154 Bíró Lajos kalandozásai (5)

A p á p u a f e l e s é g o t t h o n m a r a d t

2006-ban lesz százötven esztendeje annak, hogy megszületett Tasnádon, egy egyszerű asztalosmester gyermekeként Biró Lajos, a majdani kiváló természettudós, aki 1931-es haláláig kalandot kalandra halmozva járta előbb az országot, s annak is különösképpen a hegyes-barlangos tájait, majd a távoli Óceánia egyszerű népeinek ősi életmódjával ismerkedett. Életútjáról, eredeti leveleit és felvételeit felhasználva, a szatmárnémeti Benedek Zoltán állított össze érdekfeszítő könyvet (Benedek Zoltán: A Szilágyságtól Új-Guineáig. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.), ennek nyomán mutatjuk be e példásan kalandos életutat.

Sorozatunk első három részében a tudós ifjúkorát mutattuk be, amelynek során ritka értékes rovargyűjteményt állított össze, illetve számos barlangot kutatott fel. Közben megszületett benne a szándék: közvetlenül megismerkedni a távoli primitív emberi civilizációk mai valóságával. Hosszas utazás után Pápua-Új-Guineába érkezett, folytatni egy korán elhunyt földije kutatómunkáját... Előbb a szigetvilág bennszülötteinek életével, majd a hegylakó pápuák szokásvilágát, életmódját tanulmányozza. Expedíciói bővelkednek váratlan kalandokban és kellemetlen meglepetésekben is. Hosszas kutatómunkával sikerült megtalálnia elődje, Fenichel Sámuel sírját is.

Biró annyira beilleszkedett a pápuák életébe, hogy bennszülött barátai mind gyakrabban kapacitálták: válasszon magának pápua feleséget. Ez távolról sem volt olyan egyszerű dolog, mint első látásra tűnne, hiszen a fehérek szemében a gyarmati tekintély megsértését jelentette egy ilyen radikális lépés, s menthetetlenül kiközösítették azt, aki ezt megtette.

Szerencsére, Biró nem sokat törődött az európai előítéletekkel, s mikor magányosan, minden segítség nélkül élt hónapokon át a French-szigeteken, végül beadta a derekát. Így meséli el – nem kevés humorral – furcsa házasságának történetét egyik útiriportjában:

„Természetvizsgáló volnék, vagy mi, tehát velejár, hogy a természetben a legkülönfélébb kísérleteket végezzem. A tudomány nem számítja ugyan a házasságot a természetrajz körébe, de jöhet még olyan felfogás is majdan. Tegyük fel, hogy megelőzzük a korszellemet, meglehet, hogy a jövő században az állattan tudománya körébe osztják majd be, így hát az én szakomba vág. Túlbuzgóság ugyan, hogy a házassági kísérleteket magamon végezzem, ámbár természetvizsgálónál nem ritka eset. Nem félek, hogy a magamagán kísérletezés kötelező módszerré váljék, mert ha más nem, majd megakadályozzák a bonctan tanárai. Íme, megtaláltam tehát az indoklást az én pápua házassági kísérletem igazolására.

Közkívánatra én is feleséget választottam. Ha nem jószántamból teszem, kénytelen lettem volna, mert nem kapok férfi szolgát, akivel az erdőt járjam. Ugyanis a szigeten közelünkben forrás alig akadt, mindig friss kókuszdióvizet ittunk. Arról gondoskodni pedig nőmunka, még az apró legényke is szégyelli.

Két nővér közt volt módom választani. Marapua és Járó névre hallgattak a lelkeim. Mind a kettő virágnév. A fiatalabbik volt a formásabb, talán szebb is, mikor komolykodott, de csúnya volt, mikor nevetett, ellenben Marapua nem volt szép komolyan, de olyan kedvesen tudott nevetni! Ő lett aztán az én párom. Élt apja-anyja, azon voltam hát, hogy szabályszerű házasságot kössek, teljesen az ottani szokások szerint. A legfontosabb hamar megtörtént, a megegyezés a nászajándékok felől (tükrök, gyöngyök stb.) közbenjárók útján, de nem ám az apával, mert annak semmi beleszólása nincs, hanem az anyával, aki itt az igazi jogos családfő...

A lakodalom délelőttjén követség vitte az én nászajándékaimat: három disznó, azután balta, nagy kés, kis kés, gyaluvas, nagy vasszeg, mindenből három, ugyanennyi font dohány. E kincstömeghez az örömapának osztozkodó társai voltak: a két sógor, kiknek méghozzá elsőbbségük van a választásban.

