36 Györfi Dénes: Egy élet Afrikában

(Sáska László)

„Lent, Afrika Abesszínia nevű országában ágyúk dörögnek, fegyverek ontják a halált s a modern haditechnika gyilkoló szerszámával öli az ember az embert. Az egész világ feszült érdeklődéssel figyeli az eseményeket. Az életre-halálra menő párbajban melyik marad a porondon? Vajon a tűz nem csap-e át hozzánk is? Mohó kíváncsisággal olvassuk az újságokat s ideges kézzel nyitogatjuk a rádiókészüléket. Lessük, várjuk a legújabb híreket. S míg mi gondtalanul, érdektelenül izgulunk a fejleményekért, nem is tudjuk, hogy városunknak egy kedves családja gondterhes aggodalommal figyel a véres hadszíntérre. A vérökből való vérért, az édes fiúért, a szerető testvérért szállnak a fohászok ég fele egy csendes, szerény polgári hajlékból.”

E mondatokkal kezdi az Afrikába került Sáska Lászlóról szóló sorozatát az Enyedi Újság 1935. október 13-án. Arról a Sáska Lászlóról van szó, aki még annak idején, 1932-ben a fekete kontinensre költözött s aki fantasztikus tudományos munka gyümölcsét hagyva maga után, ott is fejezte be földi életét 1978. november 8-án.

Vessünk hát egy pillantást életútja fontosabb állomásaira.

1890. szeptember 26-án sokgyermekes szegény család fiaként látta meg a napvilágot Nagyenyeden. Iskoláit a helybeli elemi iskolában, majd gimnáziumi éveit a Bethlen Kollégiumban folytatta.

„Jó magaviseletű, szerény, szorgalmas diák volt. Tanárai szerették, különösen Szilády Zoltán, kinek a természetrajzi múzeumban jobb keze volt s kivel ma is levelez. Már itt arról volt nevezetes, hogy rajongott a természetért. Kalandvágyó s szabadságra törő lelke a mindent feledtető természet ölébe űzte, hajtotta. A magába mélyedt fiú a körülöttünk s távolabb eső kirándulóhelyeket járta s talán már itt szőtte-fonta élete változatos jövőjét.” Így ír indulásáról a már említett Enyedi Újság, s hasonlóképpen vall enyedi indulásáról maga Sáska László is az 1969-ben megjelent Életem Afrika c. könyvben:

„Második gimnazista voltam a híres nagyenyedi Bethlen Kollégiumban. Szájtátva hallgattuk természetrajztanárunk lebilincselő elbeszéléseit bogarakról, madarakról és sok egyébről, ami körülöttünk él és megnyilvánul a nagy természetben. Csodás mesevilág volt az, amivel ő minket elbűvölt. Megtanított bogarakat és lepkéket gyűjteni. Megismertük a kis szőlőilonca ormányos bogár kártevéseit. Meglestük a gabonaszipoly pusztításait a búzakalászokon. Ámulva figyeltük a galacsinhajtó bogarak tevékenységét. És ez a lenyűgöző új világ reám hihetetlen mély hatást gyakorolt. Aztán jött az év végi ünnepélyes évzáró, ahol nagy nyilvánosság előtt egyenként szólították elő a jutalomra érdemes tanulókat, kik az egész város lakosságának simogató szeme előtt vették át a megérdemelt jutalmat. A jutalmakat felsoroló tanár úr harsányan kiáltotta: »Sáska László II. gimnazista a legszebb rovargyűjtemény jutalmául kapja Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyvet, dr. Szilády Zoltán ajándékaképpen«.

