128 Alfred Edmund Brehm: Kirándulás a Dunán

Magyarország mindig célpontja volt az ornitológus vágyainak, és az is marad. Fekvése kedvezőbb, mint bármely más európai országé. Az Északi- és a Fekete-, a Balti- és a Földközi-tenger között, a nagy északkelet-európai síkságtól az Alpokig egyesíti magában a délvidéket és északot, a pusztát és hegységet, erdőt, folyót, mocsarat, és egyaránt kedvező és kellemes létfeltételeket nyújt az állandó, a kóbor és vándormadaraknak. Ennélfogva madarak dolgában alig van, sőt talán nincs is hozzá fogható gazdag országa földrészünknek. E gazdagságnak legkiválóbb kutatóink és mestereink tollából eredő lelkesült leírásai nem kevéssé növelik Németország ornitológusainak úgyszólván velük született sóvárgását. De sajátságos: ez a szép, gazdag ország olyan közel van hozzánk, és mi németek olyan ritkán nézünk el oda.

Én is csak a fővárosát ismertem, és amit a vasúti kocsiból még látni lehetett; ennélfogva teljes mértékben élt bennem a vágy, amelyről említést tettem. E vágyam teljesedett is, de csak azért, hogy annál nagyobb erővel éledjen fel újra azóta. „Senki sem jár büntetlenül a pálmák árnyában", és egy ornitológus sem töltheti a májusi napokat Fruska Gorában, hogy később ne sóvárogjon oda vissza.

„Akar-e Dél-Magyarországra sasvadászatra jönni velem? — kérdé kegyelmes pártfogóm, Rudolf trónörökös. — Megbízható hírt hallottam vagy húsz sasfészekről, és azt hiszem, hogy mindnyájan sokat tanulhatunk, ha felkeressük és szorgosan megfigyeljük őket."

Húsz sasfészek! Csak aki esztendőkig volt Észak-Németország kopár földjéhez kötve, tudja elképzelni az efféle örvendetes felfedezéseket egy ornitológus vándoréletében, mint ahogyan én voltam odakötve, mint ahogyan én értem meg, tudja méltányolni az ember az örömet, amivel én e felszólítást fogadtam. Húsz sasfészek, nem túlságosan messze Bécstől, Pesthez elég közel. Nem volnék az apám fia, ha erre egy kedvű tudtam volna maradni! A napok órákká rövidültek a sok mindenféle készülődés közben; de mintha hetekké nyúltak volna az én türelmetlenségemnek, amellyel az elutazást vártam.

Kicsi, de víg és reménnyel teljes vadászatnak örvendő és buzgó társaság volt az, amely az 1878. év húsvét másodnapján Bécsből útra kelt. A trónörökösön, fenséges gazdánkon és sógorán kívül csak Bombelles főudvarmester, Homeyer és én voltunk vadásztársakul a gyors és kényelmes hajón, amely egy nappal később Pestről vitt minket tovább a „szőke" Duna torkolata felé. Tavaszi verőfényben állott előttünk a büszke királyi várlak Budán. Tavaszias zöld díszben pompázott a Gellérthegy oldala, amikor kora reggel elbúcsúztunk Magyarország fővárosától.

Az az útszakasz, amin áthaladtunk, nem mérkőzhet sem egy rajnai, sem egy felső-dunai úttal, és mint mondják, az al-dunaival sem. A testvérvároson néhány kilométerrel alul a part ellapul. Kivált a jobb parti hegyek törpülnek kifejezéstelen dimbes-dombos vidékké, és csak a kéklő távol ködében látja a szem a mérsékelt emelkedésű hegysorok szelíden hajladozó éleit. A bal parton a messze rónaság terül el. Beláthatatlanul, változatosság hiányával, egyformán, egyhangúan nyújtózkodik a szertekalandozó tekintet előtt. Alighogy egy-egy nagy, gazdag falu leköti a figyelmét. Itt-amott egy-egy pásztor támaszkodik erős botjára, de nem a juhok jámbor gyapjas népe van őrizetére bízva, hanem röfögő sertéshad tolong a napbarnított férfi körül, vagy hever körülötte lomhán elnyúlva örülve a jóleső pihenésnek. Az árvízi kiöntések pocsolyái körül szálldos a bíbic, a messze térség felett kánya kering, a meredek partoldalba vájt fészekgödrök előtt partifecske szálldos. A dereglyékre rakott, sűrűn álló vízi malmok zsindelytetőin takaros barázdabillegetők lépegetnek illegetve magukat. A folyamból zsibongó kárókatona- és récehad kel ki. A víz tükre felett kánya kóvályog, és hamvas varjú károg. Körülbelül ilyenforma a vidék képe.

Azonban mihamar megváltozik a táj. A róna, amit a folyam egykoron alkotott, most pedig árjával felszánt, még jobban ellapul. A Duna a gáttalan, tágas térségeken, miket minden magas vízállás árjával elborít, számtalan és jórészt névtelen ágra szakad. Buja erdő lepi be a partot és a szigetséget, sűrű parti szegély védi a szem elől e folyam menti berek belsejét, amely körös-körül mérföldekre elzárja a szemhatárt. Minden egyhangúság mellett mégis változatos képek támadnak, enyésznek, tűnnek, alakulnak meg oszlanak szét, amint a hajó a kanyargó vízen jobbra-balra hajladoz. Füzek, fehér, rezgő és fekete nyárfa, szilfa meg tölgy, az előbbiek túlnyomóan, az utóbbiak sok helyt csak gyéren alkotják az erdőt. A sűrű, csaknem kizárólag fűzből álló parti szegélyből ugyanezen fajú vénebb fák emelkednek ki. A síkságba sok helyt mélyen be-benyúló erdő mélyében óriási fehér és fekete nyárfák hatalmas koronái nyúlnak a többi erdő fölé. Görcsös vén tölgyek terpesztik egriek száraz ágaikat. Egyetlen pillantással láthatni a fa életének minden fokát, a sarjadzó fűzhajtástól kezdve a korhadó faóriásig. Éledő, csírázó, izmosodó, növekedése teljében duzzadó, kiszáradt sudarú, villám vagy földi tűz sújtotta, félig elszenesedett, földön heverő, revesedő, korhadó fákat. Közöttük álló- vagy folyóvíz csillámlik. Föléjük borul az égbolt. A titkos homályból a fülemüle, a pinty csattogása, a sokszavú rigó dala hallatszik. Harsog a sas, víjjog a sólyom, kopog a harkály, károg a holló, rikoltoz a gém. Hébe-hóba egy-egy tisztás, valami vágás, amelyet még nem nőtt be az erdő, rést nyit és bepillantani enged a mögötte elterülő tájra: a jobb parti tágas síkságra, az azt szegélyező dombsorra, végtelennek látszó mezőkre, egy-egy templom tornyára, egy-egy városkára. Nyáron, amikor a lomb színe nagyjából egyszínű zöld, késő ősszel és kora tavasszal, amikor a fák lombtalanok, ezt a parti tájat fárasztó lehet nézni. Most egyformának tűnik ugyan fel, de azért megvan a maga szépsége, mert mind e füzek és nyárfák ifjú lombdíszben vannak. Többnyire tele vannak barkával is, hogy az erdő itt-ott szinte tarkállik tőlük.

