91 Cseke Gábor: Jégmadár

1990. december 15-én az Icebird (gyengébbeknek: jégmadár) nevezetű, az ausztráliai Antarktisz-kutatók által kibérelt német futárhajó a déli földrész Casey nevezetű kutatóállomásának közelében horgonyzott le, a fedélzeten pedig ott volt egy bukaresti fiatal fizikus is, aki ausztráliai kollégáival azért utazott a bázisra, hogy felváltsák az egy éve már ott tartózkodó tudományos személyzetet, 1991 decemberéig folytatva az elkezdett kutatási programot.

Fizikusunk - nevezzük Flóriánnak, az egyszerűség kedvéért - szerencsésen túlélte a kalandot, s 1993 tavaszán fotókiállítást rendezett antarktiszi felvételeiből, amit előbb Bukarestben, majd Brassóban, Déván és más nagyobb városokban, sőt, ahogy később tudomásomra jutott, külföldön is bemutatott. A bukaresti kiállításon ismerkedtem meg vele, s némi halogató fontolgatás után ráállt, hogy hangszalagra mondja antarktiszi életének történetét. Vonakodása annak tudható be, hogy egyszer, akkor még maga sem tudta, mikor, milyen körülmények között, szeretné majd könyvben kiadni a naplóját, sarki felvételeivel együtt. Nehezen, de sikerült meggyőzni afelől, hogy az én érdeklődésem és az ő szándékai egymással párhuzamosan futnak, nem fogja egyik a másikat keresztezni. A sok-sok órás, több ízben megismételt ”szeánszok” eredménye az a 21 részes, A Jégmadár visszaszáll c. riport, mely 1993 végén, 1994 elején jelent meg a Romániai Magyar Szóban, közös megegyezéssel a Flórián aláírásával. (Aki többszöri unszolásomra, végül abban a kegyben részesített, hogy belenézhettem napról napra vezetett antarktiszi naplójába is.) Utunk akkor, a közlés után elvált, ő hosszú legényélet után megnősült, azóta se hallottam róla.

Az alábbi szöveg alapjául e tíz évvel korábbi közlés szolgált.

B. Flórián vagyok, a bukaresti környezetvédelmi kutatóintézetből, pontosabban annak vidéki, környezeti radioaktivitás laboratóriumának fizikusa.

1989-ben az Antarktisz Egyezmény 15., párizsi konferenciáján eldöntötték, Romániát is meghívják, saját kutatási programmal, a déli földrészre. A meghívó diplomáciai úton érkezett, s rögtön el is süllyesztették a titkos iratok közé az illetékes minisztériumokban. A vízügy, amelynek fennhatósága alatt dolgoztam, szintén kapott belőle.

A minisztériumban dolgozott egy csupa szív, kitűnő vegyész, aki elárulta a meghívó érkezését. A vegyi környezetszennyezés elismert szakembereként nagyon szerette volna, ha élhetnék a lehetőséggel.

A professzort egy évvel korábban ismertem meg, amikor versenyvizsgával bejutottam a légkörfizikai megfigyelő állomásra. Ő volt a vegyiszennyezési labor vezetője, s az egyik este diavetítést tartottam a barlangászatról. A professzor is végignézte, s különösen a képek tűntek föl neki, bár azok nem voltak az enyéim, nagy részüket egy barátom és kollégám készítette.

Igen, én barlangász vagyok, s csapatban dolgozunk. Az ötlet, a kivitelezés rendszerint Krisztián barátomé volt, mi, többiek meg világosítottunk, a felszerelést cipeltük, kulimunkát végeztünk... Nem lehetett tudni, melyik fotó az enyém vagy a másiké.

A professzor fölfedezhette ezt a csapatszellemet a vetített képeken, s ebből sejthette: megvan bennem az adottság, ami az expedíciós munka nehézségeihez elengedhetetlen... Kinézte hát belőlem a földrajzi felfedező szívósságát, annak ellenére, hogy Európa e részén, ahol élünk, a korszerű antarktiszi kutatásokról szóló tudnivalók és elképzelések meglehetősen naivak és hézagosak. nagyjából annyit tudunk arról a földrészről, hogy távoli és veszélyekkel teli, ahol nehéz munka- és életkörülmények honolnak, hogy ott csak makkegészséges embernek van keresnivalója, akinek legalább magashegyi vagy valami más expedíciós tapasztalata van. Még bennem is az élt, hogy roppant nehéz lesz ott élni, s minden esélyem megvan rá, hogy amennyiben elmehetek, soha vissza ne térjek arról az útról. Elképzeltem az istentelenül hosszú utazást, az átkelést a legendás déli óceánon, az ott tomboló viharokat és megrettentem...

Emil Racovita, a jeles román Antarktisz-kutató arcképe hajójával, a Belgicával

A professzor azt kérdezte, nem vennék-e részt egy ilyen és ilyen kutatóprogramban? Ami a radioaktivitással kapcsolatos, s az épp az én szakterületem. Dehogy nem, válaszoltam, de egy pillanatig se hittem, hogy ez lehetséges volna. Láttam a buktatókat is: a túlságosan fiatal koromat, meg nem voltam párttag, ráadásul nős sem. Egyáltalán, ki adott volna pénzt az útra? A programról, az általános tudnivalókon kívül semmi kézzelfogható értesülés.

Beütött az 1989-es rendszerváltás, majd 1990 tavasza, a maga forrongó napjaival, heteivel. Mindjárt eszembe jutott a meghívó. A minisztériumban addig jártam a hivatalnokok nyakára, míg az egyik miniszterhelyetteshez is bejutottam. Vele szerencsém volt, helyben felkarolta a problémát. Percek alatt minden teketória nélkül végre kezembe vehettem a titkosított okmányt. Valóban, ott volt rajta a jókora pecsét: SECRET. Diplomáciai úton, rejtjelezve érkezvén, automatikusan sorolták a titkos iratokhoz: iktatták, ráütötték a bélyeget, zár alá helyezték s csak a beavatottak közötti körforgásban ”élt”, ha közülük egyáltalán érdekelt valakit.

A meghívó különben semmilyen titkos információt nem tartalmazott. Arról volt szó benne, nyújtsunk be egy 2-3 fős kutatócsoportra szóló eredeti project-et a biológia, meteorológia, a klímakutatás és a légkör fizikája területéről. Tartalmazta a jelentkezési postacímet és a határidőt.

A helyettes miniszter, akit a rendszerváltás forgataga juttatott a vízügyhöz, nem sokat teketóriázott: rámszólt, intézzem tovább az ügyet, állítsak össze egy válaszfélét s törjem a fejemet, mivel tudnánk beszállni az antarktiszi programba.

Megírtam egy általános, akármilyen választ, s attól kezdve én voltam a kapocs, a célszemély a román és az ausztráliai illetékesek között. De a kommunikáció akkor még gond volt: fax és telefonvonalakról, akkora távolságba akkor még álmodni se lehetett, a telex pedig hozzáférhetetlen volt számomra. Ráadásul minden továbbított szöveghez mellékelni kellett a pontos román fordítást is, ami szörnyen nehézkessé tette az ügyintézést. Végül is a felettes intézetünk, a meteorológiai intézet igazgatója engedélyezte, hogy használhatom a telexgépüket.

Szervezni kezdtem az expedíciót. A tárcához tartozó valamennyi kutatóintézetben és -állomáson meghirdettük: szeretnénk csapatot toborozni, ezért javaslatokat és jelentkezőket várunk.

Szerencsém volt a saját javaslatommal, mert az ausztráliak a légköri radioaktivitás vizsgálatával antarktiszi környezetben egyáltalán nem foglalkoztak. Kutatóik mindenekelőtt botanikára, földi biológiára, magaslégköri fizikára, kozmikus sugárzásra, az ionoszféra vizsgálatára, egészségügyi vonatkozásokra összpontosítottak.

Ez különben érthető, hiszen Ausztráliában viszonylag elszigetelten élnek a világ többi részétől, kevesebb a gondjuk a radioaktív szennyeződéssel, másoknál védettebbek. Persze, némileg ők is belekóstolhattak a nukleáris szennyeződés következményeibe, hiszen a hatvanas évek elején Ausztrália déli sivatagjaiban az angolok atomfegyver-kísérleteket végeztek... Ausztráliában működik radiológiai laboratórium, de az jobbára a napsugárzás kutatásával, annak bőrrákkeltő hatásával, illetve a légköri ózonpajzs vizsgálatával foglalkozik.

Európában nem mi voltunk az egyetlenek, akik a sugárzásvizsgálatot komolyan felkaroltuk. Az az igazság, az 1986-os csernobili események mifelénk látványosan föllendítették a nukleáris sugárzás hatásával foglalkozó kutatásokat. Gyakorlatilag mindenkit felkészületlenül ért a csernobili tragédia, addig ez elhanyagolt terület volt. Utána meg be kellett hozni a lemaradást, hiszen a nukleáris energetika nálunk is napirendre került. Beindult a cernavodai erőmű építése, ahhoz ki kellett dolgozni, tapasztalni egész sor biztonsági megoldást. A kutatások komoly pénzbe kerültek, országos ellenőrző rendszer született...

Volt tehát némi alapja, hogy egy ilyen témajavaslattal álljunk elő antarktiszi környezetben.

Jelentkezőben nem volt hiány, de annyi feltételnek kellett megfelelni, hogy nem sokan maradtak fenn a rostán. Végül is hárman maradtunk: egy biológus, egy klimatológus és én. Egységesítettük javaslatainkat, s az ausztrálok el is fogadták azokat. 1990 májusát írtuk akkor.

Addigra világossá váltak a részvételi feltételek is, megtudtuk, mekkorák a költségek és hogy ki állja azokat.

Az expedíciót szervező Australian Division vállalta, hogy Ausztráliából való indulásunk pillanatától az oda való visszatérésig teljes ellátást biztosít. Ránk hárult volna az út Bukarest és Ausztrália között és az expedíciós felkészülés alatti napi költségek. Elképzelés szerint decemberben indultunk volna Antarktiszra, de már szeptemberben jelentkeznünk kellett Ausztráliában.

A laboratóriumi felszerelést részben a szervezőktől kaptuk volna, de jobbára magunknak kellett biztosítani. Nem is volt gond, a szükséges berendezés a rendelkezésemre állt idehaza, csak magammal kellett cipelnem a sugárzásdetektort és a hozzá tartozó számlálókészüléket.

Igazából a pénz volt, ami aggasztott...

Röpke számítást végezve kiderült, hogy az Antarktiszt megelőző 3, illetve az azt követő, Ausztráliában töltött újabb 2 hónap költségei fejenként 1500 dollárba kerülnének. Mivel hárman voltunk, sürgősen szükségünk lett volna mintegy 5000 dollárra. Végül is, a professzor ismeretsége mentette meg a helyzetet. Elküldött engem a külkereskedelmi minisztériumba, egy Popa nevű úriemberhez, akit jól ismert és azt mondta: ha van valaki, aki az országban segíthet rajtatok, hát ez ő...

Popa úr rettentően elfoglalt ember volt: amikor beléptem hozzá, legalább 5 telefon csörgött az íróasztalán, de rendesen fogadott és végighallgatott. Azt már addigra megtanultam: hivatalos helyen csak tömören érdemes fogalmazni, mert mindenkinek roppant drága az ideje azokban az irodákban.

Oké, mondta végül, Nyugat-Ausztráliában létezik egy Hanckock Mining Company, ez pénzelte éveken át a romániai Konstanca–Agigea új tengeri kikötő ércszállító kirakodóinak termináljait, s nem egyszer volt hajlandó tudományos célú projekteket is anyagilag támogatni. Egyszer például a brassói traktorgyár szakértő csoportjának thaiföldi továbbképzését finanszírozta, máskor meg tudományos tanácskozások, kongresszusok részvételi díjait állta.

Popa úr javasolta: adjunk be pályázatot, amelyben leírjuk expedíciós szándékainkat, ecsetelve az előttünk tornyosuló, számunkra áthághatatlan akadályt. A szövegben megemlítettem, hogy környezetvédelmi minisztériumunk áldását adta a munkánkra, de képtelen segíteni. Szívből köszönnénk hát, ha a szponzoraink lehetnének...

Mint utólag megtudtam: a telexen továbbított kérés alapján a cég kapcsolatba lépett az expedíció szervezőivel, megérdeklődte a szükséges költségeket, s késedelem nélkül jött is a kérdő válasz: mondjuk meg pontosan, mennyi pénzzel rendelkezünk, mert hajlandók a hiányzó összeggel beszállni. Szégyen, nem szégyen, vissza kellett üzennünk, hogy bizony egy árva vasunk sincsen. Ha minden költséget állnak, jó, ha nem, akkor is köszönjük a ránk fordított időt és figyelmet... Pár nap elteltével újabb válasz érkezett: folyósítunk 5000 dollárt a háromtagú csoport költségeihez.