A világ forgott körülöttem, szédültem. Egy gyönyörű könyvet kaptam jutalmul, mert az én rovargyűjteményem volt a legszebb az osztályban! Ez a könyv és a rovargyűjtemény döntő hatással volt további életemre. Rabja lettem a természetkutatásnak olyan mértékben, amely már szinte veszedelmesnek is mutatkozott. Többé nem tudtam elszakadni tanáromtól, ki később a Nemzeti Múzeum állattárában fejtette ki tudományos működését, és mesteri kezekkel irányította egész további lelki fejlődésemet. Negyedik gimnazista koromban már a Gyilkos-tó környékén barangoltam, az ötödik osztály elvégzése után pedig a Pareng-havasokban töltöttem a vakációt – a kollégium anyagi támogatásával –, gyűjtögetve mindkét alkalommal az iskola múzeuma részére apró madarakat és a rovarvilág sok-sok képviselőjét. Havasi pásztorok tanyáján húzódtam meg éjszakánként, velük együtt ettem a kecskebőrben tartott zsendicét és ordát, amit csak ők tudnak készíteni. Velük együtt kiabáltam éjjel, ha a havasok ura, a barnamedve, Európa legnagyobb ragadozója a pihenő nyáj körül ólálkodott és a kutyák dühös ugatással jelezték az ősi ellenség közeledtét.

A Parengről olyan gazdag rovar- és egyéb zsákmánnyal tértem meg, mely még kedves tanárom várakozását is felülmúlta. A következő évben már Dalmácia sziklás karsztvidékén kóboroltam. Micsoda élményeim voltak! A tenger! Csodálatos állatvilágával lenyűgözte egész valómat. A tengeri sünök, csillagok, medúzák, virágállatok, rákok, tarka sekélyvízi halak és fényes csigaházak ezrei szerteszét a parti fövényen mindenfelé. Az apály, amikor messze bemehettem a szirtes téngerfenéken, jelentős nagyságú korrallképződmények között, azután a dagály ideje, amikor mennydörgő hullámhegyek vadul csapkodták a néhány órával azelőtt még száraz és magas parti sziklákat. A hullám millió és millió vízcseppé zúzódott a sziklafalakon, dübörgő és haragos morgással, a víz taraja messze a sziklák fölé csapott és tajtékká törve hullott vissza. Félelmetes látvány volt, melytől ijedten húzódtam messze hátra, és biztos helyről bámultam a természet fenséges játékát.

… A dalmáciai partokról a boszniai Plitvicára, a vízesések gyönyörű hazájába mentem, a sebesvízi pisztrángok és édesvízi rákok eldorádójába. Szokatlan élményekben itt is bőven volt részem. Egy darabka húst kötve a zsinór végére, százszámra lehetett kiemelni a vízből a csalétekbe görcsösen belékapaszkodott, nagy termetű rákokat, amelyek a húst még akkor sem engedték el, ha már a partra vetettem őket! Milyen királyi lakoma volt számomra, ha este, a gyűjtögetés fáradalmai után, szép vörösre főtt rákhalomban dúskálhattam! Aztán az ivánhavasi kirándulás – ugyancsak Boszniában –, ahol a felhőkbe nyúló magaslatokon Európa egyik legszebb lepkefajtája él, az Apolló-lepke. Gyönyörű szárnyain tűzvörös, szivárványszínben tündöklő foltok vannak. E havasokon látott sok természeti csoda lenyűgözött.

Lassan vadász lettem és természetkutató. Nem tudtam a természettől többé elszakadni. Ha a mindennapi élet tülekedéséből kimenekülhettem a természet fenséges templomába, lelkem megbékült mindennel. Áhítattal és lábujjhegyen jártam varázslatos világában. Nem tudtam betelni soha pompájával és harmóniájával. Levett kalappal búcsúztam a lenyugodni készülő, tűzvörös napkorong utolsó sugaraitól, és összekulcsolt kezekkel bámultam a felkelő nap mindent megaranyozó ragyogását. Megbűvölve élveztem a fülemile májusi éjszakai dalának utolérhetetlen finom harmóniáját…”