Délután az apa elhozta két nagybátyjával a menyasszonyt, akit az egyik bátyja rángatott előre, mert annak nem illik magától egy lépést se tenni, csak tenyerével kifelé fordított kezefejével fedte el szégyenlősen a szemeit. De nem lett volna igazi Éva lánya, ha ujjai közt ki ne kukucskált volna. A négyből álló lakodalmas népség sorba állt fel a ház verandáján, és mintegy jeladásra, egyszerre rákezdték a sírást. Helyesebben bömbölést. Jó ideig szakadatlanul folytatta a két bátyja meg az apja, kevesebb kitartással a menyasszony. Azután egyszerre, mintha kettévágták volna, hirtelen abbahagyták. Ezzel a szertartásnak vége lett. Aztán megkérdezték a menyasszonytól, hogy nálam marad-e? A válasz az volt, hogy "nekem mindegy".

Mindig kedves emlékezetemben marad meg a kis Madam. Mikor megtudta tőlem, hogy ő mosolyogva, nevetve szép, azután mindig olyan arccal fogadott. Csak olyankor duzzogott, amikor valami olyan etnográfiai tárgyat nem rejtettem el előle idejében, amit nőknek látni nem szabad. Végezte a háztartást, amivel a főzésen és tisztogatáson kívül csak magára volt gondja. Európai ételekre nem bírtam rászoktatni. Nem hagyta el nemzeti ételeit. Volt továbbá köztünk egy kis nézeteltérés, az is inkább művészeti kérdésben, festőművészetiben tudniillik. Marapuának nagy hajlandósága volt az olajban festésre, nekem meg semmi érzékem nem volt a művészetnek ez ágához. Ő nem tudta megérteni, hogy miért nem tűrhetem, hogy ő szép legyen, értve alatta, hogy befesse homlokát meg fejét illatos kókuszdió-olajjal és bőven felitassa azt finom kókusz-korommal, ellenben arcát, mellét, hátát ugyanilyen szerkezetű, de vörösföld-poros zománccal ékesítse. Enélkül olyan az asszony, mintha fel sem volna öltözve.

Én abban a hitben tévelyegtem, hogy ennek a festékruhának a legjobb orvossága a szappan. Ámde az én párom kinevetett vele, azon bizonyozott, hogy ezt csak helybeli szappannal, az agyagos sárral lehet eltávolítani. Rövid idő alatt be is bizonyította, bő tengervízben alaposan lemosakodott. Hanem azóta is utálom az agyagszagot, bár enyhítette a bazsalikom illata, mellyel nyomban felékesítette magát.

Egyébként ha az agyagot szappanképpen nem is értékelem teljes mértékben, mégis megbecsülöm, mert van itt olyan formájú agyag is, hogy enni lehet. De csakis friss állapotában jó, ha ott a termőrétegében találjuk. Nem mondom, hogy egész ebédet pótol, de csemegének megjárja, gyengén megcukrozva vagy megsózva meg éppen ízletes.

Éldegéltünk szép csendben, végezte mindenki a maga dolgát, de tartózkodási időm lejárt. Marapua, még ha akart volna, sem jöhetett volna velem, mert őszerintük nő nem változtathatja meg hazáját. A férfi elmehet, de a nőnek maradni kell, hisz ő a családalapító.”

Érdekes módon, Biró egyetlen magániratában – naplójában, levelezésében – sem fordul elő a fenti eseményre való bármilyen utalás. Az est c. napilapban közölt cikkeiből áll össze házasságának története, de gyanítható, hogy az olvasmányosság kedvéért, romantikus irányban kihegyezte a történteket, s tulajdonképpen pápua szolgákkal való kalandját színezte ki.

Mindenesetre, a kutató alapos ismereteket szerzett a pápuák családi életéről, mindennapjairól, ami azért fontos, mert a pápua társadalom tulajdonképpen a családi és nemzetségi kötelékeken alapszik.

Külön fejezet a pápuák egészségfelfogása. A betegséget ugyanis idegen varázslatnak, rossz szellemek ártalmas közbelépésének tartják, ami ellen elsősorban a varázslók ismerik az eredményes fellépés titkait. Biró azt tapasztalta, hogy bár vannak köztük imposztorok is, de legtöbben hisznek elhivatottságukban és gyógyító erejükben. Nem csupán gyógyítottak, hanem a szerelmi kapcsolatokat is befolyásolni tudták. Ugyancsak a varázslók védték a házat, a vagyont és a családi biztonságot. Természetesen, nem dolgoztak ingyen, s csak a honorárium kifizetése után voltak hajlandók cselekedni. Ha valami nem sikerült, akkor egy másik varázsló ellenséges rontására fogták – lehetőleg olyanra, aki távolabb élt és nehezebb volt rajta számonkérni.