Tehát minden OK!

És akkor hirtelen kiderült, hogy tulajdonképpen csak egyedül utazom...

Ez már júliusban történt. A csapatot alkotó kollégák, valamennyien szépreményű fiatalok, bejelentették, hogy családi okok miatt nem vállalják a kalandot. Az egyik fiatal házas volt, a másik akkor készült megnősülni. Szégyellték magukat, kértek, értsem meg őket, szívesen jönnének, de hát a kétféle státus összeegyeztethetetlen.

Szerencsére számoltam minden eshetőséggel, nem ért sokkszerűen a bejelentés. A gyanú, hogy egy ilyen fordulat bekövetkezhet, már korábban felötlött bennem. Kezdettől fogva érezni lehetett részükről valamilyen határozatlanságot.

Pedig hogy lelkesedtek az elején! Hogy így utazunk, meg úgy utazunk... Nem mondom, hogy ezek a fickók nem voltak lelkesek, mert azok voltak. És azt is tudom, hogy ők az elsők, akik nagyon bánják, hogy egy ilyen vagány dolog nem jött össze. Ez volt, így történt... Én meg óvakodtam attól, hogy valami módon is befolyásoljam őket... Az, hogy én egy pillanatra se inogtam meg, nem jelent semmit. Szabadabb voltam náluk, nem voltak senki felé kötelezettségeim. A barátaimon, akik mindig mellettem álltak s kitartottak, a labortársaimon és a barlangászkollégáimon, no meg a szüleimen kívül tulajdonképpen senkihez nem tartoztam...

Nem mondom, nekem sem volt könnyű a döntés, majd a távozás, mert éreztem, ezúttal olyan helyre indulok, nem is kevés időre, ahonnan meglehet, nincs is visszatérés.

Amikor társaim kiugrottak a sajkából, a miniszter kétségbeesetten igyekezett újabb csapatot toborozni. Az expedíció kezdett presztízskérdéssé válni. Jobbra-balra telefonálgatott, újabb embereket próbált felhajtani. Minden esetben ugyanaz volt a bökkenő: a jelöltek nem tudtak angolul, vagy ha tudtak, hát nem voltak makkegészségesek. A többség meg rögtön az iránt érdeklődött, mennyi lóvé esik le mindezért. Amikor pedig tudomásul vették, hogy a pénzkereset helyett még nekik kell fizetniük és hogy szigorú szabályoknak kell megfelelniük, nem beszélve a tudományos elképzelésekről, akkor egymás után le is koptak.

Érdeklődő akadt, dögivel: fényképészek, hegymászók... De mihez kezdtek volna ott? Milyen tudományos cél vezérelte volna őket? Erre nem volt válaszuk.

Végül a miniszter beadta a derekát: „Ez van - mondta -, vigyázz magadra, fiam, hogyan boldogulsz...”

Azzal, hogy egyedül maradtam, anyagi lehetőségeim nem változtak. Azonnal értesítettem a szponzorokat a fejleményekről, így aztán nem volt semmi fönnakadás. Jelezték: OK, a megígért összegből rendelkezésemre áll 1500 dollár. Bukarestből Singapore-ig a román légitársasággal repültem, onnan váltanom kellett, hogy Melbourne-be, majd a 3-400 kilométernyivel délebbre fekvő tasmániai Hobartba érjek. Kiszámítottam: egy-két napig, amíg elrázódok és hozzájutok a pénzhez, a magammal vitt 100 dollárból kell költekeznem.

Az egész út 24 órát tartott.

Hobartra érve kiderült, hogy tulajdonképpen késtem fél napot, mert mindazok, akikkel aztán az Antarktiszra utaztam, akkor már a városkától 15 kilométerre lévő kiképzőtáborban tartózkodtak. A tanfolyamok megkezdésének reggelén csöppentem be azok közé, akikkel a rá következő esztendőt jóban-rosszban leéltük.

A tábor néhány, a felkészítés idejére a hadseregtől bérelt barakkból állt.

Emlékszem, eléggé fáradt voltam, s a társaim érdeklődve, kíváncsian fogadtak. Aztán jelentkeztem a divízió igazgatóságán, megfordultam a raktárban, ahol elláttak mindenféle kincstári holmival. Mindenki kapott ugyanis egy csomagot, ami az Antarktiszra szólt, benne ruházat, néhány téli lábbeli, hasonlók. A felkészítés idején szükségünk volt rájuk, hiszen az előadásokon kívül - amelyeket a divízió szakemberei tartottak előttünk a partraszállásról, a bázis működési technikájáról, a karbantartásról, a riadóhelyzetekről, a mentési munkálatokról, a távközlési módozatokról és technikákról - csoportos tereptájékozódási gyakorlatokra is sort kerítettek, amelyek során a majdani kutatóállomás körülményeit szimulálták, illetve állóképességünket tették próbára.

Az első nap délutánján egy ausztrál fizikus felajánlotta, bevisz kocsiján a városba s megmutatja a fontosabb látnivalókat. Mint kiderült, tulajdonképpen arra volt kíváncsi - s ezt később meg is vallotta, miként viselkedek én, a barbárnak vélt országból érkezett jövevény egy nyugati kirakat előtt. Hiába voltunk ugyanis ausztráliai viszonylatban is a legtávolabbi provinciában, a szemem mindent színesnek, csinosnak, ragyogónak látott. De hát ez pompás! de hát ez pompás, ez remek! - mind csak ezt hajtogattam, mire ő ugyanolyan szertartásosan legyintgetett: ugyan, ez csak egy vidéki porfészek, Tasmánia fővárosa, látnád, mi van Melbourne-ben, a többi nagyvárosban!

De nekem az első kontaktus így is óriási élmény és sokk volt, nem tudtam betelni a látvánnyal, próbáltam hozzászokni az árubőséghez, az árakhoz... Azzal az elképzeléssel vágtam neki az útnak: amennyi pénzt csak lehet, megtakarítok, hogy filmet vásárolhassak rajta. Otthonról nem vihettem magammal akkora mennyiséget, amennyire szükségem lett volna, pedig kérvényeztem mindenfelé, kifejtve, hogy a fotózás, a képi dokumentumok begyűjtése csak emelné küldetésem tudományos értékét, hatásfokát, de igazából senki se méltatott figyelemre. Hát akkor majd Ausztráliában meghúzom a nadrágszíjat, s megélek olcsó tojáson és füstölt szalonnán, meg természetesen barna kenyéren.

Sajnos, az árakkal aztán sehogy se boldogultam. Minden szörnyen drágának tűnt. Néztem, hogy egy kiló alma ára 1 és két dollár között mozog, én meg azt rögtön átszámítottam itthoni pénznembe, árakba, s elhűlt bennem a vér. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ha nem akarok éhen halni, akkor bizony, költenem kell. Kissé pánikba estem emiatt, ennek ellenére két ízben is sikerült a kiképzés hónapjai alatt 400-400 dollárt félretennem, amin gyorsan filmet vásároltam, úgyhogy az expedíció egész idejére rendelkezésemre állt száz tekercs 6x6-os film, ami azt jelentette: végig minden megszorítás nélkül fotózhattam, ha a szemem elé került valami.

A felkészítés két és fél hónapig tartott. Utólag visszapillantva, hamar eltelt. Valósággal repült... Talán azért, mert a felkészülés végére érve, az indulásra várva, úgy érezhettem: sikerült elvégeznem mindazt, amit abban a szakaszban magam elé tűztem. Filmem volt, a laborfelszerelést kiegészítettem azzal, amit otthonról nem tudtam magammal cipelni... A tanfolyamon megtanultunk mindent, amit a sarki tartózkodással és munkával kapcsolatban tudnunk kellett, de abban nehezen jutottunk dűlőre: no és hogy lesz majd a valóságban?!

E szorongásainkról sokszor beszéltettek bennünket csoportos vitáinkon, a szociológiai szemináriumokon, amikor azt boncolgattuk, miben is áll a csoportos túlélés. Azt a helyzetet jártuk körül, nem is egyszer, hogy elképzeltük: korlátozott számú közösség marad elzártan, magára utalva valahol (mondjuk, éppen a bázison...). Oktatóinknak nagy tapasztalatuk volt e témában, expedíciók egész sorának életmódját tanulmányozták: a csoportokat alkotók egymással szembeni türelmetlenségét, a közösség fokozatos felaprózódását, az atomizálódást, az emberek magukba zárkózását, a közösségi magányt, s ezek ellen próbáltak bennünket felvértezni.

Egy jópofa ausztráliai társunk szellemes beszólásaival nem egyszer felvillanyozta a hangulatot. Egyszer például arról tárgyaltunk, miben is áll a „piszkálódás” mint olyan, és mit tehet az ember, amikor egy társa mind csak piszkálgatja, a nyakán ül és nem hagyja dolgozni? Barátunk odáig feszítette ekkor a húrt, hogy rendben, de mit csináljunk akkor, ha mi magunkat nem hagyjuk dolgozni?Mindenki szívből nevetett, de megtörtént a legnagyobb dolog: közelebb kerültünk általa egymáshoz...

Amíg nyakamba nem vettem a világot, nem dolgoztam olyan gépekkel, melyekbe széles film való. A Leica típusú fényképezőgépeket szerettem, mert gazdaságosabbak voltak. Krisztián barátom viszont mindig a széles filmre esküdött, azt mondta, az jóval alkalmasabb a nagyításhoz, a jó minőségű sokszorosításhoz. Azt is a Roleiflex előnyére írták, hogy a lencsezárja jobban ellenáll a rendkívüli hidegnek a Leica típusú masinák redőnyzárjánál. A gondolatmenetem ez volt: kerül, amibe kerül, költsek a fotóimra háromszor annyit, mint eddig és dolgozzak háromszor olyan szaporátlanul, de amit megcsinálok, az olyan legyen...

Az Antarktiszra érve aztán hamar kiderült: az otthonról hozott két Roleiflex közül csak egyben bízhatok, a Krisztiánéban, a másik örökké makacskodott, akadozott, a legváratlanabb pillanatban mondta föl a szolgálatot... Annyira elkeseredtem ettől, alig lehetett lelket verni belém. Egy ausztráliai kolléga, akinek odaérkezésemkor telt ki az ideje és hazafelé készülődött, de egy ideig még együtt dolgoztunk, eljártunk együtt fotózni a bázis környékére, s közben meséltem neki Romániáról, a barlangokról, ezalatt némiképp összemelegedtünk, megmutatta, milyen képeket készített az ott töltött egy esztendő alatt, én is levetítettem neki az otthonról hozott diáimat, s közvetlenül hazaindulása előtt felajánlotta: itt ez a két gép, az egyik egy Nikon, a másik egy Mamiya RB 67, válasszak közülük, mert garantálja, nem hagynak cserben, kiállták a próbát. Amikor meg majd nekem letelik az időm, csak találkozunk valahogy és akkor visszaadom neki.

Néztem, nézegettem a gépet, különösen az utóbbit: hatalmas, professzionális méret, gyönyörű fekete bőröndben... Bár minden porcikám tiltakozik az ilyen váratlan, hihetetlenül drága és valószínűtlen ajándékok ellen, nem szeretem a könnyen ölembe pottyanó dolgokat, rögtön gyanakvóvá tesznek, ez esetben képtelen voltam visszautasítani az ajánlatot... Végigfutott rajtam, hogy tényleg, ha történik valami az otthonról hozott gépeimmel, ott maradok egy rakás filmmel, tehetetlenül, meglehet, bele is őrülnék egy ilyen helyzetbe, mert az elzártságban senki se tudott volna segíteni rajtam, ilyen nagyformátumú géppel az új expedíciósok közül csak egyedül dolgoztam a bázison... Erőt vettem magamon és azt mondtam: köszönöm, a Mamiyát választom, s ígérem, vigyázok rá... És a Mamiya lett a megmentőm, mert mindent tudott, amit kértem tőle, mínusz 25 alatt is helytállt, meg se kottyant neki a hóvihar, vakon bízhattam benne.

De nem csak a fényképezőgép, olykor az ember is felmondhatja a szolgálatot a sarki expedíciós körülmények között. E szorongáson nehezen tudtam túltenni magamat. Nehéz volt elképzelnem, vajon tényleg kibírom-e végig, eleget tudok-e tenni a bemérhető feladatoknak, az életmód kívánalmainak, s főként a váratlan helyzetek kihívásainak? A legképtelenebb helyzeteket is elképzeltem ilyenkor. Egészen odáig, hogy minden erőtartalékunk végére érünk, sőt a technika is cserben hagy a bázison, amiben pedig vakon kell bíznunk... A mai expedíciós életmód mindinkább ki van szolgáltatva a tökéletesen működő korszerű technikának, gépeknek és műszereknek, az elektronikának. Ha minden rendben és semmi zavar a bázison, az csak azért lehetséges, mert minden jól működik, jó a karbantartás, jó minőségűek, tartósak a berendezések, a műszerek, jók a szakemberek, akik ha kell, éjjel-nappal talpon vannak, csakhogy ne legyen fennakadás, mert a kényelmes sarki életnek ára van: abban a pillanatban, hogy sántítani kezd valami, ha akadozik, az már maga a vég, a pusztulás.

