tudnak angolul, az ellenség, es Amerika nyelvén. Iránban azonban úgy tekintik, hogy az angol világnyelv, és ezért ötödik osztálytól kötelező az iskolákban. Iráni tartózkodásom alatt nekem is állandó küzdelmet kellett folytatnom, hogy perzsául beszélhessek, mert sokan velem akarták gyakorolni a nyelvtudásukat. Az ilyesmi idegesít ugyan, de aztán mindig megkönyörülök egy pillanatra a másikon, hiszen ő is ugyanazt akarja, mint én a perzsával, és hogy úgyis alig van lehetősége angolul beszélni, hát hadd beszéljen. Utána azonban már nagyon nehéz perzsára váltani, amit egyébként is csak törve beszélek. A sivatagi buszozás alatt egy indiai Amitábh Baccshan filmet vetítenek. Nagyon furcsa látni, hogy muszlim stílusban Khodá Háfezt köszönnek hindú módra összetett kezekkel.

Másnap megnézem Iszfahán látványosságait, és bolyongok a bazárban. Irán legszebbnek mondott mecsete, az Imám mecset található itt. A legnagyobb szafavida uralkodó, Sáh Abbasz építette a XVII. század elején. A kék csempével borított hatalmas belső falak, és a kupola egyszerre nyűgözi le az embert, és áraszt kimondhatatlan nyugalmat szépségével. Az iszlám tiltja az ember- és állatábrázolást, ezért általában csak geometriai vagy növénymotívumok találhatók mecsetjeiken. Meglepetés számomra, hogy itt, Irán legnagyszerűbb mecsetjében az egyik oldalsó kupola alatti falon megjelenik az állatvilág: madarak, gazellák és játszadozó majmok képében. Úgy tűnik, a szafavida korban a művész úgy kísérletezett a szabadsággal, mint manapság a nők az egyre hátrébb engedett kendővel.

Az iszfaháni főtéren odajön hozzám néhány gyerek, hogy kipucolják a cipőmet. Mondom, az előbb már kipucolta egy afgán menekültgyerek. Mondják, ők is afgán tádzsikok. Kérdem, mivel foglalkozik az apjuk. Az egyik azt mondja, hogy meghalt, a másik azt, hogy egy „kemencében” dolgozik. Nem igazán értem, mit is dolgozhat a „kemencében”, de kísérőm elmagyarázza, hogy ez az egyik elképzelhető legnehezebb munka. Rákérdezek, hogy Afganisztánban is ezt csinálta-e, mire a gyerek elmondja, hogy ott bizony őrnagy volt. Maszúd Északi Szövetségében szolgált 1996-ig. Úgy tűnik, a tálib hatalomátvétele idején menekült el az országból. Aztán odajön néhány vágottszemű afgán gyerek is. Ők hazárák, akik Dzsingisz Khán afganisztáni leszármazottjainak tartják magukat. Perzsául beszélnek, és ugyanúgy síita muzulmánok, mint a perzsák. Azt mondják, nem járnak iskolába, mert az iráni kormány nem engedi őket. Hiába születtek itt, nincs letelepedési engedélyük. Iránban hárommillió afgán menekült él. Ha van olyan nép, amelyet nem szeretnek, akkor az az afgán. Azt tartják róluk, hogy nem dolgoznak, és szívesen megszabadulnának tőlük. Iskola nélkül a gyerekek cipőt tisztítanak, vagy rágógumit árulnak. (Mikor le akarom fényképezni őket, a hazárák nem állnak össze a tádzsikokkal. A tádzsikok szunniták és úgy néznek ki, mint a perzsák, a hazárák síiták és vágottszeműek.)

