110 Cseke Gábor-Pusztai Péter: Az utolsó nyár Pierrefonds-ban?

Szerkesztő megelégelte, hogy mindegyre beérje mások utazásaival; abban élve ki magát, hogy mások kéziratait javítgatva kalandozzon el jól behatárolt földrajzi koordinátáiról; úgy, hogy ki se lép a lakása ajtaján.

Pedig egy idő után, maga választotta sorsába beletörődve, alázatosan elkönyvelte: beéri a világ mások szemén át rögzített látványaival, eseményeivel, útikalandjaival, s olybá veszi, mintha titokban maga is a kalandozó személy mellé szegődött volna kéretlen útitársnak, szemtanúnak, bizalmas (bár csak utólagosan) tanácsadónak.

Emiatt vállalt el olyan megbízatásokat, illetve ácsolt szenvedélyének sajátos kifutópályát, melyek érdeklődése kiéléséhez segítették; kevés befektetéssel a lehető legmesszebb juthatott a glóbuszon, valamennyi elképzelhető irányban.

Így született meg a Kalandozó c. havi kiadvány, elsőnek a Romániai Magyar Szó mellékleteként, majd némileg önálló életre kelve az interneten is; az utóbbi változat már jóval nagyobb teret nyújt az úti élmények és –látványok színekben-formákban való bemutatásának.

2004 nyara Szerkesztő számára váratlan lehetőséget hozott, hogy gyermekei s részben Kanadába szakadt kenyeres pajtása jóvoltából mintegy három hónapot tölthetett otthonától távol: előbb Magyarországon, majd Kanadában, elmerülve a földrajzi-fizikai kalandozás minden örömében és bánatában.

Egyik emlékezetes nyári útja a távoli Pierrfonds-ba vezette, Pusztai Péterhez és Irinához, akik egy héten át voltak egyszemélyben szíves vendéglátók, idegenvezetők és a letűnt időkre szívesen s tanulsággal visszaemlékező jó barátok; megmaradván annak, mi lényük lényege: dolgos művészembereknek.

Tíz esztendeje, 1994 áprilisában már beutaztuk a Torontó-Montreal távot oda és vissza, s most is ugyanúgy váltottunk jegyet az öt órányi suhanó utazást ígérő CNA-VIA Rail vasúti szerelvényre. Akkor még nem tudtuk, hogy a Montreal elővárosának tekintett Pierrefonds közelebb fekszik Dorvalhoz, amiért ajánlatosabb leszállni a végállomás előtti megállón, most viszont az utolsó pillanatban Péteréknek beugrott az ötlet. Emiatt aztán mi is, ők is árgus szemmel lestük az érkezési idő közeledtét, amit sajnos, a kanadai vasútnak sem sikerült japán pontossággal tartani. Mi, vonaton ülők attól tartottunk – romániai viszonyokhoz idomult eszünkkel-reflexeinkkel -, hogy nem tudunk majd idejekorán felkészülni a leszállásra (öltözködés, csomagok ajtóhoz cipelése, felsorakozás,) így megtörténhet, hogy a vonaton ragadunk. Ámde az utaskocsikhoz beosztott kísérőszemélyzet minden megálló előtt öt perccel angolul és franciául kihangosítva az utasok tudtára adta, mi vár rájuk, ezért nem igen pártolta az előzetes kászálódásokat; a türelmetlenkedőket – bennünket is – visszaparancsolta a két hosszú, egy jobb- és egy baloldali páros széksorban kiképzett ülőhelyeinkre, s ott addig kellett rostokolnunk, amíg a kocsikísérő kegyesen beintett. Akkor viszont kényelmes libasorban addig nyomulhattunk, amíg mindenki épségben peronra lépett valamennyi cókmókjával.

Mint utólag kiderült, ott, ahol Péterék a sínek mentén szedett, sárga virágcsokorral bennünket vártak (a képen P.P. sose jelenik meg, minthogy ő kezelte a fáradhatatlan kamerát), vagyis Dorvalnál működik Montreal nemzetközi repülőtere, s útitársaink közül többen is oda igyekeztek. S mivel Péterék bár húsz éve élnek Kanadában, még nem kóstoltak bele a kanadai vasútba, kérdésükre, hogy milyen érzés vonaton utazni, stílszerűen azt mondtuk: ugyanolyan, mintha repülőn utaznánk, csak a vonat nem emelkedik a levegőbe...