Még a felkészülés során közel kerülhettem néhány ausztráliai emberhez. Erre is jó volt a táborozás: egymásra utalta, összeszoktatta mindazokat, akik majd később hosszas együttlétre lettünk ítélve. Volt egy újzélandi fickó, akinek az ősei Ausztráliában telepedtek meg: ijesztő külseje volt! Göndör hajú, tüzelő tekintetű, hallgatag, elzárkózó vad alak benyomását keltette. Mikor először megláttam, azt mondtam magamban: na, ezzel se váltok az életben két szót. Majd udvariasan mosolygunk egymásnak - mert azért úriemberek vagyunk! -, köszönünk, de ezzel kész... Az élet úgy hozta, hogy éppen Chris lett Caseyben a legjobb barátom. Rendkívül melegszívű embert ismertem meg benne, egész antarktiszi tartózkodásunk idején rengeteget köszönhetek neki, sokat jártunk együtt fotózni.

Az újzélandiak különben nehezen fejezik ki az érzelmeiket, kevesebbet beszélnek, inkább a cselekvés emberei. Én meg különösen vonzódom az ilyen emberfajtához, talán mert a búvárkodás, a barlangászat általában ilyen típusú embereket tűr meg maga mellett. Ami engem illet, igyekeztem mindenkivel közlékeny lenni, aki az expedíciós csapathoz tartozott. És csak miután már visszatértünk, az egy év leltével derült ki igazán, milyen jól sikerült az előzetes közösségépítés, mert más évekhez viszonyítva a mi személyzetünk megmaradt összetartó, egységes egésznek, nem szakadt érdekcsoportokra. Igaz, ehhez az állomás elrendezése is hozzájárult, hiszen akkora helyet vehettünk birtokba a 16 épületben, hogy ha kellett és szükségét éreztük, mindenki meg tudta teremteni a maga külön bejáratú magányát, hogy aztán újra találkozzunk a közös használatú nappaliban, ahol egész közösségi életünk, étkezésünk, társalgásunk, olykor mulatozásunk zajlott.

Az indulást megelőzte még egy igen fontos mozzanat: a csomagolásé.

Ilyenkor mindenféle adósságát előszeretettel törlesztené az ember, mintha végső búcsúra készülődne.

Leveleket írtam, nem csak otthoniaknak, egyiket a másik után. Valami lázas őrület kerített hatalmába, aminek képtelen voltam ellenállni. Lajstromot állítottam össze magamnak a tennivalókról, egyetlen percre se váltam volna meg tőle, mindenhová magammal vittem, s amit közben sikerült megoldanom, azt azon melegében elégedetten kipipáltam.

Aztán jött a tényleges csomagolás...

Mintha valami végzetes helyre indulnék, olyan aggódva és tökéletesen leszigetelve raktam össze minden egyes holmimat, külön műanyagzsákokba, nehogy az istenért átnedvesedjenek, ha netán valami okból a hajónk elsüllyedne... A ránk váró tengeri út minden lehetséges bonyodalmát magam elé képzeltem, bár most abszolút nevetséges az egész, hiszen például ha elsüllyedünk, nem a csomagok jelentik az igazi gondot, hanem az életmentés. Miután olyan szép akkurátusan összecsomagoltam mindenemet, fogták és az egész cókmókot, a többiekével együtt betették egy óriási konténerbe, amit aztán leszigeteltek és lezártak, majd daruval a hajó gyomrába emeltek...

Még most is elfog a nevethetnék, amikor elgondolom: szándékosan úgy raktam össze, darabonként a motyóimat, hogy ha majd valamiért menekülni kell, tudjam, mi hol van, mi van felül, mi alul, mi van a zsák szélén, mi a közepén.

Mindez feleslegessé vált egy pillanat alatt.

Ha nincs ez az eszelős cselekvési vágy indulás előtt, talán bele is őrültem volna, így viszont sikerült lecsillapodni. Indulás előtt elégedetten állapíthattam meg: a lajstromon mindent kipipáltam, adósságom nem maradt, vagy legalább is nem volt róla tudomásom.

Az első, tengeren töltött éjszaka normálisan telt, s amikor kinyitottam a szemem a kabinban, karjára vett az erős hullámmozgás. Mindenünnen a tenger hangjai vettek körül: a hullámcsapkodás, az erőteljes motordübörgés, akár egy óriási szív fáradhatatlan lüktetése, a kajütleválasztó lemezek, ajtók diszkrét, kitartó nyikorgása...

A fedélzeten sikerült meglesnem a tengeri hajnalt. Minden kihalt, derengő, a távolban színesedő, fénylő felhőcsíkok úsztak, a víz hullámzó hátán remek fényjátékok a kékes lilától a szürkéig. A hajó mögött, miként a csend ösvénye, megcsillapodott a Jégmadár hasította hullám...

Útközben semmilyen konkrét tennivalóm nem volt: egyszerű, nézelődő utas voltam, de egy percre se unatkoztam. Az első napokban alig éreztem éhséget, de aztán a harmadikon annyira elkapott a farkasétvágy, hogy nem csak belapátoltam az ételt, de ráadásul ízlett is... Bármi volt is a dolga valakinek a hajón, az ottani élet középpontja az étkezés volt: ez szabta meg a telő napok rendjét. Hamar megszoktuk, hogy a levest csészéből kell felszürcsölnünk, mert tányérból kilötyögne. Ugyanakkor fejünket mélyen a tányérba fúrva lapátoltuk a falatokat, ne lássuk a kajütablakok mögött hánykolódó, szédítő tengerhullámzást, amelytől erőteljes tehetetlenségérzésünk támadt, mely már-már az őrületig fokozódott. A körülöttünk szüntelenül repdeső madarak is mélyen megdöbbentettek: hogyan képesek ezek a törékeny, kecses teremtmények az ember, az élet számára oly ellenséges, mostoha körülmények dacára, a partoktól oly iszonyú távolságra megmaradni, sőt, kitartani... Szárnyas kísérőink nappal inkább pihentek, játszadoztak a hajó körül, s csak az éjszaka csendjében indultak vadászatra, a tengerben akár 15-20 méter mélységben is alámerülve, ízletes tintahalra lesve...

A hajó különben egy hamburgi hajóstársaságé volt, német hajóstisztek irányították. Az ausztrál nyár folyamán a sarkkutatók rendelkezésére állt, futárhajóként szolgált Ausztrália és Antarktisz között, télen viszont Honkong és Singapore útvonalon bonyolított le civil hajóforgalmat. Akadtak kollégák, akik az utazás során is szüntelenül dolgoztak, például a meteorológusok: a műholdas adatokat rendszeres időközönként rögzítették, értelmezték, továbbították. Ők tulajdonkeppen már a hajón „otthon voltak”, megérkeztek a Sarkra... Mi, többiek, a „lustálkodók” gyakran összeültünk a társalgóban, ahol zenét hallgattunk, egyik videofilmet a másik után néztük, egyik ostobább volt, mint a másik, emellett pedig és leginkább a ránk váró közeljövőt osztottuk-szoroztuk, mit fogunk majd magányos egy esztendőnk alatt véghez vinni Casey-ben, mit kellene tennünk, hogy a világot az együttműködés szelleme uralja...

Túl voltunk már az általános rosszulléten, a tengeri betegségen, már senkit sem zavart az állandó hullámverés, megszoktuk a mind sűrűbbé váló jéghegy-rajzást is... Kezdetben inkább kicsiny, fürge tömbök siettek el mellettünk, mint tavasszal a folyókon, jégzajláskor, aztán mind imponálóbbak, lomhábbak, veszélyesebbek jöttek, mintha hirtelen behavazott hegyek között találtuk volna magunkat. A közöttük való hajózást radar irányította, s érdekes látvány volt, a két radarernyő valamelyike mellett állva, a szolgálatos csoporttal együtt figyelni a hajó úttörését a jéghegyek között.

Ahogy közeledtünk dél felé, úgy rövidültek le az éjszakák, s amikor a 60. szélességi kört is elhagytuk, már alig pár órát tartott csak, szinte állandó, csalóka fény ragyogta be a tájat... Elértük az Antarktiszt övező jéghegygyűrűt, amely az ismeretek szerint 20-30 mérföld vastagságban, sávként fogja körül a déli földrészt, áthatolni rajta kész művészet és roppant kockázatos hajózási manővereket igénylő feladat, mindig újabb és újabb meglepetésekre lehet számítani, mert a jéghegyekből összetorlódott gyűrű minősége napról napra változik, hol áthatolhatatlanul összefagy, hol eltávolodnak egymástól az alkotórészek... Ha ezen túlverekedtük magunkat, már csak 70-80 mérföldnyi maradt az antarktiszi partig, akkor már szinte célhoz értünk, szabad vizeken jártunk.

Menetrend szerint érkeztünk, amikor Casey közelében, egy kis öböl közepén kivetettük a horgonyt. Tiszteletünkre Welcome! jelentésű rakéták röppentek az égre a part irányából.

Az érkezesünk utáni pár napon iszonyatos mennyiségű élelmiszert hordtunk ki a partra és helyeztünk biztonságba a raktárban, amely az egyetlen zárt helyiség volt a bázison. De ezt se azért zárták be, mintha valaki lopott volna, inkább csak úgy jelképesen, ezzel is hangsúlyozva a rakomány különleges becsét. Meghiszem azt: rengeteg sört, hűsítőt, szeszes italt, gyümölcsleveket rejtett a föld alatti erőd.

Egész ottlétünk alatt szabad bejárásunk volt a raktárba, mégsem élt vele vissza soha, senki. Tulajdonképpen sör mindig akadt dosztig, hiszen mi magunk főztük nagy mennyiségben, jófajta kisipari recept alapján, de sose ittunk annyit, hogy túllépjük a mértéket.

Megérkezésünk második napján egy helikopterrel, egy geológus professzor vezetésével néhányan felderítő útra indultunk, nyugati irányban. Alig repültünk hétpercnyit, s már le is szálltunk, a partvonal mentén, Herring szigetén, egy kisebb hegynyeregben, kristálytiszta tavacska közelében. A pilóta azzal hagyott ott bennünket, hogy négy óra múlva visszajön értünk, addig nézelődjünk, ismerkedjünk nyugodtan a környékkel. Hálózsákot, meleg holmit vittünk magunkkal, az élelemről viszont megfeledkeztünk. Sóhajtva törődtünk bele: lesz, ahogy lesz. El is indultunk, ki-ki más irányban, a maga érdeklődési körének megfelelően. Én magam a platót jártam be, ismerkedtem a lassan málló sziklakőzet repedései között fészkelő hófehér madarakkal, amelyek vijjogó, fenyegető bukórepüléssel támadtak rám, próbálván elriasztani, mint nem várt betolakodót. Csodálatosan ragyogott a nap, kellemesen kimelegedtem, a kövek csak úgy sugározták magukból a fényt, messzire hangzott a távoli jéghegyekről tengerbe szakadó jégtömbök harsogó zuhanása, vagy a bálnák zajos lélegzése odakint, a nyílt tengeren.

Rengeteget fényképeztem, igyekeztem mindent megörökíteni, s lehetőleg olyan mutatósnak, ahogy én a hószemüveg mögül, már-már túlzott, rigurózus élességgel láttam.

Visszatértünk után számos irigyünk akadt, hogy elsőkként szökhettünk meg a bázis hangyabolyából, ahol az emberek megfeszítetten és összezártan gürcöltek azért, hogy egy éven át minél otthonosabban érezzük magunkat.

Öt nap eltelte után az Icebird távozni készült. Menetrendje úgy írta elő, hogy majd csak a sarki nyár befejeztével, 1991 márciusában tér vissza azokért, akik velünk érkeztek ugyan az állomásra, de nem egy esztendőre, csak a nyarat szándékoztak Casey-ben tölteni: szakemberek, gépészek karbantartók, villanyszerelők.

De volt közöttük például egy biológus csoport is, akit egy holland madártanász vezetett, ők az antarktiszi madárvilág életét és sokféleségét tanulmányozták. Az ornitológus Jan öt évvel korábban járt először Casey-ben, most meg azért jött, hogy pontot tegyen akkor megkezdett kutatásai végére. Fiatal ausztráliai munkatársa, Dóra segítette, de mások is bedolgoztak neki, néha még én magam is elszegődtem inasuknak, amíg aztán véget nem ért a nyár, s a csoport magját elszállította az ismét felbukkant Jégmadár, mindazokkal együtt, akik az antarktiszi telet nem voltak hajlandók a bázison eltölteni.