Ehhez az erdőhöz csak kevés helyt lehet hozzáférni, mert egészben véve nem egyéb az, mint egy óriási mocsár. Ha majd száraz ösvényeken vagy vízi utakon próbál az ember a belsejébe nyomulni, akkor előbb-utóbb olyan vadon rengetegbe ér, amihez hasonló nincs egész Németországban. A víztükör fölött legmagasabban álló helyek, ahol zsíros, jórészt iszapos föld hordódott össze, még leginkább emlékeztetnek a német part menti erdőkre. Itt a gyöngyvirág fehér, illatos virágfüzérkéivel csodaszépen hímezett sötét fényeszöld szőnyeggel vonja be a földet. De az egyenlő növésű csalán és szeder már olyan sűrűn tenyész itten, a különböző kúszónövények olyan tökéletesen befonnak egész erdőrészeket, hogy csaknem lehetetlen egy lépéssel is továbbmenni. Máshol az erdő valóságos láppá válik, amelyből faóriások nőnek ki. Hatalmas törzsek, amiket az idő, a szélvész, a villám vagy a pásztoremberek meggondolatlan tüze döntött ki, revesedve hevernek a vízben, sokszor már tápláló talajjá válva a belőlük buján sarjadzó bozótnak. Más fák meg, amiken az enyészet még nem tudott úgy erőt venni, végképp eltorlaszolják az utat. Letört gallyak, a legvastagabbtól a leggyengébb ágacskáig, amiket a szél összesodort, úszó szigeteket vagy kiugró földnyelveket alkotnak, nem csekélyebb bajt okozva úgy a kisebb csónaknak, mint a gázoló embernek. Hasonló szigetkék, nádból, kákából, messzire lebegő takarót borítanak a nyíltabb vízfelületekre. Kiemelkedő iszapszigetek, amiken a fűz és a nyárfafajok magvai alkalmas talajra akadtak, áthatolhatatlan sűrűségeket alkotnak. Sőt még a négyzetmérföldekre terjedő nádasokat is kiszorítják itt-ott. Amit a komor, sötét erdő ingó ványaival, sűrűivel, és amit a nádas rejteget, a kutató szeme előtt is többnyire rejtve marad, mert e rengeteg vadonnak csak a szélét fürkészheti ki, csak a nyílt vízi úton bír továbbhaladni.

Ilyen területen kezdtük meg a vadászatot, amely elsősorban a levegő urainak szólt. Ők, a sasok, utunk első napján igaz, hogy nem kerültek lövésre, sőt még csak a szemünk elé sem, ahelyett azonban az adonyi59 híres gémszigetet kerestük fel, és ott eleget figyelhettük a fészkelő madarakat. E sziget nagy fáin fészkelnek két emberöltő óta a régebben megtelepedett vetési varjak között a gémek és a kárókatonák, és ha az utóbbiak a hatvanas évek eleje óta lényegesen meg is fogytak, mégsem tűntek el teljesen. Landbeck becslése szerint negyven évvel ezelőtt itt mintegy ezer pár bakcsó, kétszázötven pár szürkegém és ötven pár kiskócsag, nemkülönben vagy száz pár kárókatona fészkelt. Manapság megint csak a vetési varjak vannak többségben, mintegy ezerötszáz-kétezer páran. A szürkegém azonban úgy másfélszáz párra, a bakcsó harminc-negyvenre olvadt le. A kiskócsag egészen eltűnt, és csak a kárókatonák száma maradt a régi. Mindazonáltal mintegy a hajdani élet visszhangja csengett ott fülünkbe, amint a szigetre léptünk. És az erdő imitt-amott még majdnem híven mutatja egykori képét.

Látszólag a legjobb egyetértésben élnek együtt a vegyes gém tanyán a különféle madarak. Azonban sem béke, sem barátság nincsen közöttük. Egyik szorongatja és gyámolítja, megsarcolja és táplálja a másikat. A vetési varjak tanyáját a gémek felkeresik, de csak azért, hogy maguknak ne kelljen a fészekrakással vesződniük. A varjak összehordják a fészeknek való gallyat, meg is rakják a fészket, ezek pedig, kivált a gémek, elűzik őket a fészekből, és azt vagy az építőanyagát elrabolják. A kormoránok meg a gémeket igyekeznek kiszorítani a fészekből, és végtére valóságos zsarnokaivá válnak a vegyes költőtelepnek. De bezzeg őket magukat, a tolvajokat és rablókat is meglopják mások, mert a varjak és a kányák, amelyek az ilyen tanyáról sohasem hiányoznak, magukat és fiaikat is jórészt azzal a hallal táplálják, amit a gémek és a kormoránok nőstényeik és fiaik etetésére összehordanak. A különféle költők első találkozása ellenséges indulatú. Heves harcokat vívnak egymással, amiknek se hossza, se vége; akit tízszer legyőztek, tizenegyedszer újrakezdi a tusát, mielőtt beletörődne sorsába. Idővel azonban olyan mértékben javulnak az állapotok, amint a kötelék tagjai lassanként belátják, hogy az együttélés haszonnal is jár, és hogy a békés szomszédoknak elég terük van. A civakodásnak, dulakodásnak természetesen soha nincs egészen vége, de a nemzetségek elkeseredett háborúját lassanként mégis tűrhető állapot váltja fel. Megszokják egymást, és az ellenfél munkásságát iparkodnak lehetőleg hasznukra fordítani. Sőt megesik az is, hogy a megrablott végre utánamegy a rablónak, ha az jónak látja a költőhelyet máshova áttenni.

