157 Bögözi Attila: Amszterdam – ha minden lehetséges

Ha van Európában olyan hely, amely – a mérnöki precizitás legmagasabb szintjén – a hangyaboly tökéletes szervezettségét juttatja az ember eszébe, akkor az Amszterdam. Egyszerre feszes és szétszórt, könnyen belátható és áttekinthetetlen, a végletek városa, ahol minden lehetséges és ugyanabban a pillanatban mindennek az ellentéte is.

Amszterdam, amúgy, büszke város. Észak Velencéjének is nevezik, de legrégibb – 400 éve működő – sörözőjében egyszerűen rosszallóan veszik, ha ezt a hasonlatot felemlegetik, mert a hollandok véleménye szerint Velence az, amely tulajdonképpen a Dél Amszterdamja, és ezt sűrűn bizonygatják is, mondván, hogy 130 kilométeres csatornarendszerük felett nem kevesebb, mint 1 400 híd ível át, míg Velence „alig" hat-hétszázzal büszkélkedhet.

A mérnöki precizitás szervezettsége gyalogosan is beolvaszt egy olyan közlekedési tégelybe, ahol egyszerűen nem lehet eltévedni. Ha egy kukkot sem tudsz hollandul, akkor is kibogozhatod magad a mai, modern klóntechnológiát építészeti szinten már a XII. századtól művelő, meseország meseházait építő, neves és névtelen mesterek sok száz éves – egyszerre egyedi és mégis egyforma – épületrengetegében. Úgy találunk el, például az Anna Frank – évente egy millió látogatót fogadó – múzeumába, mint az otthoni, sarki boltba.

Egy amszterdami sétahajózás a város csatornarendszerén felér egy időutazással. Mert a hollandok kisujjában van mindaz, amit a turizmus jelent. Amszterdam legrégibb lakóhajóját is úgy „adják el" a konzumturistának, hogy előbb elmondják róla: aktív, hajós szolgálata alatt – jó két-háromszáz évvel ezelőtt, mikor alig 25 000 lakosa volt (ma ez a szám 800 000 felett van) – a városnak, az ivóvizet e hajóval szállították. Mert ott, ahol víz hátán víz van (Hollandia területének 30 százaléka tengerszint alatti) az egyik legbecsesebb kincs az ivóvíz. Megkérdeztem hollandiai vendéglátóim, hogy háztartásukban mi a legdrágább, s legnagyobb meglepetésemre az ivóvizet nevezték meg. Nem véletlen, hogy a legtöbb háztartásban a csapok fotócellával működnek, s csak annyi használatot engednek meg, mint amennyi – mondjuk, egy borotválkozáshoz – éppen szükséges.

De nemcsak a vízhasználatban sporlósak a hollandok. Ha van egy négyzetméternyi hasznosítható felület, azt biztos, hogy multifunkcionálisan használják ki.

És mégis, Európa (négyzetkilométerre számítva) legsűrűbben lakott országában egy pillanatra sem az az érzésünk, hogy szorongató a népsűrűség. Az igaz, hogy sehol Európában nem látni olyan precízen tervezett településhálózatot, mint Hollandiában, ahol a falu is, a szó szoros értelmében város (Hága, ottani besorolás szint, falu!), de ha keresztül-kasul járod Hollandiát, az egész ország olybá tűnik, mintha rajztáblán mérték volna ki.

A Lek Hollandia egyik jelentős nagy folyója. Nagyjából három-négy Maros szélességű – Aradnál. Legnagyobb mélysége nem több mint tíz méter. Partján van Schoonhoven is, ahol a tulipánok (meg szélmalmok, meg facipők, meg ezerízű sajtok) országában a holland vendégszeretet megtapasztalhattam. Az oda vezető autópálya jó néhány méterrel a folyó partszintje alatt van. És mégsem loccsan ki soha medréből az autópályára a Lek, pedig egyhetes hollandiai tartózkodásom alatt – a szokottnál is nagyobb esőzések miatt – olykor szemem láttára is métereket nőtt a folyó vízállása. Nem öntött ki a Lek meg Hollandia más folyója sem, mert az egész ország vízszintjét, az Északi Tenger felől, egy óriási zsiliprendszer szabályozza.

Amszterdamban a legközömbösebb a városnak nevet adó Amstel folyó volt. Partján, s a várost behálózó csatornák mentén a mintegy 3 000 lakóhajó a legtökéletesebb biztonságban (és XXI. századi felszereltséggel) tűri az év 365 napján a mintegy 3 millió bánész turista vizsla tekintetét.

Az utca szintjéről különben belátni a családi intimitás rejtett pillanatait, mert minden ház utcára nyíló ablakán a függöny csak státusszimbólum, szárnyai tágasan széjjel nyitva mutatják, hogy az ott lakók, mint szívüket, mindenki előtt kitárják.

Történelmi múltba vezető e kitárulkozás, mikor a korai reformáció szigorának idején, a Bibliaolvasás minden este, minden családban kötelező volt. És ezt a papok szigorúan ellenőrizték. De mikor már nem győzték az ellenőrzést, azt találták ki, hogy a házak utca felőli szobáját nem volt szabad lefüggönyözni. Azért, hogy a pap a függönyözetlen ablakokon át követhesse híveinek Bibliaolvasását.