Egyszer Biró egy kunyhó előtt fetrengő, jajgató bennszülöttet látott, akiről a többiek azt mondták, rossz lélek költözött a hasába. Biró megvizsgálta a pácienst, s úgy találta, túl sokat evett, elrontotta a gyomrát. Rámosolygott: estére kutya bajod se lesz. Úgy is történt, mire elterjedt a híre, hogy a fehér ember mosolygása is gyógyít. Csak az nem tetszett, s főként a többi varázslónak, hogy mindezt ingyen – „szé” – teszi, rontva így a szakma hitelét.

Nagy figyelmet szentelt légygyűjteményének. Ennek gazdagításával foglalkozott éppen, amikor Robert Koch és felesége váratlanul vendégségbe érkezett. (A kutatót később, 1905-ben Nobel-díjjal tüntették ki járványtani felfedezéseiért.) Afrikából jöttek, hogy a malária elterjedési területét tanulmányozzák. Ő volt az, aki megállapította, hogy nem a nedvesség, hanem baktériumhordozó, esetünkben a szúnyog a ludas, mely mocsaras, nedves vidékeken él. A látogatást pár hónapra tervezték, s két hónap lett belőle. A két tudós kölcsönösen tisztelte egymás munkáját és tartós barátság született közöttük. Kísérleteik során bebizonyosodott, hogy a föld maláriás vidékei közül az új-guineai a legveszedelmesebb. Ennek gyakorlati eredménye is lett: Koch hihetetlen gyorsasággal kigyógyította Birót a betegségéből, majd meghívta őt Új-Irland és a Bismarck-szigetek meglátogatására. Az utazás kutatóútnak bizonyult, a hajón mindketten szinte végig a mikroszkóp előtt töltötték az időt. Kutatóútjuk végül is fél évig tartott, ennek során mindig Biró volt az úttörő, aki elsőként szállt mindenütt partra. Szokásához híven fegyvertelenül érkezett, ajándékokat osztogatott, bár nagy nyelvi nehézségekkel kellett megküzdeniük. Továbbra is sikeres diplomatának bizonyult.

Új-Hannover szigetén érdekes megfigyelést tett: egy zivatar után gyönyörű szivárvány jelent meg az égen. Amíg csak tartott, a bennszülöttek abbahagytak mindenféle tevékenységet, a jelenséget bámulták nagy áhítattal. Kiderült: a szivárványt a béke jelének tartják, s ha az megjelenik előttük, azonnal fel kell hagyni a háborúsággal. Ettől kezdve nagy körültekintéssel figyelte, elemezte a pápuák lelki életének különböző reakcióit, igyekezvén nem elhamarkodott következtetésekre jutni. Sokhelyütt figyelte meg a temetési szertartásokat, illetve a halott boldogulásáért rendezett ünnepi ceremóniákat, vagy a születéssel kapcsolatos igen érdekes szokásokat és hiedelmeket. Meglepődve tapasztalta, hogy a pápua csecsemők ugyanolyan rózsaszínes-fehéres színű bőrrel jönnek a világra, mint bárhol a földön, csak pár hét eltelte után következik be a jellegzetes elszíneződés.

Új-guineai tartózkodásának hatodik évében volt, amikor a gazdag és tartalmas hajóút végére értek és visszajutott az Astrolabe-öbölbe. Sajnos, betegsége ismét kiújult, ezért pihenésképpen egy kopraszállítmánnyal együtt Sydneybe utazott. Izgalomba jött a civilizáció nyüzsgésétől és fényeitől: mintha Budapestet látta volna viszont. Kellemes pár nap után a tétlenség kínozni kezdte, elindult a hegyek felé, de ott túlontúl hideg klíma várta, ezért visszafordult.

Új-Guineában még szívesen maradt volna, de közben a német gyarmatosítók és a bennszülöttek közti feszültségek új fordulatot vettek, nem kedveztek a kutatómunkának. Pápua barátai, bár nagyon ragaszkodtak hozzá, azt tanácsolták „Bilo teszág”-nak, a nagy fehér varázslónak, hogy hagyjon fel a felfedező útjaival, mert csak olajat öntene a tűzre.

