Embedded Files
Az 1944-ben Marosvásárhelyen született erdélyi író, aki tragikusan hirtelen halála miatt már nem érte meg az új évezredet, sok éven át hivatásps tengerésztisztként járta a világot. Tengeri kalandozásai szolgáltatták írói világának meghatározó élmény- és forrásamyagát. A 20. Század hetvenes éveiben felhagyott hivatásával, újságíró lett, majd a marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat (Igaz Szó) prózaszerkesztője. Könyvei (Hosszú út, Szilveszteri ajándék, Szarkalábakon jön a hajnal, Ködoszlás, A nyár utolsó éjszakája), cselekményességük okán népszerűek az olvasók körében. A riport, az útleírás és a próza köztes területét művelte. Alábbi útirajza eredetileg az Előre Kiskönyvtár Öt világrész utasai c. gyűjteményes kötetébe készült (1975).
Ahogy közeledünk hozzá, először a sziget zabolátlan dzsungel-fejdísze jelenik meg a láthatáron - egyre növekvő harsány-zöld folt az Indiai-óceán vízén - s csak azután tűnik fel a város. Olyan üde, tiszta az a vegetáció-halmaz; hogy nem csodálkozom a költői Smaragd Sziget elnevezésen. Mintha az iménti, melegövi tékozlással mért zápor egy képtelen méretű, de igazi drágakőről mosta volna le a port. A szememet is zöld-érzékennyé tette a 16 napi út, amely alatt a húszezer tonnás Ploiesti idáig hozott. Ezalatt csak kéket láttunk, meg néha az arab partok sárgás-vörös homokját. Megérkezéskor az egész legénység a fedélzeten nyüzsög, a parancsnoki hídon kézről kézre járnak a távcsövek; mindenki mohón bámulja a ceyloni partot.
Ceylonnak - ősi és legújabb neve Sri Lanka - a hindu legendákban betöltött szerepéről az embernek az ógörög Trója jut eszébe. A Ramajana hindu eposz szerint Rama herceg szépséges feleségét, Szitát, akárcsak Menélaosz Helénáját, a gonosz ellenség elrabolja, s miként Helénát a trójai várban, ezt Ceylon szigetén tartja fogva. Ez az ok a háborúra, melynek során a hindu seregek megostromolják és elfoglalják a szigetet. Az indiai szubkontinenstől dél-délkeletre fekvő Ceylont apró szigetek sora köti a szárazföldhöz. A legenda szerint az ostromlók által épített gigászi híd maradványai ezek a szigetecskék. Közöttük az óceán is sekélyebb, olyannyira, hogy a mélyjáratú hajóknak meg kell kerülniük Ceylont, nincs elég mély víz számukra a csatornában.
Mielőtt még a kikötőbe érnénk, újra megindul a zápor; méghozzá olyan hévvel, hogy a látási távolságot 15-20 méterre csökkenti. Lehorgonyzunk tehát a kikötő előtt, s megpróbálunk rádiótelefonon kapcsolatba kerülni a révkalauzzal. Ez sikerül, ha nem is minden nehézség nélkül. A révállomások és hajók közötti kommunikáció céljaira fenntartott 12-es csatorna hullámhosszán mások is társalognak. A révkalauz hangjába minduntalan két hölgy beszélgetése vegyül, melynek témája a reggeli bevásárlás, s az este rendezendő „party", némi fodrász-problémákkal fűszerezve. A jó, anyaországi angolsággal folytatott csevegésnek a parancsnokunk vet véget; felszólítja a hölgyeket, hogy vigyék át a receptjeiket egy másik hullámhosszra. Ezután nemsokára ránk is talál a révkalauz, egy jól táplált skót, akinek az arcán kívülről a trópusi napsütés, belülről a whisky munkálkodhatott jó sokat, amíg ilyen szép vörösréz színűre pácolódott.
Nemsokára a parthoz feszülő kötelek szorítják a Ploiesti 180 méteres vastestét az olajkikötő rakpartjához. A leeresztett pallón keresztül megindul a hivatalnokok áramlása. Kikötőkapitányság, rendőrség, határőrök, vámosok. A révkalauz még brit volt, de ezek már mind Sri Lanka szülöttei. Vékony lábú, vékony karú, vézna szingalézek. Rövid ujjú ing, combközépig érő nadrág van rajtuk, a rendőrök fején hetykén félrecsapott almazöld kalap, melynek széles karimája egyik oldalon fel van tűzve valami csillogó jelvénnyel.