Így zajlott nagyenyedi ifjúsága, így végzi tanulmányait a kollégiumban. „Mikor érettségiztem és egyetemre kellett volna mennem – emlékezik őszülő fejjel, 1970-ben –, csak egy nadrágom és egy ingem volt, meg effélék. Dolgoznom kellett: a legegyszerűbbnek a jegyzőség tűnt. Nagyponorra kerültem, ez egy kis román falu volt Nagyenyedtől huszonvalahány kilométerre. Ott voltam egy darabig, de csakhamar beláttam, hogy a jegyzőség nem nekem való; engem küldenek behajtani az adót, és én vegyem el a kecskéjét a szerencsétlen embernek, akinek nincs más java, és akivel nekem semmi bajom; hát én az ilyesmit nem csinálom egy életen át. Közben megspóroltam egy kis pénzt, s beiratkoztam a kolozsvári orvosi egyetemre. De ezt csak úgy tudtam elérni, hogy közben öt tanítványt vállaltam különböző osztályokból. Később átmentem Budapestre, ahol a pénzt szintén külön munkával kellett megszereznem. Így lassan elvégeztem az egyetemet.” (A HÉT, 1970. 41. sz.)

Az első világháború 1915-ben vette igénybe, s ennek végéig Stájerországban, Cilliben teljesített kórházi orvosi szolgálatot. A nagy dráma függönyének legördülése után előbb Budapesten, majd Isaszegen nyitott rendelőt, később megnősült. Az orvosi prakszis nagyon jól ment, ellenben házasságában nem volt boldog. Tizenkét év után felbontotta e házasság kötelékét és újranősült. Az új asszonnyal nagy boldogság vonult a szépen berendezett orvosi lakásba. A két szív egy ütemre dobogott, s a kalandra vágyó házaspár új haza után sóvárogott.

...1932-ben eladta szép házát, könyveit, kocsiját, mindenét, és egyenesen Abesszíniába ment. Kitelepedéséről egykori tanárát, Szilády Zoltánt idézem: „A kiutazás körülményeivel nem sokat foglalkozik. Csak a levelekkel küldött képekről tudom meg, hogy a Majella nevű olasz gőzössel indultak el Cataniából. Talán Djibuuti-ban szálltak partra először, mert ma is szidja a franciákat, akik elvették a fegyvereit és azóta sem adták vissza. Hogy aztán mit kezdett fegyver nélkül és hogyan indult neki a fekete világrésznek, azt egy szóval sem említi, csak annyit tudtam kiolvasni a sorok közt, hogy a Szomáli félszigeten keresztül elbarangoltak majdnem az egyenlítőig. Itt aztán, kissé túlságosan meleg lévén, gondoltak egyet, északnak fordultak, és az olasz Szomáli gyarmatokon keresztül ismeretlen, járatlan területeken át, sivatagokon és őserdőkön keresztül eljutottak Abesszínia magas hegyvidékére, majd a fővárosba, Addis-Abebába. Itt aztán hosszabb időre megállapodott, hogy tervszerű kutatásait is elkezdhesse. Itt tűnik ki, hogy mi volt az a titkos törekvése, amely ezt az elszánt, szikár, majdnem törékeny szervezetű kis embert elvezette a Maros-parti Nagyenyedtől Afrika közepéig...”

„Bizonyára csodálkozol – írja Szilády Zoltánhoz intézett első levelében –, hogy Afrikából kapod a levelemet. Abesszínia fővárosában tartózkodom – megjárva Erithreát, Olasz Szomáliföldet – feleségestől. De nem azzal az asszonnyal, akit Te ismersz, hanem a második feleségemmel, aki a puskát úgy forgatja, akárcsak én, úgy lovagol, vadászik, úgy nélkülöz, aki nem reflektál semmi nőies simogatásra és akinek az ajkát még panaszszó nem hagyta el… Magyarországi munkálkodásom minden értékét elkótyavetyélte, nekivágtunk ketten a nagy Afrikának. És most itt vagyunk. Olasz Szomáliföld rettenetes melegével majd töpörtyűvé aszalt, hiszen az egyenlítő felett 3 foknyira tartózkodtunk legtovább. De nekem mint erdélyi magyarnak hegy kellett. Átjöttünk Abesszíniába. Itt aztán már van hegy, több, mint kellene. Őstermészet, ősemberek és minden, amit az ember Afrikától vár. Régi vágyam teljesült, elértem Afrika ősvadonait, csodálhatom állatvilágát, vadászhatom úgy, amint akarom és főként megvan a nyugalmam, nem bánt senki. Ismét rabja lettem a gyűjtésnek és az állatok megfigyelésének…”