Úgy döntött: befejezi pápuaföldi pályafutását. Természetrajzi gyűjteményének 200 ezredik darabjánál tartott, néprajzi kollekciójában pedig a 6000-es sorszámig jutott.

1901. december 21-én hagyta el Új-Guineát, bennszülött barátai három kenuval sokáig követték a hajót, mindegyre azt kiabálva: „Gyere vissza, Bilo támol!... Te jó támol vagy!”

Egyre betegebb lett, miközben hazavágyott. Szingapúrban több időt kellett töltenie, mint remélte. Kiderült, poggyászának egy része ott maradt Új-Guineában, ugyanakkor rábukkant egy sor, fél évvel korábban feladott küldeményére, amelyek Szingapúrban elakadtak és erőteljesen degradálódtak. Betegsége dacára, hazaúton is ki-kiruccant egyik-másik irányba. Első kitérője Ceylon volt, majd Bombay, a Dekáni-fennsík következtek, onnan Arábiába utazott a kitörő pestisjárvány elől.

Bombayben különben egy Tellery nevű műgyűjtővel hozta össze a sors, aki magyar nyelven szólt hozzá. Anyanyelvét hallván, nagy lelki nyugalom költözött belé. Augusztus lett, mire hazai földre ért.

A Keleti Pályaudvaron hatalmas tömeg fogadta. Ünneplés ünneplést követett, míg nagy nehézségek árán, kézről kézre adva valahogy eljutott tasnádi szülőházába, ahol az udvaron terítettek tiszteletére és sokáig mesélte végeérhetetlen történeteit...

Otthon nagy munka várta: gyűjteményének jó hányada szinte vele egyidőben érkezett, azokat ki kellett bontani, rendszerezni, raktározni. Közben a nagy utazót valósággal szétszedték: hívták szerte az országban, hogy meséljen élményeiről. Az előadótermek mindenütt megteltek, de nem csak az egzotikus téma miatt, hanem mert Biró igen jó előadó volt. Sajnos, megélhetése bizonytalan volt: bár elismerték mint kutatót, de csak magántudósként. Csak barátai közbenjárására sikerült legyőzni a múzeumi vezetőség ellenállását, s tiszteletbeli múzeumőrnek kineveztetni. Biró ennek is örvendett: neki a szervezett munka volt az ambíciója. „Nem vagyok lekötelezve senkinek, így legalább szabad vagyok, gyűjtögethetek. Kaptam egy csendes zugot a Múzeumban. Ez nekem elég!” – hangoztatta.

Híre ment rovartani tudásának, egyre-másra jöttek a világ minden tájáról a kutatói kérések különböző fajok, egyedek meghatározására. Máskor iskolák kértek tőle segítséget. Minden kérésre szorgalmasan válaszolt. Több vidéki iskolának juttatott saját kollekciójából: Temesváron, Sepsiszentgyörgyön a Biró-féle lepkegyűjtemény egy része ma is megvan..

Felfedező útjaihoz továbbra is ragaszkodott, 1903-ban Tuniszba utazott, remélve, hogy bejárhatja a Szahara északi peremét. De pechére, olyan hideg volt, hogy betegsége előjött, s alig tudott kimozdulni a szobájából. Ázsiai utat is tervezett, a Himalája vidékére, de pályázatát elutasították. Ekkor az országot kezdte járni, majd saját erejéből összespórolt egy görögországi útra, ahová Erzsi húgát is magával vitte, aki ezután hű kísérője lett.

Érdekességként ideiktatunk egy hangulatos, tanulságos útilevelet tuniszi utazásáról:

„Két levelet, a mit talán még elutazásom napján küldtetek utánam, meg a Spinter Lajos levelezőlapját már megkaptam, egyéb is majd csak idetalál.

Legközelebb küldök postán egy ládácska déli gyümölcsöt. – Elfelejtettem mértéket venni rólatok arra az esetre, hogy ha valami alkalmas gyűrűt, vagy karperecet találnék számotokra. – Hát mérjétek ki timagatok, hogy milyen lehet a legkisebb és legnagyobb mérték egy papírszalagon, amilyenre mintát ide mellékelek.

Én ugyan ezzel nem ígérek egyikőtöknek se semmit, csak szeretem, hogy itt legyen a mérték, arra az esetre, ha valahol lelek a sivatagon egy-egy gyűrűt vagy karperecet.