Egy oxfordi kollégám adott két iszfaháni telefonszámot, az egyik egy történész barátjáé. Másnap bemegyek az egyetem történelem tanszékére, és onnét sikerül is felhívni a már nyugdíjas dr. Mehdit. Közben előkerül egy ismeretlen professzor is, aki megkérdezi, mi járatban vagyok. Professzor Asghar Mahmoodabady-val olyan jól összebarátkozok, hogy meghív ebédre a kötelező háromszori visszautasítás után. Ő az iszlám előtti Iránnal foglalkozik, és könyvet írt az óiráni diplomáciáról. Mivel az elűzött Rezá Sáh Pehlevi az iszlám ellenében épp az iszlám előtti pehlevi kultúrát igyekezett támogatni, ezért az iszlám forradalom gyanakvással nézett az óiráni világra. Úgy tűnik, ezt a korszakot tanítani egyben politikai állásfoglalás is. Az iráni történelem legkorábbi része a sumérekkel és asszírokkal egyidős elámi kultúra. A professzor szerint azonban Iránban csak ketten tudnak elámiul. Dr. Mahmoodabady politikai állásfoglalása gyermekei nevében is kifejeződik. Fiát Kasájarsának azaz Xerxésznek, lányát pedig nem éppen iszlám néven Máhdokhtnak, azaz „Holdlányának” hívják. Kasájarsa filmrendező, és az iráni nők helyzetéről szóló rövidfilmje eljutott a Cannes-i fesztiválra is. A legnagyobb élmény számomra a vendégeskedésben az, hogy látom, amint az iráni nők otthon csádor nélkül vannak, és teljesen európaiasan öltözködnek. A vendégek iránt ugyanolyan kedvesek és közvetlenek, mint bárhol máshol a világon. Olyan érzésem van, mintha valamelyik dél-európai országban vendégeskednék.

Nem messze az egyetemtől van Iszfahán örmény keresztény negyede, Dzsolfa. A kitűnő kézműves örményeket Sáh Abbasz telepítette ebbe az akkor még Iszfahánon kívüli faluba. A turisták számára a látványosságot a XVII. századi templomok képezik. Ezekben az ókeleti örmény templomokban csodálatos freskók találhatók. A templomőr szerint olasz mesterek is részt vettek festésükben. És valóban, a képeken megjelenik a reneszánsz művészetben felfedezett perspektivikus ábrázolás. Érdekes, hogy mennyi véres jelenetet festettek le annak idején. Egy hosszú sorozat részletezi a mártírok életét: az egyiknek a belét húzzák ki, a másikra forró olajat öntenek, a harmadikat pedig sarlókkal darabolják fel. Számomra a legnagyobb hatású téma azonban a pokolábrázolás: ördögök és szörnyek gyötrik az elkárhozott lelkeket. Aztán eszembe jut, hogy Iránban örménynek lenni nem volt könnyű dolog. A szafavidák után Iránra törő afgánok mészárolták le először Dzsolfa lakosságát. 1915-ben pedig a törökök végezték Örményországban minden idők egyik legnagyobb keresztényüldözését. Az Örmény Múzeum szerint mintegy másfél millió embert öltek meg, és ugyanennyit kergettek el lakhelyéről. A templomőr azt is elmondja, hogy az iszlám forradalom sem kedvezett az örményeknek. Ha bevallják, hogy keresztények, úgy nem nagyon kapnak munkát, és az utóbbi időkben ezért sokan kivándoroltak Nyugatra. A templom tele van örmény felirattal, de mivel a nyelvet nem tanulhatják az iskolában, az örmények többsége nem tudja azokat elolvasni. Kifelé menet, egy, a templom mellett dolgozó munkás utánam jön a kapun kívülre, és figyelmeztet rá, hogy egy bizonyos Imám Ketáp vagy valami hasonló nevű áll Bin Laden mögött, és sok gaztett fűződik a nevéhez. Szerinte Amerika ezt nem tudja, és ha jól értettem, akkor ő engem arra kér, közöljem ezt a világgal. (A munkás félelme jelzi, hogy milyen rettegésben élnek az örmények még ma is.) Átmegyek a Vánk katedrálishoz. Itt nem is annyira a templom, hanem a múzeum az érdekes. Ugyanúgy kozmopolita múzeum, mint az örmény San Lazzaro Velencében. A kiállított tárgyak fele nem örmény, a világ különböző tájairól származik. A velencei múzeum egyik érdekessége az egyiptomi múmia. Itt pedig egy Rembrandt-rajz van. Mikor megmondom, hogy magyar vagyok, az örményországi múzeumőr oroszul próbál beszélni hozzám, de mert jobban megy a perzsa, hát perzsául folytatjuk. Valahonnét előkeres egy örmény folyóiratot, melynek egy száma a magyar irodalommal foglalkozik, és mutat benne egy cikket arról is, hogy Szent István koronája eredetileg Örményországból származik. Mikor megmutatom neki az útlevelem magyar címerét, felugrik, és fut a többi örményhez, hogy megmutassa nekik.