A harmadtiszt és én (akkor még csak gyakornok voltam) legénységi lajstromokat, vámnyilatkozatokat teszünk elébük, nemsokára el is intézzük a formaságokat. A kikötőrendőrség képviselője kijelenti, hogy kimehetünk a partra. Aztán sietve hozzáteszi, hogy a rendőrség este hat óra után egyetlen külföldi biztonságát sem garantálja. A kapitány erre gyorsan kiiratja a lejáró lépcső melletti hirdetőtáblára: Kijárás legkésőbb este hatig.
Utána megkezdődik a kirakodás. Húszezer tonna benzint hoztunk Colombóba. A rakpartról jó arasznyi átmérőjű csöveket cipel elő egy csapat szingaléz munkás. A csövek nehezek, alig bírnak velük. A munkások kis termetűek. Ügyetlenkedve csetlenek-botlanak a csövekkel. Lassan megy a dolog. Egyik matrózunk megsajnálja őket, felnyalábol egy jó hosszú csövet, felhúzza a vezetéket a fedélzetre, s rákapcsolja a Ploiesti főkifolyósövére. A ceyloniak elismerően mosolyognak rá, egyikük sincs több 50 kilónál, a román fiú pedig nyom vagy kilencvenet...
Az első nap nem megyek ki a partra, szolgálatos vagyok, a kirakodást kell ellenőriznem. A délután vége felé megjelenik a fedélzeten egyik gépészünk, s unalmában elkezd parittyával célba lőni a hajó korlátjára telepedett varjakra. Az egyiket el is találja, csak úgy száll belőle a fekete toll. Észreveszi ezt valaki a parton s rettentő patáliát csap. Másokat is odahív, nagy a felháborodás s mi a hajón nem tudjuk mire vélni. Nemsokára kisebb küldöttség kapaszkodik fel a hajólépcsőn, s a kapitányt keresi. Kiderül, hogy nemcsak a tehén, a varjú is szent állat errefelé, nem szabad bántani! A kapitány magyarázkodik, elnézést kér, a küldöttség végül megenyhülten távozik. A lövöldöző gépész fejmosást kap, a hajó hirdetőtábláján pedig megjelenik a krétafelírás: Varjakra parittyázni szigorúan tilos!
Reggel fél nyolckor már a parton vagyok, a harmad tiszttel igyekszünk a kikötőt övező külvároson át a központba. Ha az ember a kikötőből indul, a nagyvárosok fényes szívéhez vezető út legtöbbször eléggé „árnyékos" külnegyedeken át vezet. Itt is.
Már kora reggel kegyetlen a hőség, mindegyre elered a zápor, utána rögtön kisüt a nap, s ettől fullasztó pára üli meg az egész várost. Szemetes, sáros, bűzös sikátorokon át baktatunk, az egyikben félméteres tonhal rothad a latyakban, néhány Iépésre ettől az emberek békésen csevegnek, őket nem zavarja. Jórészük a hagyományos viseletben, szárongban, vagy hosszú ingben jár, de van köztük sok európai ruhás is. A nők inkább ragaszkodnak a tradícióhoz. A hivatalnokok, tehetősebb kereskedők, különféle ügyintézők ma már szinte kivétel nélkül európai ruhában járnak. Pedig a szárong, ez a könnyű, fehér vászonból készült, derékra csavart szoknya a férfiak számára is sokkal célszerűbb viselet az itteni hőségben, mint a mi európai nadrágunk.
S mint Dél-Ázsiában mindenütt, a szegény ember itt is bételt rág. A bételdiót fogkrémszerű meszes pasztába keverve, egy falevélbe göngyölik, s ezt a kisujj nagyságú csomagocskát órák hosszat rágják, minduntalan köpnek tőle, s a foguk, ínyük barnára színeződik egy idő után. Viszont elbolondítja az éhségérzetet: aki bételt rág, úgy érzi, hogy táplálkozik. Így csapják be önmagukat már évszázadok óta. Nyilván szívesebben foglalkoztatnák egyébbel az állkapcsukat, de legtöbbjüknek nincs mit enniük.