Koránkeléshez szokott erdélyi életrendünk okán elsőnek ébredtünk a pierrefonds-i házban (házigazdáink a jobbára európai kiadókkal való együttműködés, ergo az időeltolódás okán jó ideje éjszakai munkára hangolódtak), s amíg Péterék reggeli álmát vigyáztuk, bőségesen jutott idő bemérni az elkövetkező montreali sétákat, a becserkészendő látnivalókat, netán ismerkedni a Rue André hétköznapi életével, a kertben rejtőző talpalatnyi vadonnal, amelyből nem hiányzik az örök homály, a valamikor beföldelt, majd később kitakart házi szökőkút és betonmedence, a sejtelmesen meglóduló lombos ágra aggatott, szellő működtette harangjáték, a karcsú lábon álló, bokrok közé illesztett madáritató tányér, a két fatörzs közé kifeszített, beszürkült zsinegű, ütött-kopott függőágy, a virágdekorációnak elszegődött, patinásan horpadt réztrombita, a fehér kerti karosszékek és asztalok, a csöppnyi zöldséges ágyás mindenféle gyógy- és fűszernövénnyel, az ide-oda költöztetett óriási napellenző ernyő, a kőlapokkal kivert sétaösvény, a közeledő ősztől besárgult gyep...

Valahányszor felkerekedtünk, Péterék kettőzött figyelemre szólították önmagukat, mivel egymást érik a közlekedési jelek, újabb tiltások és feloldások, hol angolul és franciául, hol kizárólag az utóbbin kiírva, attól függően, mely nyelvterületen járunk éppen – ami egy olyan nagyvároson belül, mint Montreal, sűrűn váltakozik. Vannak például utcák, nem egyszer egész lakónegyedek, ahol a helyi közösségek döntésének megfelelően alakul, változik a közlekedés rendje. Néha olyan utcákon hajtottunk végig, amelyek két végében máról holnapra, szinte észrevétlenül jelent meg tábla olyan felirattal, hogy reggel 9 és délután 6 között – autóbuszokat kivéve – tilos behajtani. Szerencsénk volt: megúsztuk büntetés nélkül.

Ötven éven át épült a montréali székesegyház, a St. Joseph Oratorium – az északamerikai földrész legnagyobb templomának tartják -, 1937-ben kezdték építeni, s fennállása óta a québeci metropolis legkeresettebb idegenforgalmi látványossága: évente több mint kétmillió nyilvántartott látogatója van. A várost uraló Mont Royal nyugati oldalára épült, kanyargó szerpentin emelkedik a földszinti főbejárathoz, a közeli parkolóhelyek szűköseknek bizonyulnak a zavartalan forgalomhoz. A főbejárattól meredek, többszörösen ívelt lépcsősoron jutni a legfelső szintre – a többség viszont a két emelet közötti belső mozgólépcsőt választja, amely félúton elvezeti a látogatót a templommúzeumba is. Legfelül helyezkedik el a templom tulajdonképpeni főhajója, tetején az épületet megkoronázó, félgömb alakú zöld kupolával, mely a római Szent Péter bazilika kupolája után a második a legnagyobb a világon, a tetején lévő kereszt (285 méterrel a tengerszint fölött) a város legmagasabb pontja. (Formájában erősen emlékeztetett az esztergomi Bazilikára, amelyet később egy másik képriportban keresünk föl.) Magán viseli a klasszikus templomi építészeti megoldások és beldíszítések erőteljesen modernizált, olykor stilizált változatait.

Az Oratorium hírnevét növeli a hely csodatévő tulajdonságairól szóló legenda, előszeretettel nevezik a „kanadai Lourde”-nak, s alkalmanként valóságos zarándoklatok járulnak ma is a Mont Royalra, ahol a szinte egész nap nyitva tartó székesegyházban működik a világ egyik legnagyobb orgonája is (5811 sípból áll!).

A székesegyházat tulajdonképpen a boldoggá avatott András testvér sírja fölé emelték. A szerzetes a Szent Kereszt rend tagja volt, a templom fölött ma is álló kis kápolnájában sokan keresték föl, a helyhez fűződő csodatételek okán. Az aprócska faépületben található szerény oltárocska két oldalán, a falhoz támasztva állnak ma is azok a - hirtelen feleslegessé vált - mankók és egyéb mesterséges járóeszközök, amelyeket a nyomorékságukból nyomtalanul felgyógyultak hagytak ott, a falakra rögzített, örök hálájukat megörökítő márványtáblákkal egyetemben.

A csodatétel mibenléte és jelenkori működése iránt érdeklődőket szolgálatos, csuhát viselő szerzetesek világosítják föl, egyúttal a Mont Royalhoz fűződő egész legendakört is ismertetve.

A tolókocsival érkező fogyatékosok látványa teljességgel megszokott a St. Joseph környékén, akár csak a nekik szentelt össznépi figyelem Kanada szerte: utcán, tömegközlekedési eszközökön, parkolóhelyeken, parkokban, szórakozóhelyeken.