Este meglátogatom a történész, Keiván Mehdit, aki néhány poszt-szafavida szócikket írt a nagy Iszlám-lexikon számára. Elmondja, mennyire büszke rá, hogy iráni, és olvashatja Háfizt és Szádit, hogy kimehet a Naghs-é-Dzsahán térre, és hogy nézheti a Kháju hidat. A családjánál is előbbrevalónak tartja a könyveit. Beszél róla, hogy a magyarokkal is volt az iszlám Iránnak kapcsolata, és Zsigmond király leveleit őrzik Iránban. (A magyar királyok bizonyara az oszmán birodalom elleni szövetségest kerestek Iránban.)

Dr. Mehdi lánya, Navín angoltanár az Imám Khomeini központban. Ez nekem úgy hangzik, mintha valaki azt mondaná, hogy ő a Lenin Angol Nyelviskolában tanít. Angliában született, mikor dr. Mehdi két éven át ott dolgozott. Angol útlevele van, és szeretne Angliában továbbtanulni. Barátja, Manszúr műszaki egyetemet végez. Ő Kanadába szeretne menni. Dr. Mehdi szerint a mostani fiatalok előtt Iránban nincs életcél, és ezért szeretnék otthagyni az országot.

A főtéren mindenütt „Le Amerikával” és „Le Izraellel” jelszavak. Általában perzsául, néha angolul. Amerika a „gonosz”, az „ellenség” a hivatalos politikában, de az emberek mégis szívesen kivándorolnának oda. Arról is beszélnek azonban, hogy Amerika megtámadta a keleti szomszéd Afganisztánt, most meg Irak ellen készül, majd Irán következik... A szokásos pénteki beszédben a vallási vezetőség nemcsak Amerikát bírálta, hanem a liberális demokrácia elvét is. Ebédre dr. Mehdi vendége vagyok. Lánya, Navín mondja, hogy szívesen elkísérne Sirázba, mert eddig még mindig közbejött valami, és sohasem látta a nagy költők városát. Nem igazán értem lelkesedését, de nem mondok ellent. Az apjának, látom, nincsen ínyére az ötlet. Az egyik iráni film bemutatta, hogy a rendőrség elvitt egy nőt, mert hozzátartozó nélkül utazott. Navín viszont azt mondja, apja fölöslegesen aggódik, manapság nincs annyi ellenőrzés, mint korábban. Végül megint „közbejön valami”: nincs buszjegy ma estére. Én mégis menni akarok valahova, és kapok is jegyet Yazdba, a tűzimádók egyik utolsó központjába. Majd onnét megyek tovább Sirázba. (Mikor elbúcsúzunk, Navín félrevon, és ad egy címet. Most fedi fel, miért akart Sirázba jönni: ott lakik egy volt barátja, és őt szerette volna látni, de apja egyedül semmiképpen sem engedte volna el.)

A keleti világban az európaitól eltérőek az utazási módszerek. Nem nagyon lehet tervezni, és a legjobb egyszerre több lehetőséget is nyitva hagyni. Ha nem aggódik az ember, akkor élvezi a bizonytalanságot. Utolsó iszfaháni napomon szinte óránként változott az útitervem. Ilyenkor jó, hogy egyedül utazom, és gyorsan tudok mozogni a viszonylag kis csomagommal.