Egy ilyen vegyes gémtanya felette lebilincselő. [...] Az erdőben nagy szakaszokon mindegyik fán van fészek, egyiken-másikon húsz-harminc is, és körülcsapongja, repdesi, zsibongja őket az ott tanyázó lármás madárhad. A fészkekben a vetési varjak, a szürkegém, a bakcsó és a kormorán tojók sötét, kénsárga, vérpiros vagy tengerzöld szemükkel remegve néznek le a csendbontóra, aki szentélyükbe behatolt. A faóriások legfelső ágain guggolnak, kúsznak, felettük csapongnak, repdesnek, szálldosnak a fekete, barna, szürke, egyszínű és tarka, ragyogó vagy fénytelen madarak. Felettük kányák keringenek, a törzseken függenek, kopognak a harkályok. Egy körtefa virágzatában sima, hajlékony poszáták, az immár belombosodott zelnice-bokrokban pintyek és más erdei madarak keresik mindennapi kenyerüket. Helyenként a gyönyörű gyöngyvirágszőnyeget a madarak egészen összemocskolták s telehullatták törött tojással vagy tojáshéjjal és a fészekből kiesett rothadó hallal.

Á trónörökös első lövése leírhatatlan zűrzavart idéz elő. Krákogva rebbennek fel a megriadt gémek, idegzsibbasztó károgással a varjak. Kelletlenül kelepelve hagyják ott fészküket a kormoránok is. Egész madárfelleg támad az erdő felett, fel s alá szállong, meg-megsűrűsödve egészen árnyékba borítja a fákat, majd széjjelszakadozik, és egy-egy foszlánya vonakodva ereszkedik le az elha­gyatott fészkekre, azokat olykor teljesen körülveszi, és azzal újra a főtömeghez csatlakozik. Mindegyik rikoltoz, kerepel, károg, krákog, hogy az ember majd megsiketül bele. Mindegyik elriad, de azért csak visszatér a fészekbe, a tojásra. Az egész erdő riadalomban van, de ezt a vad zsivajt fel sem véve, vígan csattogtatja tavaszi dalát a pinty, ujjong a harkály, csattog a fülemüle; költői lelkek megnyilatkozása rablók, tolvajok között.

Zsákmánnyal dúsan megrakodva, négy-öt órai vadászat után visszatérünk nyájas otthonunkba, kényelmes hajónkra, ahol tudományosan rendezzük el kincseinket. Órákig visz hajónk berkek közepette, sőt imitt-amott egy-egy falu, város alatt is, amíg ránk nem sötétedik. Megállunk. Másnap hajnali szürkületkor elérjük Apatint. Mozsárdurrogás, muzsikaszó, örömujjongás fogadja a szeretett trónörököst. Mindenféle nép tolong a gőzös körül; bennszülött vadászok, fészekkeresők, madárnyúzók jönnek a hajóra; a „lélekvesztő" nevű apró ladikból egy tucatnál többet raknak hajóra. Azzal megfordul a gőzös, víz ellen megy egy darabig visszafelé, és egyik széles folyamág közelében kiszállunk belőle. Azon az ágon először nyomulunk be a vizenyős parti erdőségbe. A legnagyobb csónakban magunk ülünk, azután jön a többi apróbb, amit Apatinban szedtünk fel, mint kis kacsák anyjuk után. A mai vadászat egé­szen a rétisasnak szól, amely ezen erdőségekben olyan sűrűn költ, hogy egy négyzetmérföldnyi területen öt fészekre bukkantak. Ott elváltunk, és ki-ki másfelé indult a fészkek keresésére.

Ezt a vakmerő, erős, bár nemtelen ragadozó madarat ismertem én régtől fogva, mert Norvégiában és Lappföldön, valamint Egyiptomban is sokat láttam; de a fészkén ülve még nem figyeltem meg, azért örültem úgy ennek az alkalomnak. A rétisas legszívesebben a tengerparton tanyáz, vagy folyamok, tavak partján telepedik meg, amelyekben sok a hal. Ha a tél kiűzi tanyájából, délebbre húzódik, de csak annyira, hogy a nagy hidegeket túlélhesse. Magyarországon a leggyakoribb valamennyi nagyobb ragadozó madár közt. El se megy télire, és csupán fiatalabb korában indul el egy-egy nagyobb vándorlásra mintegy szerencsét próbálni. Ennélfogva a mi vadászterületünkön csakis vén, teljesen megszínesedett, azaz felnőtt, kifejlett rétisasokat látni, holott ősszel meg télen a nemrég kirepített fiókákon kívül még kóbor rétisasok is járják a Duna partja mentét. Amíg a fagy be nem áll, könnyűszerrel megélhetnek, mert a vízből szinte még ügyesebben meg tudják a prédát szerezni, mint szárazon. Addig keringenek a víz fölött, amíg meg nem látnak valami halat; azzal mint a nyíl, lecsapnak rá, utánabuknak a víz alá, el is tűnnek alatta, de mihamar újra szárnyra kelnek, zsákmányukat, amelynek pikkelyeibe vágták karmukat, valami csendes helyre viszik, és ott nagy kényelmesen elköltik. Minthogy pedig rablásaikért Magyarországon nem üldözik őket úgy, mint Németországban, és általában igen elnézőek irántuk, sokszor ellátogatnak a halászkunyhókhoz is, és addig-addig lebzselnek ott, amíg a halász egy-egy romlott halat oda nem hajít nekik, vagy egyéb hulladék nem akad számukra. Valamint a halász, úgy a magyar, szerb, szlavón paraszt is gondoskodik róluk, amennyiben az esett állatot nem szokta elásni, hanem kihajítja a mezőre, és a rétisasra, keselyűre vagy a kutyára, farkasra bízza a dög eltakarítását. Ha a Duna jege rendes prédájától elzárja és véletlenül dögöt sem talál, azért a rétisas mégsem kénytelen koplalni, mert a nemesebb és merészebb kőszáli sashoz hasonlóan ő is vadászik minden vadra, amellyel csak meg tud birkózni. Leveri a nyulat, rókát, patkányt, sünt, a vadlibát és a vöcsköt. A szoptató anyafókától elrabolja szopó fiát, vad, ádáz rablási vágyában odáig megy, hogy karmát még a delfinek és a tokok hátába is belevágja, de ilyenkor keservesen lakol, mert azok lehúzzák a mélybe, és nem bírván körmeit a hátukból kiszabadítani, odafúl. Még az emberbe is belekap. Ilyen módon szükséget soha nem lát, és hacsak nem rendszeresen veszik üldözőbe, irigylésre méltó életet él.