A Mont Royal déli oldalán terül el egy 210 hektáros hasonnevű park, benne a hosszan és kacskaringósan elnyúló Hódok Tavával, amelyen télen korcsolyapályák egész fűzére működik. A fák közt, a friss gyepen minden lépésre pihenésre szánt padok, asztalok, mellettük egy-egy magányos járókelő vagy piknikező asztaltársaság. Több irányból is lacikonyhák rostélyainak füstjét sodorja felénk a szél, a tó körül pedig az adakozó vendégekhez szokott, követelőző sirályok állandó, gyakori őrjárata működik. A vízparton fiatal indián anya mosolygott szembe a lencsénkkel, kisfiával együtt...

Az Oratorium tágas kilátóján állva elnőzünk a város északnyugati irányába. Távcsövet is hoztunk magunkkal, amivel közelebb hozható ugyan minden, még a nevezetes olimpiai stadion távoli, tetőtartó betoníve, a sok-sok magasépület, továbbá a montreali egyetem, de az optika törvényei a rendkívüli közelítésért nagy árat számítanak fel: le kell mondanunk a térhatásról, nem érzékeljük a más-más távolságra található látványsíkok valódi helyét és méreteit. Sutba vágjuk a távcsövet, megelégedve a kamera befogta panorámával.

Montreal központjában szabályos időközönként rendeznek utcatárlatokat. Az erre szánt gyalogjáró felét elfoglaló, hosszú, állandó pannósoron éppen Roberto Dutesco (Robert Dutescu) Romániában született, a bukaresti szépművészeti akadémián végzett, jelenleg New Yorkban élő riportfotós nagyméretű felvételei láthatók, többek között a Dalai Láma hétköznapjairól, illetve az Atlanti Óceánban, Halifaxtól délkeletre található Sable szigetről, amely nem csak ott élő több mint 300 fős vadlóméneséről és finom rajzolatú homokdűnéiről híres, hanem arról, hogy mostanig kereken 275 hajó süllyedt már el partjainál, amiért is az „Atlanti Óceán temetőjének” is nevezik a helyet.

A régi montreali kikötő fölötti téren – Amerika egyik legeurópaibb hangulatú városrészében – bámész vásári sokadalom: egy égőpirosra festett platformon nevetséges kosztümbe öltöztetett, vézna kutyus táncolgat, mellette a pórázát tartó, pergő nyelvű, angolul szövegelő kikiáltó, nyakában kopott gitárral éppen az imperializmust és éllovasát, az USA-t szapulja, melléje eldúdol néhány ütemet is, erőteljes húrpengetés közepette, kérve a hallgatóságot, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért legyen oly szíves őt tapssal kísérni. Mikor a legforróbb az ütemes tenyércsattogás és a ritmussal is egybevág, a kicsiny, de nyúlánk öleb az ég felé taszítja orrát és éneklésszerű vonításba kezd, amit háromszor-négyszer még – mind kényszeredettebben – megismétel, a közönség nagy mulatságára, s vége is a reprezentációnak, a kutya megkönnyebbülten szökken a vásári kikiáltó ölébe, s ugyanakkor mint egy tankfedél, hirtelen felcsapódik a platform teteje, s derékig kiemelkedik belőle egy középkorú, nagykalapos, meglehetősen köznapi hölgy, s fejfedőjével mindjárt neki is lát a tányérozásnak, csakhogy addigra már a közönség jó része, egyik pillanatról a másikra fogta magát és elpárolgott.

A montréali Notre Dame zárva. A szüntelenül érkező látogatók sorozatosan hoppon maradnak: a bejáratnál feliratos tábla hirdeti, hogy esténként zenés fényjáték keretében látogatható a Miasszonyunk temploma, amely annyira beépült a környezetébe, hogy méretei nem igazán érvényesülnek. Olyankor természetesen jókora beléptidíjat is kérnek... Kárpótlásul körbejárjuk a templommal szemközti Maisonneuve – Kanada megalapítója, máskülönben első kormányzója – szobrát, amelynek talapzatát a kanadai történelem néhány fontos epizódja, illetve alakja díszíti, illetve a város első, 30 emelet magas felhőkarcolóját, amelyben a Kanadai Nemzeti Bank székel, s amelyet az ezernyolcszáznyolcvanas években emeltek; most sűrű állványerdő övezi, hogy felújítva átmentsék az utókornak.