Afgán cipőtisztító gyerek

Walt Disney-vel ide is betört Amerika

Rálátás az imámmecsetre

Yazd

Mikor Teheránból Iszfahánba buszoztam, egy angolul tudó fizikus ült mellettem, most pedig egy falusi ember, aki nehézség nélkül megértette, hogy mit kérdezek, de olyan erős tájszólásban válaszolt, hogy semmit nem értettem belőle, és így aztán csendben ültünk egymás mellett, és csodáltam a holdfényben az út mentén kirajzolódó hegyeket és sivatagi kősziklákat.

Nem nyugtalanít, hogy nincs éjszakára szállásom. Begyaloglok Yazd főterére a középkori Chakmagh bazár elé, és az egyik olcsó szállodában olyan szobát kapok, hogy az ablakon kinézve Irán egyik legcsodálatosabb épületét, a minaretekkel díszített bazárhomlokzatot láthatom.

Marco Polo is járt e városban. Egyáltalán nem tűnik fontosnak, de a fejemben mégis az jár, hol vannak azok az épületek, amiket Marco Polo is láthatott. Míg Iszfahánban a világ néhány legszebb építménye található, de a város maga modern nagyváros, Yazd óvárosa egységes homokszínű sivatagi település. Marco Polo is ugyanezt a hangulatot találhatta annak idején, bár a legszebb mecsetek akkor még nem voltak készen. Ahogy sétálok az óvárosban, látom, sajnos nagyon sok helyen bontják a régi épületeket, és kényelmes, de ízléstelen modern házakat építenek a helyükbe.

Az utcán iraki menekültekkel találkozom: kurdok. Az Irak-Irán háború előtt Szaddám Husszein űzte el őket. Már huszonkét éve itt élnek, de Iránon belül nem mozoghatnak, és nem kapnak rendes munkát sem. Elmondják, hogy egyikük tanár, de most húst árul egy hentesüzletben. Gyűlölik Szaddámot, aki úgymond mérges gázokkal irtotta kurdokat, és éltetik Izraelt meg Szíriát. Szaddámot szidva annyira tűzbe jött az egyikük, hogy azt hittem, engem fog megverni az iraki elnök helyett.

A yazdi Nagymecset, nyúlánk főkapujával Irán egyik legérdekesebb épülete. Amikor bemegyek körülnézni, beszédbe elegyedek néhány gyerekkel. Majd előkerül a fiatal tanáruk is. Kiderül, hogy a mecset vallási iskolaként is működik, a tanárok, és a gyerekek is valamennyien iraki arab menekülte. Szörnyen nehezen értem kemény arabos perzsájukat. Magam a teheráni beszélt nyelvet tanultam, ami meglágyítja és leegyszerűsíti az arab kiejtést. Ők a szókincs nagy részét kitevő arab jövevényszavakat a perzsában is arabul ejtik ki. Szerencsére kisegít az urdú nyelvtudásom, ami az arabhoz közelebbi kiejtéssel már megismertetett. A legkisebb gyerek, Szaddzsád velem marad és körbekalauzol a mecsetben. Így legalább tudom, hogy hol kell, és hol fölösleges a tisztelet jeléül levennem a cipőmet. Biztosít róla, hogy bárhol fényképezhetek, és elmondja, hogy ő nem iraki, hanem kuvaiti arab, de nem bírom megérteni, hogyan is került át Iránba. Azt mondja, egy év múlva Dániába megy letelepedni. Majd megmutatja, hogyan lehet egy zárt kapun átmászni egy hűvös, kiszáradt szökőkutas, földalatti terembe, utána elvisz egy másik lejárathoz, amire egy kapuőr vigyáz, aki tisztelettel kinyitja előttem a kaput, ám Szaddzsádot nem akarja leengedni. Mondom, akkor én sem megyek. Úgyis láttam már egy másik hasonló termet, és sokkal többet ér, ha élményem fűződik egy helyhez, mint az hogy turistaként megnézem és lefényképezem. Tovább nézegetem a mecsetet, de Szaddzsád unszolására lemegyek a másik földalatti terembe is. Itt valóban van víz a középen levő medencében, és ténylegesen felüdülés oda lemenni a fenti meleg után.