Költése idejéig békén él a rétisas a fajtájabéliekkel; olyankor azonban benne is feltámad persze többnyire a féltékenység szította bosszúvágy, a harcias gerjedelem. Párjáért és fészkéért elkeseredett küzdelmet vív versenytársaival. A rétisas házaspár házassága ugyan holtig szokott tartani, de csak akkor, ha a férj a feleségét hímtársai udvarlásától meg tudja őrizni, fészkét pedig megtartani. A férfikort ért, erejének teljességében levő hím sas szemet vet a másik hím párjára és fészkére, és jaj neki, ha legyőzetik! A törvényes férj tehát életre-halálra harcol minden tolakodó ellen, aki hitvesi és családi boldogságára tör. A harc fent kezdődik a felhők között, és sokszor csak a földön ér véget. Csőrével, karmával vág neki egyik a másiknak, amíg valamelyiknek sikerül a másikat megragadnia; csakhogy nyomban amannak a karmát érzi a saját testében. Egyetlen tollgomolyagként buknak le olyankor a mélységbe, hol bele a vízbe, hol a szárazföldre. Körmeiket kihúzzák egymásból, de csak egy pillanatra, amíg újra tusára szedik össze erejüket.

Ha a földön folyik tovább a tusa, a nemes küzdők úgy viaskodnak egymással, mint egy pár mérges kakas, és a csatatért, valamint a küzdelem komoly voltát is kitépett, vérbe keveredett tollak jelzik. A tojó eközben a küzdők feje fölött kering, vagy valami ma­gas kószáiról, fatetőről nézi a viadalt, látszólag egykedvűen. De a győztest mindig dédelgetve fogadja, ha a csata végével hozzá száll, akár hites férje, akár a gálád csábító lett légyen azzá. [...] A sastojó szemében csak az erőst illeti a koszorú.

Az ilynemű dicsőségesen visszavert támadások és tusák után, amiktől egy hím sincs megkímélve, és amik Magyarországon alkalmasint évenként meg szoktak köztük újulni, a saspár régi fészkét felkeresi, és már februárban hozzáfog a kitatarozásához. A hozzá­valót együttesen szedegetik fel a földről vagy ki a vízből, vagy le is tördelik a fákról, és karmuk közt sokszor messziről hordják a fészekbe, ahol úgy beépítik vele a réseket, amint egy rétisas ácstól csak kitelhetik.

Minthogy a fészket évről évre feljebb rakják, idővel nagyra nő, úgyhogy már arról is megismerni korát, valaminthogy a fészek koráról a sasházasságok tartamára is lehet következtetni, mert minél régibb a fészek, annál régebben él együtt a házaspár. A fészek nincsen mindig a fák tetején, de mindenesetre jó magasan, a fa törzséhez hol közelebb, hol távolabb, de mindig erős ágra rakják, amely a súlyos és egyre súlyosodó fészket meg is bírja. A fészeknek úgy az alja, mint a teteje gallyakból vagy gyenge ágakból épül, amik szélesen vannak egymás fölé és összevissza rakva, és a hatalmasok közelébe merészen és folyton tolakodó igen sok verébpárnak alkalmatos búvóhelyül, fészkeik számára pedig jó üregül szolgál.

Február végén vagy március elején tojja a nőstény a lapos fészekbe két, legfeljebb három tojását, és buzgón nekiül a költésnek. A hím a kotlással elfoglalt tojót eledellel ellátja, prédát keresvén, eltávozik, de még ilyenkor sem szívesen messzire. Ha párjáról és önmagáról gondoskodott, hűséges és gondos őrként a fészek közelében ráül egy nagy fára, amely azontúl nemcsak őrhelye, hanem pihenő tanyája, éjjeli szállása is neki. Mintegy négyheti kotlás után kikelnek a kis fiókák, amik eleinte valami fehér gyapotgomolyaghoz hasonlítanak; amikből egy-egy fekete csőr, egy-egy pár sötét szem és máris éles karmú egy-egy pár láb kandikál avagy nyúlik ki. De azért igen takaros kis jószágok, és már ilyen pici korukban is nagyon öntudatosak. Már ezután van mit dédelgetni apjuknak, anyjuknak. Felváltva járnak prédát keresni, felváltva őrzik fiaikat, de gondozni mégiscsak az anyjuk gondozza őket. Apjuk is hűségesen megteszi a magáét nevelésük érdekében, de egyedül anyjuk tudja őket dajkálni. Ha pici korukban megfosztanák őket tőle, csakúgy elpusztulnának, mint az emlősök fiai, ha árvaságra jutnak. Az anyasas a fiait a maga testével óvja esőtől-fagytól. Saját begyéből ad nekik megmelegített, megpuhított, félig megemésztett ételt. Ilyen dajkáláshoz az apasas nem ért; de azért ha a kis sasok már nagyobbacskák, mikor anyjukat elvesztik, olyankor habozás nélkül magára vállalja felnevelésük gondját, és fel is neveli őket, sokszor a legnagyobb önfeláldozással. A sasfiúk hamar nőnek. Háromhetes korukban testük már megtollasodik, május vége felé már anyányiak és kirepülnek. Elhagyják immár szülőfészküket, és a szülők vezetése mellett kezdenek mesterségükre készülni.