A buja vegetációval borított Smaragd Sziget belső termelésből nem képes eltartani tíz milliónyi lakosságát. Sri Lanka kőolajtermékek és gépek mellett nagy mennyiségű élelmiszert is importál. Teát, nyersgumit, koprát, drágaköveket ad cserébe. A szabad fejlődés útjára lépett ország az utóbbi években erősen iparosít. A mindinkább gépesített mezőgazdaság egy idő után bizonyára képes lesz ellátni a belső élelmiszerszükségletet. De ezzel még korántsem oldódnak meg Sri Lanka lakóinak táplálkozási problémái. Évezredes beidegzettséget, előítéleteket kell legyőzni ahhoz, hogy jóltáplált egészséges, erős emberek nőhessenek ezen a tájon is. A lakosság, melynek zöme szingaléz, mintegy negyede pedig tamil (mindkét nép északról, Indiából vándorolt be a szigetre, teljesen kiszorítva az őslakos véddákat, akikből ma már ezer főnél is kevesebben élnek a dzsungelek mélyén), vallási előítéletből nem eszik húst. Mivel étlapjukról a tejtermékek is hiányoznak, nem csoda, hogy erőtlenek.
Az étkezési szokások néha furcsa dolgokhoz vezetnek. Colombo kikötőjében egy ideig mellettünk állt egy nagy brit tehergőzös. Tudni kell, hogy az angol kereskedelmi flotta hosszújáratú hajóin csak a tisztikar európai, a legénység zöme hindu, maláj, néger. Emiatt azon a hajón éppen három konyhán főzték a személyzet kosztját. Az egyiken európai ételeket készítettek az angol tisztek részére, a másikon disznóhús mentes menüt a legénység muzulmán, pakisztáni, maláj tagjai számára, s a harmadik konyhán a húst teljesen mellőző étkeket. A brit hajótulajdonos megértően kielégíti ezeket a „szeszélyeket", a három konyha ellenére kifizetődő neki az ügy, hiszen a vallási előírásaira oly kényes ázsiai legénységnek jóval kevesebbet fizet, mintha európaiakat fogadna fel a helyükbe.
Pezsgő forgalmú piacon furakodunk keresztül. A zöldségek, de főként a gyümölcsök valóságos bőségszaruja a gyalulatlan asztalokon. Jókora fürt banánt veszünk, mert a lótás-futásban megéheztünk a kollégával, s mások is majszolnak az utcán, éppen úgy, mint nálunk a kiflit a sietős emberek. Az eldobált héjak nemegyszer fenyegetik lábtöréssel a gyanútlan sétálót.
Ott, a colombói piac mellett láttam meg életem első riksáját, s egyben, az egyetlen régimódi, „klasszikus” riksát. Ez a szállítóeszköz ugyanis más ázsiai országokban is dívik, de másutt „modernebb", háromkerekű, s a kuli, akárcsak a kerékpárt, nyeregbe ülve, pedálozva hajtja. A ceyloni riksát, ezt a kétküllős fakereken guruló karosszéket, két rúdja között ügetve húzza az a szerencsétlen embertársunk, akit a sors, a körülmények erre a barommunkára ítéltek. Hogy mit jelent 35-40 fokos, párás hőségben kilométereket szaladni egy-két ember terhével, azt az olvasó fantáziájára bízom. Olvasmányélményeimmel ellentétben megtudtam, hogy a riksa, lassúságánál fogva, itt célszerűtlen a sietős európaiaknak, azok taxin, vagy saját autón járnak, olcsósága miatt eIsősorban a helybeliek veszik igénybe ezt a jármű-fosszíliát. Igen, a riksa olcsóbb, mint a taxi és olcsóbb, mint az autóbusz! A riksa tulajdonosa és páriája, egy csont-bőr, turbános tamil, utasra várva az egyik húzórúdra ereszkedve pihent. Még a két fuvar közötti rövid szünetben sem érezte magát jogosultnak az utasnak fenntartott székbe ülni, vagy nem akarta, hogy ott találja egy esetleges kliens, így hát a húzórúdon ücsörgött, nagyon kényelmetlen helyzetben.