Az óváros tele van érdekességgel. Megcsodálom az emberi találékonyságot a bádgirekben és a qánát-csatornákban, ugyanúgy, mint idejövet tettem a buszon felszolgált jeges víz kapcsán. Mind-mind a sivatagi túlélést szolgálja. Buszom, miután elhagyta Iszfahánt, megállt egy útszéli jégárusnál, és a kalauz vett egy nagydarab jeget, amit vízzel tisztára mosott, majd egy műanyag vizesbödönbe dobott a buszon. Az utasok feje fölött műanyagpohár lóg egy csiptetőn, a kalauz pedig rendszeresen végigkínálja az utasokat. Ennél is érdekesebb volt a földalatti csatornarendszerről olvasni. Segítségével a folyó nélküli kősivatag közepén is lehetnek kertek, és egész városokat el lehet látni vízzel. Van olyan csatorna is, amelyik negyven kilométer hosszú. A legmegindítóbb, és leglátványosabb különlegességek azonban a széltornyok, a bádgirek voltak: egyfajta középkori légkondicionálás. Nem egészen értem a rendszert, de az útikönyvem szerint ezek a tornyok a legkisebb szelet is felfogják, és az alattuk levő terembe vezetik, ahol egy vízmedence mellett hűsöl a ház ura. (Egy ilyen bádgir alatt néhány baszk turista beszélgetett spanyolul, az egyikük elmondta aztán nekem is, hogy ő építesz, és a tornyok szerinte nem a szelet fogjak fel, hanem szelet teremtenek. A terem legalább egy ajtaja nyitva kell hogy legyen. A pontosan a torony alatti vízmedence lehűti a fenti meleg levegőt, ami aztán alászáll, és az ajtón távozik.

Ebédre dinnyét eszem, mert ez egyszerűbb, mint beülni egy étterembe. Általában a dinnyeárus megengedi, hogy a közelben, egy diszkrét helyen leülve megegyem a dinnyét. Még kést is ad hozzá. Az egyik nap az inasgyerekek mutatták meg, hol lehet dinnyét enni, és ott is maradtak körülöttem, hogy kifaggassanak a „külföldről”. Mikor mondtam, hogy Magyarisztánban magyarul beszélünk, egyikük kért, mondjak nekik valamit magyarul. A másik közbevágott, szavaljak verset.! Alkut kötöttünk, hogy rendben van, én szavalok, de aztán ők is szavaljanak. Elkezdtem nekik az Anyám tyúkja című Petőfi verset. A vers ritmusa teljesen lázba hozta őket, és kérték, mondjak más verset is. Ezután a „Falu végén kurta kocsma” következett. A legnagyobb sikert azonban Csokonai perzsa ritmusú sorai aratták: „A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt, te vagy orvosa szívemnek gyönyörű kis tulipánt.” Mikor aztán rájuk került a sor, ők szabályosan énekelték a verset, ámde a dallam nem hagyományos dallam volt, hanem valami modern slágerre hasonlított. (A költészet Iránban mindenütt jelen van. A szállodaportásom például fennhangon olvasott verset, mikor nem zavarta senki. Mikor megdicsértem, hogy nagyon szép vers, énekelni kezdte.)

Iránban nemcsak perzsákkal találkozik az ember. Miként a történelmi Magyarországon, az ország mintegy fele itt is más nemzetiségű: örmény, azeri török, kurd, lurisztáni, balucsi és arab. Emellett állítólag hárommillió afgán menekült él az országban, és nagyon sok az iraki is: síita arabok és kurdok. A nemzetiségekkel Irán egyáltalán nem előzékeny, és az egész ország közoktatási és közigazgatási nyelve a perzsa. Egy más vidékre került kurd vagy azeri kénytelen perzsául levelezni a családjával, mert az anyanyelvén sohasem tanult meg írni-olvasni. És ez az örményekre is vonatkozik: több mint másfélezer éves keresztény kultúrájuk van. Régi templomaik tele vannak örmény feliratokkal, de elolvasni már nem tudják őket. A nemzetiségeknek azonban messze jobb a helyzetük, mint a menekülteknek, mert ők legalább iskolába járhatnak. A menekülteknek viszont még letelepedési engedélyük sincs. Mivel a háborúnak vége, Irán megkezdte nemrég az afgán menekültek hazatelepítését. Az irániak természetesen lenézik azokat a népeket, melyekből a menekültek jöttek. Mind az afgánokat, mind az arabokat lustának tartják vagy éppen az a vád ellenük, hogy elveszik az irániak elől a munkát.