Futólagos vázlatban íme a rétisas életének képe. Tizenkilenc fészket leltünk, amelyek közül egy sem volt üres, és változó szerencsével vadásztunk lakóikra. Néha gyalog, néha kis ladikban, néha ugrálva és gázolva, néha csúszva-lopózva próbáltuk a fészkeket hordozó fákat megközelíteni. Órákig kuporogtunk alattuk megfeszített figyelemmel, várakozással teljesen a hevenyészett levélfedezék alatt, és feszült figyelemmel lestük a sasokat, amint felriasztva keringtek a magasban, nem is akarva a fészkükre visszatérni; de azért csak megtértek és feltétlenül kezünk közé jutottak. Egyik megfigyelés követte a másikat, és így e sasvadászatok mindnyájunkra nézve a legnagyobb élvezetté lettek.

Nem számítva a sasokat és egyéb ragadozókat, e sokat ígérő erdőségek egyéb madarak dolgában szegényesnek mutatkoztak. Persze hogy még elején voltunk a tavasznak és a madarak vándorlása még javában folyt, persze hogy alig voltunk képesek kutatásainkkal az erdőszéleknél beljebb hatolni. De a már visszatért madaraknak, amiknek ott azokban az erdőszélekben kellett immár megtelepedve lenniük, még azoknak a száma sem elégítette ki várakozásunkat. [...]

A vadászat negyedik napja a Duna-parttól néhány órányira levő keskendi erdőnek szólt. Amint a parti erdőből kiértünk, tágas síkság fogadott be, amelyet csak jó távol szegtek be a dombsorok. A béllyei gyönyörűen megmunkált mintauradalmon vitt át az út, melyen csak úgy repített át bennünket sebes lovunk. Itt-ott mocsaras rétek, köztük tavak, levezetőárkok, egy-egy berekszerű pagony, egy-egy görcsös tölgyektől körülvett gazdasági épület, egy-egy falu, azonkívül csak fátlan mezőség; íme, ilyen volt a táj, amin átvágtattunk. A mezőből számtalan pacsirta61 szállt fel dalolva. Az útfélen takaros barázdabillegetők lépegettek. A sövényeken gébicsek, sármányok üldögéltek. A tölgyfakoronák között az ottan fészkelő csókák, seregélyek zsinatoltak, fütyörésztek. A tavak felett halászsasok keringtek, és takaros halászcsérek szálldostak ide-oda. A mocsárban a bíbic jött-ment, egyéb madarat alig láttunk. A keskendi erdő is, amelyet kétórai hajtással értünk el, bár gondozott, szép erdő, de fa­jokban szegény, noha sokféle fa van benne. De ebben az erdőben békászó sasok és halászsasok, kígyászölyvek és egerészölyvek, sólymok és baglyok és főképpen fekete gólyák meglepő sokasága fészkelt, minélfogva vadászatunk sikere minden várakozásunkat felülmúlta. S az erdészek, kik fenséges házigazdánk látogatásáról csak egy-két nappal elébb értesülvén, az erdőséget hirtelenjében bebarangolták, és róla vadászati térképet hevenyésztek, korántsem ismerték az ott tanyázó ragadozóknak és gólyáknak valamennyi fajait. „Paradicsomi állapotok" — jegyzé meg a trónörökös, és e pár szóval találóan és vi­lágosan jellemezte a viszonyt, mely Magyar­országon ember és állat közt fennáll. Valamint a napkeleti népek, úgy szerencsére a magyar sem ismeri azt a gyilkoló mániát, mely Nyugat-Európában az állatok rendkívüli félénkségét és ama tájaknak állatokban való nagy szegénységét előidézte. Még a birtokán megtelepedett ragadozó madaraknak is szívesen nyújt hajlékot, és nem nyúl bele szüntelenül durva kézzel a körülötte élő állatvilág életébe. Még a haszonlesés sem bírta a magyar embert jó régi erkölcsétől elcsábítani. Holott pedig évente járnak immár az Al-Duna vidékére kapzsi tollkereskedők, akik valóságos rabló módra ezrével fogdossák össze, öldösik le szép tollúkért a szegény madarakat. Még ha közömbösségből származik is e vendégszeretet, melyben az állatvilágot részesíti, de tényleg fennáll és nem adott még helyet az üldözésnek. Náluk az állatok, de kivált a madarak bizalommal húzódnak az emberhez, nem törődve jövés-menésével, járnak ők is a maguk dolga után. A sas az erdei út szélén fészkel, a varjú a mezei fa-ültetvényen. A fekete gólya alig vadabb a szentnek tartott házigólyánál. A vad nem mozdul fekvőhelyéből, ha a szekér puskalövésnyire megy is el mellette. Igazán paradicsomi állapotok azok.