Amíg a tél elől menekülők becsomagoltak és útra készen álltak, mi, akik maradtunk, még egy utolsó adag élelmet, felszerelést, gyógyszert cipeltünk a partra, felkészülve a legrosszabbra.

A nyár nem volt túl nehéz, egyáltalán nem volt elviselhetetlen, bár meglehetősen meleg volt, elég gyakran mértünk +7, sőt +9 fok C hőmérsékletet.

Igaz, az érkezésünk utáni második héten kóstolót kaptunk a délsarki hóviharokból is, az első erőteljes szélfúvásokból. Bár itt mindenki csak nyári szelekként emlegette őket, a hőmérséklet gyorsan 0 fok alá süllyedt, a légvonat 100-120 kilométeres sebességgel seperve száguldott, néhány nap alatt kitombolta magát, majd ahogy jött, úgy el is ült.

Amíg a szél tombolt, sajnos, az ember képtelen volt a szabadban dolgozni, az építkezési munkálatok ezért teljesen le is álltak, bent viszont zavartalanul ment tovább az élet.

Minden odaérkező váltásnak van egy hivatalosan kinevezett vezetője, aki a műszaki beosztásúakhoz hasonlóan egy darabig párhuzamosan is dolgozik elődjével, mialatt egyik a másiknak átadja az állomás életével kapcsolatos nélkülözhetetlen és tanulságos tapasztalatokat.

Az állomáson előttünk tartózkodók vezetője egy nő volt, akiről mint kiderült, keserű, igen feszült évet töltött Casey-ben, legalábbis a bázison lépten-nyomon erről lehetett hallani. Állítólag nem fért össze a főgépésszel. A frissen érkezett csoportból, úgy látszik, én keltettem föl az érdeklődését, mert négyszemközt behivatott, kifaggatott az életemről, majd minden további nélkül megnyílt előttem: elmondta, milyen kínos, nehezen viselhető helyzet, ha az ember elszigetelődik egy közösségben, amely nem hajlandó megérteni őt. Az egyedüli menedék ilyenkor itt, az Antarktiszon az, hogy az illető elmereng a jéghegyek látványán, sok zenét hallgat, olvasgat és felidézi az otthoni emlékeket. Természetesen, így is túl lehet élni egy jókora időszakaszt, de óriási megerőltetést jelent és felemészti az illető majd valamennyi erőtartalékait.

Nem arról volt szó szerintem, hogy a nők nem valók esetleg vezetőknek, hanem inkább arról, hogy a vezetők kiválasztásának kritériumai voltak meglehetősen felszínesek, s ez bosszulhatta meg magát az ő esetében. Nem a végzettséget vették ugyanis tekintetbe, hanem azt, hogy olyan közegben dolgozott, ahol széles körű tapasztalatokat szerzett. Mindenki szóba jöhetett tehát, aki a nagyközönséggel, fiatalokkal, gyerekekkel dolgoztak. Említett hölgy pedagógusi tapasztalatokkal rendelkezett ugyan, ám vizsgáztatói elfelejtkeztek arról, hogy egy dolog gyermekközösséget irányítani és egészen más a felnőttekkel szót érteni. Az emberben ugyanakkor kell lennie egy annyi tartásnak, hogy amikor látja: az irányítása alatt sehogy se mennek a dolgok, a további erőltetés helyett szépen, csöndesen visszalép.

Mikor a tél küszöbén visszatért, az Icebirdre bárkinek teljes szabadsága volt felülni, ha úgy érezte, hogy képtelen maradni a bázison. Senki nem hányt a szemére semmit, még akkor sem, ha ezzel némiképp felborult a bázis rendje, egész élete...

A velünk együtt érkezett építőcsoport vezetője, aki az egész téli idényre szegődött el az állomásra, egy hónap elteltével úgy találta, hogy nem fér meg beosztottjaival, és akkor azt kérte, engedjék hazautazni. Kiderült, egyáltalán nem olyan egyszerű dolog előre felmérni az emberi viszonyok várható következményeit, ráadásul az Antarktiszon feje tetejére állhat minden korábbi számítás. A divízió vezetősége egyszerűen rájött, hogy szabály ide, szabály oda, nem is olyan könnyű pótolni az így támadt űrt. Vészjelzéssel fordultak valamennyi antarktiszi kutatóállomás körletéhez, hátha akad valamelyiken fölös munkaerő. Mint kiderült, a davisi állomásról az egyik asztalos srác úgy döntött, hogy bár korábban csak a nyári hónapokra volt sarki szerződése, vállalja a téli tartózkodást Casey-ben. Szerencsére, döntése még akkor megszületett, amikor a Davisről leköszönő és hazatérő személyzet még a tengeren tartózkodott, így az őket szállító hajó megállt Casey közelében is, az asztalos kiszállt, a vezetőség fellélegzett, s ezután már simán peregtek az események: az építőcsoport legképzettebbje előlépett csoportvezetőnek, s egész táborbontásig a legnagyobb harmónia szállt le az építők közé.

A Davisről érkezett srác más szempontból is hasznos szolgálatokat tett a bázisnak, ugyanis korábban alkalma volt végiglátogatni egy sor orosz és kínai kutatóállomást, videofelvételeket készített róluk, ezeket rendre bemutatta nálunk is, ezáltal fogalmat alkothattunk arról, milyen is az élet, milyenek a munkakörülmények másfele a sarkvidéken. Mondhatom, egyáltalán nem irigyeltük a felvételeken látható nyomorúságos állapotokat, s a továbbiakban valahogy igyekeztünk jobban megbecsülni a Casey nyújtotta kényelmet.

Engem egy pillanatra sem kísértett meg a visszalépés gondolata, hogy a tél beköszönte előtt megfutamodjak. Amiatt viszont szorongtam, nehogy valamilyen baleset érjen még a nyár folyamán, s általában az itt töltött év alatt. Ezernyi apró alkalom adódhat ugyanis, az ember jóformán észre sem veszi, s máris ki van szolgáltatva a többinek, nem tudja elvégezni azt a munkát, amiért tulajdonképpen az Antarktiszra érkezett.

Intő jel volt számomra az a baleset, amit az egyik gépészünk síelés közben elszenvedett, kevéssel megérkezésünk után.

Épp csak beléptünk volt az új esztendőbe, január 6-át írtuk, amikor Richard síeléskor elesett és lábát törte. Alaposan átvilágították az orvosi szobában, én hívtam elő a filmet, de csak a frontális átvilágítás rögzítése sikerült, mert közben a készülék beadta a kulcsot... Ronda egy törés volt, a boka fölött vagy tíz centivel zúzódott össze a csont, de volt ott hosszanti törés is, meg roncsolódás. A legnagyobb baj az volt, hogy a kimúlt műszer hiányában az orvosnő csak hozzávetőlegesen tudta megműteni és sínbe tenni...

Szerencsétlen balesete miatt Richard hosszú időre kibérelte az állomás két ágyas kórházának egyik fekhelyét. Robusztus, életvidám fickó lévén hősiesen viselte sorsát, de minél jobban elhúzódott a gyógyulás folyamata és ez alatt szüntelenül az ágyhoz volt kötve, a kinti világtól, csoportjától gyakorlatilag elszigetelve, az első reménykedő hetek után kezdett mind zaklatottabb lenni.

(Elképzeltem, hogy ha velem vagy akár másokkal fordul elő ugyanez, nála is jóval nehezebben viselnénk el azt a fizikai-lelki terhelést, amivel egy ilyen baleset jár...)

Sajnos, Casey-ben nem tehettünk semmit, a röntgenkészüléket helyben lehetetlen volt megjavítani, mert senki se értett hozzá s a műszaki háttér is hiányzott hozzá, s ahhoz, hogy kicserélhessék egy másikkal, meg kellett várnunk, amíg nyár végére visszatér a Jégmadár, addig pedig két hosszú hónapnak kellett eltelnie.

Később az is kiderült, hogy a műtét sem sikerült úgy, ahogy kellett volna a gyógyuláshoz, ezt viszont röntgen nélkül nem volt honnan előre tudni.

Richard sorsát nem irigyeltem, a viselkedését viszont igen. Az utolsó pillanatig reménykedett, hitt abban, hogy a dolog valahogy mégis jobbra fordul. Csakhogy gyötrő, egyre erősödő fájdalmai voltak, szívós türelmének tartalékai felőrlődtek, végül lelkileg is teljesen összeomlott...

A baleset miatt ugyanakkor a gépészcsoportban megbomlott az összhang, a főnök és egy másik srác magukra maradtak a három szakemberre se kevés munkával. A főnök, a dízelfőgépész Vietnamot megjárt, morózus, nehezen kezelhető, meglehetősen merev, ugyanakkor ingatag hangulatú ember volt, kiszámíthatatlan reakciókkal. Olykor váratlan kitörései is voltak... A baleset s a vele járó meggyűlt munka az ő lelki terhelését is fokozottan igénybe vették: állandó súrlódás, civakodás állt be közte és épen maradt beosztottja között, s amikor aztán Richard szomorúan búcsút mondott Casey-nek, a maradék beosztott is vele tartott, mondván: torkig lakott a főnökével.

Így aztán ott álltunk, a tél elején két megüresedett gépészi állással, ami mellesleg élet-halál kérdése az állomás egész további élete szempontjából. Nem csupán a szállítóeszközök állapota függ tőlük, hanem a villanyszolgáltatás is, az, hogy életünkhöz szükséges hő és fény legyen a bázison. A gépészek az atyaistenei mindannak, ami emberpótló gépi berendezés. A szó szoros értelmében nélkülözhetetlen fickók. És ők jól tudják ezt! Ha csak tréfából, de előszeretettel nevezik magukat az antarktiszi állomások „isteneinek”. És roppant önbizalommal tölti el őket, hogy minket, kutatókat valósággal a kezükben tartanak. Olykor nagylelkűen megengedik, hogy a magunkfajta, földi halandó is eljátszadozzék egy traktorral, egy motoros szánnal vagy egy hernyótalpas vontatóval, óriásbuldózerrel.

Szomorú tapasztalni e kórosan megnövekedett önérzet működését a mindennapokban, a környezet teljes fokú lekezelését. Szerencsére, a mi embereinket elkerülte ez a fajta emberi gyarlóság, s az idős csoportvezető végül is az utolsó nyári hajóval kapott két beosztottat a távozó Richard és társa helyett. Egyikük, az ausztráliai hadsereg térképészeti szolgálatának gépésze volt, járt már az állomáson, ismerte a helyet, ahová érkezett. A másik ugyancsak Ausztráliából jelentkezett, s mind a hárman hamarosan lelkes csapatot alkottak, az öregbe felgyűlt feszültség, a kiszámíthatatlanság elpárolgott, egész ottlétünk alatt semmilyen gondunk nem akadt velük.

Mindezek után még jobban tartottam attól, nehogy velem is előforduljon valami hasonló baleset. A szakmámban ugyanis teljesen egyedül voltam az állomáson...

Megpróbálom érzékeltetni egy sűrített munkanapomat, ami leginkább egy tavaszi vagy őszi nap lehetne ott, az Antarktiszon, amikor is, akár csak mifelénk, a nappal és az éjszaka közötti arány feleződik.

Reggeli felkelésem ideje az alkalomhoz idomult. Az Antarktiszon ugyanis két embertípus él: tudósok és karbantartók. Ez utóbbiak munka- és életrendje nagyjából megegyezik a gyári vagy műhelybeli munkaszervezés gyakorlatával, amit odahaza sok ember ismerhet. A tudósok általában attól függően térnek nyugovóra vagy ébrednek fel, hogy előzőleg milyen feladatokat tűztek maguk elé.

Én magam általában későbben keltem, mert a légkörből vett részecskemintákat este hétkor, majd öt óra elteltével, éjfélkor gyűjtöttem be. Megfigyeltem ugyanis, hogy a napnak ez az a szakasza, amikorra a légkör megnyugszik, erőteljes hőmérsékleti inverziók állnak be, ezek következtében pedig a részecskekoncentráció növekszik a levegőben, tehát a mérések is pontosabbak lesznek...

A méréseket tehát a jelzett időben végeztem, s az éjféli próbát egy újabb óra elteltével megismételtem, ezért aztán reggel rendszerint tovább aludtam. Igaz, a reggelit általában 8-9-ig lehetett elfogyasztani, de ha valakinek szüksége volt rá, bármikor szabad bejárása volt az étterembe és kiszolgálhatta magát, mert a nap valamennyi szakában a bázislakók rendelkezésére álltak a gyümölcslevek, a kukoricapehely, mindenféle meleg meg hideg ételek...