Az iraki-iráni háború mártírja – utcai festményen

A Hallgatás Tornya – ahol a holtak csontvázáról, végső temetés előtt madarak fejtik le a romló húst

Kilátás szállodám ablakából

Iráni kurdok

Gyakori látvány a motorbicikli az iráni sikátorokban

A nagy mecset este

Széltornyok, amelyek az épületek belső hűtésére szolgálnak

Siráz és Perszepolisz

Egy éjszakai busszal sikerült eljutnom Sirázba. A város mellett találhatók a leglátványosabb achaimenida emlékek: Naghs-é Rosztam és Perszepolisz. Naghs-é Rosztamban találhatók az óperzsa uralkodók, többek között Dárius és Xerxész sziklába vésett sírjai. A sírokban bár csak a hallgatás tornyaiból odavitt csontokat tárolták, az egyes sírok bejárata felett óriási domborművek láthatók. Sajnos Dárius sírját éppen restaurálták, és nem lehetett rendesen lefényképezni. Mikor próbálkoztam vele, valahonnét harminc-negyven méter magasból egy hang azt kérte: „engem is fényképezzél le!” Egy pásztorgyerek üldögélt a szikla tetején. Kiáltásunkra kijött Dárius sírjából egy munkás, mert azt hitte, őt szólítjuk. Ha pedig már kint volt, megkérdeztem, felmehetnék-e, de nem engedett. A bejárati múzeumőrnél is próbálkoztam, de hajthatatlanok.

A sírok bejárata a magasban van, és az alattuk levő tízméternyi sziklafalra Dárius után majd egy évezreddel a szasszanidák faragtak domborműveket, melyeken katonai sikereiket ünneplik. Az egyik dombormű lovagi tornához hasonló jelenetet ábrázol: a perzsa király egy dárdával letaszítja lováról az ellenséget. Mintha az európai középkorban lennénk: életre kel az az egyetemen tanult elmélet, hogy az európai lovagi eszmény szasszanida alapokon is nyugszik. E domborműveket a későbbi képzelet a Sáhnáme legnagyobb hősével, Rosztammal hozta kapcsolatba, és ezért lett a hely neve Naghs-é Rosztam, Rosztam képe. Az egyik domborművön Sapur király ünnepli győzelmét Róma felett, és kezénél fogva tartja a rab Valerianus császárt. Félelmetes erejű volt egykor a perzsa birodalom, de balszerencséjére, Európával szemben mindig alulmaradt. Az ókori görögség legdicsőségesebb fejezete lett a perzsák felett aratott győzelem. Később a Római Birodalomnak és Bizáncnak is sok gondot okoztak a perzsák, sem nyugat, sem a perzsák nem tudtak tartós győzelmet aratni a másik felett.

A szasszanidák részéről a királysírok helyének kiválasztása domborműveik számára politikai tett is volt. A macedón szeleukidák és a görögbarát párthusok után ők az achaimenida birodalom örököseinek érezték magukat. Ez a fajta folytonosság-keresés végigvonul a perzsa történelem nagy részen. Az achaimenidák felirataikat nemcsak saját nyelvükön, óperzsául, és a diplomácia nyelven, akkádul írták, hanem elámiul is, a sumér-akkád kultúrával egyidős elámi kultúra nyelvén is. A folytonosságkeresés egy modern fejezete volt az elűzött Rezá Sáh Pehlevi uralkodása, aki az iszlámot meg nem tagadva ugyan, de azt ellensúlyozandó próbált visszanyúlni a szasszanidák pehlevi kultúrájához.