1967-ben Világkiállítás volt Montréalban, amelynek maradandó nyomai közül távolról is jól látható az alkalomra kialakított mesterséges szigeten a légies konstrukciónak tűnő pavilon, a Világgömb, illetve a Habitat nevezetű kísérleti épületegyüttes, Moshe Safdie építész újszerű lakótömb-elképzelése. A létesítmény az északafrikai építészeti modor, a fészekrakás modern megtestesítője nyugati környezetben, tíz emelet magasságban. A lakások mindenike egy-egy különálló betonkockában foglalnak helyet, ezeket változatos elrendezésben emelték óriásdarukkal egymásra úgy, hogy a lakásból kitekintő sehol sem lát falat az ablak előtt. Így minden egyes lakás teljesen önálló lakóegységként él, bár más-más ágon, de egyazon „fán”. Az épületegyüttes, mely ma is vitákat vált ki (egyesek szerint inkább nevezhető a világ legnagyobb kubista szobrának), a jelek szerint teljesen belakott, jókora zegzugos udvar tartozik hozzá, lépcsőházanként két-két nagyméretű felvonó röpít röpít a felsőbb szintekre. A helyenként üvegtetővel felszerelt teraszokról a harsogóan hömpölygő Szent Lőrinc folyóra látni, mely méltóságteljesen átszeli a város déli részét, előtérben a régi kikötővel, és a most elhagyatott, lezárt, gyakorlatilag elpusztíthatatlan régi gabonasilókkal, ahol hajdanán a Kanadában termesztett nagymennyiségű gabonát tárolták, s értékes rakományokként indították útra őket, mindenekelőtt Európába. A folyópart és az alkonyi derengés közé ékelődött óriásdaru a soha nem lankadó kikötői tevékenységet és az előszeretettel szorgalmazott kanadai méreteket példázzák.

Jól fog a Habitat teraszaira szerelt törhetetlen üveg szélvédő az időnként hevesen nekilóduló, viharos széllökések ellen. Elnézzük a zúgó folyó bomlott örvényeiben megpörgetett extrém-kajakozók nyaktörő edzését: nyolc-tíz sportoló szünet nélkül leereszkedik a folyó szédítően sodró szakaszán, hogy pár percnyi lélegzetelállító küszködés után, kajakkal a hátukon kutyagoljanak vissza, dombra fel egy kitaposott parti ösvényen odáig, ahol aztán újra és újra vízre szállnak.

Vasárnaponként nyitva a Montréal szigetén több helyen is működő „ócskapiac”, ám ezek nem európai mércével mérhető bazárok, bár itt is működik a szabad ég alatt elhelyezett asztalok kínálata, inkább szabályosan bérelt helyiségekben működő régiségkereskedésekről van szó. Irina és Péter rendszeresen felkeresik az árukészletüket visszafogottan kínáló, műkereskedőknek is beillő eladók pultjait, ismerkednek a műtárgyakkal, régi holmik formavilágát, esztétikáját tanulmányozzák, elbeszélgetnek a kereskedőkkel a világ folyásáról, olykor vásárolnak is egy-egy kisebb darabot. A pár órás csellengés alatt láthattunk porcelánbabáktól katonai egyenruhákig és rangjelzésekig, állványos csillagászati távcsőtől eredeti kínai falihímzésekig bármit. Az árusok pedig szívesen adnak felvilágosítást, még akkor is, ha sose lesz üzlet belőle. Azt vallják: sose lehet tudni...

Egy egész délutánon át kóricáltunk Dorval közelében, egy kis előfaluban, Pointe Claire-ben, a Saint Louis tó partján. Az egyik mellékutcában, ódon épület falán a kiaggatott történelmi dokumentumok szerint a helységet jó két és fél évszázada alapították egykori telepesek, s egy templomból, iskolából és pár tucat lakóházból állt. A festői, lépten-nyomon virágokba öltöztetett turisztikai látványosságnak is beillő falucskának viszont olyan kulturális központja van, amelyet bármelyik kisvárosunk megirigyelhetne. A tóparti, az egykori, katonatiszti villában, ahol annak idején annyi látványos fogadást és mulatságot rendeztek a házigazdák a hatalmas bálteremben, a teraszon és a tágas kertben, most példásan felszerelt, patika tisztán tartott kiállítócsarnok, múzeum, könyvtár, dokumentációs központ, szabadidős tevékenységek klubja, öntevékeny amatőr alkotóműhelyek, büfé stb. működnek. S miközben a tetőrészben berendezett galériát járjuk, önkéntelenül a szárhegyi kastély bástyatermi kiállítása járt az eszünkben, a meglepő hasonlóságok okán, addig a mellékhelyiséget fölkeresve nem sikerült honi analógiát találni, egyszerűen megállapítottuk: ilyen tiszta és elegáns, emberhez illő illemhelyet és mosdót nem igen láttunk...

Montréali tartózkodásunk vége felé kiderült: városnéző közös kalandozásaink Pusztaiék számára meglehet, egyfajta búcsúkörúttal értek fel. Több mint két évtizedes kanadai létük után valahol melegebb tájakon, talán éppen az afrikai földrész északi partjain kezdenek új, immár nyugalmasabbnak remélt életet...

Meglehet, számukra s számunkra is ez volt az utolsó nyár Pierrefonds-ban...

2004. szeptember