25 Ruffy Péter: Masina de lux

A jeles magyar újságíró erdélyi útijegyzetét egy könyvbe rejtett újságkivágás őrizte mostanig könyvtáramban. Feltehetően a Magyar Nemzetben jelent meg a hetvenes évek első felében. (cseke)

Egy ideig nem voltam itthon, otthon voltam szülőföldemen. Gömböckével, a kis gépkocsival barangoltam azon a tájon, ahol a Királyhágó komorlik; ahol a Hargita fénylene tűleveleinek ragyogásában, de a Hargita nem fénylett. Végig Váradtól Brassóig, mi több, Törcsvárig, Szinajáig csepergett, esett, villámlott, zuhogott.

Ha csak szitált, már boldog voltam, s mesélni kezdtem ifjúságom emlékeit; múltunk eseményeit, várak, épületmaradványok, vagy a csucsai kastély történetét családomnak, mert ennek az útnak egyetlen célja volt - megismertetni velük, röptében, egy autó ablakából a földet, ahonnan származom.

Sztánán, majd Sztánán kisüt a nap. Bánffyhunyadot elhagyva, az első útmenti falu utáni kis híd mellett szomorkásan néztük a kalotaszegi bekötõút autótengelyt veszélyeztetõ sáros türemléseit. Nem mehettünk tisztelegni Kós Károlyhoz, pedig igen-igen terveztem. Farkaslakán, majd Farkaslakán kiderül, bizakodtam, és Székelyudvarhely felé közeledve, be akartunk kanyarodni az alig két kilométernyi kis bekötőútra, erdei vadvirágokból font csokrot helyezni Tamási Áron sírjára, arra a nagy cserefa alatt domborodó hantra, de a bekötőút járhatatlannak tűnt a zuhogásban, pedig a végigjárt utak nagyrészt kitűnőek voltak.

Utaztunk kétség és remény közt a szülőföld esőáztatta mezei, erdei, havasai, hegyormai közt, időnként még fel-fellobanva, végül is megsemmisülve, a hamvába dőlt remények temetõjében úszva.

Pedig Gömböcke igen szorgos volt, átrepült a Királyhágón, a Kárpátok ormait meg sem érezte, még defektünk sem volt.

A konok, baljós esőt, a balul sikerült körút felhőkben torlódó sötétjét csak némelykor törte át a humor egy-egy ránk vetődő sugara.

Az egyik történetet fõljegyeztem.

A Mikszáth-féle Szelistye és a Jókai-féle Nagyenyed közt jártunk, ezúttal nem zuhogó, csak szállingózó, vagy ahogyan Tamási írná, „pilinkélő" esőben, mikor Szászsebes városába érve a fõútvonal a város szívében kettévált. Vele éppen szemben a „Behajtani tilos", balra pedig a "Cluj" táblát láttam. Velem szemben a „Behajtani tilos" tábla négy mezőre volt felosztva, de, hogy milyen járműveket tüntetett fel a négy mező, már nem néztem meg. Balra semmi más, csak "Cluj" és az irányt mutató nyíl. Némi tétovázás után balra indultam tovább, mikor két férfi megálított.

Miközben lassítottam, románul szólítottak meg:

- Domnule - mondták. ­Erre csak kerékpárok meg a teherautók mennek.

S a „Behajtani tilos" tábla és irány felé mutogatva, ezzel igazítottak el:

- Pentru masina de Lux!

Magyarán, a luxuskocsiknak arra kell menni, csak a nem luxusautók nem mehetnek arra.

Szülőföldem a vigasztalan eső ellenére is végül megajándékozott a meg nem érdemelt ranggal s örömmel. Luxuskocsivá léptette elő Gömböckémet, a 750 köbcentis járgányt, amellyel a kedves eligazítás után, a nagyenyedi két fűzfa irányába most már derűsebben szekereztünk tovább.

K a l a n d o z ó