És így kezdődött aztán egy életre szóló afrikai pályafutása. Afrika magyar természettudományi kutatói közül senki sem töltött olyan hosszú időt a fekete kontinensen, mint ő maga. Közel fél évszázadot, legtermékenyebb esztendőit élte le Északkelet- és Kelet-Afrikában. Innen – sokrétű gyógyító munkája mellett – számos gyűjtőutat tett Abesszíniában, Szomáliában, Kenyában, Ugandában, Kongóban és Tanganyikában. A magyarországi tudományos intézményeken kívül több svéd, angol, amerikai és belgiumi múzeum számára küldött természettudományi, főleg növény-, rovar- és kisemlős gyűjteményt. Otthoni támogatás, bőkezű mecénások nélkül, saját anyagi eszközeire támaszkodva dolgozott lankadatlanul. Özvegye, Mojzsis Mária, 1988-ban a Magyar Földrajzi Múzeumnak adományozta a csaknem egy mázsa súlyú hagyatékot, melyet a Magyar Tudományos Afrika-Expedíció, valamint a Külügyminisztérium futárpostája juttatott haza.

Orvosi szakmája keretében évtizedeket szentelt a malária és a rák gyógyításának. Rákellenes kutatótevékenységéért az Angol Királyi Rákkutató Intézet levelező tagjává választotta, A maláriától a rákig c. könyvét saját költségén adta ki, fél évszázados munkássága elismeréseként a Semmelweis Orvostudományi Egyetem jubileumi, Arany­diplomával tüntette ki 1970-ben, 1972-ben a Román Orvostudományi, Akadémia meghívására látogat egy hónapra Romániába és Erdélybe.

Irodalmi munkásságának legismertebb alkotása az 1969-ben Xántus János gondozásában kiadott Életem Afrika c. könyv, mely dr. Kubassek János érdi kutató szerint „az ismeretterjesztésen, az egzotikus élmények közreadásán túlmenően megrendítő és egyben felemelő vallomás a Sáska László Afrikához kötődő érzelmeiről.”

(Sáska László születésének 110. évfordulóján, 2001-ben e fenti kötetből kimaradt s A Földgömbben, a Magyar Vadászújságban, a Természettudományi Közlönyben, az Enyedi Hírlapban annak idején megjelentetett kitűnő cikkeiből szerkesztett kötetet a nagyenyedi Bethlen könyvtárban búvárkodó szerző.)

Dr. SÁSKA LÁSZLÓ

Afrikai kaleidoszkóp

Az utazót igen gyakran meglepi, nem egy esetben kellemetlen helyzetbe hozza az afrikai őslakók furcsa észjárása. Lelki világuk előttünk érthetetlen. Amint mi nem tudjuk magunkat beleélni gondolatvilágukba, éppen úgy ők sem értenek meg bennünket. Általában jellegzetes tulajdonságuk, hogy a kapott utasításokat betű szerint akarják teljesíteni. A helyzethez alkalmazkodó ítélőképességük nincsen. Általában jószándékúak. Látszik rajtuk és munkakészségükön, hogy a kapott utasításokhoz híven segíteni akarnak. Azonban ítélőképességük nem terjed addig, hogy beláthatnák, hogy adott esetben utasításainkon ha önállóan, a helyzethez alkalmazkodva kissé, módosítanának, úgy akkor segítenének rajtunk a legjobban. Ezen állításomnak a megvilágítására a következő érdekesebb eseteket sorolom fel.