Lassan beérőnk a belvárosba. A legszembeszökőbb látvány a sok ékszerüzlet. Több itt a drága- és féldrágaköveket árusító bolt, mint Marosvásárhelyen a trafik. Minden harmadik kirakatüveg mögött a Smaragd Sziget gazdag földjének topázai, ametisztjei, beriljei, zafirjai pompáznak. Serdülő koromban egész napokat töltöttem a bukaresti Antipa múzeum drágakőosztályán. Most sem álltam meg, hogy ne nézzem meg ezeket a szivárványtüzű köveket közelebbről. - Szézám tárulj - mondtam a barátomnak, s beléptünk egy ilyen Ali baba barlangjába. Minthogy öltözékem nem a dagadt pénztárca ismertetőjele, a szingaléz drágakő-árus gyanakodva figyel, s elém lök néhány apró opált, onixot, topázt. Ametisztje nincs? - kérdem, s még dünnyögök néhány drágakövet meg szakkifejezést (szintén kamaszkori reminiszcencia), amitől a kereskedőnek az a (téves) benyomása támad, hogy értek a kövekhez. Öt perc múlva már összemelegedve „gusztáljuk" együtt a készletet, tiszteletemre még a bolt mélyén álló páncélszekrényt is kinyitja, s hogy onnan mi kerül elő... Mogyorónyi, diónyi topázok, világos borsárgától egészen sötét vöröses-barnáig, akvamarinok, lila ametisztek, bíbortüzű rubinok. Majdnem egy óra hosszat gyönyörködöm a kövekben, s közben eszembe sem jut, mekkora érték hever ott az asztalon, ez nem is érdekel, hiszen másfélhavi napidíjam legfeljebb egy apró topázra lenne elég. Micsoda butaság - gondolom aztán -, hogy fémbe foglalva magukra aggatják ezeket a köveket az emberek. Hiszen így tisztán a legszebbek.
A hőség elől néhány percre bemenekülünk egy cukrászdába, meginni egy--egy Coca-Colát. Benn a plafonra szerelt öles ventilátorok kavarják s teszik elviselhetővé a levegőt. Körös-körül a falakat meghökkentő freskók borítják: sarkvidéki vadász-jelenetek, prémekbe öltözött eszkimók, fókák, rozmárok s kékes-fehér jéghegyek. A zöld pálmákkal szegélyezett forró utca után nem is olyan rossz.
Elhagytuk már újra a belvárost, keskeny, kanyargó utcákon baktatunk, a nap is feljutott közben az égbolt csúcsára, s lassan lefele indul. A külváros lakói néha kissé csodálkozó pillantásokkal kísérnek, fehér ember erre nem jár, s főleg nem gyalog. Két sor ház szegélyezi az utat, az egyik mögött az óceán morajlik, a másik mögött a dzsungel susog. Ötven lépést kellene csak tennem, s máris a legsötétebb őserdőben lennék.
A harmadtiszt izgatott kiáltással megállít egy viskó előtt. A kunyhó udvarán egymást érik a furábbnál furább alakú kaktuszok. Erre eszembe jut, hogy ő személyesen kaktuszgyűjtő, és sóhajtva lemondok arról, hogy egy órán belül tovább induljunk. Barátom nemsokára féltucat meztelen fekete apróságtól körülcsodálva élénk gesztusokkal kísért társalgásba kezd a házikóból előkerülő szingaléz asszonykával. Kiderül, hogy éppen ő a kaktusz-rajongó, és szemmellátható büszkeséggel mutogatja gyűjteményét. Aztán kiás egy pár darabot, s a kolléga kezébe nyomja. A fiú odavan a boldogságtól, pénzt halász elő a zsebéből, szó sincs róla, nevet az asszonyka, ajándék, de igen, de nem stb.. A végén kaktuszokkal megrakodva kilépünk az utcára. A gyerekek még követnek egy darabig, egy bódénál fagylaltot vesz és oszt ki közöttük a harmadtiszt, mire integetve, mosolyogva visszafordulnak. - Legalább ennyit ezekért a nagyszerű kaktuszokért - mondja zavartan. De alig lépünk tovább, máris utánunk trappol az egyik fiúcska, egy-egy banánt nyom a markunkba, s nevetve visszaszalad. Visszanézünk, a mamája ott áll még a viskó előtt, s barátságosan integet. Istenem, pedig milyen szegények - sóhajt a kolléga.
Az izzó délutánban a hajó felé vesszük az irányt.
(1973)
K a l a n d o z ó
Page updated
Google Sites
Report abuse