Az iráni út egyik lenyűgöző állomása Perszepolisz. A város ugyan Nagy Sándor hódításakor leégett, ámde így is nagyszerű domborművek maradtak meg a paloták falain, melyek Perszepoliszt az óperzsa művészet leggazdagabb kincsestárává avatják. Egy elmélet szerint Perszepolisz ceremóniaváros volt, hiszen alig említik a történelmi források, és lakóépületei sem nagyon voltak. Már a főbejárat enyhén lejtő lépcsője is a ceremóniát segíti: az érkező előkelőség képes volt hosszú köntösben, méltóságteljesen lépkedni felfelé. A megmaradt falakat díszítő domborműveken csak néhány téma ismétlődik végtelen sokszor: a trónon ülő vagy a vonuló király, oroszlánt ölő hős, őrködő katonák, a zoroasztriánus szimbólum, és a meghódított tartományok adományokat hozó követei. Közhely, hogy az ismétlődés ritmust teremt, és itt még a katonák szakálla is szabályos közönként göndörödik. De az érdekes éppen az, hogy minden kicsit változik is, és egy sorozatban sohasem találni két egyforma alakot. Valamennyi kép statikus, méltóságteljes, ahogy a ceremóniák hangulatához illik. A perzsák szertartás szeretetét átvették a bagdadi kalifák, és innét terjedt szét az eredetileg egyszerű törzsi szervezetekre épülő arab és török iszlám világában. Nem meglepő tehát, hogy a modern perzsák is szeretik a ceremoniális udvariaskodást. Természetesen az adományokat hozó népek képei a legérdekesebbek, ugyanis minden népcsoport ruházata eltér valamiben egymástól, és a kutatóknak sikerült is azonosítani ezeket a népeket: arabok, szkíták, gandhárai indiaiak, párthusok, médek és még vagy húsz más nép követei díszítik a falakat. A korábbi birodalmakhoz képest óriási előrelépés, hogy az achaimenida perzsák elismerik és valósággal ünneplik a nemzetiségeket, a sokszínűséget. (Mellesleg a zsidók is hálásak lehettek nekik, hiszen a babiloni fogságból épp a perzsák telepítették vissza őket a korábbi hadjáratok során meggyérült népességű Palesztinába.) Meglepő, hogy a domborműveken egyetlen nőábrázolás sincs. Csak Naghs-é Rosztamban láttam egy királynőt egy Szasszanida domborművön.

Siráz a nagy perzsa költők, Háfiz és Szádi városa. A középkori perzsa kultúra legnagyobb központja. Furcsa, hogy ennek ellenére középkori épülete alig van. Még a mecsetek is csak a Zand és a Qádzsár-dinasztiák korából, a XVIII-XIX. századból származnak. Az első nap a sah egy XIX. századi palotáját nézem meg. A földszintjén fegyvermúzeum van XVIII-XX. századi német, angol, orosz és iráni fegyverekkel. A fegyverek eredete a korabeli Irán politikai partnereire is utal, és még inkább arra, hogy ezek a dinasztiák nem voltak képesek maguknak jó fegyvereket gyártani. Döbbenetesen rideg látvány így együtt a sok pisztoly, kard és géppuska.

Sirázi, és egyben iráni tartózkodásom egyik utolsó élménye a hely, amely a középkor óta összefonódott Siráz nevével, és amelyet minden sirázi utazó meglátogat. Nem az építészeti jelentősége, hanem a hangulata miatt: Háfiznak, a legnagyobb perzsa költőnek a sírja: néhány, viszonylag késői oszlopos épület egy óriási kert közepén. Rendszerint tele van látogatóval. Sokan járnak ide, fiúk és lányok is, barátaikkal, egy-egy Háfiz-kötettel, és a sír mellett olvasgatnak belőle. Vannak, akik tiszteletüket teszik nála, akár egy szentnél, és a sírra borulnak, mások csak leveszik a cipőjüket, vagy éppen csendben állnak mellette.

2002 augusztusában