Reggeli után irány a labor, amely az állomás központjától másfél kilométernyire volt, s ott aztán nekiláttam a reggeli mintavételnek.

A mintákat a környező szigetvilágból gyűjtöttem be üledék, alga és zuzmó formájában. Ezeket alaposan meg kell szárítani, majd hevíteni, mozsárban összetörni s előkészíteni a mérésekhez. Voltak műveletek, amiket helyben is elvégezhettem a magammal cipelt műszer segítségével, a bonyolultabbakra viszont már csak idehaza, az országban kerülhetett sor, a radioaktivitás-kutató Bukarest melletti laborunkban. Ezért aztán az 1990-91-es nyár folyamán két rend igen jelentős mintaküldeményt juttattam haza, a harmadikat pedig személyesen vittem magammal, amikor végleg hazaérkeztem.

A délelőtti munka rendszerint fél egyig tartott, ekkor tálalták az ebédet, de a megjelenés megint nem volt kötelező, s amennyiben valakinek befejezetlen munkája vagy sürgős elintéznivalója akadt, nyugodtan semmibe vehette ezt az időpontot is. A munka jellege általában olyan volt, hogy képtelenség volt előre bemérni, mit hoz a véletlen. Volt, amikor terepen időzött el tovább az ember, mint szerette volna, netán segítséget nyújtott egy-egy biológusnak, akik legtöbbször csapatmunkával boldogulnak, ami azt jelenti, hogy feladataik elvégzéséhez legkevesebb két ember jelenléte szükséges, és nem egyszer előfordult, hogy be kellett ugranom másodiknak... Az ilyesmi sokszor felborította az életrendemet...

Délután folytatódtak a mintavételek, illetve a korábbi napokon vett egyes minták folyamatos műszeres mérése.

Az esti, 18.30-as étkezés a nap egyik legfontosabb társadalmi pillanata, s mindenkinek úgy kellett intéznie az életét, hogy ha csak nem beteg vagy nem küldték misszióba, jelen lehessen. Ilyenkor futottak ugyanis ténylegesen össze az emberek, megbeszélték az aznapi eseményeket, eredményeket, másnapra szóló terveket szőttek, tennivalókat egyeztettek, vitatkoztak, kommunikáltak.... Azokkal ellentétben, akik üzemszerű munkarend szerint, tehát délután éppen dolgoztak, a többiek délután fél ötkor kiléptek a váltásból, s az estebédig még maradt idejük lezuhanyozni, bedobni egy doboz sört, majd a vacsora után is egyet-kettőt, nekem viszont étkezés után azonnal vissza kellett térnem a laborba, folytatni esti tennivalóimat, majd jóval éjfél után vetődtem ismét haza.

Megesett, hogy az ember több napra távol volt az állomástól, terepezett, s az élet olyankor teljesen más, váratlan fordulatokat vett. És külön fejezet az is, amikor az ember szolgálatos volt a konyhán. Erre egy hónap során többször is sor került, mert az állomáson olyanok is éltek, akik munkájának a jellege lehetetlenné tette, hogy akár egy napig is kivonják alóla magukat. Meg aztán a szakácsnőnek is, akik éjjel-nappal ott tartózkodott a konyhán, szüksége volt időnként egy-egy szabadnapra, kikapcsolódásra... A konyhaszolgálat jócskán igénybe vette az illető napunkat, amelyből éppen csak annyi időnk maradt még, hogy feladatainkat loppal, nagy vonalakban összecsapjuk, mégse kerüljünk ugye hátralékba egy teljes nappal...

A konyhán szakképzetlen munkát végeztünk, reggel 9-10-kor kezdtünk, mosogatással, mert a felszolgálás önkiszolgáló alapon működött, mosatlanját mindenki berakta a félautomata mosogatógépbe, azt kellett aztán nekünk elmosogatni, majd jöttek a különböző előkészítő konyhai segédműveletek.

A hét minden napjára le volt osztva valamilyen rendkívüli konyhai tennivaló. Hétfőn például a fajanszborítású falakat kellett becsületesen lesikálni, kedden a kemence tisztítása volt soron, ami nyomasztó emléke marad antarktiszi életünknek, s talán azért, mert amikor tavasszal, nyár elején odaérkeztünk, siralmas állapotban találtuk, valaki azt mondta, olyan, mint egy tengeri elefánt, annyira fekete volt a koromtól s ráadásul idomtalan... No de a minden keddi tisztogatás, amit marószódával végeztünk, s emiatt a kezünk megtelt égési sebekkel, megtette a hatását, egy idő után kívül-belül ragyogott a tisztaságtól. Az is igaz, hogy szinte megállás nélkül, ijesztő tempóban üzemelt. Tüzelése gázzal történt, az állomás mellett elhelyezett, palackozott gáz a legteljesebb biztonsági berendezéssel ellátva szolgálta konyhai kényelmünket.

A szigorú tisztasági rend folytán az állomáson nem lehetett szemetet, szutykot találni. Igaz, a sarki környezet sem a legalkalmasabb a mikrobák, betegségokozók fejlődéséhez, de a tisztaságprogram dacára se tudtuk megfékezni a lassú hanyatlást. Szennyezettség, por ott is létezik, ha nem is a felénk megszokott mennyiségben.

10.

Két fő foglalatosságom volt a munkámon kívül, a fényképészet és a naplóírás. A naplómat már induláskor elkezdtem, mert úgy gondoltam, hogy a sarkon töltött esztendő olyan élményt hoz majd, amit érdemes könyvben megörökíteni. Igaz, arra gondoltam, hogy annak idején sok képpel, fotóval tűzdelem meg, s annál kevesebb szöveggel, de azt is tudtam, hogy ha évek multával részleteiben szeretném feleleveníteni élményeimet, azon melegében papírra kell vetnem benyomásaimat.

A napló természetesen nyers, egyenetlenre sikeredett: voltak napok, amikor még lefekvés előtt sikerült összegeznem a történtek summáját, máskor meg csak 2-3 nap elteltével pótoltam csak a mulasztást.

Gyakran időztem a fotólaborban, s különösen az esti mintavétellel végezve, még két-három órát eltöltöttem fotóim világában. Az állomásnak saját, ultrarövid hullámú házi rádióadója volt, éjjel-nappal ontotta a jobbnál jobb zenét, rock, dzsessz, klasszikus darabokat, gazdag lemezgyűjtemény állt a szerkesztő rendelkezésére. Pompás érzés volt a fehér, havas éjszakából belépni a laborba, tudni, hogy körülöttem az emberek békében alszanak, semmi más nincs a világon, csak a mélységes csöndesség, mélyén a Brandenburgi játékok súlyos hangzatai és a lüktető öröm, hogy élek és azt teszem, amihez a legnagyobb a kedvem...

Senki se zavart ilyenkor, a legteljesebb boldogságban éltem át a magányt.

Éjjel keveset aludtam, átlagban 4-5 óra elég volt ahhoz, hogy pihenten ébredjek. Néha azért felgyűlt az adósság, s éreztem, ha nem alszom egy kiadósat, összeroskadok. Olyankor nem erőltettem tovább, s egy jó szunyálás után helyrebillent az egyensúlyom. Annyira felajzott voltam a kedvemre való munkától, a tennivalóktól, a tájtól, ami körülvett, az elvégzendő program jellegétől, hogy még nagyobb hévvel szándékoztam dolgozni. Mintha csak valaki bekapcsolt volna egy konnektorba, 15-20 napon át tartó, huzamos ütemű teljesítményre voltam képes.

Az állomáson társasági élet is zajlott.

Az első kóstolót szilveszterkor kaptam abból, miként mulatnak az ausztráliaiak. Az ünnepélyes estét a mindenki által „alagútnak” nevezett közös, hangárszerű sátorban tartották, este fél tízkor vette kezdetét, a terem az alkalomhoz illően csinosan feldíszítve, de nem telt bele sok idő, hogy disznóóllá változzon. Ez ellen nem volt mit tenni...

Coca-colát szürcsölgettem, s úgy tettem, mintha ugyanazt vedelném, amit mindenki: valami puncsnak nevezett, jócskán jegelt, édeskés, de nehéz, fejbeütős italt. Mivel bort sehol se láttam, végül magam is megtöltöttem egy poharat, mindenkire szélesen mosolyogtam, mint egy tökkelütött, melegen viszonoztam a roppant szívélyes és közvetlen köszöntéseket. Próbáltam egyik-másik kollégával szóba állni, akiken láttam, hogy kevésbé szívtak be, s addig nem is volt semmi baj, amíg egyesek el nem kezdték a poharukban lévő italt és a tányérokra rakott ételt a csoportokban álldogáló emberek közé önteni, hajigálni... Majd később szögbeverő versenyt, majd súlyemelő vetélkedőt tartottam. Arra törekedtem, hogy a játékon belül mindegyre kitaláljak valamilyen újdonságot, furfangot s ezzel lekössem a figyelmet... Előbb csak egyetlen szeget kellett beütniük minél hamarabb a vállalkozóknak, később viszont azt javasoltam, üssünk be egyszerre kettőt, lássuk, kinek sikerül. Én magam nem nyertem semmit az ügyön, a versenybe se neveztem be, nem is az volt a cél, viszont a hangulatot sikerült jó irányba terelni, mindenki a próbákra és a versenyzőkre összpontosított, minden egyes kalapácsütés hatalmas diadalordításokat szabadított fel...

Megjegyzem, a súlyemelés szörnyen megviselte a társaságot, az 50 kilós golyónak iszonyúan nehéz fogása volt, mert szutykossága miatt mindegyre kicsúszott a kezünkből...

Éjjel háromkor szabadultam, holtfáradtan, de boldogan, hogy végre magamra lehetek. A többiek teljesen kidőltek, s én meg elhatároztam, hogy most már úgy is mindegy, az éjszaka odavan s meglesem a napfelkeltét.

Alaposan felöltöztem, úgy léptem ki az enyhe szélbe. A nap ellenfényben emelkedett föl a jeges lejtő fölé, élesen kirajzolva a félsziget és az öböl körvonalait. Emelkedőn haladtam fölfelé és a csúcshoz érve majdnem letapostam egy pingvinpárt. Hím és nőstény voltak az istenadták, ijedten torpantak meg útjukon, egyenesen a tgenger felé tartottak a bázis területén átvágva. A hím felborzolódva szembe is szállt volna velem, míg párja a háta mögé húzódva keresett menedéket. Hosszasan farkasszemet néztünk, majd kölcsönösen elfordultunk egymástól. Ki-ki ment a maga útjára...

Nagyon szerettem kóricálni, meg síelni az állomás közelében. Általában minden lehetőséget felhasználtam, hogy a szabadban lehessek.

Jót mulattam, amikor szilveszter után pár nappal az egész társaság felvonult a közeli magaslatra, magashegyi jégtechnikát gyakorolni. Az ausztráliaiak ilyen szempontból roppant körültekintőek, hiszen odahaza alig látnak havat, nincsen alkalmuk begyakorolni a jégcsákány használatát. Még azt se igen tudták, hogy ezt az igen hasznos, életmentő szerszámot hogyan kell tartani. Sajnos, a gyakorlatokat elég nehezen végezték a roskadó, vizes hó miatt, mindannyian nyakig vizesek lettünk, de a hely önmagára olyan remek volt, hogy megjegyeztem magamnak. Közel volt az állomáshoz, bármikor elérhető, s egyként lehetett jég- és sziklamászásra használni.

Pár nap múlva nem álltam meg és egy szelíd havazás után magányos sítúrára indultam a környékre. Egyik, két napra távozó csoportunk nyomába szegődtem, akik mozgó műhelyükben, sátrakba húzódva bíbelődtek valami szereléssel. Tíz perc alatt elértem őket, váltottam velük néhány szót is, majd folytattam utamat. Tudtam, hogy e kiruccanásommal áthágtam a bázis néhány alapszabályát, de nem akartam senki elől bujdosni, ezért is nem kerültem el a csoportot. Néhányszor lesiklottam a lejtőn, majd a szakadékok peremén óvatosan körbejártam a félsziget körvonalát. Nyaktörő helyeken haladtam, s most bevallom, nem számoltam velük, ezért nagyon kellett ügyelnem, hová lépek, de nem volt mit tennem, vissza nem fordulhattam, előre kellett menekülnöm, habozás nélkül. Olykor meg-megálltam, a tenger morajlását hallgatva, s közben hazagondoltam, a Deltára, mert odahaza az volt számomra az egyetlen hely, ahol mind a víz, mind a környező partok csak úgy buzogtak az élettől. A sarki tenger mellett állva mindent elnyomott a pingvinfecsegés, tíz-tizenötös kis csapatokban, de olykor 2-3 tagú kis járőrökben totyogtak le-fel minden elképzelhető irányba, odafentről remekül látszott szabálytalan, ám egy felsőbb rendszerbe illő mozgásuk...