Még alig hogy eljöttem, már mindig-mindig a hazatérésre gondolok. Úgy képzelem el magamnak, hogy mire Fiuméba visszatérek, ti ketten is levasúti-kocsikáztok elébem Fiuméig, azután ott maradunk nehány napig és majd én mutatom meg nektek a tengert! Majd meglátjátok, hogy milyen szép lesz az.

Itt még most magyar társaságban vagyok. Grünwald Béla festő és a felesége együtt jöttek velem egész Fiumétól Tunisig s még itt maradnak a héten. Arusán elmarad tőlem minden, ami magyar. Én is elhagyom aztán Tunis városát, s nagyobb részt vasúton elmegyek délfelé vagy 500 kilométernyire a Sahara sivatag felé, ami körülbelül akkora kis utacska, mint Tasnádtól Budapestig és vissza. Remélem, hogy arra felé kissé melegebb lesz, mint itt van.

Tunis maga elég szép város, de nagyon is városias. Egy része egészen európaiasan épült, széles utcák, emeletes házsorok, jó kövezet és aszfalt, mindenfelé kényelmes villanyos kocsiközlekedés. Az arab városrész furcsán összevissza épült, szűk sikátorforma keskeny, sötét utcákkal, ami mind görbe; nyáron jó árnyékot tartanak a házak mindenütt, ez az építkezés hát védekezés a forróság ellen, ami itt Afrikában nyáron nagyon türhetetlen. Sajátságos a mi városainkhoz szokott szemnek, hogy úgyszólván egy háznak sincs teteje, mind lapos tetejű, úgy néz ki az arab városrész, mintha tűzvész után mindnek hiányzanék a teteje.

Afrikára gondolva, nektek is bizonyosan a szerecsenek jutnak eszetekbe. Az is van itt, de ahhoz képest kevés, leginkább szolgák, kocsisok, napszámosok. A tősgyökeres lakosság leginkább arab és zsidó. Az arab egyáltalában nem fekete, legföllebb kissé barnás. A zsidó itt nem olyan viseletű, mint nálunk, ruhájáról alig lehet hamarjában megkülönböztetni az arabtól. – Népviseletet láttok eleget a haza küldött levelezőlapokon...”

A háború mindent összezavart, tervei felborultak, de ő nem hagyta abba a tudományos munkát. A Szilágyságot, szűkebb pátriáját járta. Egy otthoni gyűjtése alkalmával szorgosan kaszálta a füvet, hogy előugrassza a benne rejlő rovarokat. Annyira belefeledkezett, hogy szabályosan megijedt, amikor valaki erélyesen rászólt: kövesse őt a községházára! Letartóztatták, mert az illető alaknak gyanús volt a mezei viselkedése, kémnek hitte. Amikor a községi jegyző meglátta, milyen „spiont” vezetnek eléje, elzavarta a gyanakvó ágenst: „Menjen dolgára, maga hatökör! Nem látja, hogy ez Biró tanár úr?”

A háború után ismét tengődött, megöregedett. Terveit kiforgatták, szándékait elgáncsolták, bár így is megjárta Törökországot, majd Bulgáriát, igen gazdag zsákmánnyal térve haza. Közép-amerikai utazási terve kudarcot vallott: fiatal kalandorok hálózták be, s egy expedíciónak álcázott kivándorlási kalandba kívánták őt gyanútlanul, expedíció vezetőként belesodorni. Mikor kitudódott a csalás, szégyenkezve és megalázva visszalépett.

Maláriás lázroham hatalmasodott el rajta 1931-ben, s hamarosan végzett vele. Még volt ideje végrendelkezni: több ezer darabos magángyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.

Benedek Zoltán könyve végén így summázza Biró életművét: „Hatezer darabból álló néprajzi gyűjtemény, világraszóló hangya- és törpedarázs-kollekció maradt utána. Entomológiai és etnográfiai gyűjtése évtizedekre szóló munkát adott és ad ma is a tudomány embereinek. Száz cikk és szaktanulmány, mintegy ezer szakmai jellegű levél hirdeti munkájának maradandó emlékét. Több mint 2000, addig ismeretlen állatfajt fedezett fel és gyűjtött be. S minden természetbúvárt őrá emlékeztet az a 130 új állatfaj és 22 nem, amelyet munkatársai és tanítványai megbecsülésük jeléül őróla neveztek el.”

Számomra rendkívül megtisztelő volt az ő élete mentén – legalább gondolatban – Biró Lajos világát és korát bebarangolni. (Cseke Gábor)