Addis-Abebától fél napi öszvérjárásnyira vadászgattam. A Sululta völgyének végtelen medencéje terült el előttem. A medence elég sűrűén lakott. Gallák népesítik be, akik nagyrészt állattenyésztéssel foglalkoznak. Addis-Abebába is nagyon sok tojást és baromfit szállítanak be. Tehát élelmiszert vásárolhattunk, éppen ezért magunkkal jóformán semmit sem hoztunk. Szolgámnak a markába nyomtam egy rupot, ami a Mária Terézia tallérnak negyedrésze, és elküldtem tojást vásárolni. Megmagyaráztam neki, hogy azért a pénzért itt a tanyákon úgy huszonhat darabot kell kapnia. A vadászat délig tartott, de akkor a nagy melegtől, főként az éhségtől kimerülve heveredtünk le egy szikla alá, és türelmetlenül nézegettük távcsővel az irányt, amelyből fekete szolgánknak a várva-várt tojásokkal meg kellett volna érkeznie. Végre feltűnik a kopár síkságon. Távcsőn keresztül látjuk, hogy ő az. És már szinte érezzük a frissen készített fenséges tojás zamatát, aminek gondolatára a nyál összefutott a szánkban. Korgó gyomrunk a kilátásba helyezett csemege gondolatától kissé megnyugodott, és a kedélyek felvidultak. Hogyne! A Hajle jön! És hozza a sóvárogva várt elemózsiát! Azonban. Hajlénak mintha igen lógott volna az orra! Lassan közeledik. Én rosszat sejtve felugrom, és kiabálva sürgetem a jövetelét.

– Nos, Hajle, hoztál-e tojást? – kérdezem a sammája csücskévél babráló Hajlétól.

– Nem hoztam tojást. ltt van a rupod – válaszolja, miközben a pénzdarabot átnyújtja. – Ugyanis csak 24 darabot adnak egy rupért.

– Hát mért nem hoztál 24 darabot egy rupért? – kérdezem én dühösen.

– Hát mondtad-e te, uram, hogy 24 darabot hozzak? – kérdezi a világ legártalmatlanabb hangján, és szinte méltatlankodva a felelősségrevonás miatt.

– Igazad van Hajlé, én 26 darabot mondtam, hogy az ördögök lökdössék a sumburarágó fejedet a pokolba.

*

Lakásomtól úgy négy óra járásnyira folydogál az Akaki patak, melynek vize száraz évszakban sem apad el. Vizében bőségesen található egy laposfejű, 8-10 cm hosszú halacska, mely olajban ropogósra sütve kitűnő csemegét ad. Taszama nevű szolgám önként jelentkezik, hogy egy nap alatt megjárva az utat, halakat hoz. Hatalmas bádogedénnyel, melynek űrtartalma kitett úgy 20 litert, útra kel. Taszamát azonban három napja hiába várjuk vissza! Már minden lehetőséget átgondoltunk az őt ért szerencsétlenségi eshetőségek felől: elfogták, vagy eltörte a lábát, de esetleg meg is szökhetett a halászati felszereléssel együtt. Az utóbbi eset ugyanis igen gyakran megtörténik a bennszülött szolgákkal. Valami küldetésből hiába várjuk haza! Pénzzel együtt eltűnik, és soha többé nem látjuk! Taszama azonban a negyedik nap reggelén megérkezik. Kezében a hatalmas bádog „korkoró”. Annak alján úgy két-három ujjnyi vízben 5/6 felfordult, és kifakadt hassal a víz tetején úszó halporonty van. A másik kezében két csirkét szorongat!

– Taszama! Hát mi van a halakkal - kérdem én dühösen, a látottakon felháborodva.

– Uram, ne haragudj! Hal nincs! Ugyanis az Isten nem akarta, hogy hal legyen! – válaszolta a világ legtermészetesebb hangján.

– Hát mért nem akarta Isten, hogy hal legyen?

– Azért, uram, mert az olaszok halásztak, és mostanáig néztem őket. Azok egy spárga végére valami „beszédet” kötöttek (dinamit patron). Azt meggyújtották és a vízbe hajították. Nemsokára egy igen nagy beszéd következett (robbanás) a vízben, amitől a halak mind a víz színére jöttek. Az olaszok is most jöttek haza, velük jöttem én is. Ne haragudj uram, nézd, hoztam neked két csirkét.