Kiruccanásomért megróttak ugyan, de a legnagyobb lecke az volt számomra, hogy éppen a bázisra visszatértemkor derült ki: Richard, a gépész síelés közben lábát törte. Intő jelnek éreztem a jövőre nézve.

11.

Ahogy telt az idő, mind jobban nyugtalankodtam. Az volt az érzésem, nem végzek eleget, mindjárt véget ér a délsarki nyár, s én még mindig a kezdeteknél tartok. Ráadásul, ez a belső feszültség, elégedetlenség másokon is kiütött. Igaz, az állomáson is többen tartózkodtunk, mint amennyire az előzetes táborban felkészültünk, titokban pedig szívrepesve vártuk a februárt, a márciust, hogy végre búcsút mondhassunk a nyári vendégeknek, s végre magunk maradjunk Casey-ben, téli lakók...

Elvégeztem a dolgomat, de egy ideig halvány fogalmam sem volt arról, milyen eredménnyel. Csak miután a márciusi, utolsó hajójárattal elküldtem az első rend vegetációs mintát Bukarestbe, amit a kollégáim aztán kielemeztek a radioaktivitás laborban, világosodott meg előttem minden: rögtön tudtam, mire kell a továbbiakban nagy körültekintéssel odafigyelnem. Beigazolódott ugyanis az előzetes feltevésem, hogy az Antarktiszon is jelen vannak a déli féltekén végzett nukleáris kísérletek nyomán keletkezett hasadóanyagok nyomai. Ezzel pedig egy csapásra megnőtt a kísérleteim fontossága. A másik fajta, a természetes radioaktivitás viszont alig-alig volt kimutatható, s erre is számítottam, hiszen az Antarktisz természetes sugárzási potenciálja amúgy meglehetősen alacsony.

Az a tény, hogy az eredmények igazoltak, nagy elégtétellel töltött el, s ahogy akkor tapasztaltam, hasonlóképpen éreztek saját munkájukkal kapcsolatban Ausztráliából érkezett biológus, botanikus vagy fizikus kollégáim. Nagyon sokszor mondtuk el egymásnak a munkanap végeztével kételyeinket, aggályainkat. Különösen a műszerek, a berendezések működése miatt problémáztunk, amíg meg nem győződtünk arról, hogy bízhatunk bennük.

Türelmetlenül vártuk a Jégmadár visszatértét, az állomás nyári lakói lázasan csomagoltak. Mi, többiek, akik télire is maradtunk, különféle terveket szőttünk arról, hogyan rendezzük be téli életvitelünket, miként lesz majd, ha magunkra maradunk a műszerekkel, berendezésekkel, vajon a nyáriak segítsége nélkül állni fogjuk-e tudni a sarat? Nyugtalansággal elegyes öröm feszült bennünk a pillanat közeledtével, amelyben majd magunkra maradunk és boldogulunk, ahogy tudunk.

Az elválás ünnepélyes volt, a távozókat a mólóig kísértük, arra az alig kiképzett partszakaszra, melynél a hajókról a konténereket partra szállító uszályok éppen csak ki tudtak valahogy kötni.

A rövid nyár is elégséges volt ahhoz, hogy barátságok szövődjenek távozók és maradók között. A távozók számára a búcsú sokkal nagyobb megrázkódtatás volt, mint a ránk szakadó téli magányunk. Azt hiszem, mindannyian ráéreztünk arra, mi megy végbe a lelkükben és nagy tisztelettel néztünk rájuk. Minden fölelevenedett bennünk, ami csak történt velünk: a közös emlékek, a beszélgetések... Előkerültek a zsebkendők is...

Néhány szót váltottunk még az adóvevőn, amikor már az uszályon ültek, majd hirtelen eltávolodtak a parttól, a hajó felé. Távoztak, felszívódtak: ennyi volt az egész. Dél volt éppen, s mihelyst az utolsó emberszállítmány is a fedélzetre lépett, a hajó azonnal elindult. Sietniük kellett, hogy minden kedvező percet kihasználjanak.

Az utolsó járatot lebonyolító hajósok tudják: ha szép időre van kilátás, az utolsó pillanatig feszíthetik a húrt, halogathatják az indulás pillanatát. Amennyiben viszont az időjárásjelző változó időt jósol, s az emberek a munka 80 százalékával már végeztek, a fennmaradó munkát hagyják a fenébe és késlekedés nélkül azonnal felszedik a horgonyt, nehogy a tél miatt a jéggyűrű fogságába essenek...

Az idő teltével kedélyállapotom bár egyre javult, olykor meglepő hullámgörbét írt le. Voltak pillanataim, amikor erősen kételkedtem magamban, arra gondolva, hogy más talán sokkal jobban boldogult volna a helyemben. Amikor pedig később helyrebillentem, dühös voltam magamra a kételyeimért, s el kellett ismernem, hogy igenis, én voltam a legalkalmasabb arra, hogy e feladatot elvégezze...

Elégedetlen voltam az elején azzal is, ahogy fényképeztem. Sokat jártam a terepet, fotóztam, de az eredmények elmaradtak az erőfeszítések mögött. Szerencsére, viszonylag gyorsan rájöttem, hogy az első hónapokban rossz exponáló órával dolgoztam, s nem egészen tíz tekercs filmemet lőttem el. Emiatt pedig valósággal vérzett a lelkem...

Az első sikerek, a megszerzett biztonság elhalványították szorongásaimat. Szoros barátságokat kötöttem, sose unatkoztam, mindig találtam magamnak elfoglaltságot. A baj inkább az volt, hogy nem jutott mindenre idő...

Mintákat vettem, kísérleteket, méréseket végeztem, rengeteget jegyzeteltem, leveleket, hosszú telexszövegeket írtam a számítógépbe. Leveleim műholdas közvetítéssel Ausztráliába kerültek, ott nyomtatóval kiírták, borítékolták s a csatolt címre postázták. E küldeményeket az Antarktisz Divízió költségén, gyakorlatilag portómentesen küldték szét azok számára, akik az általuk szervezett expedíció tagjai. Nekünk csak a telefonbeszélgetéseket és a faxüzeneteket kellett fizetnünk, de sikerült úgy ravaszkodnom, hogy viszonylag ritkán nyúljak a zsebembe. Jobbára a radioaktivitási labort tárcsáztam föl, mert a szakmai beszélgetések ingyenesek voltak, s a hivatalos szövegelésbe a szükséges személyes információkat is beloptam. Közben arra is vigyáztam, hogy ne éljek túlságosan vissza a lehetőséggel...

Önbizalmam megszilárdulásához az is hozzájárult, hogy lélekben megedződve, győztesen kerültem ki néhány életveszélyes sarki kalandból. A legnehezebb az a júliusi közjáték volt, melynek során egy téli förgeteg a bázistól távol elkapott néhányunkat a roppant jégmezőn, misszió közben, s pár napig azt se tudtuk, élünk-e vagy halunk...

12.

Pontban 1991. július 20-án indultam útnak többedmagammal, két lánctalpas vontatóhoz kapcsolt szánkaravánnal, azzal a feladattal, hogy az utánunk jövő váltás kutatói számára, mintegy 150 kilométerre a bázistól felállítsunk egy védkunyhót. Megjegyzem, az expedíciót nem kijelöléses alapon, hanem önkéntes jelentkezés útján szervezték.

Négyen vállalkoztunk az útra, mind olyanok, akik könnyen megbirkóztunk a vontatók vezetésével, így aztán könnyedén váltani tudtuk egymást, hogy szaporábban haladhassunk előre. Közeledett a sarki tavasz, s a karbantartási munkákat fokozott ütemben kellett végezni.

Meglehetősen nehezen haladtunk előre, a vontató ugyanis sosem vesz fel túlzottan nagy sebességet, ráadásul a szántalpakat is magunk után vonszoltuk. Az egyiken dízelolajjal teli hordók voltak, egy másikon meg a küldetéshez szükséges villanyfejlesztőt cipeltük magunkkal, egy harmadikon meg a víztartály volt, amelyen a hóból olvasztott ivóvizet tartottuk, illetve azon volt berendezve a zuhanyozó is. Külön szánon volt a lakókocsink meg a konyhául szolgáló konténer, s végül maga a felállítandó védkunyhó zárta a sort.

Két napon át egyéb sem történt, mint hogy szorgalmasan faltuk a kilométereket, annak ellenére, hogy az idő már induláskor eléggé rosszra fordult, szűnni nem akaró, 50-60 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó szél söpört végig a jégmezőn, s a sűrű havazás miatt rossz látási viszonyokkal küszködtünk. Valahogy elértünk a védkunyhó számára kijelölt helyre, nekiláttunk a munkának, még egy fél napi tennivalónk maradt hátra, hogy dolgunk végezetten visszafordulhassunk.

Ámde a tél végi vihar egyik pillanatról a másikra annyira rázendített, hogy be kellett látnunk: napokon át a foglyai leszünk.

A szél 170-200 kilométeresre erősödött, tombolása állandósulni látszott. Az évnek e szakában, július végén, augusztus elején a legrövidebbek arrafelé a nappalok. Amúgy is csak néhány órát tart a nappali világosság, különben mindent átható homály borít be. A hóviharban azonban, az alacsonyan elterülő sűrű felhőtakaró miatt hosszan kitartó teljes sötétség szakadt ránk. A hóvihar szinte teljesen belepte mindkét vontatónkat, s hiába próbáltuk, képtelenek voltunk kiszabadítani azokat. A tomboló szélvészben nem csak a lapátolás, de bármely szabadtéri munka teljességgel értelmetlen, a kinntartózkodás maga is életveszélyes. Egyetlen tizedmásodperc is elég ahhoz, hogy a szabadon maradt kézfelület vagy a védtelen arcbőr menthetetlenül elfagyjon. A fagyás ellen pedig ilyenkor semmit sem lehet tenni, ugyanis a valóságos hőmérséklet önmagában -20-25 C fok, a fergeteges szél hűtőhatására pedig, amely a sebességgel arányosan növekszik, legalább -50-60 foknak felel meg, amelyben az emberi szervezet gyakorlatilag képtelen létezni.

Nem lehet se dolgozni, se lélegezni, hátat kell fordítani a szélnek, s védett szélárnyékot kialakítani a szájunk előtt, amely visszatartja azt a néhány szippantásnyi levegőt, amire pillanatnyilag szükségünk van. Ha ezt elmulasztjuk, úgy elsöpri a vihar az orrunk, a szánk előtti oxigént, hogy pillanatok alatt megfulladunk.

Ilyen körülmények között, mind reményvesztettebben várakoztunk.

Esténként próbáltunk rádiókapcsolatba lépni az állomással egy, az indulás előtti megegyezés szerint, de csak három ízben sikerült némileg értekeznünk, természetesen alig értettük egymás szavát. A vihar esküdt ellensége a rádióhullámoknak, az expedíciós karavánt alkotó fémszerkezetek megteltek sztatikus villamossággal, alig lehetett bármihez érni, még kesztyűs kezünkön is éreztük a fájdalmas kisüléseket... E jelenséget különben a szél által nagy sebességgel felkapott és tovább hordott jégkristályok meg nem szűnő súrlóhatása okozza. Különben merő tévhit, hogy az Antarktiszon annyira tiszta lenne a levegő. Ott is létezik por, az erózió és a folyamatos építőanyag-kitermelés miatti robbantások nyomán keletkezett részecskék nagy sebességgel száguldják be az egész kontinenst. Az antarktiszi szél így mindig teli van apró részecskékkel, amelyek például a járművek szélvédőjét bombázva rövid idő alatt összekarcolják és elhomályosítják az üvegablakot...

A legnagyobb veszélyt ebben a siralmas helyzetben az elszigeteltség jelentette. Annyira egyedül voltunk, hogy még az Antarktisztól is elzárva éreztük magunkat. A kutatóállomásra úgy gondoltunk, mint egy távoli, hatalmas és otthonos világegyetemre, egy elérhetetlen városra. Kínzó álmaink netovábbja lett, hogy még egyszer eljussunk oda, mielőtt valami helyrehozhatatlan történne velünk. Biztosak voltunk például abban, hogy ha egyikünknek orvosi közbelépésre lett volna szüksége, vagy valamilyen sürgős egészségügyi problémája adódik, azokban a napokban nem találunk rá megoldást. Mi egyetlen centiméternyit sem mozdultunk onnan, ahol a vihar elkapott, de mások is képtelenek lettek volna a segítségünkre jönni. Hóviharban még akkor is eredménytelen a keresés az antarktiszi viszonyok között, ha a bajba jutottak földrajzi helyzete ismeretes. A felkutatás forszírozása ilyenkor veszélybe sodorhatja a mentők életét is.