De paradicsomi állapotokra akadtunk mi a keskendi erdőn kívül is. Miután ezt az erdőt összevissza barangoltuk, miután húsznál több halászsas- és kígyászölyv-, valamint feketególyafészket felkutattunk és ott vadásztunk, miután egy pompás reggelit elköltöttünk és az odavaló termésű borokból jót ittunk, a fejünk felett fenyegető sötét felleg arra intett, hogy ideje visszatérni. El is in­dultunk vissza a hajó felé, de még akkor is vadászgatva, gyűjtögetve, ahol csak lehetett. Jövet más úton jöttünk, mint menet, most ti. egész jó országúton, amely különféle falvakat kötött össze egymással. Már több falu alatt elhaladtunk, mikor megint házak közé tért be az utunk. Az épületeken nem volt semmi különös, a lakosokon azonban több, mint amennyit álmodni tudtam volna. Dályok falu népe csaknem kivétel nélkül sokácokból, azaz katolikus szerbekből áll, kik a török uralom idejében vándoroltak ide a Balkán-félszigetről, illetőleg a törökök hurcolták őket ide, mint mondják. Szép szálas nép a sokác, a férfia nagy, derék, az asszonya nemkülönben, igen szép a termetük, de úgy látszik, arcra is csinosak. Termetüket volt módunkban megítélni, de ami arcukat il­leti, némiképp a képzelőtehetségünkre voltunk utalva. Mert a sokác asszonyok viselete olyan, amihez hasonlót Európa határán belül manapság aligha talál az ember valahol. Olyan az a viselet, hogy fenséges gazdánk találóan és leleményesen mitológiainak nevezte el. [...]

Néhány óra alatt elérjük a Dráva-fokot, a Dráva-torkolatot, ahonnan kezdve mintha a Dráva adna irányt a Duna folyásának. Szemünk előtt egyike tárul fel a legnagyszerűbb folyamképeknek, amelyeket valaha láttam. Széles vízfelület terjed szét előttünk. Dél felé szelíd dombok szegélyezik, egyebütt mindenütt olyan parti erdők, aminőket addig láttunk. Sem a főfolyam, sem a mellékfolyó medre útját nem követheti a szem. Az egész rengeteg víztükör óriási, körülzárt tóhoz hasonló, amelynek partjai csak ama dombsor felé válnak ki tisztán, mert az erdők zöldellő lombja közt, ahol egy-egy nyílás be enged pillantani, megint csak vizet, sűrűséget, nádast lát az ember, és annak a Hulló mocsarát belepő nádasnak mintha nem volna vége sehol. Óriási fatörzsek, amiket az egyik folyam is odaúsztatgatott, meg a másik is, félig kiállnak a vízből, fantasztikus alakokat öltenek magukra, mintha ősvilági, mesebeli állatok emelgetnék pikkelyes testüket a sötét hullámok felé. Mert sötéten, szinte feke­tén hömpölyög a „szőke" Duna, amíg hajónk a Dráva-fokon áthalad. Szürkésfekete és feketéskék fellegek úsznak az égen, s látszólag az erdő ezerárnyalatú zöldje között és az egy­színű fakó nádasok felett is. Cikázó villámok vakítóan meg-megvilágítják az egész tájat. A zápor zuhogva ered meg, közben menny­dörgés moraja hallatszik, a szélvész süvölt a vén fák sudarai között, feltúrja a víz felszí­nét és a sötét hullámtarajokat szürkés tajtékkal szegi be. Lenn délkelet felől azonban a napsugár keresztültör a fekete fellegeken. [.. .]

Másnaptól kezdve csodálatos vidéket baran­goltunk be vadászva, megfigyelve. Azok a kéklő hegyek, amelyek előtt és amelyeken tegnap az éjjeli zivatar alatt fényes, aranyos napsugár ragyogott, azok a Fruska Gora magaslatai, amely az erdő borította középhegységek egyik legfenségesebbike. Chotek Rudolf gróf a trónörökös fogadtatására mindent a legnagyobb körültekintéssel rendezett el, és azzal valamennyiünknek feledhetetlen napokat szerzett. Cserevics faluból, amelyen felül hajónk kikötött, nap mint nap bejártuk a szakadékokat, megmásztuk hol kocsival, hol lóháton a hegyeket, hogy minden este emelkedett, boldogító hangulatban térjünk haza. [. . .].

A vidék, amelyet naponként bekóboroltunk, igen kedves. A falu körül mező, azon túl szőlős egész az erdőszélig. Közbe-közbe a völgyekben megszámlálhatatlan virító, illatozó gyümölcsfa, amitől nyájas, mosolygós az egész vidék képe. A völgyi utak mellett a hegyoldalak sűrű bozóttal benőve, a sűrű bozót teljes virágjában, csak úgy éled tőle a szem; s a völgyek alján csacsogó csermelyek, szivárgó vizecskék, csörgedező patakok. A tetőkről megkapó a táj képe. Lent az előtérben festőién emelkedik Cserevics, maga a falu, azon túl látszik a Duna túlparti erdejével; a mögött terül el a végtelenségbe vesző magyar alföld mezőivel, rétjeivel, erdeivel, mocsaraival, falvaival, városaival, s az egész abban a bizonytalan, váltakozó és épp azért olyan vonzó világításban. Kelet fele végre Pétervárad falain akad meg a szem. A mezőről dalolva száll fel a pacsirta, a bokrokból százszorosán hangzik a fülemülecsattogás, a szőlőkből a kövirigó vidám éneke hallatszik, fenn a magos égben kétféle keselyű, háromféle sas kering tágas karikában.