– De halakat mért nem hoztál, Taszáma?

– Azért, uram, mert azokat mind az olaszoknak szedtük össze! De a csirke jobb is, mint a kicsiny hal, nézd, milyen kövérek.

*

Néha furfangosan próbálnak valamit megnyerni a saját részükre.

Egy alkalommal, gyönyörű verőfényes délután, az udvaromban levő, teljes virágpompájában ékeskedő gránátalmafa virágzásában gyönyörködtem. Az ágak végén levő, csokorban elhelyezett cinóbervörös, hatalmas virágok csodaszép ellentétet alkottak a fa levélzetének fényes, olajzöld színével. A nyugváshoz készülő napsugarakban apró kis nektarinák fürödtek, táplálékukat keresve a pompás virágszirmokban.

Szolgám csendesen mellém sompolyog, és így szól: – Nemsokára este lesz, uram! – Meglepődve tekintek reá. Érzem, hogy valamit forgat gyapjas fejében, de még nem tudom, hogy mit.

– Igen, Taszama, a nap nemsokára lemegy, és akkor este lesz. – De akkor a boltokat is bezárják, uram – válaszolja csendesen.

– Persze, hogy bezárják, az a dolgok rendje, hogy este a boltokat bezárják – mondom én.

– Igen, uram, de akkor Te ma már nem fogsz tudni vásárolni. – Még nagyobb csodálkozással fürkészem fekete szemeit: – Én nem is akarok vásárolni ma már sernmit. Nincs szükségem semmire.

– De igen, uram! Te ma vásárolni akarsz nekem egy sammára való lepedőt. Nézd, ez milyen rongyos! Már régen, sok hónapokkal ezelőtt ígértél egy újat.

– Te Taszama! Én nem emlékszem ilyesmire!

– Esküszöm uram, a te halálodra - szólt, és ünnepélyesen meghajolva, széles tenyerével a földet érinti –, én úgy emlékszem, hogy ígértél nekem egy új sammát!

– Azt elhiszem, betyár, hogy az én halálomra esküszöl, de esküdj a te halálodra!

– Arra esküdni, uram, nem szokás – mondja csendesen, olyan hangon, amiben benne van a győzelem tudata.

– Jól van, Taszama! Itt a fél tallér, menj vásárold meg a sámmát, mielőtt a boltok bezárnának.

Taszama boldogan tűnik el a fél tallér zsákmányával az utca forgatagában.

*

Addis utcáit bazalt- és trachitkövek töltik fel. Az apróra tördelt kemény, élesszélű kövek úgy a járműveket, mint az állatok patáit alaposan megkínozzák. Hazafelé tartok öszvérháton. Melletteni bandukol csendesen lovászom, a Fita. Az öszvérem egyszerre csak sántítani kezd a jobb első lábával. Odaszólok a szolgának: „Fita, vedd csak ki azt a követ az öszvér patájából! Bizonyára azért sántít, mert kő van ott!” „Nem, uram, nincsen kő”, – válaszolja Fita, miután az öszvér lábát megnézegette. Hát akkor gyerünk haza. Azonban az öszvér másnap is sántított. Megnéztem a lábát, amelyben nem kis meglepetésemre egy szeget pillantok meg befúródva. „Te, Fita! Hát miért nem vetted ki a tegnap a patából a szöget?” – kiabálok reá dühösen. „Te azt parancsoltad, uram, hogy a követ vegyem ki a lábából.” – feleli nyugodtan, mint aki egy cseppet sem érzi magát bűnösnek.

*

Influenzás betegségemből én már felgyógyultam, de a feleségem még kénytelen volt az ágyat őrizni. Hajle szolgám kilesve a pillanatot, amikor a szobából távol voltam, besompolyog a feleségem szobájába. Kezében méteres, hatalmas, vastag cukornádat és egy nagy bicskát szorongat. „Madám, én tudom, hogy a te urad egy »vanna hachirn« (valódi orvos), de nézd, a te betegségednek a legjobb orvossága ez, amit én hoztam. Megtisztítom neked, aztán az egészet edd meg egyszerre. Ettől a bal oldaladban, aztán a jobb oldaladban olyan forróság fog támadni, mint a tűz, a betegség pedig középen el fog távozni”. Akkor léptem a szobába, amikor a hatalmas cukornádbotot a feleségemnek átnyújtotta, ám amikor látta, hogy az orvosi rendelése ellen kifogást nem teszek, büszkén, felemelt fejjel ment a társai közé.