Egyetlen esélyünk maradt: a türelem. Kivárni, amíg elvonul a vihar. Várni, hogy az életben maradáson túl lehetőleg ne történjék semmi...

Legtöbbször ennyi a menekvése az embernek az Antarktiszon. Persze, a türelemhez szükség van energiára, élelemre. Anélkül lehetetlen várakozni. Akkor már fellép a fizikai kimerültség, a hőveszteség, megbomlik az elme, ránk telepszik a fehér őrület, s már csak egy lépés a halál...

13.

Öt napig gyakorlatilag ki se mozdulhattunk a szállásul szolgáló lakókocsiból a szűnni nem akaró vihar tombolása miatt. Az időjárás-előrejelzés semmi jóval nem kecsegtetett, s bár az életösztön azt diktálta, hogy amilyen hamar csak tudjuk, szedjük a sátorfánkat és forduljunk vissza minél hamarabb, mihelyt kissé csendesedett a szél, tudtuk, hogy ilyenkor a vihar tulajdonképpen csak „lélegzetet vesz”, és úgy sem jutunk messzire, mindenképpen a karjai között pusztulunk.

Úgy döntöttünk, s ebben az én meggyőzőerőm is sokat nyomott a latban, hogy lesz, ami lesz, de kivárjuk a végét, s addig, hogy be ne csavarodjunk, megpróbálunk valamit előremozdítani a környéken mindabból, amiért tulajdonképpen jöttünk...

Kimásztunk a konténerből, s két kerek órán át úgy dolgoztunk, mint valami öngyilkosok. Ketten a vihar leszaggatta antennát szerelték vissza a karaván megfelelő járművére, majd rendet teremtettek a rögtönzött munkatelepen, ahol a szélvihar mindent szanaszét cincált. Jómagam egy másik társammal a villanygerjesztőt vizsgáltuk át, s feltöltöttük gázolajjal a tartályát, nehogy sötétben és energia nélkül maradjunk. Közel a szerelvényhez 200 literes tartályokból álló lerakat volt, az ott található kiürült, régi hordókat kellett összegyűjtenünk és egy szántalpra kötöznünk, nehogy a vihar elragadja azokat, s száz kilométerrel odébb sodorva kellemetlen meglepetést okozzon az állomáson található társainknak, szétzúzva az egész radarhálózatot, az e célra felállított rendszert.

A kicserélt hordók helyébe újakat raktunk le, a generátort feltöltöttük. Emlékszem, fel kellett másznom az áramfejlesztő konténerre, mintegy 4-5 méternyi magasságba, s bár a szél alig enyhült, némileg kitisztult körülöttünk a légkör, megszűnt az a folyamatos, fehér tobzódás, amit az állandóan a szemünkbe sodort hó- és jégkristályok okoztak, s amitől aztán semmit sem láttunk... A gázolajat természetesen kézzel kellett átszivattyúznunk, mintegy négyszáz liternyit, abba a fenenagy tartályba, mert a villamos szivattyúk a hidegben egyszerűen beadták a kulcsot. A megfeszített munka után elégedetten húzódtunk a lakókocsiba, mint a gyerekek, úgy örültünk annak, hogy néhány órán át a szabad levegőn mozoghattunk. Ámde a vihar ismét csak rázendített, s még további hosszú napokra áthatolhatatlan fehérségbe burkolta karavánunkat.

Ideje volt, hogy fölmérjük tartalékainkat. Húsunk még legalább egy hétre való maradt, utána viszont némi gondok jelentkeztek volna táplálkozásunkban. Viszont jól tudtuk, hogy a vihar úgy működik, hogy nem tarthat örökké. Minél jobban tombol, annál közelebb az idő is, amikor ki kell fulladnia és elül... A meteorológiai statisztikák szerint a téli viharok maximum 10 napig, 2 hétig szoktak elhúzódni. Ha a legrosszabbra számítunk, mondtuk magunkban, akkor sem lehet hátra sok, csak ki kell várnunk. Valahogy kapcsolatba léptünk az állomásbeliekkel, akik újabb időjelzéseket juttattak el számunkra, mi pedig ugrásra készen lestük, hogy mihelyt szelídül az idő, a következő pillanatban útnak indulhassunk Casey felé.

Mind a négyünknek nagy lelki megterhelést jelentett ez a kényszerű fogság, az összezártság, mégsem lépett föl semmilyen konfliktus közöttünk a baráti csipkelődéseket, ugratásokat leszámítva. Az ilyesmi, hogy „de unom már a pofátokat”, mindennapi bóknak számított, a napok vagány hangulatban teltek. Főzőcskéztünk zenét hallgattunk meséltünk egymásnak, leveleket írtunk... Az állandó szélsüvítés, a lakókocsit egyvégtében himbáló légvonat a viharos tengert idézte fel, s ezt elviselni is szörnyen nyomasztó érzés volt. A belső terünk egyre szűkebbnek bizonyult, valamennyi kimerészkedésünk a szabadba valóságos kalanddal, komoly erőfeszítéssel járt, mert az egymáshoz kötözött konténerek láncán túl - amit azért voltunk kénytelenek létrehozni, nehogy egyet is elveszítsünk a szélben – már a semmi következett, a feneketlen sarki éjszaka, a magába szívó, süvöltő vaksötétség. Karavánunkat hiába kerítették be a jelzőlámpák, tőlük alig pár méterre távolodva egyáltalán nem látszott a fényük.

Ebben az őrületben az egyetlen fix pont a szél iránya volt, amely keletről tört reánk.

Szörnyen barátságtalan környezetben éltük át e napokat. Az óceánnak például csak a mélye fogadja be nehezen az embert, az életben maradáshoz meg ott a légzőkészülék, a szkafander. Ha kellően felkészültünk rá, nem igen érhet meglepetés. A játékszabályok tiszták: tudjuk, hogy a légzőkészülék nélkül elvesztünk. Ezért, ha az óceán mélyére kívánkozunk, hát beszerezzük a légzőkészüléket és kész. A mi esetünkben viszont a földön voltunk, és mégsem. A földön is voltunk, de a levegőben is, amit viszont be sem tudtunk igazán lélegezni, olyan gyorsan tovasodorta tőlünk a szél, s ha nem vagyunk felkészülve rá, nincs elég ruházatunk, élelmünk, akkor éltetőnk helyett könnyen a gyilkosunk lehet...

Olyan ez, mintha egy teljesen más bolygón lennénk, a földi körülményektől távol. És még akkor is megmarad az emberben ez a köztes érzés, amikor az idő közben kitisztul, a látómező kitágul, ismét látszik a tengerpart, a befagyott öblök füzére, a végeláthatatlan jégzátony...

Antarktisz a teljes elszigeteltség földje. A legközelebbi, egy francia kutatóállomás is több mint 400 kilométerre volt Caseytől, és még egy annyira volt Mirnij, azon túl pedig Davis, a másik ausztráliai kutatóbázis. Egyik állomásról a másikra látogatni a kontinensen szinte képtelenség volt, akár óriási műszaki erőfeszítések árán is, mert előrehaladni csak a jégtakarón lehet, , az azt megtörő számtalan repedés, jégletörés, szakadék életveszélyessé teszik az utat Talán csak a sarki télen lenne kilátás összefüggő terepre, akkor viszont a megsemmisítő viharok állják útját a helyváltoztatást óhajtó embernek... A szél olykor roppant jégtáblákat, hegyeket szakít le a kontinensről, s az ember könnyen áldozatává válhat egy ilyen váratlan eseménynek. Az egymáshoz utazgatás tehát csak nagy körültekintéssel, jól meghatározott céllal, s leginkább légi úton szokott történni.

Ennek dacára, mind jobban hódit az antarktiszi turisztika divatja, különösen az amerikaiak és a japánok körében. Újabban a sarki nyár idején egyre keresik föl a korábban magányos földrészt.

14.

Bármennyire elszigetelt világ az Antarktisz, viszonylag könnyen ki lehetett bírni, mert ma már igen egyszerű kapcsolatot teremteni onnan a világ bármely szögletével. Technikailag mindezt olyan tökéletesen megoldották, hogy valahányszor fölhívtam telefonon a szüleimet, mindig megkérdezték: te Flórián, most honnan beszélsz? Az volt az érzésük, hogy a sarki üzletből tárcsáztam őket, mert valami különös csoda folytán soron kívül hazatértem... Pedig hát az Antarktiszon voltam, ők meg a messzi távolban, Európában... Pár hónappal a küldetés vége előtt felhívtam néhányszor a bukaresti kulturális rádiót, s ennek nyomán született is pár érdekes adás. Volt, amikor előre rögzítették a beszélgetést, máskor élőben ment a műsor köztem és a szerkesztő között. Eközben pedig arra gondoltam, hogy ha én lennék a rádióhallgató, mekkora érdeklődéssel követnék nyomon egy ilyen jellegű adást, s benne egy interjút valakivel, aki rendkívüli körülmények között él és visz végbe valamit...

Az Antarktiszon tanultam meg igazán rendszerezni a gondolataimat. Kéthavonta papírra vetettem kutatásaim menetét. Egyfajta munkabeszámolót készítettem, amit ugyan senki sem kért tőlem, viszont láttam, hogy körülöttem mindenki szorgalmasan körmölte és küldözgette ausztráliai vagy másutt tevékenykedő tudományos irányítójának. Arra gondoltam, nekem sem árt, ha telexen olykor értesítem az intézetet, a minisztériumot a végzett munkáról. Választ sose kaptam jelentéseimre, de tudom, hogy célba jutottak, mert amikor később a családdal, a barátaimmal beszélgettem, elmondták, hogy hosszú telex-szövegeim megérkeztek...

Jelentéseim tulajdonképpen nem is a külvilágnak, hanem számomra jelentettek hasznot. Egy idő után például, kellő tapasztalattal a hátam mögött, néhány szaktanulmányt is sikerült összeütnöm, amelyek aztán a minisztériumunk által kiadott környezetügyi szakfolyóiratban meg is jelentek.

Küldetésünk utolsó hónapjai könnyen elrepültek. Október volt, amikor megérkeztek a pingvinek, s ezzel megkezdődött a parti élővilágban az eszeveszett fészekrakás. Ugyancsak októberben jönnek világra a fókaivadékok. Ez idő alatt, amennyit csak lehetett, a szabadban tartózkodtam: fotóztam, a fóka- és pingvinkolóniák népességszámlálásába is besegítettem. Igaz, e témára a bázison nem létezett szakember, de állandó feladatként mindannyiunktól elvárták, hogy napi személyes felmérésekkel, megfigyelésekkel besegítsünk a biológiai adatgyűjtésbe.

Zsúfolt időszak volt ez az utolsó, amíg a Jégmadár a sarki nyár elején ismét visszatért. Minél közelebb került érkezésének időpontja, annál lehangoltabbak lettünk: küszöbön a vég, eddigi életünknek befellegzett, nemsokára elözönlenek az új expedíciósok, odavész az a világ, az a hangulat, amit oly kellemesen megteremtettünk és berendeztünk magunknak, szépen kialakult barátságunkat feldúlja az újoncok jelenléte...

Érdekes, hogy a barátságok is inkább ottlétünk utolsó szakaszában teljesedtek ki a leginkább. Akkor értettük meg igazán, milyen jól éreztük magunkat egymás társaságában, hogy valóban egyek tudtunk lenni mindenkiért, és mindenki egyért, hogy soha az életben ennyire barátságos és jó kedélyű fickók immár sose tudunk lenni. Számítani lehetett rá, hogy mindez egy csapásra szertefoszlik.

A Jégmadár első érkezése novemberre esett, el is távozott vele a csoportunk egy része, köztük az állomás vezetője, John, aki civilben rendőrtiszt volt Észak-Ausztráliában. Családi okok játszottak közre elutazásában, rendes körülmények között megvárta volna a Jégmadár decemberi útját.

Hat társunktól váltunk meg novemberben. Az ausztráliaiak általában nem szeretik kimutatni érzelmeiket, de akik hajóra szálltak, valamennyien sírni kezdtek és összeölelkeztek velünk. A hajóval érkezett újoncok ezen mélyen meg is botránkoztak, számukra az érzelemnyilvánítások természetellenesen hatottak, túlságosan bizalmas, közvetlen viszonyokat sejtetvén velük, amiket puritán lelki beállítottságuk nehezen tudott elviselni.

Aki nem élt még huzamosabb időn át az Antarktiszon, avagy fogalma sincsen, milyen is lehet az élet egy hosszabb időn át elszigetel közösségben, ahol az emberek hatványozottan segítik egymást, amelyben erőteljes a kommunikáció és az empátia, ahol alaposan megismerik egymást, nehezen érti meg az ott élők kapcsolatait, s kialakulhat egy olyasféle benyomás, hogy a sarki állomásokon mindenféle gyanús, torz viszonyok uralkodnak az emberek között... Ez a feltételezés teljességgel hamis, mert igazából csak a barátság az, ami összefűzött bennünket.