Kevéssel odébb haladva, folyam, falu, mező eltűnik előlünk, s a hegységnek egy-egy völgyi erdős rejteke fogad be. A hegyoldalak kétfelől mint kőfalak, olyan egyenesen merednek felfelé, és sűrű, bár nem magas erdővel vannak benőve, valamint a hegyhátak és a gerincek is. Tölgy és hárs, szil és juhar alkotja nagy darabon az erdőt, imitt-amott bükk és gyertyán; az erdőszéleket sűrű törpe bokrok szegélyezik, bennük egymás hátán a sok fülemülefészek. Ha az utas a legmagasabb gerincet megmássza, ahonnan észak felé Magyarország, délnek Szerbia látszik, nagyszerű kilátás nem vár rá; csak a titokzatos erdei homály dédelgeti érzékeit. A fő hegyháttól, amelynek magassága a tengerszint felett alig éri el a kilencszáz métert, jobbra-balra többé-kevésbé függőlegesen sok hegysor ágazik el, melyek sokszor elragadó tájképeket tárnak fel. Majd hirtelen völgyek szakítják meg őket, majd medencéket fognak körül, oly meredeken, hogy a kivágott fát még mostanig sem lehet rajtuk elszállítani, és így ma is ősi rengeteg borítja őket. A korhadó, lehullott lomb közül, amelybe térdig süpped a vadász, óriási, szálas bükkök sima törzsei nyúlnak a magasba szép sűrű koronaágakkal; máshol görcsös tölgyek nyújtogatják sudár ágaikat felfelé, mintha valamennyi ragadozó madarat oda akarnának csalogatni, hogy fészküket rájuk rakják. A hársfák boltozatos ágai helyenként olyan sűrű lombfedéllé fonódnak, hogy a napsugárnak csak többszörösen megtört visszfénye rezeg a földön. A minden bokorban fészkelő fülemülén kívül énekes- és feketerigók, sárgarigók, vörösbegyek, erdei pintyek és poszáták az erdő muzsikásai. A kakukk szavát hegyről hegyre veri vissza a visszhang. Fekete- és zöldharkályok, cinegék és csúszkák, örvösgalamb éneke hallatszik.

Ezen a vidéken mi legfőképpen Európa legnagyobb ragadozó madarára, a barátkeselyűre vadásztunk, amelynek elterjedését észak felől, úgy látszik, a Fruska Gora határolja. [...]

A barátkeselyű, amelynek elterjedési területe nemcsak Dél-Európa három félszigetére, hanem Nyugat- és Közép-Ázsiára is kiterjed, egészen Indiáig és Kínáig, a Fruska Gorában állandó madár. Költés után azonban szívesen elkóborol egész Észak-Magyarországra, sőt Morva-, Csehországba és Sziléziába is. Hatalmas szárnya az ilyen utat meg sem érzi. Nem lévén már sem tojáshoz, sem gyámoltalan fiókákhoz kötve, jókor délelőtt felszáll a fáról, amelyen éjjeli szállását tartotta, keringve olyan magasra száll, hogy szabad szemmel meg sem látni, összehasonlíthatatlanul éles és különböző távolságokhoz alkalmazkodni tudó szemével bámulatos biztonsággal tekint át onnan rengeteg területeket, felismeri a legapróbb dögöt is, mihelyt megpillantotta, leereszkedik, hogy felfalja és megeméssze, vagy legalábbis begyébe gyűjtse; majd visszatér régi megszokott helyére, vagy újrakezdi céltalan kóborlását. De nemcsak az alatta elterülő sok négyzetmérföldnyi hegyet-völgyet kutatja át szemével, hanem megfigyeli a többi keselyűnek és általában a nagy döggel élő ragadozó madarak­nak a tevését-vevését is, és eltanulja fogásaikat. Csakis így magyarázható meg több, sőt sok keselyűnek hirtelen és egyszerre való megjelenése egy-egy nagyobb dög körül még olyan vidéken is, ahol különben nem tanyáz­nak. Zsákmányolásaikon nem tompa szaglásuk, hanem a szemük vezeti őket. Egyik repül a másik után, ha észreveszi, hogy az prédát fedezett fel [. . .]. Három-négy keselyűnek percek elegendők, hogy egy döglött kutyát vagy juhot jóformán mindenestől a begyükbe szedjenek. A lakomának tehát hihetetlenül gyorsan vége van, és aki később jön, annak felkopik az álla.

A Fruska Gora-beli keselyűk azonban az ilyen nagy lakomákon kívül még apróbb cse­megét is találnak maguknak, mert a lelőtt keselyűk beleiben nagy gyíkok és ürgék maradványaira is bukkantunk, amiket ők aligha leltek megdögölve, hanem alkalmasint maguk fogták meg és ölték meg őket.

A Fruska Gora északi fekvéséhez s a környéknek rendezett, tehát a keselyűkre nézve igen kedvező viszonyaihoz képest ottlétünkkor a barátkeselyűk még kotlottak, holott a délebbre tanyázó pároknak már kétségkívül kikeltek a fiaik. Fészkeik a legmagasabb erdei fákon voltak, többnyire úgy a harmadik felső harmadán a hegyoldalnak. Chotek gróf és vadászai sokat ismertek már, mert legalább húsz éve járt beléjük költeni talán ugyanaz a pár. Évről évre több gallyat hordtak rájuk, úgy, hogy végre hatalmasra növekedtek, mások még ifjabbaknak látszottak, de valamennyi úgy látszott, hogy keselyű rakta. A legnagyobbakban egy felnőtt ember kinyújtózkodhatott volna anélkül, hogy akár a feje, akár a lába nagyon kiállt volna a fészekből.

E fészkek alatt ültünk lesben, figyelve az erdei életet és várva a jöttünkkel elriasztott keselyűk visszatértét, hogy sörétre vagy golyóra töltött fegyverünkkel biztosan célba vehessük őket. Négy nap egymás után minden reggel kimentünk abba a gyönyörű erdőbe, és egyetlenegyszer sem tértünk vissza zsákmány nélkül. Nyolc nagy keselyű, több sas és számos apróbb madár lett martalékunk, és vadászatainkat mindnyájunk figyelmét lebilincselő megfigyelések fűszerezték és tették tartalmassá. Amint pedig a Nap utolsó sugara is elenyészett, a falubeli fiatalság odagyűlt hajónk köré. A hegedű és dudaszó csodálatos, bár egyszerű nótába olvadt össze, és a trónörökös tiszteletére a legények és lányok készségesen járták körben forgó, szabályosan hullámzó népi táncukat.

Miután a Duna túlsó partján is eredménnyel vadászgattunk, ötödik napon elbúcsúz­tunk önfeláldozó gazdánktól, és hajókáztunk a Dunán lefelé tovább. Háromnegyed óra múlva elértük Péterváradot, ezt a régi, de festőien szép fekvésű apró várat. Másfél órával később Karlócára értünk, ahonnan nem messze éji szállást tartottunk hajónkkal. Másnap reggel értünk utunk végpontjára, Kovilra.