*

Abesszíniában a nemzeti vagyon elosztása igen aránytalan. Mérhetetlen gazdagságot találunk a még mérhetetlenebb szegénység mellett. Vannak olyan öreg emberek a főváros környékén, akik papírpénzt még nem láttak. Dolgozó néposztálya, az úgynevezett gurágiak, a tallér negyedrészéért egy egész napig a legnehezebb munkát végzik.

Vadászatról hazatérőben, egy óra járásnyira a lakásunktól, sorakoztatom nyolc hajtónkat, hogy kifizessem fáradságos szolgálatukat. Nincs többé szükségem rájúk. A vadak hazaszállítását el fogják végezni személyes szolgáink. A nyolc hajtó élén egy őszülő fürtű sumagili áll. Várják a pénzük kifizetését. Ekkor veszem észre nagy rémületemre, hogy aprópénzem nincsen! A legkisebb pénzdarabom öttalléros bankjegy! Mí a ménkőt csináljak? Töprengek, hogyan tudjam most ezeknek a bérét kifizetni? Összesen egy tallér jár a nyolcnak. De ördög vigye! Hadd emlegessék meg, hogy magyar úrral vadásztak! Oda fogom adni nekik az öttalléros bankjegyet! Hadd osszák meg egymás között igazságosan.

Az öreghez lépek, és a markába nyomom az öttalléros bankjegyet. „Nesze, sumagili! Ez öt tallér! A tietek! Osszátok meg egymás között igazságosan!” Azt várom, hogy öröméberi hasravágja magát és bennszülött módjára a lábamat fogja hálálkodással csókolni. Ehelyett az öreg bánatos tekintettel gyűrögeti a papírdarabot egyik kezéből a másikba. Társainak is odavan a jókedve! Megérzem sötét tekintetükből, hogy engem csalónak néznek! Nem hisznek szavaimnak, hogy azért a kis darab papírért öt nagy ezüst tallért kapnának? Az lehetetlen! A frencsi (idegen) ismét be akarja őket csapni! Hiábavaló volt az egész napi fáradság! Most pénz helyett egy papírrongyot nyomnak a markukba. Azzal, hogy azt osszák meg egymás között! Látom a társaság szemeiből, hogy szörnyen fáj nekik ez a csalódás. A vén samagili hozzám jön, alázatosan nyújtja vissza az öttallérost és szelíden mondja: „Nézd, uram! Egész nap dolgoztunk neked ezekben a mocsarakban... Lásd, a ruhánk valamennyiünknek csupa sár és piszok! Legalább két-két bézát adj fejenként nekünk, hogy szappant vehessünk rajta, és ruháinkat kimoshassuk!” (Két béza a tallér kétharmincketted része). Az öttallérost a markomba erőszakolja, amit most már nem forgatok tanácstalanul! Irgalma ne legyen Mohamednek! Most mit csináljak? A fehér embernek a presztízse veszedelemben forog! Úgy állok előttük, mint egy szélhámos az öttalléros papírral! De mentő ötletem támadt! „Jól van, sumagili! Megkapjátok ezüstben a két tallér fizetéseket, de akkor be kell jönnötök velem Addisba!” „Au, au, au, issi, géta!" (igen, igen, uram!) – hangzik mindenfelől megelégedéssel a felkiálltás, és nyolc ember segít túlbuzgósággal a nyeregbe, hogy minél hamarabb útnak indulhassunk!

(Nagyenyedtől az Egyenlítőig. Tinivár, 2001, Kolozsvár. Válogatta és sajtó alá rendezte: Győrfi Dénes)

K a l a n d o z ó