Ez volt hát a vég kezdete.

Ekkor már veterán telepeseknek számítottunk, sok viszontagsággal a hátunk mögött. Átnéztünk az újonnan érkezetteken, s azon csodálkoztunk, milyen tapasztalatlanul, gyámoltalanul mozognak, viselkednek. El se tudtuk képzelni, miként fognak majd boldogulni, amikor magukra hagyjuk őket a következő esztendőre, de ahogy utólag megtudtam, s az antarktiszi divízió által kiadott negyedéves közlönyben később olvashattam is, az 1992-es esztendő Caseyben ugyancsak szerencsés volt, bár a telepes csoport csak 16 embert számlált. Mi meg amiatt aggódtunk 91 végén, mihez kezd majd e maroknyi ember, hiszen még mi is kis csapatnak éreztük magunkat, pedig 28-an voltunk. Télen például sikerült annyira bezárkóznunk egymás elől, ki-ki a saját barlangjába, hogy az állomás teljesen kihaltnak tűnt. Te jó ég, gondoltuk, hát akkor 16 ember milyen egyedül érzi majd magát e tágnál is tágabb világban!

Az utolsó heteink ismét a csomagolás lázában teltek. A végső jelentéseket fogalmaztuk, rendeztünk, takarítottunk, hogy mindent tisztán adjunk át az utánunk maradóknak.

15.

Át kellett adnunk a váltóbotot azoknak, akik a megkezdett munkát folytatják, az eltelt év minden tapasztalatával együtt. Eközben mindegyre az volt az érzésem, hogy egy sor dolgot elmulasztottam: ez is félbemaradt, meg azt se végeztem el... Főként a fotózás terén észleltem ezt, miközben egyre több ismeretlen helyet fedeztem föl a környéken, melyeket viszont szerettem volna bejárni. Sokszor éjszaka közepén, álmomból felriadva tört rám a mulasztások keltette pánik... Leveleket írtam, de adósságaimnak mintha nem akarna vége szakadni... Egyszer aztán elértem egy ponthoz, amikor azt mondtam magamnak: kész, nincs tovább, befejeztem... Végigjártam az állomást, mindenkitől személyesen elbúcsúztam.

A régi gárdából addigra haton már elutaztak, további hat vállalta, hogy márciusig, a tél beálltáig az új csapattal marad, mi pedig, a maradék a karácsonyi ünnepségek után, december 27-én, az antarktiszi nyár kellős közepén, gyönyörű havas-jeges időben szálltunk a Jégmadárra.

Másfél órával az indulás előtt kigyűltünk a bázis főutcájára, szemközt a jégpáncéltól megszabadított Newcomb-öböllel. Valahol távol az óceán jéggyűrűje fehérlett, amelyen keresztül a hajónak sikerült ügyesen átlavíroznia, s ahol ismét utat kell majd találnia, de ekkor már mivelünk, a déli jeges tenger felé.

Csupa fény és ragyogás volt minden, végtelen nyugalom.

A kétéltűekbe szállva még várakoztunk valamennyit, aztán kiáltások harsantak, integetésre lendültek a kezek, a kétéltűeket a fedélzetre emelték, s azonnal nekivágtunk a jéggyűrű felé vezető útnak, vígan szelve az öböl vizét. Hármas-négyes csoportokba verődve ácsorogtunk a fedélzeten, elborult arccal. Dúlt tekintettel néztük a távolodó partot, az állomást... Valami végtelen fájdalom fogott el, legtöbben ugyanis tudtuk, hogy e búcsú részünkről végleges, mert az életben nem lesz többé ide visszatérésünk. Ennél súlyosabb, gyötrőbb pillanatokat, azt hiszem, nem éltem át: mintha meghaltam volna ott, az öbölben. Valósággal átéreztem, mit jelent az a végleges távozás, a szakítás, amiről mindenki beszél. Társaimra néztem olykor, s ahogy magukba roskadtak, befelé fordulva, tudni lehetett: bennük is ugyanez játszódik le...

Ahogy távolodtunk, mintha nem is korábbi magunk lettünk volna, mogorvákká, levertekké váltunk, sóvárogtuk elvesztett szabadságunkat, amit Antarktisz nyújtott számunkra, elszállt az erőnk, hogy továbbra is önállóan cselekedhessünk. A hajón mások akarata érvényesült, egyszerű utasok voltunk, szűk térben mozoghattunk, mint a tág repüléshez szokott madár, amelyet rács mögé zárnak.

Pár órányi hajóút után gyakorlatilag a jéggyűrű fogságába estünk.

Addig kanyarogtunk a jéghegyek, amíg szorosan összetorlódtak körülöttünk. Semerre se mozdulhattunk, akkora súly nehezedett minden oldalról a Jégmadárra. Két hétig tartott ez a fogság, bár távcsővel jól láthattuk a gyűrűn túli nyílt tenger kékjét. Tehetetlen várakozásra voltunk ítélve, ilyenkor ugyanis alig van kilátás a saját erejű szabadulásra. Csak az időjárás enyhülésében reménykedhettünk. Eközben tarthattunk attól, hogy a jég nyomása kárt tesz a hajóban...

(Később tudtuk meg: német lapok ezalatt világgá kürtölték a Jégmadár fogságának történetét, tragikus színekben ecsetelve, hogy a jéggyűrű összeroppantotta hajónk elsüllyedt, mi pedig úgymond a jégtáblákon vészeltük át a heteket...)

Egy reggel aztán kedvező szél támadt, a megerősödő hullámverés átrendezte körülöttünk a jégtáblákat, s némi próbálkozás után lassan és csöndben megnyílt előttünk az ösvény, majd hol a jobb, hol a bal oldalon engedett néhány pillanatra a jég, minden egyes megnyíló résen azonnal benyomultunk, s néhány óra leforgása alatt kint találtuk magunkat a szabad vizeken. Már-már úgy történt, hogy a segítségünkre küldik az Aura Australis jégtörőt, ez viszont azt jelentette volna, hogy annak le kell térnie eredeti útvonaláról: óceánkutatókat szállított az Antarktiszra, ideje pontosan be volt mérve, letérése tetemes költséggel járt volna.

A jégfogság után rendkívül viharos tenger köszöntött ránk. Mindenki kisárgult, rókázott, ezúttal én sem úsztam meg, életuntan szédelegtünk le-fel a Jégmadáron. Szerencsére, pár nap múlva egy sziget közelébe értünk, ahol állandó ausztráliai támaszpont létezik. Tasmán területnek számít, valahol az antarktiszi és a mérsékelt égöv metszéspontján, ahol a tenger hideg vize keveredik a jóval melegebbel, buja zöld növényzet tenyészetének kedvezve a szigeten. Rengeteg fóka és pingvin telephelye, minden nyáron alaposan elszaporodnak, számukra az a földdarab valóságos paradicsom.

Már 200 kilométer távolságból megéreztük a zöld növényzet jellegzetes szagát. Az Antarktiszon, ahol minden fagyos és steril, csupán a bázis jellegzetes bűzét éreztük hónapokon át, ami egyfajta furcsa egyvelege a parfüm, a szappan, a gépolaj és a konyha szagának. Úgynevezett civilizációs bűz ez, amiből hiányzik valami lényeges... Amikor aztán a sziget közelébe értünk, mindannyian rájöttünk, mi: a rothadás, az élet édeskés, bomló szaga... Majd, amikor a sziget is feltűnt a láthatáron, a másik nagy élményünk a már-már elfelejtett zöld szín felfedezése volt!

16.

A zöld szigetnél aztán kikötöttünk. Személyesen engedélyt kaptam, hogy egy geológuscsoporttal három napon keresztül bebarangoljam.

Gyalogosan vágtunk neki a felfedező útnak, legellőbb is a sziget északi részében fekvő kutatóállomáshoz kellett eljutnunk, ehhez viszont félig át kellett szelnünk a szigetet, s útközben a helyenként berendezett védkunyhókban húzhattuk meg magunkat. A környezeti viszonyok megóvása érdekében a szigeten semmiféle járművel nem szabad közlekedni, kivéve a kutatóállomás kerítésén belül, de az engedély ott is csak egy kistraktorra szól, amit szállításhoz és különböző munkálatokhoz használtak.

A kutatóállomást masszív kerítés övezte, hogy távol tartsa onnan a lomha tengeri elefántokat, amelyek a nyári szaporodás idején valósággal elözönlik a szigetet, mindenhová befészkelik pár tonnányi testüket. Rámenősségüknek csak a vastag fatörzsekből összerótt akadályok vethetnek gátat... A szigeten hasznosan telt az idő, néhány összehasonlító mintát is sikerült begyűjtenem, hogy megállapítsam, miben is különbözik a szigeten található üledék radioaktivitása a sarki földrészről begyűjtött eredményektől. Rengeteget fényképeztem is, most már nem sajnáltam a gyorsan fogyó filmet, tudtam, előbb-utóbb úgy is hazaérek.

A szigettől a további hajóút meglepően gyorsan, de mintha jóval hallgatagabban telt volna, mint egy évvel korábban, amikor Casey felé hajóztunk. Gubbasztottunk magunkban, kedvetlenek, szűkszavúak voltunk. Emlékszem, hogy mi, akik megjártuk az Antarktiszt, félrehúzódtunk a hajón, felelevenítve emlékeinket, megpróbálván újrateremteni az elveszített világot. Aki nem tartozott e körbe, azt olyan távolinak éreztük magunktól, mintha más bolygón élne... Közben pedig, bár nem vallottuk meg egymásnak, kedvünkre volt, hogy ismét gyönyörködhetünk az alkonyatban, hogy a nappal után ismét a régi törvényszerűség szerint köszönt be az éjszaka. Az utolsó hónapban például annyira hozzászoktunk a sarki nyárhoz, amikor a nap nem tudott lebukni a láthatár alá és örök fény ragyogott az életünk fölött...

Most elkábítottak a szagok, lenyűgözött a friss gyümölcs, a friss tej, olvasgattuk a postánkat, amit már nem rakott a partra a Jégmadár, mert ahogy Casey-ba megérkezett, mi azonnal fedélzetre szálltunk. Ráadásul engem ismét lefoglalt a csomagolás mániája, a hazakészülődés láza.

Hobartban kis fúvószenekarral vártak az ismerősök, barátaim rokonai. Engem is elhalmoztak kedvességgel, de éreztem, valahogy kilógok a sorból. Immár egyre jobban csak magunkkal törődtünk. Vége is lett volna a kalandnak, ha nincs a hazavezető út.

Szingapúrig bussines-osztályon utaztam, rengeteg volt a csomagom. Csodálatos út volt, körültekintő figyelmesség, civilizált kiszolgálás, környezet. Ott aztán Tarom-járatra szálltam, amit hamarosan többszörösen is megbántam.

Úgy léptem a romániai repülőre, hogy senki se kérdezett tőlem semmit, a gép ajtajánál nem állt senki, az szállt fel, aki akart, oda ült, ahol jólesett neki, valósággal vadászni kellett az üres helyeket, mert minden tele volt zsúfolva hatalmas bálákkal, cókmókokkal... A gép 45 perces késéssel indult, az utasok zöme zugkereskedelemmel foglalkozó kínai volt, Bangkokba igyekeztek árujukkal, s mert a Tarom árai alacsonyabbak voltak, e járatot részesítették előnyben. A mieink, hogy ne essenek el a fizető kliensektől, megengedték, hogy batyuikat is az utastérbe zsúfolják, az ülésekre halmozzák. A kupecek inkább lábon ácsorogtak a széksorok között, csakhogy az áru biztonságban legyen. Nagy nehezen előkerült egy stewardess is, aki kivétel nélkül mindenkivel pörölni kezdett, azzal fenyegetőzve, hogy amíg nem ül le mindenki, a repülő sem indul. Így telt el háromnegyed óra, szűnni nem akaró kérleléssel, tülekedéssel, nyomulással, végül nagy nehezen mindenki helyet szorított magának. Bangkokban kicserélődött a társaság, a kínaiak helyére mosdatlan belgiumi férfiutasok tódultak, akik nagy bőröndökkel felpakolva Bukarestbe igyekeztek.

Éjszaka 3-4 óra körül értünk Otopeni közelébe, s összeszorult a szívem attól a sivárságtól, ami ott fogadott. Végigutaztam a fél világ repülőtereit, láttam a török, a bolgár, a kisázsiai repülőterek fényeit, de egyedül csak a miénk volt vigasztalanul sötét. Otopeni, a legfontosabb román légikikötő a világ legvisszataszítóbb, legsivárabb pontja lett számomra, amit valaha is láttam.

Bukarest, 1993-2004

K a l a n d o z ó