Ez utóbbi, nemcsak hagyomány, hanem a mai hitélet szintjén is elevenen él Hollandia-szerte minden református közösségben. És él elevenen abban az országban, ahol Európában elsőként emelték törvényerőre az enyhe drogok fogyasztását, az egyneműek (férfi-férfi, nő-nő) házasságát, meg a kegyelmes halál intézményét.

Amsterdam egyetlen európai vetélytársa is csak Hollandiában van: ez Rotterdam – jó öreg kontinensünk legnagyobb kikötője, ahol legcélszerűbb, ha a vízitaxit vesszük igénybe. Mert a keskeny utcák végtelen forgalmi dugóiból sok értékes perc megtakarítható a vízen sikló kis járgányok serénységével.

A hollandiai hétköznapokról annyit: házigazdám mindennap hajnali fél ötkor kel, hogy Schoonhovenből, az onnan hatvan kilométerre levő munkahelyére pontban háromnegyed hatra beérjen. Sötétedik, mikor hazaér. De a családi kör az, ahol (a kemény erbeiten után) megpihen. Tizenöt év kitartó gyűjtése után vásároltak a belvárosban saját házat. Euróban ma talán másfélmilliót ér. De a hollandok jobban szereretik az árakat guldenben számolni. Az egységes európai pénznem – a kis és közepes keresetű emberek számára – idegen. Nem szeretik. Még akkor sem, ha (mondjuk, kelet-európai átszámításban, és havi lebontásban) ez csinos jövedelmet jelent. A havi kétezer euró körüli átlagkeresetből tíz hónap alatt telik egy eurokonform tömbházlakásra.

Amszterdam belvárosában egy bérleti lakás, a fenti összegnek akár többszöröse is lehet.

Van azonban a kikötőben egy óceánjáróból átalakított hajószálló, ahol „lakosztályt" potom áron, akár egy órára is, lehet bérelni…

Ám ez már a sokarcú Amszterdamnak a legliberálisabb arca. Itt 3 000 – nota bene: munkakönyves! – utcalány űzi az emberiség legrégibb mesterségét. Közülük a legidősebb, idén tölti hatvanharmadik életévét.

De nemcsak ez Amszterdam.

Nincs az a sétahajó, amely látványaiból kihagyná például a nemzeti Opera melletti piros épületet.

Ez a városháza.

Hollandia ingoványos, iszapos talaján 17 méterre kellett alapjának minden betonkövét addig leverni, amíg szilárd talajt ért a fundamentum. Sokszáz éves gyakorlat ez a hollandiai építészetben. Régebb facölöpöket vertek alapnak a talajba. A fa korhadásának nyomait, Amszterdamban, számos épület dőlésszöge őrzi úgy, hogy a Pisa-i ferde torony is csak sápadt irigységgel hajlonghat előttük.

Dőlés- meg nézőszög ide vagy oda, Amszterdamban valóban európolgárnak érzi magát az ember, bár a jobboldali szélsőségesek szerint a város lakóinak fele ma már nem holland. Bőrszínük (meg számbeli többségük) szerint feketék, sárgák és európaiak lakják a szinte belakhatatlan világvárost, ahol az épületek azért pengevékonyak, mert így kellett utánuk a legkisebb adót fizetni. Magasságuknak határt csak a pénztárca szabott, ám minden szintnek megvolt a maga rendeltetése. Lévén zömében kereskedőfajta, a holland, minden vagyonát az épületek legfelső szintjére raktározta, hogy ott a víz el ne érje. Földszinten volt a bolt, felette a lakosztály, ahol a ház legnagyobb ablakaiban – széthúzott függönyök előtt – feleségét mutogatta a gazda. Ennek felette volt „a hány felesége van egy hollandnak" kérdésre adott válasz, azaz, a világ szeme elől kisebb méretű ablakkal elrejtett szoba. Minél több volt az emelet, annál kisebbek voltak ezek az ablakok, míg legfelül –már-már csak öklömnyi ablakrés mögött – a házúr anyósa lakott.

A Waterloo téren járva ismerős kép bontakozott ki előttem. Ezt mi, kelet-európai okoskodással úgy neveznénk, hogy a bolhapiac (Vásárhelyen oroszpiac.), ahol mindent, olcsó pénzen, meg lehet kapni. S ez (csak átszámolva) jó a vékony pénztárcájú turistának. Mert garancia itt sincs semmire, amit megvásárolsz, de ha átvernek, azt legalább úri módon teszik.

Kínaiak árulják a holland fapapucsokat, ők kínálják szuvenirnek a holland kerámiára festett holland szélmalmokat, kínai az, aki hollandul mondja el a holland sajt előállításának hagyományos holland receptjét abban a – több hektáros – bevásárlóparkban, ahol csak a potom négy euróért mindenkit lefényképező fotósnapszámos ferde szeme nem kínai.

Hiába, a hollandok, még étkezésükben is a kínai konyhát szeretik. És nemcsak azért, mert ez a legolcsóbb. A kínai konyha összekavarodó ízei számukra a kultúrák egybecsengő sokszínűségét jelentik.

RMSZ-Kalandozó, 2003 január