E nagy falu környékén körös-körül szántóföldekkel szegélyezett erdőségek vannak, mikben ugyan túlnyomó a tölgy, mindamellett oly sűrű a bozót a fák alatt, hogy a falu közelsége darára a farkas és a vadmacska kényére tanyáz anélkül, hogy sok bolygatástól kellene tartania. Nem csoda hát, ha ezt a rengeteget a ragadozó madaraknak is mindenféle fajtái, réti- és parlagi, törpesasok, kígyászölyvek, kányák, héják, uhuk fészkelőhelyül választották maguknak, és ha egyéb apró madarak is seregestől tanyáznak benne. Vadásztársaink a bő zsákmány reményében emez erdők felé vették útjukat, mi azonban Homeyerrel a falu felett elterülő és az árvíztől nagy tóvá alakított mocsárban próbáltunk szerencsét.

Ebben a mocsárban meglepően nyüzsgő, tarka élet folyt, noha a madárnépségnek még csak egy csekélyke része térhetett vissza, minthogy a madarak vonulása még javában tartott. Majdnem szakadatlanul száll a csér nagy seregekben felfelé, hol nyüzsgő rajokba verődve, hol elszéledve majd az egész kiáradt Duna medre felett; nyilván fészekrakásra alkalmatos helyet keresve, százával szállnak a batlák ék alakban le és fel a folyam felett, hol neki a Tiszának, hol visszatérve onnan. A széles víztükörnek minden arravaló helyecskéjén vörös-, szürke- és selyemgémek lépegetnek, sétálgatnak halászgatva. Hosszú nádszálakat hordva a fészekbe, szálldosnak a barna rétihéják megszokott útjukon. Másodjára költő kacsák, amelyeknek tojóitól tojásaikat az árvíz elvitte, hápogva szállnak fel lapos, apró csónakjaink közeledtére, a vöcskök és a vízityúkok meg éppen mélyen buknak a víz alá ijedtükben. Szóval a nagy víztükörnek egyetlen része sem néptelen, elhagyatott. Egy kis házikóban, ami sziget gyanánt áll ki a hullámzó árvízből, a víz alatt álló erdőben és utakon jártas erdész várt reánk, és vezetőnk lett abban a rengetegben, amely még annyiban felülmúlja valamennyit az addig bejártak közül, amennyiben ott az árvíz is szaporította utunk akadályait. Máskor alkalmasint jó magasan álló, most bennünket megcsapó, sokszor utunkat elzáró nagy gallyak előtt lehajladozva, félig vagy egészen ledőlt fák, úszó tőkék és egyéb uszadék közt iparkodtunk a szélesebb vízi utakon utat törni magunknak és behatolni a rengeteg belsejébe. A füzek tetején költő tőkésréce, melynek fészkét eddig az ár megkímélte, jöttünkre fel se rebben, sőt nyugodtan ül a tojásokon, még ha alig egyméternyire megyünk is el mellette. A búbos vöcskök, melyek a nyíltabb víztükröt keresték, amint meglátnak bennünket, oldalvást fordulnak a zöld sűrűségbe, és beúsznak a koronájukig víz alatt álló fák, többnyire füzek közé. A barázdabillegető egyik uszadékfáról a másikra szalad át. A tarkaharkályok64 és csúszkák majd a vizet érik farkukkal, amint szokás szerint megülnek a fatörzsön eleséget keresni. A madárélet egyik képe a másikat szorítja ki, de mindegyik szokatlannak tűnik, mert a körülmények nagyot változtattak a dolgok megszokott rendjén. Hogy egy rétisasfészekhez hozzáférhessünk, nagyot kell gázolnunk, hogy egy hollófészket megnézhessünk, jót kell kerülnünk. Rendes vadászatról ilyen körülmények közt szó sem lehet. Vadászzsákmányunk mindamellett bőséges és kielégítő. Nekem magamnak megvolt e kiránduláson az az örömöm, hogy Európa szárnyas építőmestereinek egyik legkiválóbbikát, a függőcinegét meglephettem fészekrakása közben, és most először leshettem meg minden tevékenységét.

Másnap az egész társaság a mezők közötti erdők egyikében gyűlt össze. Egy magyar erdész hajtóvadászatot rendezett farkasra, de olyan ügyetlenül intézte, hogy a farkas lát­hatatlanul elsompolyoghatott. A kilátással többé nem kecsegtető vadászatot tehát mihamar félbehagytuk, s hátralevő csekély időnket az erdei madárvilág megfigyelésének szenteltük.

Kovilt még aznap délután elhagytuk. Alkonyattájon újra Péterváradon voltunk, az első éjjeli órákban a Fruska Gora alatt mentünk el. Másnap még csak egyszer hagytuk el a hajót, hogy a hullói nádasban vadászgassunk és figyelgessünk. Ott megláttuk az addig hiába keresett nagykócsagot is. Azon­ban számolnunk kellett az idővel, hogy a bécsi gyorsvonatról le ne késsünk. S így siettünk tovább. Az utóbbi napokra hálásan emlékezve, de sajnálva, hogy elrepültek, mentünk el még egyszer azok közt a kedves parti erdők közt, és azzal a forró óhajtással, hogy bár mielőbb viszontláthatnánk és több időt is szentelhetnénk neki, istenhozzádot mondtunk ezúttal e gazdag és sajátságos országnak.

Az útinapló 1872-ben jelent meg Budapesten, Az Észak-sarktól az Egyenlítőig c. kötetben, amely a nagy német zoológus igen népszerű előadásait tartalmazza, Geőcze Sarolta és Paszlavszky József fordításában. (A bukaresti Kriterion Téka-sorozatának 1988-ban megjelent Brehm-kötete nyomán)

A híres Brehm-könyv, Az állatok világa borítója

Brehm, munka közben

Az egykori NDK-ban a Brehm család tiszteletére kiadott bélyeg